Új Misszió, 1997 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1997-01-01 / 1. szám
3 LEVELEK A HITRŐL Szükségünk van-e az egyházi tanítóhivatalra? Te azt mondod: mivel én hiszek Krisztusban, s hiszem azt, ami a Bibliában le van írva, minek nekem egyházi tanítóhivatal, ha van már Bibliám? Először: ki mondja meg neked, hogyan kell magyaráznod a Bibliát? A sok keresztény közösség még a leglényegesebb bibliai részeket is a legkülönbözőbb módon magyarázza. Pedig ezekben az ember üdvösségéről van szó. Az a rész például, amely az Úr testéről és véréről szól, valójában az ember megváltásáról, számos magyarázatra talált és sok kérdést vetett fel: az élet kenyere csak jelkép? Vagy Isten maga? S az Úr mégis ettől tette függővé az életet? Ki mondja meg neked, hogy legalább valamennyire helyesen értelmezed a Bibliát, ha még a tudósok nézete is annyira eltérő? Szükséged van tehát az egyháznak azokra a tanítóira, akiknek Krisztus ezt mondta: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el” (Lk 10,16). Nem a holt betűnek kell téged elvezetnie az üdvösségre, hanem azoknak az élő embereknek, akiknek az Úr megígérte, s akikbe bele is lehelte a Lelkét. Másodszor: ki mondja meg neked azt, hogy a Biblia valóban „sugallt”, azaz „Isten szava”? Mind a katolikus egyház, mind a legtöbb elszakadt testvérünk hisz abban, hogy a Bibliát Isten indítására írták, hogy ő mintegy a szerzője, és ezért mentes a tévedéstől. De kérdem tőled: ki bizonyíthatja be ezt? Csak az egyház, hirdetheti biztosan, hogy az írás Isten szava. Mert Krisztus csak az egyházra bízta Isten szavát, és hatalmazta fel ennek hirdetésével: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,19). Csak az egyház hirdetheti tehát hitelesen, hogy a Biblia Isten valódi szavát tartalmazza. Különben nincs semmilyen bizonyíték sem a sugalltságának tényéről. Harmadszor: ki állapítja meg, hogy egyáltalán mely könyvek tartoznak a Szentíráshoz? Az egyház a szent iratok jegyzékét ,Joánonnak” („zsinórmértéknek) nevezi. Itt magától értetődően felmerül ugyanaz a kérdés: ki tudja megállapítani, mely írásokat ihlette Isten Lelke, és melyeket nem? Evangélikus testvéreink e téren éppúgy, mint a sugalmazás kérdésében, felülről jövő „sugallatokra ” kénytelenek hagyatkozni; ezek azonban nyilvánvalóan a legkülönfélébb véleményre vezettek. Mindenesetre számos keresztény hitvallás a legkülönbözőbb részeket eltávolította a kánonból. Tulajdonképpen mi marad meg akkor még a Szentírásból? Csak az egyház, ill. tanítóhivatal mondhatja meg, mi tartozik valóban a Szentíráshoz, és mi nem. Negyedszer: mi található a Szentírásban a szentmise ünnepléséről? Az átváltoztatás szavairól? A feloldozás szavairól a gyónás alkalmával? A gyermekek kereszteléséről? A papi hivatás továbbadásáról? A betegek kenetéről stb. A vallásos életnek épp a gyakorlati dolgait az élő egyház adta tovább egyik papi kézből a másikba. Ott, ahol a vallásgyakorlat titkairól van szó, a Szentírásban csak utalásokat találsz; itt az élő egyházra és tanítóhivatalára van szükséged, mert a Biblia csak keveset szól erről. A Biblia egymaga nem elég. A tapasztalat tanítja, mihelyt egyes keresztény csoportok lemondtak az egyházi tanítóhivatalról, és letöredeztek Anyaszentegyházaktól, szektákká és szabad egyházakká bomlottak, amelyekből ma többezernyi létezik. Csupán Afriában több, mint 1000 egyházi közösség és szekta missziónál. Szükségünk van az egyház tanítóhivatalára. Nem kényszerzubbony ez, amely korlátozza gondolatszabadságunkat, hanem szilárd talaj a lábunk alatt, hogy ne építsünk homokra. Az egyház biztos tanai értékes tartalomnak a foglalatait alkotják: azét az igazságét, amelyre vágyódunk.