Új Magyar Szó, 2012. június (8. évfolyam, 101-119. szám)
2012-06-08 / 105. szám
1410 MSZ-SZÍNKÉPKORKÉP www.maszol.ro , 2012. június 8-10., péntek-vasárnap Mozivászon Extra Időn átívelő harangzúgás Farkas István Ion Luca Caragiale művészi érdemeit - pártállástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül - mindenki elismeri. Kivéve a kommunista nómenklatúra idején ténykedő kultúrcenzorokat, akik betiltották Lucian Pintilie De ce trag clopotele, Mitică? {Miért, húzzák a harangokat, Mitică?) című filmjét. A rendező a Reconstituirea {Újrajátszás) című filmjével már 1969-ben nekiment a rendszernek, a neves drámaíró D-ale carnavalului {Farsang) című műve alapján készített alkotása szintén kegyetlenül szókimondó nonkomformista komédia, amelyet 1981-ben fejezett be. A cenzúra azonban annyira elfektette, hogy csak 1990. október 29-én mutathatták be a fővárosi mozikban. A film(cím) alapkérdése a (mindenütt jelenlévő) hatalom önkényes gyakorlására utal. „Miért húzzák a harangokat, Mitică?” - „Mert kezükben a kötél, mon cher” - jön a válasz. A filmnek azonban nem csupán a Ceauşescu-rezsim kritizálása a „hibája”. Pintilie számára az irodalmi alapanyag csupán váz, az újraalkotásban kora román társadalmának parabolikus leképezését kapjuk a hétköznapok apokalipszisét elviselni képtelen szereplők dialógusainak tettértéke van, amely a „normalitás” elleni lázadásnak minősül. A Miért húzzák a harangokat, Mitică? című filmben esendő, hétköznapi figurákat látunk és egy dupla szerelmi háromszöget. Mindezt egy karneváli mulatságon, amelyen mindenki, hűségesek és hűtlenek egyaránt jelmezbe bújnak, saját boldogságát vagy boldogulását féltve azonban mindenki összekever mindenkit. Ez, persze, még nem lenne ok a cenzúrára, azonban Pintilie karneválja egy sajátos politikai helyzet allegóriája, amely Mircea Eliade jól ismert, „az ünnep visszatérés az eredethez” tézise alapján kerül vászonra. A film „felszíni cselekménye” mögött ugyanis a nemzeti identitáskeresés, iletve a történelemmel való szembenézés áll. Pintilie a bukaresti külváros farsangi álarcosbáljában kíméletlenül leleplezi a két nagy román mítoszt: a kétezer éves történelmi kontinuitásét és az egységes nemzetképét. Zseniális például a román kultúra és civilizáció frankofóniájának bemutatása, illetve kifigurázása. A kánkán eltáncolásakor a polgári elit tagjai borpiros arccal kezdik el a Marseillaise éneklését, a himnusz szövege azonban nem egyéb értelmetlen halandzsánál, amelyet csak erősít az „üres” francia szavak használata. A filmben olyan nagy színészeket látunk, mint Victor Rebengiuc, Gheorghe Dinică, Mariana Mihuţ, Tora Vasilescu, Mircea Diaconu, Florin Zamfirescu, Ştefan Iordache vagy Ştefan Bănică. Expresszív színészi játékuk a színház felé közelíti az alkotást, ez azonban egyáltalán nem terhelő, még a modern filmnéző számára sem. Barbu Ştefanescu Delavrancea azt mondta Caragiale halálakor: „Nem halt meg, nem halhat meg... Csak kifáradt a sok csatározásban, és most alszik, az ég felé fordítva arcát... ne ébresszük fel... az isteni hullámhosszon egy pillanatra hozzánk érkezett lángelmét, aki már vissza is tért a titkok gyönyörűségei közé, oda, ahonnan majd újabb géniuszok jönnek el közénk...” Nemcsak a Ceauşescu-rezsim elnyomottjainak volt szüksége a Caragialékra és Pintiliékre. Mi is várjuk őket. Mert, moneher, a harangokat még húzzák néha. Színház és mozi ma is korszerű művészi kombinációja Lucian Pintilie rendező Caragiale-értelmezése Tompa Andrea Hol karnebál van, ott karnebál van Parti Nagy Lajos Caragiale-fordításáról (...) Caragiale magyarul legtöbbet játszott darabja, Az elveszett levél valamennyi - szám szerint nyolc (!) - fordításának típusából