Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)
1995-12-09 / 289. szám
6* ('Ít t'iqt /Ka 1995. DECEMBER 9., SZOMBAT mamzm V-didi- Úgy mondják, hogy Turcsányi Ezékiel ebecki ügyvédnek a nővére félálomban látja a jövőt, és jövendölése be is következik. A 48-as szabadságharcot is megmondta előre. Én ugyan nem hiszek a babonaságban - mondta Mikszáth Kálmán, a fiatal esküdt -, de anyám szentül hiszi, amit rólam jövendölt. Merthogy fiatal lány korában együtt játszódtak a réten. - Mit jövendölt? - firtatták a Mauks lányok, s addig nem nyughattak, míg az esküdt ki nem vallotta. Hogy térhez megy a szomszéd birtokoshoz. Jézus nevenapján fia születik tőle a Révész-tanyán, akiből ha megél, olyan híres ember lesz, hogy az egész ország lámpácskákat gyűjt a tiszteletére. Meg is hajolnak előtte, mint a bibliai József előtt a búzakévék. Annyira valószínűtlen volt ez a kis pufók esküdtről, hogy a Mauks lányok dőltek a kacagástól. - És bevált a jóslat? Mikszáth megvonta a vállát. - Anyám férjhez ment a szomszédos Szklabonyára egy kisbirtokoshoz. Házuk leégett, átmenetileg a Révész-tanyára költöztek. Ott születtem én, Jézus nevenapján, január 16-án, 1847-ben. Hogy ezután mi vár rám, nem tudom, de mindenáron híres író akarok lenni, annyi szent. Mi pedig tudjuk, hogy 40. írói jubileumát országos kivilágítás és tisztelgés ünnepelte, neves írók és politikusok sorra meghajoltak előtte, akár a búzakévék József előtt. A történet szakasztott olyan, mintha Mikszáth írta volna - imádta a sejtelmes, babonás, misztikus eseményeket, melyekről sohasem lehet tudni, hiszi-e maga is, vagy csak mások után mondja? - Pedig ez nem álom volt, hanem tekintetes Mauks Mátyás szolgabíró úr balassagyarmati kúriájában hangzott el 1871-ben, ahol ekkoriban a szolgabíró esküdtje afféle patvarista, jogi vizsgáját még le sem tett gyakornok - naponta bejáratos volt, s tömérdek tréfával, adomával, mókával, de még apróbb tárcák vagy eszmefuttatások fölolvasásával is szórakoztatta a derűs kedélyű hajadonokat. Nagy házat vittek farkasfalui Mauks Mátyáséknál Gyarmaton, ahogy szolgabíróhoz akkoriban illett: tíz-tizenöt vendég is megfordult olykor az asztaluknál. Pedig amióta a bolond grófék kihúzták a nemesek lába alól a talajt - vagyis nem szolgálja már őket semmiért a jobbágyság -, és Kossuth apánk is megtette a magáét a nemzet elszegényítéséért, egyre rosszabbul ment a soruk, ha titkolták is. Látszott, hogy mihamar elúszik a mohorai kúria, a birtokkal együtt, hacsak tehetős házassággal a leányai helyre nem billentik a gazdaság egyensúlyát. A semmihez nem konyító, örökséggel is alig számolható szklabányai Mikszáth gyerek, aki munka helyett íróságon járatja az eszét, semmiképp számításba nem vehető parti, bármilyen epekedve pislog rá Ilona. Egyszer egy szerelmes levelüket kézhez kapta a papa, okosan elővette akkor a leányát, s ígéretét nyerte, hogy fölhagy ezzel a bolondsággal. Hanem a szerelmesek ígéretét nem szabad nagyon komolyan venni. Kálmán fölment Pestre, hogy lapoknál, kiadóknál szerencsét próbáljon. Ilona is Pestre ment, rokont látogatni. Összetalálkoztak, két hét múlva se szó, se beszéd összeházasodtak. S utaztak Szklabonyára, ahol ölelő karral várta volna őket Mikszáth édesanyja, ha közben ki nem üt a kolerajárvány, s el nem ragadja az édesanyát is, többedmagával, épp az esküvő napján. Szomorúan indult a házasság, szomorúan is folytatódott. Töltöttek ugyan néhány önfeledt hónapot Szklabonyán, de utána csak belátta Mikszáth, hogy semmittevésből örökké nem élhet. Gazdálkodáshoz nem fűlt a foga, megyei hivatalt az istennek se akart vállalni, bízott a tehetségében. Nem tudta, amit már a felesége is megértett: hogy a megjelenéshez nem elég a tehetség, ismeretség