Új Magyarország, 1997. május (7. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-06 / 104. szám
1997. MÁJUS 6., KEDD Budapestről nézve ez a világvége; de hát Budapestről nézve minden az, ami - mondjuk! - a Kőbánya-Kispest metróállomáson vagy - mondjuk! - az Örs vezér terén túl van. Indokolatlan gőggel igyekszünk úgy berendezni ezt az országot, mintha benne minden Pesthez képest volna mérhető: hja, persze, a null kilométerkő, akár egy túlméretezett, fenyegető mutatóujj, innen mutat az ég felé, mondogatjuk csak úgy, a magunk megnyugatására. Amúgy - ha nem rettegnénk attól, hogy kijelentéseink banálissá válhatnak - be kéne látnunk: a null kilométerkő áthelyezésével és a mérések megismétlésével bizony a főváros esetében is bizonyíthatóvá válnék ez az egyébként megdönthetetlennek tűnő kis magyar világvége-elmélet. Egyházashetye a Déli pályaudvarról három óra vonaton. Ha Utazó szombat hajnalban kapaszkodik fel valamelyik mocskos fülkébe, miután bevásárolt a peronok végén álló trafikban, ahol az eladó nem tudott vagy nem akart aprót visszaadni, s egyébként is némi keresgélés árán került elő, még szerencséje is lehet az utazással. A vagonokban elszórtan álmos utasok üldögélnek, csend van, csak a peron egyik padján üldögélő, kissé kapatos öregúr vidám nótázását hallani. Az áhítatot egyvalami zavarhatja meg: a tizenéves kort épp maga mögött hagyó fiúkból és lányokból álló csoport, melynek tagjai befészkelik magukat Utazó mellé, s azonnal betöltik a rendelkezésükre álló teret. Rejtő regényekről esik szó és az előző esti tévéadásról, néhány haver viselt dolgairól. Utazó ilyenkor hosszasan habozik, mitévő legyen, aztán legyint, megadja magát. Jan Patocka esszékötetét a hátizsákba csúsztatja, s merengve várja, hogy a szerelvény befusson végre Bobára, ahonnan vendéglátói átszállítják Hetyére. A falu Utazó nem hisz a szemének. Először azt hiszi, valaki meg akarja tréfálni, hol valamiféle filmforgatás díszletfalvába csöppent, festett utcák és terek közé. Hiába meresztgeti a szemét, a magyar falu szocreál ihletésű, sátortetős, két frontablakos, pirosra festett, zöld kerítéses kocsi házainak nemigen bukkan a nyomára. Meszelt falakat lát, hatalmas udvarokat, alacsony ablakokat (persze, muskátlit is), imitt-amott zsindelyt, a központban barokk hangulatot érez. Itt majdnem mindent Berzsenyi Dánielről neveztek el: utcát, teret, a termelőszövetkezetet; a költőnek szobrot állítottak a parkban, szülőházát múzeummá alakították, a katolikus templom falára Berzsenyi-idézetet pingáltak. Egyházashetye 457 lakója évente két nagyobb eseményt ünnepelhet: a nyári művészeti tábort, amelyet Sellyei Gábor és Sellyei Gáborné az idén hatodik alkalommal hirdet meg, s amely - amint azt Sellyeiné a Helyes Hírmondóban közzétett cikkében írja - egyre több látogatót vonz a településre, a szombathelyi Berzseny Dániel Tanárképző Főiskola egyre több hallgatóját ösztönzi a településsel kapcsolatos szakdolgozat megírására; és, természetesen, a Berzsenyiről elnevezett falunapot, melyet a Pro Énházashetye Egyesület és a helyi önkormányzat 1990 óta rendez meg minden májusban, a költő születésnapjához legközelebb eső hétvégén. Utazó kényelmesen elhelyezkedik egy árnyas udvar hatalmas kerti asztalánál, arcátlanul elblicceli a hálaadó istentiszteletet (mentsége csupán annyi, hogy nem katolikus), s