kiolvasható nemcsak a kor, de az egykori előadás szándéka is. Politikailag minél érzékenyebb és minél szabadabb korban készül a fordítás, annál kevésbé hűséges, annál jobban hasonlít egy jelen idejű adaptációhoz. Diktatúrában általában „hű” szövegeket (Szász János, Deák Tamás fordításait Erdélyben), a kilencvenes évek elején-végén a pillanatnyi társadalmi-politikai helyzetre reagáló adaptációkat játszották (Seprődi Kiss Attila, Bodor Ádám változatait). De a darab 1949-es magyarországi, nemzeti színházi ősbemutatójára készült fordítás - Nagy Elek (későbbi írói nevén Méhes György) munkája - több ponton is adaptációgyanús. A nyolc változat és minden fordítói erőfeszítés ellenére ennek a Caragiale-darabnak sincs érvényes fordítása, olyan, amelyet ma bárki nyugodt lélekkel vehetne elő a színpad számára. Hangsúly ez utóbbin. (...) Nyelvében él a nemzet, a mahala pláne. A Farsang szereplői igazi nyelvi karneválban lubickolnak. A darabot román anyanyelvűek is szótárral olvassák, példa erre a dráma egyik román nyelvű kiadása, amely bőséges szószedetet tartalmaz. Nyelvében ott vannak a kor reáliái: az üzleti világ, a foglalkozások nyelve jószerével mind török-görög; a szerelmi ügyletek szókincse franciás - rontott francia, persze, mert a külváros nem tud jól semmilyen nyelvet, az anyja nyelvét sem, csak utánoz. A kor hivatali nyelve, az ehhez kapcsolódó foglalkozások, valamint a katonai rangok megnevezése a legarchaikusabb, egy nyelvben (társadalomban, politikai rendszerben) ezek cserélődnek a leggyorsabban. A kártyajátékok, kártyavetés nyelve törökkel kevert francia. A darab helyszíne, a „fodrászéba” kiváló drámaírói választás: itt aztán lehet keverni az arisztokratikus rontott franciát a legalantasabb népiességgel, itt együtt van a centrum és a periféria is, hiszen ez nem valami belvárosi úri szalon, itt bizony tyúkszemet is vágnak, fogat is húznak. A táncok, az egyes ruhadarabok, jelmezek megnevezése megint csak a (rontott) francia. És a nevekben él a nemzet: a szereplők nevei jószerével mind törökök, és hihetetlen írói furfanggal vannak megkreálva. Színpadra fordítani e mahala nyelvi világát lehetetlen. De muszáj. (...) Magyarul kétéltű szerző Caragiale. Erdélyben egész más kulturális kontextusa van egy magyar nyelvű Caragiale-előadásnak. Hiába van magyarul az a Caragiale-szöveg, amelyet Kolozsvárt játszanak, a beágyazottsága, kulturális referenciái merőben különböznek, mondjuk, egy budapesti előadásétól. De persze nemcsak a szöveg, hanem az egész mizanszcéna. Erdélyben illik tudni, hogy Ploieşti például miféle város, mert ugye a Farsang szereplői így vagy úgy mind Ploieştihez kötődnek. Budapesten ez a hely nem jelent többet, mint egykoron Bécs a Szeget szeggel nézői számára: valami létező, de meghatározhatatlan, ismeretlen hely. Parti Nagy Lajos Kamehálja - finoman kerülöm a „fordítás” szót - pontosan arra az ismeretre támaszkodik, amivel ma Budapesten általában rendelkezik valaki a románságról és a román nyelvről. És ez nagyjából egyenlő a nullával. Egyetlen román referencia van Parti Nagynál: ascu képző. (...) Ilyeneket ír: figarescu (a ■borbély), pacsulescu, pindureszku, díszpintyescu. Ennyit tudnak errefelé románul. Történelmi, földrajzi, kulturális referenciából sem marad sok - bár ez a híres város, Ploieşti megmarad és akkor is ilyenformán: „Én a nép kemencéjéből kisült ártatlan ploieşti honfilány vagyok - mondja Miţa -, aki ha lángra lobban, ki tudja, hol áll meg. Az én ereimben mártír nemzetőrök vére patakzik föl-le.” És a ploieşti honfilányból néhány oldallal odébb „ploieşti picsa” lesz, legalábbis vetélytársa, Didina szövegében. A precíz, filológiailag pontos Szász János ugyanezt a passzust