Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-03 / 5. szám

LÉLEKBÜVÁROK A TÉVÉNÉZÉSRŐL Francia pszichológu­sok állítása szerint mes­­­szemenő következtetése­ket lehet levonni a té­vénéző személyiségiével kacsolatban annak alap­ján, hogy melyik mű­sortípust szereti. A háborús filmeket el­sősorban a magabiztos emberek kedvelik, akik vakon hisznek ösztöneik­ben, s az életben sem is­mernek akadályt. A tudományos-fantasz­tikus filmek kedvelőinek általában gazdag képze­lőerejük van. Az ilyen személyek igen találéko­nyak, tehetségesek és kí­váncsiak. A bűnügyi filmeket ál­talában azok kedvelik, akik szilámon hisznek a problémák megoldhatósá­gában, s akik elhatározá­sukat nehezen változtat­ják meg. A rémfilmeket a gaz­dag érzelmi életű szemé­lyek kedvelik. A francia lélekbúvárok állítása szerint a törté­nelmi filmek kedvelői gyakran helyezkednek várakozó álláspontra, szeretnek mások kárán tanulni, szívesen alkal­mazzák mások tapaszta­latait. A drámaműsorok ked­velői az életet a maga valóságában szemlélik, s nem ringatják hamis illúziókban­ magukat A neves emberekről készült portréfilmeket el­sősorban azok a tévéné­zők fogadják szívesen, akik maguk is szeretné­nek híressé válni. A szerelmi történetek kedvelői szeretik a társa­ságot, igen nagy súlyt helyeznek az emberek egymás közötti viszonyá­ra, együttérzőek és a társaságban igen köz­kedveltek. A lélektani drámákat azok nézik szívesen, aki­ket nagy mértékben fog­lalkoztatnak a lelki prob­lémák, s akik szívesen elemzik a konkrét élet­helyzeteket. A komédiák és zenés játékok kedvelői vidám emberek, akik az­­ életet rendszerint a derűs olda­láról szemlélik. Az állatokról szóló fil­mek kedvelői együttérző, segítőkész emberek. (rtv) őszintén szólva én szeretem a televíziót. Eme vallomásféle nem akar egyfajta kü­löncködés lenni, hiszen manapság elég gyakori — ha nem a­ leggyakoribb — „tár­sasjáték“ szidni a tévét. Azt is be kell vallanom, hogy nekem még a szilveszteri műsor is tetszett, s nem azért, mert ren­getegen szidták. Nekem a tévénézés, épp­úgy, mint az olvasás, az értesülésszerzés egyik módját jelenti, de nem egy szocio­lógiai felmérésből derült már ki ez idáig, hogy az emberek jelentős része kizárólag a televízióból szerzi értesüléseit a nagy­világról. Így aztán egyáltalán nem tartom nagyon nagy túlzásnak azt az állítást, hogy a „televízió a tömegkommunikáció atombombája“, amely olyan értelemben hangzott el, miszerint ha a tömegtájékoz­tatási eszközök hasznos és hatékony „fegyverek“, úgy a tévé a leghatékonyabb. Ezt viszont kár lenne tagadni. Ha pedig ez így van, évek hosszú során mindenki­ben kialakul (hat) egyfajta vélemény, s nemcsak általánosságban, hanem műfaji követelmények formájában is. Nem csoda hát, ha a tévé műsoraihoz szinte minden­kinek akad hozzáfűzni valója, amely a legtöbb esetben párosul a véleménynyil­vánítás igényével is. ■ A néző helyzete azonban addig könnyű, amíg véleményét nem hivatalosan teszi meg. Egészen más az alaphelyzet, ha a tévénézőnek egyúttal a hivatásos véle­ménynyilvánítói szerep, illetve lehetőség is megadatott. Ekkor kötelessége vélemé­nyét némileg pallérozni, és megválogatni, mihez is szól hozzá. Ilyenkor a leggyak­rabban éppen az dönti el, nyilvánít-e vé­leményt, hogy megörvendeztette-e vagy éppen felbosszantotta-e valami. Mindkét esetre bőven akad példa, de az utóbbira több. Például egy vetélkedő benyomásai hos­­­szú időre elvették kedvet a hazai tévéve­télkedők nézésétől. A „Tíz lépcsőfok az aranyhoz“ című vetélkedőműsor már túl volt a 120. (!) adásán — ami ugyebár mindenképpen tiszteletet parancsoló szám, — ez viszont a műsoron egyáltalán nem mutatkozott meg. Az okokat akár a tévé gyermekbetegségének lehetne elkönyvelni, ha a televízió hazai történetének „élet­kora“ nem lenne már jócskán túl a felnőtt­kor határán. A versenyzők suta bemuta­tása, a minden szellemességet, változatos­ságot nélkülöző vetélkedő formai jegyei, a riporterek (mellé)fogásai, külön-külön