Űj Magyarország, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-02 / 77. szám
fc-T. Érdemek rendje Okos ember nem sokat ad a kitüntetésekre, akkor sem, ha kapja, akkor sem, ha elmarad, hiszen az okos ember tudja, hogy mióta világ a világ, az érdemeinek elismerése meglehetősen zavaros és véletlenszerű: elég, ha a Nobel-díjas írók névsorát nézegetjük, hogy rádöbbenjünk, mekkora hibaszázalékkal működik akár a legmagasabb kémium is, ha kortársak érdemeit kell elbírálnia. Azt is tudjuk, miként folyt az érdemrend-osztogatás császári és királyi udvarokban, s vannak emlékeink a Rákosi- és Kádár-korszak kitüntetési „rendjéről". A kitüntetés lehetett elismerés, vigaszdíj, alamizsna, alku tárgya, érdekcsoportok küzdelmének eredménye, csaknem mindig erőteljesen politikai ügy volt. Most, hogy a vörös csillagos ordókat felváltották a keresztek, meglehetősen bizarr kép bontakozna ki, ha egy-egy alaposan kidekorált közszereplő egyszerre viselné valamennyi kitüntetését. A kitüntetések erkölcsi fedezete meglehetősen csekély volt századunkban, s ehhez az a gyakorlat is hozzájárult, hogy vagy bizonyos politikai események, évfordulók táján záporoztak, vagy pedig bizonyos életkort elérve automatikusan megkapták azok, akik eleget instanciáztak vagy akik érdemeit valamely előterjesztésre jogosult érdekcsoport hathatósan kiemelte. A szabad választások után kialakult kitüntetési gyakorlat nem tudott elszakadni a korábbitól. Visszatetszést kelt, különösen az idősebbek körében, akik jól ismerik egyegy kitüntetett előéletét, hogy kőkemény bolsevikok, országrontók és népbutítók keblére kerülnek az új rendszer kitüntetései, kapcsolatrendszerük folytán most is kiszorítva a sokat tűrő „igazakat", akiknek sem régen, sem most nem jut az elismerésből. Nehéz a földi érdemek mérlegelése, méricskélése, hiszen itt annyi szempont működhet, s közrejátszik az emberi hiúság, büszkeség és közöny is abban, hogy a kitüntetések több sérelmet szülnek, mint jogos elégtételt. Szívesen hoznék konkrét példákat is, de akik nem kapnak meg egy-egy elismerést, azok éppúgy szégyenkeznek, mint esetleg a kormányzat illetékesei, amikor - többnyire későn - ráébrednek mulasztásukra. E földi „hiúság vásárában" igazi rend sohasem lesz az érdemek terén sem, arra azonban vigyázni kellene, hogy csakis valódi teljesítményt, valódi emberi, magyar tudományos, művészi értékeket jutalmazzanak, igazoljanak vissza, különben a még frissen csillogó érdemkeresztek is inflálódnak, ahogyan Rákosi és Kádár vörös csillagos rendjelei is szégyenletesek voltak, akár Dobi István, akár Losonczi Pál adományozta őket. Vigyázzanak az őrzők, ha még nem késő! Ne politika, protokoll, kor és presszió döntsön most is, mint annyiszor. Inkább kevesebbet, de nagyon meggondoltan. Hogy az érdemrend súlya meggörnyessze az érdemtelent, s felmagasztalja az arra érdemest. Szentmihályi Szabó Péter III. évfolyam, 77. szám 1993. április 2., péntek \^ll ^(5 f-----Politológiai szakácskönyv A választásokig még egy jó év hátra van ugyan, de a liberális hírközpontok már naponta ontják a friss választási információkat. A pártatlan tájékoztatás szellemében ebben a három kormányzó párt nagyjából akkora helyen szerepel, mint az Agrárszövetség. