Uj Magyarság, 1939. július (6. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-01 / 147. szám
4 ro M4 Cffl RSC SZÖVETET frapp választék ggy Keresztény Szakéiparosok Szövetkezeténél ! otul utat! VÁSÁROLJUNK ! Kadlec Antal a szlovákajkú képviselők nevében beszél Kadlec Antal kijelentette, hogy a szlovákajkú képviselők nevében kíván beszélni, majd így folytatta:Megfogadjuk, hogy abban a szellemben teljesítjük majd képviselői kötelességünket, amelyet az ezeréves hungarizmus szellemének szokás nevezni, amely szellem ősidők óta összeolvasztotta a magyar és szlovák népet. A történelemből számtalan példát idézhetnék annak bizonyságául, hogy a magyar és a szlovák nép évszázadokon át szoros sorsközösségben élt egymással a közös haza szeretetében. (Úgy van! Úgy van!) Emlékeztetnem kell a szlovák katonák százezreire is, akik a világháború alatt hűségesen véreztek és kitartottak a független magyar haza szolgálatában. (Úgy van! Úgy van!) és nem követték a csehek példáját, akik megadták magukat az ellenségnek. Az ellenségeink által terjesztett állítás, mintha a szlovák nép a történelem folyamán szemben állt volna a magyar nemzettel, nem felel meg a valóságnak. Bizonyára voltak szlovákok, akik a XIX. században nem a magyar haza keretében keresték népünk boldogulását, de ezek a szlovákok népünknek csak kis töredékét alkották. A szlovák nép túlnyomó része a magyar hazában, az osztatlan testvériségben, a magyar állam gazdasági egységében kereste és találta meg népünk boldogulásának feltételeit. Ha pedig 1918-ban akadtak elvakult szlovákok, akik a csehszlovák állam megalakulásánál közreműködtek, úgy az azóta lefolyt események meggyőzték őket arról, hogy tévedtek. A csehszlovák állam összeomlott, mert hazugságokon épült fel. Ezek között a hazugságok között a legnagyobb az volt, hogy a szlovákokat a cseh nemzet egyik ágának, a szlovák nyelvet pedig a cseh nyelv egyik nyelvjárásának mondotta. Mi, ennek a Háznak új szlovák képviselői, az első pillanattól kezdve küzdöttünk a hazugság ellen és hirdettük, hogy a szlovák nemzet boldogulásának legbiztosabb alapja a szlovák— magyar testvériség. Meghurcoltak bennünket az igazsághirdetésért, de a közelmúlt nagy eseményei a mi álláspontunkat igazolták és ez örömmel, elégtétellel tölt el bennünket. A bécsi döntőbírósági ítélet egymillió magyarral együtt szlovákokat is visszavezetett az ősi hazába. Mi ezért hálát adunk a mindenható Istennek. De hálával tartozunk érte Magyarország főméltóságú kormányzójának, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, az ő bölcs, előrelátó országlásának. (A Ház tagjai felállnak. Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) Egyben köszönetet mondunk, a magyar kormányok is azért a megértésért, amelyet a visszacsatolt szlovákság iránt tanúsított és köszönetet mondunk az országgyűlésnek a bizalomért, amellyel bennünket megajándékozott. Fogadjuk, hogy nem leszünk méltatlanok erre a bizalomra. Isten minket úgy segéljen.Hosszantartó és megújuló élénk éljenzés és taps.). Bródy András: A magyar-orosz nép saját elhatározásából tért vissza az anyaországba Bródy András volt ruszin miniszterelnök beszélt ezután és ezeket mondotta: Ebben az ünnepélyes és nekem fenséges órában, amikor a magyar-orosz nemzet képviselete átlépte a magyar képviselőház megszentelt csarnokának küszöbét, engedjék meg, hogy mint a magyar-orosz nemzet parlamenti képviseletének vezére mélységes megilletődöttségemben és határtalan örömömben fohászomat küldjem, a mindenható Úristennek azért, hogy népemet, a szentistváni birodalom leghűségesebb népét visszahozta ősi, ezeréves hazájába. (Élénk éljenzés és taps.) Ezt a népet, a magyarorosz nemzetet húsz évvel ezelőtt megkérdezése nélkül és akarata ellenére (Úgy van! Úgy van!) szakították ki a többszázéves együttélésből, de az elmúlt húszéves távollét szenvedései és elnyomatása nem törték meg ennek a népnek erőit. Ez a nép hű maradt a szentistváni gondolathoz és én, mint a magyar-orosz nemzetnek, az egész magyar-orosz törvényes népképviselet által választott képviselője és vezére, kötelességemnek tartom bejelenteni önöknek, a magyar nemzetnek, az egész világnak, barátainknak és ellenségeinknek, hogy a magyar-orosz nemzet saját elhatározásából tért vissza a szentistváni birodalomba. