Új Magyarország, 1991. július (1. évfolyam, 57-82. szám)
1991-07-20 / 73. szám
Függönyzolt Külhon Ájuldozik rendezőbarátom, akinek véletlenek, ügyeskedések és rokoni kapcsolatok révén az utóbbi hetekben több híres színházi fesztiválon néhány híres színház és híres rendező pár előadását sikerült megtekintenie. — öregem — mondja —, amit ezek szakmai felkészültségben, játékintenzitásban, összjátékban, fegyelemben, kidolgozottságban, egy elképzelés maradéktalan megvalósításában tudnak, ától és hanyatt esek! Hol vagyunk mi ettől? Hol követelhetem én meg a sínészeimtől ezt a fantasztikus teljesítményt? !Egyáltalán: hol vannak itt iyen színészek, tervezők, ilyen színpadtechnika, világítás, meg a többi? Árad belőle a szó. Egyik mondata a „kintiek” magasztalását zengi, a másik meg az „ezek” betonba döngölésétől hangos. Én meg azon töprengek magamban — mert szóhoz úgysem jutok —, hogy a külhonnak ez az eufórikus feldicsérése mennyire nem új dolog kis hazánkban. Kisfaludy Károly vígjátéka, a Kérők, Szélházy báró, a nyugatimádó piperkőc szállóigévé vált mondásával: Ach, mely hátra vagyunk! — nyomatékosította: nekünk minden rögtön gyérű volt, anti külhonból (a külhon persze a nyugati) érkezett. Rendező barátom is minduntalan felkiálthatna: — Ah, mely hátra vagyunk! Tény ami tény: sok tekintetben igaza is lenne. Bizony hátra vagyunk például azoknak a színházaknak a lehetőségeihez képest, amelyeket eyébként joggal kcsér. Láthattuk itthon is néhány előadásukat; vagyunk még páran a szakma tájékán, akik úgyszintén jártunk fesztiválokon, i bemutatókon, szemléken , el kell ismerni, s el is ismerjük, ezek a rendezők, színészek, tervezők, színházi emberek, társulatok, színházak valóiban nagyon jók. Van tíz-tizenkét név a szakmában, akik vitán felül a világszínvonalat képviselik, azaz azt a fajta színházat, melyet e műfaj érvényes mértékéül lehet tekinteni most és a jövőre nézve is. A mi színházi átlagszínvonalunkhoz képest tőlük valóban kétségbeejtően jó előadásokat láthatunk. Valamit azonban nem kellene elfelejtenünk és emlékeznie kellene rá rendezőbarátomnak is, mert a helyzetet ő is nagyon jól ismeri. Arról van ugyanis szó, hogy ezeknek a méltán dicsért külhoni világprodukcióknak a megszületése, színen tartása, szinten tartása, utaztatása valami egészen másfajta szisztémában működik, mint amit mi itthon színházcsinálás címszó alatt ismerünk és művelünk. Hogy egy Mnouchkine vagy egy Peter Brook addig próbál, érlel, elemez, cizellál egy produkciót, ameddig arról azt nem állíthatja teljes felelősséggel, hogy készen van, hogy úgy van készen, ahogy ő akarta, az ott normális dolog. Ezalatt a társulat (melyet, ha kell, akár ezer színészből válogatnak ki) nem foglalkozik mással. Nem kell pluszpénzekért rohangálnia. Meg él abból, amit azért az egy elfoglaltságért kap, már a próbák idején is. Ha a színész dolgozik, csak azzal kell törődnie. Amikor meg már áll a produkció, és jönnek a vendégjátékok, turnék, fesztiválok, akkor is kap annyit, hogy tisztesen megéljen belőle. És most csak a nem túlságosan bőkezű művészszínházakról beszélek. Nálunk ellenben mindenki tudja, mi a helyzet: a magyar színház (rendező, színész) szegény. Mégis születnek előadások, melyekért nem kell szégyenkeznünk a külhon előtt. Ajuldozás közben nem árt erre is emlékezni. (takács) y Berlin, Karl-Liebknecht-Strasse. Az Unter den Lindent és az Alexanderplatzot összekötő hosszú út szalagházai egyikében, a kilences szám alatt működik, majd két évtizede, a Magyar Kultúra Háza. Miközben Berlinben minden átalakulóban van, itt látszólag ugyanúgy folyik a munka, mint a korábbi években. De itt is csak a felszín mozdulatlan. Mondjuk, egy-egy tárlat anyagát — legutóbb Fajó János festőművész munkáit — ugyanolyan módon rendezik el, majd szedik le a falakról a kiállítás végeztével, mint korábban. De már mások, máshogyan nézik, ítélik meg a műveket, mint régen ... — S persze a német sajtó is igen sokat