is kell hozzá, vagy pénz. Furcsa paradoxon: amíg a nevét nem ismerik, nem is köztik, közlés nélkül viszont hogyan ismernék meg? Kinyomtatott kétkötetnyi elbeszélést kölcsönpénzen, senki nem figyelt föl rá, a példányok eladatlanok maradtak, a kölcsön kifizetetlen vagy újabb kölcsönből törlesztett. Volt ugyan egy aprócska szerkesztői állása valamelyik lapnál, de abból megélni nem lehetett. Két évig olyan szerényen éltek Budapesten, hogy azt hitték, annál szerényebben már nem lehet - pedig hamarosan kiderült, hogy lehet. De akkor már hazaküldte Mikszáth a feleségét a szüleihez, hogy legalább ő ne nyomorogjon. Addigra ott is beütött a szegénység.Két politikai párt versengett ekkoriban egymással: Deák Ferenc és Tisza Kálmán pártja. Deák a kiegyezés engedékenyebb híve, ezért csak „pecsovicsnak" gúnyolják. Tisza az öngyilkos Teleki László „határozati" pártját vette át „balközép" néven. Mauks meggyőződéses híve volt Tiszának és a „bihari programnak", amely erélyes elszakadást kívánt Ausztriától. Deák győzött, Mauksnak le kellett mondani a szolgabíróságról. Egy ideig mint ügyvéd próbált boldogulni, de Nógrádban mindenki a barátja volt, senkitől nem fogadott el honoráriumot - így nehéz a gazdaságot fönntartani. Különösen ha árvíz, aszály, természeti katasztrófa is sújtja - mert a baj „nem jár mint egyes őrszem". Azt már nem érte meg a kitűnő Mauks Mátyás, amikor Tisza Kálmán „szegre akasztotta a bihari pontokat", s tíz éven át generálisként kormányozta mamelukjaival az országot. Mikszáth megérte ezt, akkor már képviselőként, s tőle tudjuk, mivel magyarázta Tisza Kálmán a pálfordulását: „Meg tudom bocsátani magamnak, hogy jobban szerettem hazámat elveimnél." Miből s hogyan élt Mikszáth, míg föl nem derült a napja? Először is elvált Mauks Ilonától. Szívfacsaró elválás volt. Azt hazudta neki, levélben, hogy már nem szereti, hogy mást szeret. Hét teljes éven át élt ebben a hitben az elárvult és elhagyott, elszegényedett Ilona. Könyvet, újságot nem vett a kezébe, társaságba nem járt, Kálmántól kapott egyszer egy könyvcsomagot, nem bontotta fel - senkitől nem tudta meg, hogy közben híres író lett. Csak amikor hét év múlva újra megkérte a kezét. S hogyan élt addig Mikszáth? Azt még a feleségéhez írt leveleiből tudni lehet, hogy eleinte nem sikerült neki semmi a világon. A szklabonyai házat birtokostól dobra verték, a pesti lakást föladta, valami albérletben húzta meg magát. Akkor szánta rá magát a válásra: nem akarta asszonyát magával rántani az infernóba. S nem is rövid ideig tartott a teljes nyomorúság után három esztendeig. Életrajzírói hallgatnak róla, de egy szemfüles újságíró kiderítette, hogy talán egy éven át semmiféle lakása nem volt: „csövezett", vagyis éjszakánként egy szemetesládában húzta meg magát. Erről hallgat, de a többit elbeszéli Ilonkának: „Küzdelmes éveket éltem át. Egy ideig a Budapesti Napilapnál voltam, de az is megszűnt, majd itt, majd ott, néha már a végkétségbeesés szállott meg, de mégis szívem mélyén élt egy remény, hogy sorsom jobbra fog fordulni, egyszer csak eljön valaki és kiszabadít. És úgy is lett: 1878-ban eljött Enyedy Lukács, Gelléri Mór vezette hozzám (neves közéleti férfiú, az iparosítás előharcosa, akkoriban Szeged városának felvirágoztatója); fűtetlen szobában, a díványon fekve nagybetegen találtak, de azért Enyedy felpakkolt és magával vitt Szegedre, a Szegedi Napló szerkesztőjének. Innentől kezdve jól ment dolgom, írhattam kedvemre... itt szabadon kibonthattam szárnyaimat. Mikor Enyedy Szegeden kiadta a Tót atyafiakat, elmentem Mehádiába üdülni, ott lapot sem olvastam, csak otthon tudtam meg, hogy ezalatt az idő alatt híres író lett belőlem..." Visszatért Pestre, az újra alakuló