Új Magyarország, 1995. november (5. évfolyam, 256-281. szám)
1995-11-20 / 272. szám
KÖZELKÉP V. ÉVFOLYAM, 272. SZÁM ,1995. NOVEMBER 20., HÉTFŐ 11 Őszi ködben araszolva, kerülgetve a Maros menti út kátyúit, Hajdó István főespereshez igyekszem Gyergyószentmiklósra. Visz hozzá a jóízű beszélgetés borút oszlató reménye, no meg a sürgető igény is a menetrendszerűen szembejövő gondokon való közös töprengésre. Csöndes összeesküvéseink visszatérő témái:traktor, vetőburgonya, ösztöndíjak... Mert szükségesek a múltidéző szavak, ideig-óráig segítenek a századok óta gyarapodó népdaltár fájdalmakat enyhítő dallamai, a jelen gyötrelmeit azonban csak tettekkel orvosolhatjuk. Ma a fő kérdés ez: hogyan cselekedjünk úgy, hogy megmaradjunk. Hajdó István jól viseli papságát. Mindig vidám, soha nem kenetteljes, minden szavából, cselekedetéből tettre kész szeretet árad. Kamaszkorom kegyes atyái körében érezhetem magam olyan biztonságban, mint az ő plébániáján. Bethlen Gábor nagyságos fejedelem nyomdokait követve kanyarog az út Gyergyószentmiklósra. Dévától nem messze, Marosillyén született, Gyulafehérvárott fejedelmeskedett, Nagyenyeden iskolát alapított, Gyergyószárhegyen nevelkedett. Gyulafehérvár nemcsak a Nagyságos Fejedelem lába nyomát őrzi, itt élt évtizedekig történelmünk másik nagy alakja, Márton Áron püspök is. - Mikor Gyulafehérvárra kerültem teológiára - mesélte egyszer a főesperes -, a püspök úr már kikerült a börtönből, de háziőrizetben volt, s én mint szegény diák - kilencen voltunk testvérek - nyárra mindig ott maradtam. Egyedül én voltam bent az intézetben a diákok közül, minden reggel én ministráltam nekik, s ha ide-oda kellett szaladni, én voltam az intézője. Atya és fiú közötti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ősszel, amikor az iskola megkezdődött, pénzzel is megjutalmazott, s mikor nagyobb teológus lettem, számomra az volt a legnagyobb ajándék, hogy nekem adta egyik használt reverendáját. Mikor aztán végeztem, 1968. április 24-én ő szentelt pappá. Felszentelésem után Nyikómalomfalvára helyezett ideiglenesen, a hívek ragaszkodása miatt ebből tíz esztendő lett. - Itt ismerkedtél össze Miska bácsival is. Az autóban felrémlett a nevetése. - Te erre emlékszel? Tettettem magam, hogy csak homályosan, mert ködfoltok takarják a részleteket. Rámhunyorított, s mesélni kezdte Miska bácsi történetét. 5» - Udvarhelyre mentem valami hivatalos dologban intézkedni, s látom ám, hogy Miska bácsi a város felé bandukol. Megállok, kinyitom az ajtót, s azontúl együtt utaztunk a Küküllő hídjáig. Itt megállok, ő kiszáll, de nem köszön még el, hanem harisnyája redői közt lej után keresgél. - Ugyan hagyja már, Miska bácsi, nekem ez nem került pénzembe! - Nem úgy van az, pap bácsi, ami jár az jár! Huzakodunk ott a Küküllő mentén, míg aztán mentőötletem támad. - Tudja mit, Miska bácsi? Elimádkozik egy Miatyánkot, és kvittek vagyunk. No ebben megegyeztünk. Hanem harmadnap a faluban megint csak találkozunk, s látom ám, hogy két kézzel integet, megállásra kényszerítve. - Pap bácsi, pap bácsi! - ezekkel a szavakkal hajol be az ablakon -, én elmondtam ötöt. S így maga még tartozik nekem négy fuvarral! Hát őmiattuk nyúlt ilyen hosszúra az én nyikómalomfalvi szolgálatom. Papi életemnek ez volt az első szerelme, népemnek igaz szeretete. Innen Gyergyóújfaluba kerültem, ott két évig voltam lelkipásztor, és onnan helyeztek be Gyergyószentmiklósra. Ez már 1985-ben történt. - Aztán jött a változás, amit mi annak idején hebehurgyán forradalomnak neveztünk. - Semmi fordulatnak szoktam én nevezni, mert a lelkek világában bizonyosan forradalom volt akkor, ezt aztán