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) A magyar-orosz nép otthonát, jövő boldogulását az új ezer esztendőre itt akarja és fogja megépíteni ősi testvérnemzetével, a lovagias magyar nemzettel együtt. (Éljen Egyszerre kétségbeesetten ébredt tudatára annak, hogy fél. Rettenetesen, vadul és egészen határozott formában ragadt a torkon a félelem. Mit hoz a holnap, a holnapután? Mi lesz, ha elveszti állását? Nyugdíj? Nevetséges összeg, összeomlik a kényelmes, boldog, nyugodt kispolgári élete... De hiszen szó sincs minderről. Jó és pontos hivatalnok volt mindig, megbízható és becsületes. Mégis ... Simonffy is az volt, Gerő is, meg a többiek. Eh, ők majd segítenek magukon. Senki és semmi sem fontos, csak az a szörnyű félelem, amely hatalmában tartja és vasmarokkal szorítja össze a szívét, a lelkét, az idegeit, ni. Reggelenként ezzel a szorongó érzéssel ébredt Szabó Ferenc. A szorongás növekedett, amikor közeledett az iroda felé és csak akkor enyhült valamenynyire, amikor megszokott helyén ült az íróasztal mellett és az írásai fölé hajolt. Egyik reggel felkelt, belépett a papucsába és kiment a fürdőszobába. Megmosakodott, azután a fogát iposta. Hátrahajtotta a fejét. A víz furcsa, gargalizáló hangokat hallatott a torkában és eszébe jutott, hogy fiatal házas korában mennyit nevettek ezeken a hangokon a feleségével. — Melyik operát akarod hallani? — kérdezte ő. — A Toscát — válaszolta az aszszony. Ugyanazok a recsegő, guruló hangok. És a lány beviszi a reggelit az ebédlőasztalra: kávé sok föllel, vajas zsemle. Harminc év óta ugyanaz. A szoba is az, a képek is a falon, a székek lukacsos nádfonata. Látszólag semmi sem változott. Csak az új a lakásban, ami láthatatlan , az a lappangó, lassan emésztő nyugtalanság, amiről nem tud senki. Szabó Ferenc szégyelte magát a lakásában. Nem kívánt idegennek érezte magát ebben a környezetben, amely olyan nyugodalmas. Ha ezek tudnák, mit érez, amikor gépies mozdulatokkal megissza a kávéját és a kalapot a fejére teszi. Belülről vad izgalom tépi. Most kezdődik elölről: minden ajtónyitásra felkapja a fejét és amikor a szolga belép a postával, a vér elhagyja ereit. — Beteg vagyok."— Leült a székre és levette kalapját. — Nem birom ezt tovább. Nem birom ... Az asszony ágyat vetett és orvost akart hivatni. Szabó Ferenc nem engedte. Semmi az egész, majd elmúlik. Az éjszaka rosszul aludt. — Nincs szükséged semmire? A férfi lehunyta a szemét, nem válaszolt és az asszony bizonytalan hangon folytatta: — A piacra készültem a lánnyal. Befőzéshez akartam gyümölcsöt venni. — Csak menjetek. Egyedül maradt. — Már mind benn vannak. •— rajzoltak feltartózhatatlanul a képek az agyában. — A főnök is. Hol van Szabó? Beteg? öreg és beteg tisztviselőket nem használhatnak. Szükség van fiatal erőkre. Ez téboly... Soha többé nem lesz más gondolatom. Soha többé nem tudok nyugodtan aludni. Lázas sietséggel belebújt a papucsába, felvette házikabátját és körülnézett a szobában. A nyitott ablak előtt tejeskocsi álldogált és az ablakpárkány fölött emberfejek tűntek elő. Gyorsan és meg-megbotolva ment a konyhába, az ajtót bezárta maga után. A falnál kinyitotta a gázcsapot és vadul, szaggatottan vett lélegzetet. — Van legalább két órám, — gondolta. A gázrezsó apró résein keresztül láthatatlan sugarakban ömlött a gáz. Szabó Ferenc kihúzta a gumicsövet és a szájához illesztette. Mohón szítta be a mérget, azután köhögni kezdett és elengedte a csapot. Egy széket húzott magának a tűzhely mellé. Ölhetett