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbiról nem közöltek prognózist, a legnagyobb kormánypártról pedig biztosan állítják: elveszíti a fordulót. Ezt gondolom, a Bem téren megkönynyebbülten olvassák, mert ez már a 90-es választásokon is bejött. A politológiai szakértők és más mérleghiányos szellemi tevékenykedők kiegészülve néhány sokat megért újságíró kollégával a politikai csemegék oly változatos készletét tárják elénk, hogy a jobb fogyasztás érdekében szükségesnek tartanám némiképpen rendezését. A választópolgárok étvágygerjedelmének felkeltése céljából. Lehet vegyítve is alkalmazni közvéleménykutatási eredményekkel. A legkedveltebb recept - mit minden jól táplált és rosszul képzett politológus csakis szakácskönyve elején tarthat - a kormány pörköltesen. Elkészítése egyszerű, praktikus. Igen laktató étel. Túlfogyasztása azonban mérgezési tüneteket okozhat. (Hányinger, fejfájás stb.) Bárhogy hozzákezdhetünk, de a legajánlatosabb, ha leszólítunk egy-két minisztert. Ha ezek netán vonakodnak, kérdezzünk rájuk keményebben, esetleg telefonon vegzáljuk a titkárnőjét. Ha kellően földühödött, intéztessünk hozzá interpellációt hozzánk közelálló ellenzéki képviselővel. Ha pedig az illető negyven fillérnél nagyobb pontossággal elszámolt az árvaházak segélyalapjával, ezt az egészet elhallgatjuk, nem titkolva azon véleményünket, hogy azért ez mégiscsak csinálhatott valamit, ha ekkora a balhé. Ezt szakértők által hirtelen sütéssel alátámaszthatjuk. Ha két-három alkalommal megismételtük, nyugodtan állíthatunk újabb kormánylistát. Ezt forrón tálaljuk, gyakori kínálással. Pista, csülökkel. A pista igen kiadós étel, jó beosztással többszörre is elég. Először is megnézzük, mondott-e valamit aznap. Ha lehet, igyekezzünk olyat találni, hogy ő nem azt mondta, amit ezek állítanak róla, sőt ellenkezőleg. Itt most egy finom fogás következik, amelyet csak gyakorlottabb politológusoknak ajánlhatunk. Ugyanis ezt az egészet visszájára kell fordítanunk, ha lehet ófelnémet és alsórác dialektusú horvát segítségével. Ez nagyjából kiad három tanulmányt és két testesebb szakértői megnyilatkozást. Lassan tovább hajtogatjuk a pistát, nem keményen, csak úgy lágyan pistázgatva. Mielőtt újból meggyúrjuk, meghintjük a jobb kezünkben tartott liszteszacskóból, hogy lássuk a lába nyomát a magyar úton. Szedünk hozzá pár szál liberalizmust (ha friss nincs, szárított is jó) a Szent István parki narancsliget mellől, így fogyasztáskor jobban érzékelhető az ízkülönbség. Médialeves elnök módra. Vegyünk három szép elnököt. Szükségből két kisebb és egy nagyobb is megteszi. Mossuk meg alaposan, de a levét ne öntsük ki, még szükség lesz rá. Aztán gondosan feldaraboljuk a kezünkbe került matériát, a nekünk nem tetszőket nyugodtan rakjuk ki, ezekkel később majd a független magyar bíróság törődik. A médiát lassan csorgatjuk lefelé, hogy jó elnökös legyen. Nem baj, ha a néző hasa alá folyik, mert attól szivárványosan elkékül, s ha a mérgét kiadja, könnyebben megpuhul. A médialeves csak akkor lesz igazán tiszta, ha kellő tapasztalatot gyűjtöttünk a nyasszaföldi televíziónál és bérletünk van a legkiválóbb bangkoki műintézetbe. Kellő önbizalommal, ekkor már bármit elhihetünk kellően besötétült jogi tanácsadóknak. Egy óvatlan, gyönge rántással kiszedjük az összes paragrafusból a nekünk tetsző részeket, a többit nyugodtan dobjuk el. A médialeves egyetlen hátránya, hogy nem tartható el sokáig, mert hamar megpimpósodik. Vannak persze új receptek is, melyek elkerülték a politológiai kutatások figyelmét. Ezek közül néhányat ajánlanék fölvenni a receptúrába. Kissé pikáns, de igazi ínyenceknek bízvást ajánlható a gázsi új módra. Volt egy régi recept is, aminek az volt a lényege, hogy Mucsa és valami egészen más között kellett választani. Erről az egészen másról később sose derült ki, hogy mi is akarna