foglalkozik velünk mostanában — teszi hozzá Hegedűs Gyula, aki a ház megnyitásakor öt, a legutóbbi időszakban pedig három évig töltötte be az igazgatói tisztséget, s éppen mostttávoz a posztjáról. — Ez nem azt jelenti, hogy különösen nagy gondjaink lennének, sőt, helyzetünk jó néhány ország ittenikulturális intézeténél jobb. A lengyelek például végkiárusítást tartanak, területük kétharmadát feladják. Nem az épületbérek emelkedtek, hanem egyszerűen hatszor többet ér a német márka, mint a volt keletnémet pénz. Persze, a postaköltségek például jócskán emelkedtek is, ugyanakkor a mi bankban lévő pénzeinknek csak a felét írták át. — Egyáltalán, milyen jogi keretek szabályozták az elmúlt hónapokban az önök munkáját? — Január elseje, illetve már az egyesülés, október 3. óta nem volt erre az intézményre vonatkozó érvényes államközi szerződés. Bár a német kormány kimondta, hogy amíg új szerződés nincs, a régi alapján működhetünk, a politikai deklaráció a gyakorlatban, mondjuk a vámosok szintjén, nehezen érvényesíthető. Elvileg létező vámmentességünkért például alkalomról alkalomra meg kell küzdenünk. Természetesen más olyan kulturális intézmények is problémákkal küzdenek, amelyek a volt Kelet-Berlinben működtek, nekünk az épületbért illetően azonban sajátos gondjaink is vannak. Az 1 millió 600 ezer márkás összeg óriási — a csehek és lengyelek piáiul ennek a negyven százalékát fizetik —, attól lett ilyen magas, mert a budapesti diplomáciai testületeket ellátó vállalat feltornázta a Deák téri NDK- kultúra bérleti díját, s viszonossági alapon a mienk is emelkedett. — Anyagi gondjaikat az is jelzi, hogy az utóbbi időben csökkentették a munkatársak számát. — A külföldön működő magyar intézetek közül így is ez a legnagyobb, létszámában is. 1973-ban én voltam az alapító igazgató, hosszú időszak tapasztalata alapján mondhatom, hogy a magyar kultúra ügyét ezzel a létszámmal is eredményesen lehet szolgálni. Egy státusért szívesen harcolnék — s kellene majd harcolni utódomnak —, mégpedig annak érdekében, hogy a tudományos, műszaki, gazdasági tevékenység erősödhessen a házon belül. Ne feledjük, 1921-ben létezett már Berlinben Collegium Hungaricum, amelynek tevékenysége e szempontból is igen eredményes volt. Nem véletlen egyébként, hogy a lengyelek a közelmúltban nevet is változtattak: kulturális, tudományos, technikai intézetet működtetnek, szélesebbé vált profiljuk, valóban nemzeti intézményt alakítanak ki. — Indulásakor és napjainkban nyilván más igényekkel, lehetőségekkel számolt, számol a Magyar Kultúra Háza. Mik a legszembeötlőbb elmozdulások? — A legfontosabb változás, hogy most nem az NDK, hanem a világ egyik legdinamikusabban fejlődő országának leendő fővárosában, szellemi központjában működünk. Korábban a magyar kultúra eredményei vonzó atmoszférát teremtettek, most számot kell vetnünk azzal, hogy a régi közönség összezsugorodott, új közönségréteget kell vonzanunk, s a magyar filmmel például ma már nem lehet a korábbi vonzó hatást kifejteni. Elébe kell tehát menni az igényeknek, felismerve, hogy most a gazdasági, politikai érdeklődés a legnagyobb országunk iránt. — Kezdeményezni, intenzívebbet dolgozni, a korábbinál jóval nehezebb feltételek között? Nem kis feladat, különösen ha arra gondolunk, hogy a konkurencia — mondjuk a francia kulturális intézet — összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben van, mint a Magyar Kultúra Háza. — Ugyanakkor nagyon izgalmas is ez a munka, hiszen maga a német kulturális, tudományos intézményrendszer is formálódik, új kapcsolatok rendszere alakul. Az ázsiónk jó, akkor is, ha a sikerért ma jobban meg kell dolgozni, mint korábban. Ha a jogi, gazdasági feltételrendszer kialakulna, nagyon sokat segítene. Evekkel előre kell ugyanis gondolkodni, egy-egy rangos intézmény rendezvénynaptára esztendőkkel korábban teli van tervekkel. — Mitől emelkedett a korábbi években a Magyar Kultúra Háza ázsiója? — Egyrészt