élvezi, hogy vendéglátói finom falatokat hordanak elé. Utazó három jó kiállású fiatalemberrel reggelizik, akikről később kiderül, hogy valójában huszárok. De ne vágjunk a dolgok elébe! Ünnep Valahogy kiszorult innen a giccs. Utazó aggódva tekint körül a külekező sokaságon, hátha előbukkan egy gipszből öntött Berzsenyi-mellszobrokkal vigéckedő kereskedő, egy ügyes vállalkozó, aki jó pénzért Polaroidra fotózza a költő papírmasé figuráját karoló kuncsaftot, esetleg egy lufi- vagy vattacukorárus, egy „népművész" a harmadik ütésre elhangolódó cserépdobjaival, műbőrből font karikás ostoraival - de nem. Az iskolaépület, a templom és a polgármesteri hivatal határolta téren csak a helybeliek sorakoznak fel, a „jöttmentek", azaz a fővárosból leköltöző értelmiségiek, akiknek amúgy mindez köszönhető, és a huszárok. A négy lovas tiszteleg, a tömeg hirtelenUtazó csak kapkodja a fejét, ki adott itt jelt? - mert ő úgy tapasztalta, ilyenkor valakinek meg kell adnia a jelet) a Himnuszt kezdi énekelni, s a zászlórúdra lassan felkúszik Egyházashetye saját lobogója. Néhány perccel később a lovasok zárt alakzatban elindulnak, a tömeg követi őket a néhány száz méterrel arrébb álló Berzsenyi Emlékház elé, ahol a színpad áll. A programot Ambrus Lajos író, a Pro Egyházashetye Egyesület elnöke konferálja. Ambrus karizmatikus egyéniség. Utazó, ha nem gyanakodna önnön befolyásoltságára, azt mondaná: személyisége Berzsenyiét idézi. Először az általános iskola egy végzős diáklányát szólítja elő, aki (hát persze) Berzsenyi Barátaimhoz című versét szavalja, jelezvén, hogy itt valóban mármár baráti közösség gy hilt össze. Eztán a drezdai Carl Maria von Weber Zeneművészeti Főiskola brácsa tanszékének tagjai játszanak (ők ma még kétszer lépnek színpadra, de ne vágjunk a dolgok elébe!). A műsort az iskola énekkara, majd a Kemenesaljai Néptáncegyüttes folytatja, meglehetős sikerrel, majd újra vers következik: Búcsúzás Kemenesaljától. Az ünnepi beszéd a legvégén hangzik el, a koszorúzások előtt, melyen a hely- és környékbéli kulturális, szakmai és civil szervezetei emlékeznek a „dunántúli Herkulesre". Dr. Szörényi László irodalomtörténész, az Antallkormány nagykövete Berzsen a világképéről beszél, arról a megszállott törekvésről, mely a korabeli megrovó kritikák ellenére is - sajátos látásmóddal és költői eszközökkel igyekezett megfogalmazni a világ egészét, s mely arra figyelmeztetett, figyelmeztet, hogy a művészet rendteremtő erő ebben az egészben Jól van, huszár! Utazó ismét csak kapkodja a fejét. Épp annyi ideje van, hogy egy pillantást vessen az elébe kanyarított (egyébként kitűnő, de ne vágjunk a dolgok elébe!) marhapörköltjére, s hogy elgondolkodjon, miért is nem tapasztalhatni mostanában ilyen bensőséges, a falubelieknek a falubeliek által szervezett (bizony, ebbe a drezdaiakat is belevehetjük, mert kiderül: a tanszékvezető professzornak, Uta Vinczének háza van itt ünnepségeket egyébként, máris Majthényi László polgármester emelkedik szólásra. Utazó, mert gyanakvó természetű, csendes villázásra számított, diszkrét köhintésekre a terített asztal körül, és tessék. Majthényi, aki nem kisebb karizma Ambrusnál (Utazó engedélyt kér megjegyezni: vérbeli polgármester, jön-megy, intézkedik, mind a 457 embert ismeri, és mind a 457 ember ismeri, semmi rádiótelefon, semmi