az lenni. Én a hentesnél azt hallottam - amiből persze sokat le lehet vonni -, hogy ez kizárólag azzal magyarázható, hogy a szakács messziről jött, s összetévesztette a Batthyány téri ministráns gyerekeket az ifjúgárdistákkal. És ez sajnos rossz varázslat. A gázsi új módra megyebálon készül, de előtte beszerezzük az összes szabadkőműves páholy nagymesterének áldását. Kell hozzá: vakhitbe oltott győzelmi tudat, entellektüel fennsőbbség, egy fészekalja madártojás, rebegős szárnyú anyamadarak a hiszékenyebb fajtából. Ha mindez együtt van, jöhet a gázsi. Zöldpetrezselyem helyett kormányra szórt átkokkal is díszíthető. A gázsi akkor szép, ha világosan kitűnik: nincs más magyarabb fajta rajta kívül széles Európában. Kedves új étel a fidesz kékre főzve, narancssalátával. Szerezzünk be pár szép fideszes képviselőt. Régebben a nagymamák otthon is tartották, mostanában egyes önkormányzatoknál kilóra is mérik. Középliberálisan lesózzuk, s ha némely fidesz kissé ficánkol, választási szövetséggel lehűtjük. Ha kellően kedvét szegtük, néhány túlkoros félértelmiségit vegyítünk közé. Vigyázzunk rá, főzés közben ne érjen semmihez, hadd higgye azt, hogy ő van a lábai közepén. Apránként kivesszük az edényből, s közvéleménykutatási eredményekkel locsolgatjuk. A hozzávaló narancsot a már említett Szent István parki ligetből importáljuk. Ha egyik-másik fidesz nem kékül, vagy nem puhul, az biztos még csak szakértő, ezért nyugodtan leadhatjuk az egyetem bejáratánál alapszigorlatok letétele céljából. Lövetős matyi. Különösen nehéz testi munkát végzőknek (például személyszállító kisiparosoknak) készítsük. A matyit meghőmérőzzük, de előtte hideg, havas helyre visszük. Ha a matyi hirtelen olvadásnak indul, pár kérdéssel megszúrjuk. Ezek ilyenek legyenek, én már akkor is tudtam, mekkora tudós embernek tetszen lenni. A spékelést ebbe az irányba folytassuk tovább, ha kissé pirosodik, ne ijedjünk meg, mert akkor dől el, lő, vagy nem lő a matyi. Ha a matyi korábban lőtt, mint gondolta, akkor ezt általában kidobják, vagy magától esik össze. Vannak helyek, ahol azonban így is szeretik, legfeljebb kevés ecetes hagymát adnak hozzá. Desszertnek különösen javallt a főliberális retorta. Három nagy teljesítményű habverő kell hozzá, ezeket állandóan járatjuk, mert sose lehet tudni, mikor mi habosodik. A gépeken az ultraliberális fokozatot használjuk, mert innen nézvést minden szélsőjobbra van. Ha az anyag krémszerűvé pépesedik, bekenünk vele mindent, ami a kezünk ügyébe akad. A kész tésztát, mint egyetlen boldogító anyagot szétküldjük a világba, de figyeljünk oda, hogy a charta-fiestán kik eszik mohón, s kik fanyalogva. A maradékot rádióban tartjuk 168 órán át. K. L. P. Mi történik itt?■ Mi, a határokon túl élő egyelőre még túlélők, nagyon figyelünk arra, hogy mi történik itt. Ez a „mit történik itt"-et nem tanító bácsis rosszallással ejtjük ki, hanem hol szorongással, hol megdöbbenéssel, hol csodálkozva és amikor csak lehet, örömmel is, mert hiszen számunkra ez az egyik fókusza a vitának, ahonnan jót remélhetünk. Ugyanis mi, határon túli magyarok vigyázó szemünket nem Párizsra vetjük, hanem inkább Bukarestre meg Budapestre. Persze, szívünk szerint leginkább hidakat építenénk s próbálunk is itt meg amott cölöpöket leverni, csak hát - képletesen szólva - egyelőre, s tán kétkettőre is, még túl erős a sodrás. Így hát,miközben odahaza a magunk bajai teszik tüzessé talpunk alatt az anyaföldet, amit igyekeznek kihúzni alólunk, mi nagyon is figyelünk ideálra. Éljük a reánk szabott