Új Magyar Muzeum 4/1 (1854)
Tárca - Halálozások
586 A MÚZEUM TÁRCÁJA. hiánja , habár e lap azt mondja is, hogy „e betűcserét a vak is sajtóhibának tekintette volna.“ Minthogy a Divatcsarnok a feszegetések ezen végletére csigázta a dolgot, kénytelenek vagyunk mit megszégyeníteni. Ha bölcsen hallgatott volna , úgy ez nem történik , de mivel par force azzal szépíti hibáját a Divatcsarnok , hogy azt egyenesen a szedőnek kell felróni, mi nagyon könnyen bebizonyíthatjuk, hogy e hiba nem a szedő, hanem egyenesen az illető iró hibája, mégpedig oly hiba , mely tudatlanságból követtetett el. Az író komolyan úgy hitte , hogy „guardia nobile“ annyi mint „nemes guardián.“ Ezt egyetlen kis szóval bebizonyíthatni. Ott van ugyanis azon cikkben ezen kitétel : „bizonyos guardia nobile “ Nevezhetni-e valamit vagy valakit „bizonyosnak , ami csak egy példányban létez? A pápának csak egy guardia nobiléje van, s így az nem „bizonyos guardia nobile de guardián van elég, s azért tette az író oda a „bizonyos“t. Vak tehát az, aki ezt sajtóhibának nézi. — Még egy nagy dolgot lobbant önnek szemére a Divatcsarnok , szerkesztő úr ! Hogyan merészelte ön Gyulai cikkében a „vadóc“ot bennhagyni „vadoné“ helyett ? A Divatcsarnok itt is azt kiáltja, hogy ez sem sajtóhiba ! S mi is úgy vélekedünk, itt a Divatcsarnoknak igaza van , mert ami általában nem hiba , az sajtóhiba sem lehet; a „vadóc“ szó pedig „vadoné“ helyett és ennek értelmében , különösen Erdély vidékein, közforgalomban él. Ezen fontos ügyben egyébiránt Gyulai úrhoz utasítjuk a Divatcsarnokot. Nyomosabbak azon észrevételek , melyek a Budapesti Hírlapnak egyik májusi számában léteznek az Új M. Múzeumra nézve. Nyomosabbak, mondjuk, mert nem akarjuk eliini, hogy ez észrevételek bizonyos kevéssé menthető ugyan, de mégis elnézhető neheztelésből eredtek azért, mert a múzeumi szemléíró mindeddig nem igen látszott megelégedni a Budapesti Hírlap tárcái közleményeivel. A bírálata B. Hírlap tárcájában így kezdődik : „Az időszaki sajtó fölött havonkint tartott szemlét s a Petőfi Sándor és lyrai költészetünk című dolgozatot kivéve , az Új M. Muzeum maradt a régi.“ Ha bíráló itt az Új M. Muzeum szellemét érti , úgy igaza van , mert a folyó negyedik évfolyamban is ugyanazon szerkesztő élteti azt szellemével , ki e lapot az 1850-diki October óta szerkeszti ; valóbbszínű azonban , hogy budapesti hirlaposunk a múzeumi közlemények tárgybeli minőségére gondol , s ekkor nincs igaza , mert hiszen „a hazai irodalom, tudomány és művészet szemléje 1849-től 1853-ig“, melyből eddig öt füzeten keresztül négy szám (az időszaki sajtó , magyar nyelvtudományi mozgalmak , nyelvkönyvek, philosophiai aozgalmak) jelent meg, szintén oly rovatot képez , mely az Új M. Múzeum három első évfolyamában nem létezett. Gyulai cikkét a lyrai költészetről „kivételesnek“ nevezi bíráló a Múzeum cikkei között, mert „eleven életrajz s ügyes toll igen érdekessé teszi;“ a többi dolgozatok ellenben mind „csak szakértők előtt bírhatnak becscsel“, nem gerjeszthetnek tehát közérdeket. Nézetünk szerint a lyrai költészetről szóló cikk a maga nemében szintúgy csak szakértők által fog teljesen élveztetni, mint a Múzeum egyéb dolgozatai , s a különbség alig áll egyébből , mint, hogy a költészet (valamint általában a szépirodalom) körében több szakértővel számolhatni, mint bölcsészet-, nyelvészet- s történelemben. Az Új M. Múzeumnak, mint tudományos folyóiratnak, azon kell törekednie, hogy míg egy részről a szakértőknek ízlelhető olvasmányt ad , más részről minél több olvasóban