Pesti Hírlap munkatársa lett. A jó palócokkal bekerült a Petőfi Társaságba, a Kisfaludy Társaságba, később az Akadémiára, a képviselőházba, és számtalan fordítás révén egész Európába. A századfordulón nem volt Európának olvasottabb írója Mikszáthnál. Mindezt megtudva Mauks Ilona habozik: elfogadja-e az új házassági ajánlatot. Egyikük sem csinál titkot abból, hogy már nem szerelmesek egymásba, a hétévi távollét alaposan lehűtötte érzelmeiket. Mikszáth azt is tudomására hozza, hogy nem „szép asszonyra" van szüksége, inkább ápolónőre és gazdaszszonyra, valakire, aki rendben tartja otthonát és őt magát. Még mindig nem látták egymást a szakítás óta, levélben folyik az alkudozás. Ilona első válasza elutasító, ámbár az is kiderül belőle, hogy mint hívő katolikus, nem tekinti elváltnak magát, szász őseire hivatkozva komolyan veszi az „örök hűséget", amit hajdan esküdött. A levelezés akadozva folyik, mert az írónak tömérdek halaszthatatlan dolga van, amint azt a számára előfizetett és külön is küldött újságokból tudhatja: jóformán nincs olyan nap, hogy valamit ne közölnének róla a lapok. Ilonát ez nem hódítja el, sőt arra a belátásra jut, hogy a maga vidéki elmaradottságával sehogyan sem találná helyét abban a fényes nagyvilági életben, ami Mikszáthot körülveszi. Meg aztán öregek is ők már a mátkasághoz... (Kálmán 35 éves volt ekkor, Dona 27.) Végül azt határozza: hagyjanak fel a levelezgetéssel, jöjjön el Kálmán személyesen Mohorára, ahol most a három nő gazdálkodik. Nézzék meg egymást, utána döntsenek. Motoszkálhatott a fejében az is: ugyan ki lehetett az, akinek a kedvéért a férje hét éve elhagyta, s mi van most vele? Meg is kérdezte újdonsült jövendőbelijétől, mielőtt a végső igent kimondta volna. Akkor vallotta meg Mikszáth, hogy nem volt bizony neki senkije, a nagy nyomorúságán kívül, ám e csúf hazugság nélkül nem szabadíthatta ki Ilonát a szegénység rabságából. Azt hitte, Gyarmaton meg Mohorán még mindig olyan jó módban és vidáman élnek, mint az ő idejében. Éppenséggel az is eszébe juthatott Mauks Ilonának - bár erről nem tesz említést -, hogy ha Szegeden 1878-tól felvirradt Mikszáth szerencséje, miért hallgatott erről további négy éven át? De amikor végre összetalálkoztak, elég volt rápillantania, hogy megértse: súlyosan beteg ember formán, ápolásra és gondozásra szorul. Asztma és krónikus gégebaj gyötörte, néha annyira, hogy megszólalni se tudott. Ilona boldogan vállalta az ápoló feleség, később az ápoló anya szerepét. Mert három fiút is szült az urának, Idket bolondulásig szerettek, s persze a ragályos gyermekbetegségeken mind a hárman átestek, sőt Ilona is elkapta a torokgyíkot, amibe az egyik fiúcska belehalt. Nehéz anyának lenni. És nehéz írónak lenni, ha a család olyan témákkal szolgál, mint A ló, a bárányka és a nyúl. Mikszáth írói jellegzetessége volt, hogy elbeszéléseit, sőt regényeit is rendszerint nem a semmiből eszelte ki, hanem valamilyen megtörtént vagy elbeszélt eseményhez kapcsolódott. Sohasem a valóságot írta, de nem is egészen a képzeletére bízta magát. Mesebeszéd, hogy volt egy „romantikus" meg egy „realista" korszaka. Az ilyesmit a fontoskodó irodalomtörténészek találják ki, akik csak skatulyákban tudnak gondolkodni. Mikszáth rengeteget forgott a nép között, s történeteinek magvát vagy indítékát többnyire valahol fölszedte, egy ideig magában hordta, aztán találékony képzeletével újjászülte. Nem úgy fordult a népmeséhez, mint a gyűjtők, mint Gyulai Pál vagy Arany László vagy Kriza János és a többi meseközvetítő. Mikszáth csak ötletet vett kölcsön, a mesét maga találta ki. Elég volt hallania annyit, hogy valaki esernyőben felejtette az örökségét, vagy hogy egy süket ember meghallotta messzi