magasra állítottuk a mércét, s oly erőteljesen jelen volt a magyar film, képzőművészet, zene, hogy ezeken a területeken aligha van szükség lényeges változtatásokra. Másrészt egy ultrakonzervatív NDK- kultúrpolitikában nem volt nehéz sikert elérni Jó néhányszor f kivívtuk a hatóságok rosszallását is. Magyar filmet jószerével csak itt láthattak a berliniek, mert a hivatalos vetítőhálózat részére átvett filmek többnyire dobozban maradtak. Vagy: 1988 decemberében, tíz nappal Ceausescu utolsó berlini látogatása után mutattuk be a háromskiszeres Erdély történetét — a nagyköveteit ötször hivatták be az itteni „Fehér Házba”. — Akárhogyan is van, a régi sikerekre alapozva, de mégiscsak új szakaszt kell kezdeni a Magyar Kultúra Háza munkájában is. Hogyan lehetünk az NSZK méltó partnerei? — Elemi érdekünk, hogy értékeinket minél hatékonyabban mutassuk be. A rutin ma már kevés, és arra sem számíthatunk, hogy Magyarország kuriózumként, távoli, kelet-európai országként, a legvidámabb darakként figyelmet kelt. Új formákra, együttműködő partnerekre, szponzorokra van szükség; sok olyan magyar szakember szerepeltetésére, akik képesek német nyelvi közegben eredményesen népszerűsíteni eredményeinket. Nemrégiben egyébként négy előadást is tartottunk Magyarország és az európai integráció viszonyáról: Lengyel László a gazdaság, Horn Gyula a külpolitika, Kulin Ferenc a kultúra, Gerő András a társadalompolitika fontos kérdéseit boncolgatta. Az új szakasz talán már meg is kezdődött tehát... P. Szabó Ernő Berlin, Magyar Kultúra Háza Spree-parti pillanlatkép I. évfolyam, 73. szám 1991. július 20., szombat KULTÚRA Az eltöíilt tévékészülék nyomában Mindig is'tanítottam, ez a huncut' M. E., az És tévékritikusa nem is néz tévét. Helyette megható buzgalommal a családjáról mesél. Nekem személy szerint rokonszenves ez a magatartás, végül is a szeszélyes, örökös slamasztikában leledző televízió távolról sem nyújthatja azt, amit az otthoncentrikus M. E. Tudom például, hogy ez a számomra ismeretlen, mégis megnyerő hölgy mit főz, milyen kötőpamutot favorizál, barátnéja hogyan készíti a bodzaszörpöt, s mi a mamájának a kedvenc vacsoraétele. Arról is van már fogalmam (a két barátnő szót ejt róla), mit fecseg a tévé népszerű bemondónőjéről a szomszéd papagája. Tudom, hogy mikor csönget (természetesen kétszer) a postás mennyi az esedékes telefonszámla összege. No, és legfontosabb: hétről hétre elfog a sárga irigység, amikor olvasom, milyen jó dolga van M. E. barátjának, aki mind a lakásiban, mind pedig a kritikusnő gondolatvilágában olyan otthonosan mozog, hogy ezek után igazán gyerekjáték tető alá hozni azt a fránya tévékritikát. Ez a jó helyre született barát nemcsak habzó sört és paprikáskrumplit kap uborkasalátával, hanem halhatatlan sorokat is a közös ihletésű tévéjegyzetben. említettem volt, árva fejemben időnként megfordul a csacska gondolat: M. E. tévéműsort utoljára valamelyik külföldi útján láthatott, mert arról is értesülhettem, igencsak szeret utazgatni (természetesen a barátjával). Elérkezett a bizonyosság, M. E. legfrissebb opuszában olvasom: „Jól benne vagyok a szarban, nem néztem tévét.” A továbbiakban megtudhatjuk, kritikusnőnk teljes tudatlanságban él (még azt sem tudja „kit kúrt meg Jockey Ewing pénteken”), mert költözködvén a szoba közepére halmozott bútorhegyek és más batyuk megtalálhatatlanul maguk alá temették a tévékészüléket. Nekem módfelett tetszik a költözködést már-már költői módon megjelenítő kép. Azon „töprengünk régóta, hogy vakoljunk-e, vagy ne közben időnként megállunk a rettentő hegy előtt (ami ugyebár rútul rejti a készüléket) és erősen nézzük (mármint a kupactornyot). E sugalló nézés értette meg velem a lényeget: M. E. költözködése és a lakás helyrehozatala, ismerve a hazai iparosállapotokat, nem pillanat műve; a képernyős jószág — mint eddig — a jövőben is tartósan a bucka alatt lapul. Aminek szívből örvendek, mert azt remélem: M. E. romantikus