kioltották, és visszaszorították. - Költeményt is írtak hozzád akkor, mert hivatásodhoz híven rendre, nyugalomra intetted a város lakosságát. Sokan neked tulajdonítják, hogy nem folyt vér akkor ezen a vidéken. - A karácsonyi ünnepkörre készültem, és egyszer csak kérdik, tudom-e, mi történt? Nem. Akkor kapcsoljam be a televíziót, s nézzem. Ugyanekkor azt is kérték, hogy szóljak a néphez, mert itt a plébánia előtt már egy csoport összeverődött, s kérik, hogy harangozzunk, mert Bukarestben ekkor már halottak voltak. S mert a nép szava Isten szava, meghúzattuk a harangokat. Fiatalok egy csoportja futva jött értem, és azt mondták, hogy atya, fel kellene jönnie a rendőrséghez, mert a tömeg odavonult és tettlegességre készül. Felvettem a püspök úr használt reverendáját, s arra kértem a fiatalokat, hívják vissza ide a plébánia elé az embereket, így is történt. A tömeg idejött, engem a fiatalok feltettek a plébánia kerítésére, hogy jobban rám figyeljenek, és beszélni kezdtem. Ha már az Úristen ilyen nagy ajándékkal akar megajándékozni, a szabadsággal, fogadjuk ezt méltósággal, s egymást ne bántsuk. Erről beszéltem, s az emberek hallgattak rám, s úgy két-három óra felé énekelve elvonultak. Csakhogy a gyárakban akkor volt a váltás, a gyárakból kiözönlő tömeg csatlakozott a többiekhez, s így együttesen elhatározták, hogy mégis a rendőrséghez mennek. Közben a rendőrök már tudták, hogy itt baj lehet, és elmenekültek. Csak a rendőrparancsnok felesége és két kicsiny gyermeke maradt az épületben. A fiatalok megint jöttek s hívtak. Ott ismét beszélni kényszerültem. Előtte magamban Istenhez fohászkodtam: Uram, adjál olyan szavakat, amelyekkel ezt a családot megmenthetem. A történelmi felelősségre hivatkoztam s arra, hogy nem a mi feladatunk az ítélkezés. Majd a történelem értékeli a múltat, s ha igazságos világ lesz, akkor a büntetést sem kerülhetik el a bűnösök. A városban béke és szeretet legyen, senkit se bántsatok, egyetlen téglát se mozdítsatok el, mert itt minden a miénk. Holnap és holnapután nekünk kell mindent rendbe tenni. Megmutattam a rózsafüzéremet. A nehéz történelmi időben ez volt az én fegyverem, s minden szenvedést el tudtam viselni. A tömeg mindezt szép lassan megértette, s imádkozva, énekelve különböző utcákon hazatértek. És akkor szélcsend volt egészen estig. Akkor ismét jöttek a fiatalok, és jelentették, hogy a Néptanács előtt megint összeverődött a tömeg, újból tettlegességre készülődnek. Menjek oda, hogy csend és béke, rend legyen. Ismét igyekeztem gyorsan. Felmentem az emeletre, s a nyitott ablakba álltam. A tömeg akkor ott lent felkiáltott, hogy ilyen még nem volt, hogy a papunkat ott lássuk a Néptanács ablakában. Na halljuk! És akkor újfent beszéltem. Mondtam, hogy ezt a nagy ünnepet még nem köszöntük meg méltón a Jóistennek, hozzatok gyertyákat, kilenc óra van este, a templom már zárva van ugyan, de üzenek, hogy azonnal nyissák ki, meghúzatjuk a harangokat, én a gyertyás menet élére állok, s együtt imádkozva, énekelve elmegyünk a templomba. Annyian voltak, mint karácsony éjszakáján, az ajtókat ki kellett nyittatni, és közel két órán keresztül együtt voltunk. Telíteni akartam őket beszéddel, énekkel, az együvé tartozás örömével. Mert érződött, hogy ha most nem vigyázunk a városra, ez a tömeg mindenre képes. Éreztem azt is, hogy majd elmúlnak ezek a lázas napok, és eljő a számonkérés. Ez az érzés be is igazolódott, ahol nem tudták mederbe terelni az indulatokat, ott sok család nélkülözi az akkori szereplőket. Torda után Aranyosgyéres, Kece, Marosluda, Marosvásárhely következik. A régeni út mellett csikó módjára türelmetlenül