Új Művészet, 2016 (27. évfolyam, 1-12. szám)
Melléklet
kiállított bútorok valóságos tárgyak, hiteles történeti források, amelyeket azonban a szórakoztatóipar által felépített virtuális valóság által elhomályosítva, kulisszaként látunk.3 A kiállításban egy valódinak tűnő, a nagytétényi enteriőrök korához illeszkedő történelmi film is megjelenik, ami látszólag egy történelmi film forgatásán játszódik, és egy 18. századi lányszöktetési jelenetet mutat a párt üldöző, lövöldöző apával. Ez a közhelyes, kamu történelmi film végletesen leplezi le a mai „történelemgyártás" kommersz és konstruált jellegét, a múlt ebből fakadó visszaszerezhetetlenségét, és finoman jelzi ennek a civilizációnkban rejlő okait is. A felvétel ugyanis egy reklámfilm készítésének dokumentuma, melyen látszik a jelenkori stáb, halljuk a rendező instrukcióit. Az egész illúzióromboló, amely még a szórakoztató történelmi filmek kellemességétől is megfosztja a nézőt. Asztalos ezen túlmenően a különböző médiumok, a művészi és a használati tárgy, a művészi, a személyes és a dokumentumfotó, a fiktív történelmi és a werkfilm határainak összemosásával történelem- és valóságérzékelésünk elbizonytalanodására mutat rá. Szembesít a történelemmel és azokkal a fordulópontokkal, amelyek sorsunkat meghatározták. Az imapad, a nagytétényi enteriőrök és a reklámfilm a 18. század végét, a francia forradalom időszakát, az íróasztal az első világháború előtti béke, míg a talált magánfotók az első és a második világháború korszakát állítja a néző elé. Ugyanakkor a múlt konstruált voltának problémáját Asztalos nem drámai, hanem költői módon kezeli. Nem Hayden White vagy Paul Ricoeur ismeretelméleti szkepszisével, Robert Collingwood„racionalizmusával", hanem Egon Friedeil költői múltértelmezésével vállal közösséget.„A történetírás a megtörtént dolgok filozófiája"- idézi Egon Friedeilt, majd Az én történetem, az én verzióm című sorozathoz mellékelt szövegében így folytatja:„Minden történetírás egy szubjektum által születik, bármennyire törekszik is tudományos objektivitásra. A múlt emlékei olyanok, mint a különálló hangjegyek, melyeket egy bizonyos korban, korszellemben dallammá alakítunk, és egy kottában lejegyzünk. Minden kornak megvan a maga dallamvilága. Minden történelmi emlék arra vár, hogy a jövő megtermékenyítse, és létrehozzon belőle egy valóságot. A múltról vagy a kánonról való gondolkodás alakítható, variálható, hisz nem kizárólag az eredeti igazságról szól, hanem önmagunkról." Asztalos tehát elfogadja, hogy a jelen valósága, nézőpontja kizárhatatlan a múlt értelmezéséből, nem pusztán rekonstruáljuk, de konstruáljuk is a történelmet. Ám ezt a beavatkozást nem tragikusan, hanem poétikusan fogja fel, nem a megismerés kudarcaként, nem torzításként, hanem kreatív hozzájárulásként értelmezi. A konstrukció nem jelenti feltétlenül a történetírás elszakadását a realitástól, eltévedését a fikció vagy ahogyan újabban nevezik, a fakcionalitás birodalmában. Paul Ricoeur szerint „az elbeszélő forma már az explicit történet elbeszélésszintje alatt is létezik, mint az idő emberi megtapasztalásának alapvető módja”. Jerome Bruner, a narratív pszichológia egyik megteremtője vallja, hogy az elbeszélő mód az emberi megismerés egyik, a logikai-tudományos gondolkodással egyenrangú alapformája, a világ megtapasztalásának sajátos emberi módja, amelynek révén megalkotjuk azt a Asztalos Zsolt: Szétszedni és újra összerakni I., 2015, installáció, videó, 9:50 perc UMB 1 s ©