alkalmat adhatnának terjedelmesebb véle­ménynyilvánításra. Akárcsak az egyik — pályaválasztási gondokat enyhíteni szán­dékozó — műsor üveggyári riportja, amelynek harmatgyenge külcsínjét csak hangsúlyozta, hogy a riporter kérdései a stúdióban hangzottak el, míg a válaszok a gyárban, a munkapad mellett... A nevek, időpontok felsorolása ezúttal teljesen lényegtelen, mert a tévéműsor sokkal inkább alkotó csoportok közös munkájának megnyilvánulása, mint a rá­dióműsor (ami ugyan szintén team-mun­ka). A felsorolásból kiderülhetett, hogy a műsoroknak elsősorban külső, formai je­gyeivel szemben merültek fel kifogások, amelyekre jóval kevesebb hangsúly helye­ződik általában a megvalósítás során, mint a tartalomra. Azonban e kettő egymástól nem vonatkoztatható el. Olyannyira, hogy bármelyik túlzott hangsúlyozása a másik rovására, az összhatást rontja. Magyarán: „igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz!“ Éppen ezért engedtessék meg, a teljes­ség igénye nélkül és számos általános je­lenség kapcsán, a külső jegyek — általam — hiányosságainak tartott kérdéseihez hozzászólni. Műsorvezetés. Szenvedélyes tévénézői „státuszom“ (no, meg egykori többéves rádiós pályafutásom) tapasztalatai mon­datják velem, hogy nálunk szinte bárki lehet műsorvezető, akinek már volt valaha mikrofon a kezében, de olyanok is, akik­nek nem, s ők ráadásul szintén nem mű­sorvezetők szövegeit köztik a nézőkkel, közönséggel, pedig ez éppen az egyik leg­összetettebb feladat tévében, rádióban. A műsorvezetővel szemben támasztott sok­féle igény nagyjából így foglalható össze: legyen egyszerre riporter, publicista, kom­mentátor, bemondó, szerkesztő, kritikus, aztán egy kicsit színész és előadó is... Ebből következik, hogy bizony nem mind­egyik (egyébként kitűnő!) riporter alkal­mas erre a szerepkörre. Riporterek. Nagy szükség lenne a jó ri­porterekre, de kevesen vannak. Érzésem szerint ez ugyancsak szervezési, irányítá­si kérdésekre vezethető vissza, legalább­is jelentős mértékben. Tudtommal máig sincsenek a tévében, rádióban „csak“ ri­porterek. Ellenben riporterek a szerkesz­tők és szerkesztők a riporterek is ... így a tehetség is elaprózódik, vagy — jó eset­ben — jóval később érik be a szükséges­nél. Ennek mindenki kárát látja, de leg­inkább a tévé közönsége. Az imént felvá­zoltuk a műsorvezetőkkel szemben támasz­tott sokféle igényt. íme Vértessy Sándor riporter­„képzete“: „riporter • kíváncsi­ság + közlési vágy + felkészültség + céltudatosság + egyéniség! S mindemel­lett alapkérdés, hogy egyáltalán újságíró-e az illető.“ Vitray Tamás riporteri „Tízpa­rancsolata“ legfontosabb törvényének tart­ja, hogy a riporter magatartása mindig, minden helyzetben, munkája minden sza­kaszában, legyen azonos általános embe­ri magatartásával! Ezzel szemben mit látunk?! A hórihor­­gas riporter minden kérdés után majd a fogát veri ki a mikrofonjával a szegény riportalanynak, s még szerencse, hogy elő­zőleg pontosan bemérte a távolságot. A szőke szépség meg színpadi műmosoly kí­séretében nyúj­tja a kamerapróbáktól még úgyis „se élő, se holt“ alany felé a mik­rofont, hogy az hirtelen elfelejti, mit is akart mondani, hiába biztatja amaz, hos­­­szú műszempillái alól bátorító tekinteté­vel. Ha meg már egy pillanatra megsza­badult a lámpaláztól, akkor feltétlenül egyenest a „képébe bámul“ egy kamera, mintha figyelmeztetné, nehogy elfeledje: most egy egész országhoz szól. Forma. A külső formai jegyeket kifogá­soltam a műsoroknál, amelyeknek „fa­zonja“ éppen a műsorvezetőkön, riporte­reken múlik. Persze nemcsak rajtuk. An­­­nyit azonban még hozzá kell tenni, hogy nem mindegy a kamera előtti mikrofon esetében sem, hogy ami elhangzik, miként hangzik el, mert a kép nem tudja ellen­súlyozni a szóbeli közlés hiányosságait. A közönség ma már nemcsak arra kíváncsi, mit mond a riporter és beszélgető­társa, hanem a világos és tömör kifejezésmód mellett szeretné az elhangzókat szépen is hallani. A riporterek a megmondhatói, hogy