sorsot. Időnként hol szónoklatokkal, hol újságcikkekkel, vagy - ami még veszélyesebb - fondorlatosan vagy nagyon is nyíltan agesszív rendeletekkel - ismét,csak jelképesen szólva - szájon vágnak, így figelmeztetnek arra, hol nem vagyunk közkedvelt polgárai a honnak, melynek földjében őseink porlanak. Rosszkedvünk tele Éppen ezért talán a kelleténél érzékenyebbek vagyunk. Ámbár, Isten tudja, ez az érzékenység talán a népi öntudat egy formája és éppen ez a mi megtartónk. De miközben az ablakunk rácsát reszelgetjük - nem állítom, hogy börtönablak, csak azt, hogy rács van rajta - állandóan figyelünk mitótra s kérdezgetjük egymástól, a Magyarszggról hozzánk látogató atyánkfiaitól: rmrorízik itt? Csak klasszikus, odaát nálunk Tagyrvás közt sokszor megtárgyalt példák érdezek. Mikor reggel ldnyitjuk a rádiót, és rikácsolást, sivalkodást, vad csattogást hallunk rekedten üvöltő dalnokkal, lehetőleg amerikaiul - akkor rögtön tudjuk, hogy az a Kossuth rádió. Ideát tényleg ezt kívánja a nép? Hogy dühítsék, felcukkolják, ahogy errefelé mondják, már munkábamenetel előtt? Lehet, hogy régimódi vagyok, lehet, hogy naiv, de ezt nem hiszem. Valamelyik reggel megint csak bekapcsolom a rádiót. Kodály kórusokat hallok. Derűsen zengő, erőt sugárzó zenét. Lám... észretértek. Nem kötelező állandóan az ember agyában dobolni, lehet gyönyörködtetni is, boldog muzsikával betölteni a lelket. Ekkor megszólal a rádió: Hier schpricht Köln... Tévedésből más sávra kapcsoltam a készüléket. Eszerint a német sógornak nemcsak anyagi helyzete, de az ízlése is jobb. Vissza Pestre... Legtöbbször a szokott zenei moslék. Most éppen magyarul hirdeti a reménytelenséget dallamtalan darálással. De elviseljük, mert várjuk a híreket. Bukarestet már meghallgattuk, éjjel a Szabad Európát magyarul és románul, meg Londont is. Halljuk hát, mivel,örvendeztetnek meg magyar véreink, így próbáljuk kiszűrni a hírözönből az igazságnak legalább a foszlányát. Aztán megszólal egy beszédhibás, selypegő hölgy, vagy egy gyomorbajos férfihang. Még a napsütést, a közeledő tavaszt is olyan rosszkedvűen adja tudtunkra, mint aki halálhírt közöl. Hiszen ha csak ennyi volna... de a híreket és lapszemlét hallgatva elönt a reménytelenség. Illetve csak elöntene, ha még hinnénk a rádiónak. Elnézést kérek a gorombaságért, de gyakran már az az érzésem, egyik-másik szószolva szószolló, ha nem is mondja ki, a bárgyúságig hiszékenyeknek hisz és remél. Vagyis: meg lehet etetni velünk égedelmes hazugságokat, ravasz csúsztatásokat, ígérvén földi paradicsomot a közeljövőre, de csak arra az esetre persze, ha az ő nyájukban bégetünk. Jégverés Távol áll tőlünk, határon túliaktól, vártatog, ismerve csak az itteni helyzetet, hogy elekeveredjünk a fejbeverésdibe. Legfeljebb aggódunk népünk sorsáért. Ehhez nekünk is jogunk van. Jogunk van undorodni a szégyentelen hazudozástól is. Meggyőződésem, hogy ugyanígy érez és gondolkodik ennek az országnak sokmillió polgára, ha nem is marad hatástalan a rém- és álhírterjesztés. Ezt mi fokozottan éljük meg, mert számunkra - nem túlzás - élet-halál kérdése Magyarország fölemelkedése. A magyar állam, a magyar nép sikere törvényszerűen kihatna és máris kihat a román közvéleményre is. Ezért szidnak, ezért gyanakodnak „bizonyos körök", de talán már milliók sejtik, hogy politikailag, gazdaságilag is jó üzlet lehetne a magyarokkal való összebékülés, akiknek lám, mennyivel jobban megy, mint a románoknak. Persze, így nyíltan ezt ritkán fogalmazzák meg, de hogy sok-sok román fejében járnak ilyen gondolatok, azt