ficánkol a Maros, egyre vadregényesebb a táj, a sármási tető után pedig elénk tárul a Gyergyói-medence, Hajdó István birodalma. A fejedelmet felnevelő szárhegyi Lázár-kastélytól néhány száz méterre ferences kolostor áll, melyet ismét benépesítenek az életvidám barna csuhás barátok. - Itt tréfálták meg egyszer kollégái Gyuri pincért - mutatott fel a domboldalra nemrégiben Hajdó főtisztelendő úr. - Igencsak iszákos ember volt ez a pincér, társai haragudtak is rá ezért. Míg egyszer aztán elhatározták, hogy móresre tanítják. - Igyál csak! - biztatták, s Gyuri ivott is ájulásig. Ekkor aztán beviszik a raktárba, pilist borotválnak a feje búbjára, s jó előre gondosan odakészített barátruhába öltöztetik. Záróra után kiviszik a kolostorba, becsöngetnek és a kapustestvérnek átadják a megrészegedett pincért, mondván, hogy bizonyosan innen kódorgott el ez a szerencsétlen, öltözéke alapján legalábbis ők így gondolják. Reggel aztán nagy nehezen ébredezik emberünk, s nem érti sehogyan sem a dolgot. Tapogatja zúgó fejét, vizsgálja az öltözékét, s akárhogyan erőlködik is, nem tud rendet tenni gondolatai között. A kapustestvér is jelentést tesz időközben a gvárdiánnak, s bemennek együtt Gyuri pincér cellájába megszemlélni az éjszakai jövevényt. - Ki vagy te, fiam? - kérdi köszönés utáni első szavával a gvárdián. - Van itt magának olyan legó-lógó embere? - kérdez vissza mindjárt a pincér. - Az mindenütt van fiam. - Ne akkor küldje már le ugyan Gyergyószentmiklósra a Szilágyi vendéglőbe rendelkezik tempósan a zúgó fejű vendéglátós, és kérdezze meg, hogy dolgozik-e a Gyuri pincér. Mert ha dolgozik, akkor tényleg nem tudom, hogy ki vagyok. * Gyergyószárhegy után már csak valóban kiáltásnyira van a város. Nemsokára befordultunk a plébánia udvarára. Főesperes úr miseborral fogad, minden bizonnyal bemutat gépköröket szervező paptársának, nekikönyökölünk a beszélgetésnek, s a kereszt melletti keretes képről Márton Áron felügyeli majd fogadott fiának szavait. Kozma Huba A gyergyói jó pásztor úr,a Gyergyószárhegy után már csak valóban kiáltásnyira a város A SZERZŐ FELVÉTELE A férfi, aki minap a szerkesztőségi szobámban felkeresett, régi ismerősöm. De még sohasem láttam ilyen izgatottnak. Érthető volt az izgalma: a nyomdából érkezett, frissen kinyomtatott édesgyermekükkel. Úgy hozta a Füveskertet, mint élete fő művét ez a decemberben 75. életévét betöltő költő, aki 1956 után előadásaival és verseivel a hitet tartotta a Nyugatra szakadt magyarságban, így dedikálta a könyvét: „... a közös úton egymást erősítve, sok szeretettel: Tollas Tibor." Miről mesél ez a Füveskert, amelynek alcímében két évszám is található: 1954-1993? A kötet egyik szerkesztője, Kárpáti Kamil (a többiek: Pfitzner Rudolf, Tóth Bálint és Tollas Tibor) írja az Utószóban: „1954 kora ősze és 1956 kora tavasza között Füveskert összefoglaló címmel tíz (vagy több) kézírásos, egypéldányos irodalmi antológia készült el a váci politikai börtönben. Három 1956- ban kijutott Nyugatra. Két kötet itthon, rejtekhelyen vészelte át a legsanyarúbb évtizedeket. A többi ottveszett a börtönfalak között, Vácon. A megmaradt öt Füveskert (mindegyik kézzel írt könyv) háromszáz vagy még több oldalas kötetéből az első három breviárium szerkezetű műfordítás-gyűjtemény. A negyedik Vác költőinek első, az ötödikként említett pedig nagy valószínűséggel utolsó antológiája." A fentiek egy közös, nagy kötetbe való csoportosítása és kiadása az izgalom forrása. Egészen pontosan az elmúlt évtizedekben még kibővült a kör új alkotásokkal, gyarapodott az antológia új társakkal, börtönjárt írástudókkal, s ezért létetett az 1954-es évszám