öltönynyaklédő, magázódás, semmi gcsertepertélés) Somogyi Győző festőművészt, a huszárok vezetőjét szólítja. Utazónak itt meg kell tudnia, hogy akiket ma a főtéren látott tisztelegni, s akikkel békésen szalonnázott a reggeli kertvendéglőben, a Balatonfelvidéki Radetzky Huszáregyesület tagjai. A győri csatában Radetzky oldalán Napóleon ellen harcoló huszárok egyenruháját viselik, az ő hagyományaikat ápolják (Somogyinak kiváló könyve jelent meg a témában), s emberemlékezet óta (vagyis amióta Berzsenyinap van) járnak Hetyére. A polgármester kitüntetést nyújt át a Radetzky egyesület vezetőjének és két tagjának. Valóban kitüntetésekről van szó: mindhárman világháborús (vagy korábbi) katonai emlékérmeket vehetnek át Majthényi gyűjteményéből. Utazó, aki zenés nőnapi ünnepségek hivatalos szónokainak hozzászólásain és vállalati rendezvények rövid, színtelen beszédein volt kénytelen nevelkedni, még soha nem hallott ennyi rögtönzött pohárköszöntőt. A polgármestert követve tósztet mond Somogyi Győző, az ugyancsak kitüntetett dr. Borsos Zoltán nyugalmazott főerdész, „amatőr" Berzsenyi-kutató, aki a lelkészi pályára készült valaha, valamint Gábor atya, a falu plébánosa és a Radetzky csapat tábori lelkésze, aki - saját bevallása szerint - erdész lett volna, ha az Úr nem hívja őt a papi pályára. A szemtanúk szerint Gábor atya időnként lovon vágtat végig a falun, s kissé felhevülten érkezik az iskolába, ahol zenét tanít. Utazónak bizony ügyelnie kell, hogy a sűrű poháremelgetések és reformkori hevületű tapsok ideje alatt ki ne hűljön a marhapörköltje. Száz bicikli Utazó választás elé kerül, döntenie kell a műsoros délután és a meccs között. A kulturális programban a drezdaiak koncertje, dr. Borsos Zoltán Berzsenyi utolsó négy, Egyházashetyen töltött évéről szóló előadása, a szombathelyi nyugdíjasklub előadása és a Senloi színpad előadása szerepel. Utazó évtizedek óta nem hajlandó mérkőzést nézni, most rövid habozás után elindul a pálya felé. Az erdőn kell keresztülhaladni, átsétálni a mozdulatlanná dermedt patak ácsolt fahídján, s átvágni egy elgazosodott réten. Utazó vendéglátója és kalauza a korábbi „összecsapásokról" beszél, amelyek rendszerint a pályán kezdődtek, s a pálya szélén, a réten meg a kocsmában folytatódtak Mikor Utazóék megérkeznek, a huszonkét játékos már kergeti a labdát, a kispadról, az oldal- és alapvonaltól nem messze kifeszített kötélkordon mögül pedig már javában kiáltoznak a drukkerek. Utazónak az a benyomása támad, hogy egy Mándy-novellát olvas, ha mégsem, az öreg mindig kifogástalanul öltözködő író azonnal előlép valamelyik fa mögül, s derűs, békebeli időkből itt maradt mosollyal integet: nézzétek! A két csapat csapnivaló, mondhatná bárki, aki ért a futballhoz. A helyesek például a legutolsó megyei liga legutolsó helyén állnak, ott, ahonnan már nem lehet kiesni - nincs hová. (Hát igen, a pénz, meg minden, ezt Farkas Ferenc, a sportegyesület elnöke le is írja hírmondóbeli beszámolójában. A játékosok az izzó napsütésben kétpercenként futnak lenni, de a kispadon ülők kegyetlenek: itt még a műanyag kannákban langyosodó vízzel is spórolni kell, csak annyit osztanak, amennyi - szerintük - jár. Farkas Ferenc egyébként villanyszerelő, Ambrusék szomszédja, már ha ez most számít valamit. Az esti bál bevételét pedig a szervezők a sportegyesület