életéből újabb epizódokat ismerhetek meg... Párkány László Káloti magyar templomai Az Unikornis Kiadó gondozásában megjelenő Erdély magyar templomai sorozat legújabb kötete (Várady Péter Pál és Borbély Anikó munkája) a magyareformátusok II. világtalálkozója alkalmából került az olvasók elé. Nem ok nélkül: Kalotaszeg ugyanis túlnyomórészt református vidék, így az ismertetett templomok többsége is református. Láttam már néhány erdélyi képeskönyvet, nem is rosszakat, ugyanakkor láthattam azt is, milyen könyvek jelentek meg a világtalálkozóra, így, mielőtt kézbe vettem a vékony albumot, nem vártam túlságosan sokat tőle. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor végigolvastam: mindent megtaláltam benne, ami a magyar ismeretterjesztő könyvkiadásból általában hiányzik, egyesült benne a nyugati technika és pontosság az erdélyi ízléssel és az erdélyiek élő történelmi tudatával. Egy könyv, amely egyszerre szép, egyszerre oktat, s ugyanakkor minden sorából isziik, hogy nem máshonnan ollózták össze, hanem komoly kutatások állnak mögötte. Az arányai nagyon jól eltaláltak: Tőkés László püspök pár soros bevezetője után, ugyancsak nem túl hosszú történelmi, néprajzi egyháztörténeti és művészettörténeti összefoglaló következik, majd jönnek az egyes templomok a falvak ábécérendjében, egy legfeljebb kettő oldalon, fényképekkel és ugyancsak velős ismertetéssel; a végén még a temetőkről is találunk egy fejezetet, majd az egészet a bibliográfia, a szakirodalom felsorolása zárja. A 112 lapnyi terjedelembe belefért még a lényeges részek német és angol fordítása, ugyanakkor a kép és szöveg aránya is ideális, egyik sem teng túl a másik rovására. Nem akármilyen vidékről van itt szó, s ez megkönnyítette a fotográfus dolgát: Kalotaszeg látványos népviselete, népi varrottasokal díszített templomi belsős hálás témák, a Kós Károly által rajzban megörökített magyarvalkói templom téli arca többször is feltűnik. Bár a cím kifejezetten magyar templomokról szól, mégis látható a magyarzsombori haranglábról készült felvételen egy (nyilvánvalóan a XX. században épült) neobizánci stílusú ortodox templom, figyelmeztetve a háttérre, a realitásokra. Egyetlen hiányérzetem a könynvvel kapcsolatban ehhez kapcsolódik: hiányolom a román nyelvű szöveget — mint ahogyan az Erdéllyel kapcsolatos román könyvekből is a magyar összefoglalót. Nyugodt lelkiismerettel ajánlom mindenkinek ezt a művet, amely egyszerrre népszerűsítő és szakkönyv, amely bevezet Kalotaszeg múltjába és jelenébe, amely képeivel (s itt-ott Reményik Sándor verssoraival) be tudja mutatni az erdélyi táj és történelem egyedülálló hangulatát. Sok ilyen könyvre lenne még szüségünk. Szabó András Háborús rekvizítumok A békéscsabai Munkácsy Múzeumban kiállítást rendeztek a második világháború megyei történéseiről. Az eredeti dokumentumok a történelmi események sorrendjében szembesítik a látogatót a tankönyvekből ismert és családokban elondott tényekkel. A korabeli sajtótudósítások mellett kiállítottak egyenruhákat, fegyvereket is, így Stange golyószórót és PPS-géppisztolyt. A mai nemzedék zöme már csak múzeumban látható^ zsír- és kenyérjegyet — hála istennek! Egy korabeli világoskék táblán a következőt hirdetik a cirill betűk:„Hor ráj a német—magyar bitorlókra)!" 1944 végén a csabai Teván Nyomda előtt áll ez a tábla. Csak az első háborút megjárt hadifoglyok tudták elolvasni. Reménykedjünk, hogy a sokáig erőltetett oroszil tanulást egyszer majd turistaként, üzletemberként hasznosítani tudjuk. (csikós) Tradíciók jegyében Szegedi nyitány Szép és jelentőségteljes évad kezdődik ma a Szegedi Szabadtéri Játékok sorában, hazánk legnagyobb nyári rendezvénysorozatán. Lassan még az is nagy eredménynek számít, hogy egyáltalán megtartható ez az Európa-hírű esemény. A pénztelenség a kultúrában fokozottam érezteti hatását, de az idei szegedi nyár sajátossága, hogy ezenkívül még más, a jövő szempontjából még izgalmasabbnak