kézzel ült a rezsó előtt, feszes, egyenes tartással. Lassan terjedt a gázszag a konyhában és Szabó zsibbadt tagokkal, elcsendesülve hajolt előre. A keskeny, fehér konyhaszéken meg-megbillent a teste. — Jó lenne lefeküdni, — gondolta és előrecsúszott a széken. Az nyikorgott a kőkockán, ahogy a lebukó test hátralökte, azután megint csend lett. A fekvő embert különös, ismeretlen és szinte mámorító érzés kerítette hatalmába. Jó volt feküdni és nem mozdulni. Megpróbálta kinyitni a szemét. — Ha nagyon akarnám, sikerülne, — gondolta. — De így jobb. Kezében és lábában zsibongást érzett, mintha apró, vidám hangyák száguldanának fel és alá a tagjaiban. Feje súlyosan, és mozdulatlanul tapadt a kőhöz és mégis csodálatosan könnyű volt. Arra gondolt, hogy jó lett volna élni. Persze, nem így, hanem félelem nélkül, ő gyáván meghúzódott a front mögött és most az ágyú szele elsodorta. — Mitől féltem? — csodálkozott és olyan távolinak tűnt az irodai asztal és a főnök figurája. Nagy, véget nem érő mezőket látott, hegyeket és végtelen égboltozatot, embermilliárdokat a földön és az ég alatt és a mindenség közepén egy kicsi, ugráló és kapkodó figurát. Az alak forog, egyre csak maga körül kering és nem lát semmit sehol, csak saját magát. Most úgy érezte, hogy valahonnan magasabbról néz lefelé és felismeri ezt a nevetségesen ugráló, kicsi emberfigurát. A gáz sűrű, nehéz tömegekben tódult kifelé a vékony gumicsövön, ráfeküdt a fekvő ember mellére, súlyos volt és fojtó és Szabó Ferenc már nem érezte a követ maga alatt. — Jól lehetett volna élni . . . Nem félni semmitől... Jövő ... Az én jövőm mennyire nem fontos. Nincs is. Én sem vagyok. Valami erő, amit nem ismerek, valamiért elküldött erre a földgolyóra, engem, mindenkit, együttes munkára. Közös nyugdíjért. Én használhatatlan voltam erre a munkára ... Felmondtak ... Kidobtak ..Lecsukott szeme alatt úgy érezte, hogy a gáz egyre sűrűsödik körülötte. Már nem láthatatlan levegőréteg, hanem fekete köd, amelyen nem lehet keresztülgázolni. Meg kellene mozdulni és áttörni rajta. — Ha nagyon akarnám... De jobb így. zés.) Mélységes köszönetemet fejezem ki a kormányzó úr Őfőméltósága iránt (a képviselőház tagjai harmadízben is felemelkednek helyükről, hogy szűnni nem akaró lelkesedéssel ünnepeljék a kormányzót), aki atyai gondoskodásával, államférfiúi bölcsességével és kemény akaratával kellő időben lehetővé tete, hogy a magyar-orosz nép, amely évszázadokon keresztül vérségi és lelki kötelékekkel, elszakíthatatlan gazdasági szálakkal, közös kultúra kiépítésével összeforrott a magyar nemzettel, ismét visszatérhetett abba az államközösségbe, amelynek történelmét a magyar néppel együtt építette fel, amelynek jövőjéért munkáját és ha kell, életét, vérét mindig közösen kész feláldozni. (Lelkes taps.) Különösen mélységes hálával adózunk a főméltóságú kormányzó úrnak azért az amnesztiarendeletért, amely nemes szívének egyik legutóbbi megnyilvánulása volt. Hisszük, hogy ez a nagylelkű megbocsátás népünk körében a lelkek megbékülését fogja hozni. A magyar-orosz nép mélységes háláját tolmácsolom a vitéz magyar hadseregnek (hosszantartó lelkes taps és éljenzés), amelynek mint volt tartalékos főhadnagya magam is tagja vagyok. A magyar történelem legdicsőségesebb napjaiban II. •Rákóczi Ferenc „Pro libertate” zászlai alá a magyar-orosz nép, a gens fidelissima felsorakozott, hogy Magyarország függetlenségét és a testvéri magyar nemzet szabadságát megvédje. Most a magyar-orosz nép legsúlyosabb szenvedéseinek napjaiban a lovagias magyar nemzet vitéz és bátor hadserege fogott össze a hűséges magyarorosz néppel, hogy azt felszabadítsa az idegen elnyomás alól és ma a két nép együttesen áll őrt a Kárpátok bércein. Hálámat lesen áll őrt a Kárpátok bércein. Felszabadulásunk tényével két testvérnép húszéves álma valósult meg. Hűséggel, szeretettel és bizalommal jöttünk ide és ezért