csak hosszabb idő után találták meg a számukra leginkább megfelelő kifejezés­­módot, amelyet a közízlés is megfelelőnek talált és befogadott. Mégis kinek köszön­hető az, ami és ahogy elhangzik a kamera előtt?! Mindenképpen közös produktum kellene hogy legyen, de nem az. Leg­alábbis a legtöbb esetben. A riporterek nem tudnak kérdezni, ezért leírt, előre megfogalmazott kérdéseket olvasnak, vagy ha nem is, egyszerűen nem tudom elhin­ni nekik, hogy őszintén érdekli is őket, amit kérdeztek. Mert csak kérdeznek. Pe­dig már a riporterséget régen nem tart­ják csupán a „kérdezés művészeténe­k“, sokkal inkább a közbekérdezés művészete. A megfelelő helyen, a megfelelőt közbe­kérdezni, egy-egy szóval, félmondattal be­s segíteni a partnernak "a megfelelő helyen, máris másképp mondja mondandóját, mint különben mondaná, ha e lámpalázas környezetben kellene a megfelelő sza­vakat magára hagyatottan keresnie. Ez így pedig már közös produktum, természe­tesebb a „kérdezz—felelek“-nél s így egy­úttal elfogadhatóbb a nézőnek — hallga­tónak. Csakis a formai ismérveknek a tarta­lommal azonos, annak megfelelő szintű, mindenkor ahhoz igazodó adagolásával le­het a mai — még gyakori — szürkeségből kilépni. mészáros János A gyerekek egyáltalán nem csodálják a televíziót, és nem is csodálkoznak rajta. Használatát éppolyan termé­szetesnek tartják, mint azt, ha valaki autón utazik, tele­fonon beszél és fridzsiderben hűti italát. Alig-alig tud­nak elképzelni olyan otthont, amelyben nemrég még nem lehetett vagy­­ ma sincs televízió. A felnőttek ebben sem azonosak velük, de a televízió időleges hiányát gye­rekeikhez hasonlóan megérzik. HALÁSZ LÁSZLÓ Vers­­ mindenkinek Ez a címe annak a műsor­nak, amely január elejétől szombat esténként látható a magyar televízió képernyőjén. És ez a cím tulajdonképpen tartalmazza a műsor lényegét, nem kevésbé a nemes szándé­kot. Amivel megtoldom, az pusztán az ötlet dicsérete. Először is azzal, hogy jobb időpontot nem találhattak vol­na a vers népszerűsítésére, mint azt a 20.00 órát, amely eddig a főműsorok, leggyakrab­ban a magas nézettségi szintet elérő bűnügyi sorozatok, land- és más szórakoztató­ka­fil­mek kezdési időpontja volt. Ezek most öt perccel kezdődnek. 20.00 óra és később 20.05 perc között verset kapunk, az elsők alapján: nem is akármi­lyet (József Attila: Hazám; Ady Endre: Harc a Nagyúrral; Vil­lon: Ellentétek). És jeles művé­szek tolmácsolásában (Avar Ist­ván, Reviczky Gábor, Cserhalmi György). Tetszik, hogy különösebb ci­coma, „lírai“ körítés, a verset a valóságból kiemelő bájolgó, édeskés mellékhangok jelenik meg ez a műsor­ nélkül Egy­szóval az tetszik, hogy egysze­rű. A versé ez az öt perc és nem ia külsőségeké. A minden­napok emberéé és nem a szép­­lelkeké. Hogy utána nyomban Derrick, a Tetthely vagy az „Új“ Scotland Yard bűnügyi té­véfilmsorozat valamelyik epi­zódja kezdődik, jellegzetes ze­néjével és az elhangzott vers hangulatához, egyáltalán a köl­tészethez nem éppen közeli (vagy nagyon is közeli) pekkel­? Már bennünk van ké­t vers. Válthatunk. Persze, most majd estéken is, nyolc óra szombat tájban, elhangzanak olyan mondatok például a mosogató férj és a hajat mosó felesége között, hogy „még a vers megy", (mint ahogyan vasárnap estén­ként: „még a híreket mondja“), tehát „van néhány percünk a krimiig“, a lényegen azonban ez nem változtat, a vers „meg­jelenik“ — mindenkinek. De senkire sem kényszeríti rá ma­gát! Mint ahogy a tévé sem. Vi­szont tudja szerettetni magát! Mint ahogyan a tévé is, külö­nösen, ha ilyen műsorokkal ajándékoz meg. —bor— MARTIN EDEN Jack London önéletrajzi regénye, a Martin Eden kép­ernyőre került: ötrészes tévéfilmet forgatott belőle az olasz televízió. Giacomo Battiato rendező az angol And­rew Sinclair forgatókönyvéből készítette el a Martin Eden televízióváltozatot. Képünkön: Christopher Connely amerikai színész, a Papírhold című film egyik főszerep­lője alakítja Martin Edent 1986. II. 3. ÚJ SZÓ

Next