tűnő gondok is jelentkeztek. Minderről Nikolényi István, a Játékok művészeti vezetője tájékoztatta lapunkat. — Idén a színházak állami támogatási rendszere központilag úgy alakult, hogy nézőként 450 forint illeti a vidéki teátrumokat, a fejkvóta számunkra eléggé kedvező, mert a költségvetésünk 40 százalékig a bevételből áll össze. Ez az átlagos 65—70 ezres nézőszám esetén pontosan kielégíti az ötvenmilliós költségvetést. Az önkormányzattól nem is kértünk támogatást, pusztán a nézőtér felújítására — mely a város érdeke — tízmillió forintot. A szabadtérit a szegediek ugyanis két hónapig nagyon szeretik, tíz hónapig azonban igen nehezen viselik. A most létrehozott Szabadtéri Játékokért Alapítvány teremt lehetőséget a változtatásra. - Szóba került a szegedi színházi struktúraváltás. Ezzel, az összevonási koncepcióval kapcsolatban automatikusan adódik a játékok jövőjét firtató kérdés. — A Szegedi Nemzeti Színház és a szabadtéri játékok egy fennhatóság alá kerülnének, ami több szempontból is praktikus. Mindenekelőtt gazdaságosabbá lehet tenni a díszletek, jelmezek tárolását, a műszaki bázis és a színészek foglalkoztatottságát, a nyári fesztivál idején a kőszínház épületiek használatával tovább bővülhetne a program. Sőt, az alapítványból finanszíroznánk a kis zsinagóga felújítását is, ami befogadó színháziként funkcionálhatna a jövőben. — Aktuális kérdés manapság az egyházzal való viszony. Ez a játékok esetében különösen igaz, hisz a híres szegedi dóm előtti téren zajlanak a produkciók. — Szerencsére kiváló kapcsolatunk van a püspök úrral, és a római katolikus egyházzal. A színpadi részt tőlük béreljük, a darabokkal kapcsolatban kikérjük a véleményüket Az elmúlt években megszokássá vált, hogy a templomot kinsnyitjuk, így még jobban bevonjuk az előadásokba, ám most az egyházi kánon visszakozik ezzel kapcsolatban. S ha már itt tartunk, ez idei évadról mindenképpen érdemes megemllíteni, hogy a Jubileum kapcsán törekedtünk az elmúlt hatvan év legtöbbször és legnagyobb sikerrel játszott darabjait (Hunyadi László, Turandot) elővenni, és az immáron negyedszázados múltra visszatekintő néptáncfesztivál gálaestje is tradíció a Dóm téren. A rendezvény tekintélyét emeli és mutatja, hogy míg tavaly Göncz Árpád, ez idén a tervek szerint Antall József nyitja meg a játékokat. ICanrilAkes Ifit. Angol•Magyar Társaság YP 2^ ♦ A tagság naponta gyarapszik Egy évvel ezelőtt, 1990 júliusában a londoni magyar nagykövetség rendezésében megtartott összejövetelen alakult meg az Angol—Magyar Társaság. A társaság azóta élénken tevékenykedik. Többszázas tagságuk naponta gyarapszik. Az elnök, Lord Rees, és az ügyvezető elnök, George Cushing professzor minden alkalmat megragad, hogy célkitűzéseiket — a két ország közötti kulturális, egyetemi, tudományos és kereskedelmi kapcsolatok elősegítését, támogatását, bátorítását — minél szélesebb körben ismertessék. East szolgálják havonta, a London Knightsbridge kerületében működő, a Nagy-Britannia—Kelet-Európa Központban tartott összejövetelek, ahol már eddig is számos magyar és angol politikai, kulturális és tudományos személyiség tartott előadást, vagy vett részt a beszélgetéseken, amelyeket a társaság klubjaként is szolgáló központ szervezett és rendezett. Nincs szoros összefüggésben a társaság működésével, de mindenképp azonos célokat szolgál a The Hungarian Publishing Company (Magyar Könyv- és Lapkiadó Társaság), mely a legkülönbözőbb kiadványok magyar nyelvű megjelentetésével foglalkozik. Ők adják ki a Londoni Magyar Hírek című, hírlevelet is, melyben a Nagy- Britanniáben működő magyar klubok, társaságok híreit éppúgy köztik, mint az óhazában lezajlott legérdekesebb eseményekről szóló tudósításokat. Legutóbbi számukban például előre közzéteszik II. János Pál pápa magyarországi látogatásának részletes programját, valamint beszámolnak a fennállása 40. évfondiucióját ünneplő Angol—Magyar Baráti Társaság tevékenységéről. ((..)