mellé az 1995-ös is. Nincs sok remény arra, hogy az elásott és befalazott kötetek közül újabbak kerüljenek majd elő. „Megtanultuk egymás versét, hogy szabadulásunk esetén megőrizhessük az utókornak." Ezt Tollas Tibor mondta a Füveskert dedikálásakor, aki Pfitzner Rudolf szavai szerint: „íródeák volt. ... egy középkori szerzetes odaadásával rótta a betűket. Papírt kellett szerezni, a köteteket be kellett kötni, egyre több ember dolgozott a közös ügyön. (...) Nem gyógyultunk meg egészen, mindenki megsebesült könnyebben vagy súlyosabban. Sebek maradtak, amelyek néha ma is fájnak. De a Füveskerttel a váci börtönben megindult ,áramlás hordozott bennünket és később beletorkollott 1956 októberének csodálatos folyamába." Kiknek a verseit, műfordításait tartalmazza a kötet? Tollas és Kárpáti neve mellett ékesszólóan ragyog Béri Géza neve, Gérecz Attiláé, Szathmáry Györgyé és Tóth Bálinté. Hogy csak az ismertebbeket említsem. Életútjukat jellemző kritikarészletek egészítik ki. Béri, a fegyelmezett és szertelen költő fájdalmas mondanivalót rendez szelíden szabályos sorokba... 1979 karácsony estéjén ciánnal végzett magával. Örökös üldöztetése minden morális és költői tartalékát fölmorzsolta. „Nem gyógyultunk meg egészen..." Gérecz, az istenáldotta tehetség, a XX. század Petőfije, a börtön „ujjgyakorlatai" után A vándor esti dala című Goethe-verset négyen így fordították le a börtönben: Maidén orom felett Csend ül. Fákon lehelet Ha rezdül. Alig zavar. Madár is hallgat. Semmi lesz... Várj csak! Elpihensz te is hamar! (Gérecz Attila) A csúcsokon borong A csend. Nem leng, nem zsong A lomb se fent. Nincs fuvalom. Madártól néma már az erdő. Várj csak! érted is eljő majd a nyugalom. (Tollas Tibor) A dombokon s a halk Szavú Lombok között Szellőcske fa. Alig lehet... Madárka erdei álma Már mintha várna. Pihenj csak el... (Szathmáry György) A sziklatető fönn hallgat. A fatetőkön szél hallgat sóhajnyi neszt. A madár hallgat az erdőn. Várj, hamar eljön, s te is pihensz. (Tóth Bálint) meddig vihette volna, ha nem oltja ki az életét a Klauzál téren egy orosz golyó?... A komoly nyelvtudással és briliáns formakészséggel megáldott Szathmáry műfordítói bravúrjai miért nem jutottak égi magasságokba? Kopjafa őrzi emlékét 1990 óta szülővárosában, Szolnokon... A Füveskertet a sokáig Argentínában élt magyar művész, Szalay Lajos 19 grafikája illusztrálja. Tollas Tibortól tudom: röviddel azután, hogy rajzait a szerkesztők rendelkezésére bocsátotta, Miskolcon meghalt. Az 1959-ben Buenos Airesben kiadott Füveskertet már Szalay illusztrálta. Külön fejezetet érdemelne az antológia sorsa az emigrációban. Annyit mindenesetre meg kell jegyezni, hogy a hét országban nyomtatott nyolc kötet nyolc nyelven és tíz kiadásban jelent meg külföldön, és mindenütt nagy visszhang kísérte. Végezetül álljon itt Kárpáti Kamil Utószavának néhány befejező sora, amely a szerkesztők szándékáról árulkodik: „A füveskertiek szecessziója (kivonulása) kizárólag az irodalomtörténet lapjain érhet véget. Csakhogy a diktatúrátlanodott ország épp legérzékenyebb szférájában, szürkeállományában még a régi beidegződéssel viselkedik. Sorvezetőre vár, a régi kézi vezérlés serkentő igéire. Mindezt tudván a kiadó keménytáblák közé köttette és idővel dacoló cérnafűzéssel készítette el ezt a kötetet, időt- és gyűrődést-állóbbá téve a füveskertiek első csoportos hazajövetelének jelét, hogy a hazaérkezés meg a honfoglalás közti kiszámíthatatlan tartalmú időt - még az olvasgatását is bekalkulálva - tisztességgel kibírhassa." A férfi, aki minap a szerkesztőségi szobámban felkeresett, hiszi, hogy így lesz. (Ő) FÜVESKERT