országban öngyilkos fia pisztolyának dördülését, vagy hogy mi lenne, ha a szigetvári hős ma föltámadna... - megindult a fantáziája és megteremtette valóságból és álomból, történelemből és babonából a regényes elbeszélést. Imádta az apró karcolatokat, a képviselőház klubjának és folyosójának beszélgetéseiből ellesett foszlányokat, amelyeket frappánsan kikerekített. Egy kicsit hitt az ördögben is, a babonában meg a jóslatban is, a boszorkányokban meg a szemmelverésben is, de a végén mindezeket úgy kifigurázta, hogy valamiképp nyitva maradjon a hiszékenység kapuja, mégse jöjjön át rajta senki. Hiszen mindenkit a stílusa tesz egyéni mesterré, de talán senkit nem annyira, mint Mikszáthot. Három mondatból föl lehet ismerni. Amit mond s ahogy mondja, átszűrődik valami különös rostán, ettől sohasem egészen tréfás a humor, és soha sincs minden humor nélkül a tragikum. Ha komolyan beszél is, hunyorít hozzá, tréfáival pedig elgondolkoztat. Hihetetlen termékenysége onnan ered, hogy ahová néz, ott témát talál. A történelemben, a lovagvárakban, a palóc falvakban, a vármegyeházán, a képviselőházban. Papokról, dzsentrikről, parasztokról senki nem tud jellemzőbb képet festeni nála. Ha jól odafigyelünk, minden művében együtt találjuk a szatírát a társadalombírálattal, a moralitást a kriminológiával. Alig van olyan írása, amely ne detektívteljesítmény volna, noha mégsem „krimi". Ha van író a földön, akinek egyéniségét a zamata adja, úgy Mikszáth az. Klasszikusaink közül senki nem annyira közismert, mint ő, egyszerűen azért, mert alakjai és történetei különösen alkalmasak a színpadi, film- és televíziós földolgozásra. Mindnyájunknak jó ismerőse a Szent Péter esernyője, a Beszterce ostroma, a Különös házasság, A Noszty fiú esete Tóth Marival, A fekete város, a Lipsirica, a Szelistyei asszonyok, A vén gazember, A beszélő köntös - már ami így hirtelenjében eszembe jut. Legfőbb eszköze a meghökkentés. S legfőbb öröme a kísértethistória-féle, aminek a fele igaz, másik fele találmány - mint teszem a Kísértet Lublón vagy A lohinai fű. Aki el akar érzékenyülni, a Pernye igaz történeteit olvassa, aki pedig a paraszti furfangot kedveli, a Nagy kutya a vicebíróval kezdje, a sok palóc históriával folytassa. A századfordulót mindenestül belülről mutatják Az ért kortársaim, a csalafinta választások fájdalmas kigúnyolásai, főként pedig Jókai Mór alapos életrajza. Annyi tömérdeket írt negyven - valójában inkább csak harminc - év alatt, hogy Mauks Ilona talán elolvasni sem ért rá a folytonos vigyázástól. Férje életének fényes külsőségeiben nemigen vett részt, hagyta szabadon repülni, hogy hazatérésekor annál boldogabban élvezhessék az otthon melegét. Irodalmi működésének negyvenéves fordulóján, 1910. május közepén, a kegyelmes urakkal és asszonyokkal Dunát lehetett rekeszteni: az Országos Nagybizottság tagjait hatszázig számoltam, de jóval többen voltak. Élő magyar írót ekkora ünneplésben nem részesítettek sem azelőtt, sem azóta. Mikszáth is alig élte túl: tizenkét nappal az ünnepség után lefordult a székről s meghalt. 63 éves volt. Felesége túlélte tizenhat esztendővel; 1922-ben megírta s kiadta különös kettős házasságuk történetét. A Mikszáth fiú esete Mauks Ilonával Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona második házasságkötésük idején (1882) Mikszáth Kálmán Az amerikai nyúlak Kevés ember tudja már, mik voltak valaha az „amerikai nyulak". Pedig itt szaladgáltak Magyarországon. Itthon azért hízták őket így, mert szörnyen üldözték a kapuk. Bécsben pedig azért, mert nehéz volt őket utolérni. A Kossuth amerikai tallérjaira alkalmazták ezt a gúnyszót, csakhogy ott is, itt is másféle indokolással. Élt pedig az amerikai nyulak idejében