mi tudjuk, akik együtt élünk velük. Éppen ezért kérdezzük, saját magunkért is szurkolva: mi történik itt? Deák Ferenc után sóhajtozunk, aki annak idején azt javasolta, a sajtótörvénynek egyetlen paragrafusa legyen: nem szabad hazudni. Erre is klasszikus, közismert példát idézek: lehet, hogy jól képzett profik, de valami nincs rendben azokkal az újdondászokkal, rádiósorokal, tévésekkel, akik e számunkra oly fájdalmas választási vereség után, 1990 őszén azt prófétálták, hogy a jÖvő évben nem lesz termés, máris összeomlott a rendszer, éhen halunk, mert a most választott kormány kivétel nélkül mindent rosszul csinál. Hirdették ezt olyan drámaian, hogy nemcsak Csíkszeredáig, de Amerikáig elhangzott a kétségbeesésük. Aztán, 1991-ben kiderült, hogy páratlanul gazdag termést adott a föld. Összejött néhány tényező, a kedvező időjárástól odáig, hogy a magyar földművelő - bár próbálták rebeszani róla - tudta, hogy mi a dolga és tette is. Tehát nem vált be a „minél rosszabb, annál jobb" prófétáiéinak jóslata. Ha akkor, 1991-ben, a gazdag termés betakarítása után a média valamennyi eszközét felhasználó, éhhalált, végpusztulást hirdetők valóban hinnének abban, hogy A HÍR SZENT, akkor azt mondják: hát istennek tévedtünk, zökkenőkkel ugyan, útkereséssel, de mégis csak előre mozdul az ország. Ha igazán profik és talpig emberek, ezt teszik, de mintha néhány hónappal azelőtt nem jósolták volna meg a vegpusztulást, most - mintha vezényeltek volna nekik - országos jajgatásba kezdtek, hogy itt a vég, túl nagy a termés és erről is csak a kormány tehet, mert mindent rosszul csinál. Belefulladunk a búzába, kukoricába. Nem fulladt bele az ország, eladta a fölösleget. Bizonyára lehetett volna ügyesebben is, de hát még csak most tanulják - igaz mint éltanulók - hogyan kell eligazodni a nemzetközi gabonatőzsde zegzugaiban. Az igaz szó dicsérete Az ilyen híreszteléseknek az a következménye, hogy itt és mi is odaát egyre gyanakvóbban hallgatjuk a rádiót és kérdezgetjük egymástól: mi történik itt? A rosszat felnagyítják, a jót elhallgatják. Aztán halljuk - leginkább külföldi adókban - vagy egy-egy hozzánk eljutó cikkben olvassuk, hogy nagy tekintélyű nemzetközi gazdasági kutatóintézetek milyen nagyra értékelik Magyarország teljesítményeit. - ,Mi történik itt? - kérdezzük most már derűsebben, mikor tudomásunkra hozzák, hogy ennek az országnak a népe lehet elkeseredett, de nem naiv és nem is élhetetlen; ugyancsak igyekszik kikapaszkodni abból a bizonyos sokat emlegetett gödörből. Elviseli, sőt törleszti a megörökölt elviselhetetlenül nagy adósságot. Régi piacai összeomlottak - talált újakat. Nehezen meghódíthatókat, de megbízhatóbbakat. Tehát csak történik egy s más, ami reménységgel tölt el bennünket, határon túliakat is. Például az is, amiről a napokban olvastam. A keményen ellenzéki Solt Ottilia egy vitában, mint maga mondta, felcsapott az ördög ügyvédjének. Megvédte a kormányt. Ilmondta, hogy mi sem könnyebb, mint valós vagy óhajtott követelésekkel fölhergelni a tömegeket. Ő a szőnyegre került kérdésben ugyan sok mindenben nem ért egyet a kormány elgondolásával, de vitapartnerei olyasmit kértek számon és követeltek, amit a világ egyetlen kormánya sem tudna teljesíteni. Eddig is tiszteltem a képviselőnőt nyíltságáért, keménységéért, ha sokszor nem is értettem vele egyet, de most még jobban észtelem és figyelek a szavára. Hadd éljek egy bibliai példával: mintha Noé galambját látnám csőrében a zöld ággal. Hiszen az özönvízből csak együtt szabadulhatunk ki. Méhes György 13