szeretetet és bizalmat kérünk. Húsz esztendő állandó megpróbáltatásai és csalódásai után azzal a hittel és meggyőződéssel borulunk az újra megtalált anya keblére, hogy annyi hányatás és viszontagság után jobb napok virradnak a mi sokat szenvedett népünkre és amit egy idegen hatalom az egész világ színe előtt a nemzetközi szerződés ellenére megtagadott tőlünk, azt meg fogjuk kapni az ősi hazában, nemzeti és kulturális életünk szabad lehetőségét az autonómia keretében. Errevonatkozólag kijelentem mind magam, mind képviselőtársaim, valamint a magyarorosz nemzet nevében, hogy sorsunkat és jövőnket illetően egységesen valljuk a főméltóságú kormányzó úr és a kormány álláspontját. (Nagy taps.) — A két testvéri nép örök együvétartozásához kérem a mindenható Úristen segítő kezét. ( Hosszantartó lelkes taps és éljenzés, aszónokot számosan üdvözlik.) SZOMBAT, 1939 JULIUS X Beszél Teleki Pál gróf miniszterelnök Teleki Pál gróf miniszterelnök szűnni nem akaró taps közben emelkedett szólásra és ezeket mondotta. Az előbb elhangzott három felszólalás nem, maradhat válasz nélkül. Nem maradhat válasz nélkül azok részéről, sndk húsz esztendőt a kis területre szorított trianoni Magyarországon töltöttek;nem maradhat válasz nélkül az országfenntartás munkásai, a nemzetfenntartás munkásai felé. A külső jogcím, amelyen felszólalok, a miniszterlnök jogcíme, mert a házszabályok szerint csak ilyen címen beszélhetek. De úgy érzem, hogy egy belső jogcím többre is jogosít. Két képvislőtestvérem kivételével én vagyok a legrégibb tagja a magyar parlamentnek 19 óta (nagy taps) és úgy érzem, hogy ezen a jogcímen és azon is, hogy itt, amikor a felvidéki és kárpátaljai testvéreink visszatérését ünnepeljük, én mind az egész parlament, mind pedig minden magyar ember nevében, pártkülönbség nélkül, szólhatok és ehhez képviselőtársaim hozzájárulását megkaptam. De szólhatok mint régi parlamenti tag, az egész magyar országgyűlésnek, mint állandó nemzeti képviseleti intézménynek a nevében, ebben a pillanatok fölé messze emelkedő fenséges órában. Üdvözöljük a kényszerhatárokon túlról visszatért testvéreinket, magyarokat és szlovákokat, üdvözöljük bensőséges érzésekkel magyarorosz testvéreinket, akik fenntartották e haza iránti szeretet érzését húsz esztendőn keresztül az elnyomatással szemben. Kijelentéseikből, tetteikből, kézszorításukból mindenki, aki fent járt, tudja, hogy fenntartották a magyar haza iránti szereteteket és visszavágytak. Üdvözöljük azokat a férfiakat, akiket népük bizalma hozott ide nem egy mostani választék alapján, de húsz esztendő választása alapján, mert azokat hívtuk ide, akikről úgy éreztük és láttuk, hogy népük bizalma hordozta és szeretet és bizalom vette ölest körül. Üdvözöljük őket itt kevés szóval, de a legbensőségesebben, a legszeretetteljesebben, mert alig lehet alany szavakat találni, amelyek kifejeznék azt, amit e pillanatban érzünk. Ha valaki visszagondol arra a húsz esztendőre, ami elmúlt, tudja, hogy az nemcsak nekik volt nehéz, hanem nekünk is nehéz volt. Csak ezen a húsz esztendőn keresztül mérhetjük meg e pillanat nagyságát és jelentőségét és azokat az érzéseket, amelyek mindnyájunkat eltöltenek. Amikor ilyen bensőséggel üdvözlöm őket, ha szabad úgy mondanom, az egész parlament és ezen keresztül az egész magyar nemzet nevében, arra kérem Istent, áldjon meg mindnyájunkat, áldja meg a magyart, áldja meg a haza minden hű fiát jókedvvel, megelégedéssel, egyetértéssel. Áldja meg erővel, bőséggel, jóléttel, munkával és gazdagsággal. Ennek munkálásárra jöttünk össze és ebben összeforrva akartunk velük tovább dolgozni. A miniszterelnök mélyen megindult hangon mondotta el beszédének utolsó szavait, amelyek után a képviselők felugrottak helyükről és sokáig, hosszan éljenezték, tapsolták a kormányelnökét, majd a Ház tagjai elénekelték a Himnuszt, a nemzeti imádság után pedig újból felharsant