Aradon egy conservativ lelkületű öreg úriember, néiv szerint Bíró Bertalan. „Véti svarzgelbnek"csúfolták, mert még a szabadságharcz idejét sem titkolta, hogy a dynasztiához siít. Pedig a Kossuthtal rokonságban álló Meszlényi leány volt a felesége. Vagy hogy éppen azért szított a dynsztiához, mert a feleségével akart kötekedni? Nagy kegyben állt odafent az udvarnál, magas érdemjele volt, sokszor kínálták előkelő hivatalokkal, de mert beteges volt és már nagyon öreg, semmit sem fogadott el s egészen elzárkózva élt csöndes házában, midőn egy nap az a hír rázta meg, hogy az Imre fiát elfogták a csendőrök és vasra verve vitték Kufsteinba. Ez a csapás nagyon megtörte, sírt, jajveszékelt, szaladgált fűhöz fához, kutatott, kérdezősködött, miért fogták el a fiát s mikép lehetne kiszabadítani? Míg végre azt a tanácsot kapta, hogy akármiért fogták is el, legjobb lesz, ha személyesen megy föl Bécsbe. Neki ott úgyis csak a száját kell felnyitnia, minden belehull, amit a szíve megkíván. Felezihelődék az öreg úr s becsomagolta nem csak a mentét és kalapot, de az ócska fringját is. Mert ha már neki kezdett, kész elmenni egész a császár színe elé s térdre borulni előtte kegyelemért. De nem kellett. A császár behunyta a szemét és hátratette a kezeit. A mindenható Kempen miniszter uralkodott. Ő Felsége még a kegyelmezési jogot is ráruházta az efajta ügyekben. Még oda sem értvén Bíró Bertalan, Kempent már értesíté a rendőrség, hogy jön s hogy milyen ügyefogyott aggastyán. Felülről is figyelmeztették: csínján kell vele bánni, megell neki tenni, amit kér, mert ez egészen jóérzelmű ember. De elég szívesen is fogadta a miniszter, mikor a madárképű, galambfejér apró emberke egy nap beállított hozzá, éleibe futott, mindkét kezével megrázta a jobbját. - Oh, oh kedves Bíró! - kiáltó kordiális nyájassággal. - Milyen szerencse! - Szerencsétlenség, exczellencz! - vágott közbe Bíró szokott éneklő hangján. - Igaz, igaz, de mikép is lehetséges, én istenem, hogy ilyen derék apának a fia... - Anyai rész, exczellencz! - bökte oda Bíró Bertalan. - Ilyen apának a fia ilyesmit elkövessen! - szörnyülközik a miniszter. Bíró megállt előtte peczkesen, mint a czövek, meg sem mocczant, csak a nagy, vastag szemöldöke mozgott idegesen fel és alá. - És mit követett el a fiú, exczellencz? - Hát nem tudja kedves Bíró! Azokkal a szerencsétlen „amerikai nyulakkal" trafikált! - Mik azok az amerikai nyulak, exczellencz? - kérdé siránkozón. - Hát nem tudja kedves Bíró? Ama silány papírok... - Papírok? - sziszegte. - Mit? Papírok? Hát sem nem ágyúk, sem nem bombák exczellencz, hanem papírok? Mit? Hát papírokért fogdossák el gyerekeinket?... Huh! Huh! Kempen ijedten hőkölt hátra a szapora gesztusai elöl. - No, no, nem kell ezen felindulni. Amit megtehetünk, megtesszük. Aztán máskor tegye meg a kedves fia is a kötelességét. - És mi az ő kötelessége, exczellencz? - Az ördögbe is. Föl kellett volna jelentenie azokat, akik a papírokkal megkínálták. Az öreg most üveges szemeket meresztett rá, mialatt az arca paprikaszínűre vált. - Feljelenteni! - süvítette. - Az én fiam? Egy Bíró Imre! Huh, huh! Meggondoltam magam exczellenct. - Mit gondolt meg, domine spectabilis? - kérdé a miniszter előzékenyen. - Azt, hogy a gyerek... az én fiam... - Nos, nos? - Canis mater, csak hadd üljön ott a hol van. A házszolgája exczellencz! Sfringiája hangosan csörömpölt, amint sietve elcsörtetett, bevágván maga után az ajtót. Kempen bosszankodva mesélte el egy óra múlva a minisztertanácsban, hogy a magyar ember, bármilyen párton legyen is, mind rebellis. Mindössze az a különbség, hogy némelyiket több, másikat kevesebb ideig kell piszkálni, míg a „jóértelműség" lehámlik róla. (Club és folyosó, 1889)