így fordítja: „a nép lánya vagyok, és viharos a természetem; elfeledted, hogy respublikánus vagyok, hogy ereimben a február 11- i mártírok vére folyik, elfelejtetted, hogy ploieşti-i lány vagyok - igen, ploieştii ...” A hűség nagy fordítói erény, de a február 11-hez persze lábjegyzet kell, a precíz fordító oda is írja. Szász fordítása tipikus „ablak”. Ezért is meglehetősen nehéz eljátszani. Például a lábjegyzetet. Nincs tehát „ablak”. Az a konkrét tér, idő, kulturális közeg, amely a XIX. század végének Bukarest széli mahaláját jellemzi, magyarul (legalábbis Magyarországon magyarul) és színházi szempontból érdektelen. De „tükör” sincs - legalábbis Parti Nagynál nincs. Ugyanis egy adaptáció a konkrét román világ helyére egy konkrét magyar közeget állítana (a konkrét nem azonos a realistával, de súrolja határait), a meghatározott tér-idő, kulturális dimenzió egységével. Nem ott és akkor és ők volnánk, mint Caragialénál, hanem itt, most, mi. De ez utóbbi sem érdekli Parti Nagyot. Hogy érzékelhető legyen a különbség Parti Nagy és a többi fordító közt, nézzünk néhány Farsang-fordítást. Az első felvonásban Iordache így beszéli el a fodrászbérlethamisítást: Szász János: „Nae úr aszongya: »Iordache, a patikárius kártyája hókuszpókusz, nézzünk csak a körme alá, vagy kártyát lopott tőlünk, vagy ellopta a pecsétünket, vagy csináltatott egyet a miénk méretjére, mert úgy nyúlik a bérlete, mint a rántott sajt.«” Szász pontos, nyelve szabálytalan, de stílusa egységes, régies, és van is humora. Gera György, Hobán Jenő: „Aszongya Nae úr: »Itt valami nem stimmel, tartsuk szemmel ezt a patikáriust. Mert ez vagy egy csomó bérletet szerzett, vagy a stemplit lopta ki, vagy egy másik stemplit hamisított - különben nem nyúlna úgy a bérlete, mint a rétestészta.«” A fordítás pontos, a szerző a szituációt fordítja, nem a nyelvet, nyelvi humora kevés. Bodor Ádám: „Matyi úr odafordul hozzám: »Te Jocó fiam, itt valami erősen bűzlik. A patikus kibaszik velünk. Legyünk csak résen, mert ennek csak úgy szaporodnak a bérletei.«” Rövid, kihagyásos, szabályos (nem rontott nyelv), adaptáció, meglehetősen trágár; neveket is fordít, ám nyelvi humora nem érvényesül. Kacsir Mária: „Jenőke, itt valami szemfényvesztés folyik, rövidre kell fogni a patikárius urat: vagy megfújt egyet a bérleteimből, vagy a pecsétnyomóinkra tette rá a kezét, vagy csináltatott magának egyet a miénk mintájára, de úgy nyúlik a bérlete, mint a rétestészta.” Bár a fordítás pontos, kissé szürke, régies, nincs humora, és mondatszerkesztése azt mutatja, hogy nem színpadra készült. En fin, Parti Nagy Lajos: „Ide hallgassál, Iordache, mondja a főnök zárás után, ez a malacszerű átpalánkozik minket a szaron is, nézzünk a körmire, ez vagy bilétát lop, vagy a stempliket, hacsak egyenesen nem gumméroztatott magának egy stemplit. Mer ennek úgy nyúlik a bérlete, mint a rántott sajt, ha teccik érteni.” Ez a leghosszabb szöveg, bele van írva rendesen, szabálytalan és egyéni nyelven szól, és igen vicces. És főleg ügyesen keveri az időt: régies is meg mai is. Parti Nagy nem szavakat fordít, mint a filológusok, mert akkor annak a Másiknak a megismerésére törekedne. (...) És nem csak világot fordít, mert akkor adaptálna, és teremtenie kellene egy egységes, koherens közeget. Teatralitást fordít. Absztrakt és teátrális nyelvi világot teremt. A nyelv teatralitásának eszközével teremt meg - magyarul tulajdonképpen (szerintem) először - egy eddig ismeretlen Caragialét. Mert Caragiale összetett nyelve és a benne rejlő teátrális lehetőség eddig nem tudott megszólalni magyarul. (...) A teljes tanulmány itt olvasható: Színház (Budapest), XXXVIII. évfolyam 8. szám, 2005. augusztus, 31-33.