javára fordítják, de ne vágjunk a dolgok elébe!). A helybéli csapat játékát Utazó már-már a magyar történelem modelljeként fogja fel: rengeteg elpuskázott lehetőség ügyes, szellemes felvezetések, dinamikus támadások, összjáték és látványos hibák, anarchia a kapu előtt. A mersevátiak jobbak. Úgy a harmincadik perc körül rúgnak egy gólt, amitől elszabadulnak az indulatok, főképp a kordon mentén. Dühödt megjegyzések, „szakmai" viták, Farkas Ferenc egyre nehezebben türtőzteti önmagát. Berzsenyi-nap ide vagy oda, a hetyesek kikapnak. A füvön heverésző Utazót mégis valami furcsa érzés keríti hatalmába. Szó ami szó, jól érzi magát, élvezi a felröppenő hrabali dialógusokat, s alámerülve ebben a „világvégi" hangulatban, végre van ideje átgondolni s kimondani, csak úgy, önmagának: igen, Hrabalnak igaza volt, mégiscsak van élet a földön. A végeredmény: Egyházashetye- Mersevát 0-1. Utolzó és kalauza a kocsma előtt halad el. A kerítésnek támasztott, járdára fektetett kerékpárok tömkelege jelzi, hogy a nap a futballrajongók számára mégsem ért véget. Utazó elhatározza, ha majd mindezt le kell írnia, azt írja: legalább száz biciklit látott. Az ilyesféle megállapításokat az arab történetírók szövegeinek elemzői afféle költői túlzásnak tekintik. Irodalmárok, festők És végül az este. Ambrusék kertjében nagyobb társaság gyűlik össze. Sanyi bácsi, aki délelőtt már tiszteletét tette, azaz elfogadott néhány pohár bort, ismét előkerül. Irodalmárok, festők, zenészek, az Új Magyarország munkatársai zsibongnak a fák alatt. Sanyi bácsit Ambruska Utazó jól rakja össze a mozaik A Kis-Somlyó arany színei Nyolcadik alkalommal rendeztek Berzsenyi-napot Egyházashetyen Huszárok az emlékház előtt. Egy mozgalmas pillanat, és egy nyugodtabb csendélet Ambrusék kertjében Ha Berzsenyi Bobán születik... - Milyen célokat tűzött maga elé a Pro Egyházashetye Egyesület? Ambrus Lajos író, az egyesület elnöke: - Berzsenyi-emléknapot a rendszerváltás előtt is rendeztek Hetyén, ezek az ünnepek azonban idővel nem csak valódi tartalmukat vesztették el: egyre hamisabb képet festettek a költő Berzsenyi Dánielről. A falu akkori vezetésében általánossá vált az a nézet, hogy jobb lett volna, ha Berzsenyi a szomszédos Bobán születik, akkor nem itt kellene emléknapot rendezni. A költőről szóló elemzések, beszédek pedig egyre hevesebben igyekeztek bizonygatni, hogy a Berzsenyi-verseket valójában Dukai Takách Judit írta, maga Berzsenyi pedig nem volt más, mint egy minduntalan asszonyok és bor után sóvárgó bősz magyar férfi. 1990-ben alapítottuk meg az egyesületet azért, hogy az állami kézből kivegyük az értelmetlenné vált Berzsenyi-nap szervezésének gyakorlatát, s az ünnepet igazi tartalommal töltsük meg. 1992-től jelentetjük meg időszakos kiadványunkat, a Hetyes Hírmondót is, amelynek - csakúgy, mint a rendezvényeknek - az egyesülettel együtt az önkormányzat a támogatója. - Mekkora vonzerőt jelent az „új típusú" Berzsenyi-ünnepség? - Évente láthatóan növekszik a Berzsenyi-nap és a kéthetes művészet tábor és fesztivál iránt érdeklődők száma. A faluban a fővárosból érkező értelmiségiek és külföldiek vásárolnak házat, egyre mélyül a betelepülők és a helybéliek közötti kapcsolat. Mindez talán azt bizonyítja, hogy sikerült Berzsenyinek olyan emléket állítanunk, ami méltó hozzá, s ami a falubeliek megelégedésére is szolgál. KULTÚRA m\mm n darabkákat) P. S.-ként említi egy esszéjében, s az utolsó magyar betyárnak tekinti, indokoltan. P. S.-ből dől a szó, anekdotázik, értekezik, még a drezdaiakat is elszórakoztatja, pedig egy kukkot nem ért németül, mi több, a muzsikusok sem tudnak magyarul. Borral teli poharak járnak körbe, aztán ismét (ma utoljára) megszólalnak a brácsák. Utazó ismét boldognak érezheti magát, mert életében először lehet tanúja a „plan air kiállításmegnyitónak": a kiállításon egyetlen festmény, egy arckép látható - az alkotót Hús Zoltánnak hívják (Utazó másnap vele együtt próbál majd feljutni a tömött vonatra, de ne vágjunk a dolgok elébe!). A portré Berzsenyi Lajost mintázza. Berzsenyi Lajos amúgy a költő apja volt, de ez itt Ambrus Lajosra hasonlít kísértetiesen. A lelep,lezett képet taps, derültség köszönti, majd megkezdődik a nappot záró igazi mulatság, egyszerre több helyszínen. A művelődési házban a falu fiataljai bálozó. Külföldiek és fővárosiak - Egyházashetye kis lélekszámú falu, és egyre több a betelepülő. Nem félő, hogy hamar megváltozik a település arculata? Majthényi László polgármester (független): - Igaz, Hetyén is, mint a magyar falvak legtöbbjében, kiüresedés tapasztalható. A fiatalok a városokba vándorolnak, az öregek magukra maradnak, házak válink gazdátlanná. Ez a tendencia főképp a Hetye közigazgatásába tartozó szomszédos Borgátán figyelhető meg: ott gyorsabb iramú az elvándorlás, a telekárak zuhannak. Mindez főképp a külföldi érdeklődők számára kedvező. Az utóbbi években megnőtt az érdeklődő a helybéli ingatlanok iránt. Én a magam részéről sokkal jobban örülnék annak, ha a kiürült vagy eladó házakat inkább hazaiak vásárolnák meg, de mint polgármesternek, nincs olyan jogosítványom, amivel lapíthatnám a telkek értékesítésének ütemét, vagy megkadályozhatnám azt. Félő az is, hogy a borgátai megüresedett házakba esetleg önkényes foglalók költöznek, ami ugyancsak rosszul hatna a falu fejlődésére. - Akkor milyen eszközökkel tud fellépni az ingatlanok külföldi tulajdonba kerülése ellen? - Itthon népszerűsítem, illetve népszerűsítjük a falut. Igyekszünk szorgalmazni, hogy olyan értelmiségiek költözzenek ide, akik felelősséget éreznek lakóhelyük iránt, s akik nem csupán üdülőfalunak tekintik Egyházashetyét. A tapasztalat azt mutatja, hogy próbálkozásaink nem hiábavalóaknak, a Treff együttes zenéje messzire hallatszik a tekervényes utcákon. A „jöttmentek" itt a kertben pihennek meg. Persze bort isznak, bablevest meg hideg sülteket vacsorálnak, és úgy beszélgetnek, mintha nélkülük nem forogna a világ kereke. Utazó kénytelen elismerni: beszélgetni tényleg csak úgy érdemes, mintha anélkül nem forogna a vág kereke. Vasárnap délután van, utasok özönlik el a bobai állomást. Utazó, akinek zsebében ott a lepecsételt jegy, s aki lemondóan tekint körül a tömegen, hogy hát akkor most három óra ácsingózás következik, tülekedés, lökdösődés meg állott cigarettafüst belélegzése a vagon folyosóján, nyűgösen emeli fel csomagját. Az utolsó gondolat, amely átfut elméjén, mielőtt magával sodornák őt az izgatott utazni vágyók, akik fel-s leszállásnál egyaránt elsőként igyekeznek kitűnni, ez másfél napig otthon voltam. És elképzeli, hogy a null kilométerkövet már maga mögött hagyta. Az oldalt írta: Kerékgyártó György Fotók: Mányoki Endre