Új Szó - Vasárnap, 1980. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-03 / 5. szám
LÉLEKBÜVÁROK A TÉVÉNÉZÉSRŐL Francia pszichológusok állítása szerint messzemenő következtetéseket lehet levonni a tévénéző személyiségiével kacsolatban annak alapján, hogy melyik műsortípust szereti. A háborús filmeket elsősorban a magabiztos emberek kedvelik, akik vakon hisznek ösztöneikben, s az életben sem ismernek akadályt. A tudományos-fantasztikus filmek kedvelőinek általában gazdag képzelőerejük van. Az ilyen személyek igen találékonyak, tehetségesek és kíváncsiak. A bűnügyi filmeket általában azok kedvelik, akik szilámon hisznek a problémák megoldhatóságában, s akik elhatározásukat nehezen változtatják meg. A rémfilmeket a gazdag érzelmi életű személyek kedvelik. A francia lélekbúvárok állítása szerint a történelmi filmek kedvelői gyakran helyezkednek várakozó álláspontra, szeretnek mások kárán tanulni, szívesen alkalmazzák mások tapasztalatait. A drámaműsorok kedvelői az életet a maga valóságában szemlélik, s nem ringatják hamis illúziókban magukat A neves emberekről készült portréfilmeket elsősorban azok a tévénézők fogadják szívesen, akik maguk is szeretnének híressé válni. A szerelmi történetek kedvelői szeretik a társaságot, igen nagy súlyt helyeznek az emberek egymás közötti viszonyára, együttérzőek és a társaságban igen közkedveltek. A lélektani drámákat azok nézik szívesen, akiket nagy mértékben foglalkoztatnak a lelki problémák, s akik szívesen elemzik a konkrét élethelyzeteket. A komédiák és zenés játékok kedvelői vidám emberek, akik az életet rendszerint a derűs oldaláról szemlélik. Az állatokról szóló filmek kedvelői együttérző, segítőkész emberek. (rtv) őszintén szólva én szeretem a televíziót. Eme vallomásféle nem akar egyfajta különcködés lenni, hiszen manapság elég gyakori — ha nem a leggyakoribb — „társasjáték“ szidni a tévét. Azt is be kell vallanom, hogy nekem még a szilveszteri műsor is tetszett, s nem azért, mert rengetegen szidták. Nekem a tévénézés, éppúgy, mint az olvasás, az értesülésszerzés egyik módját jelenti, de nem egy szociológiai felmérésből derült már ki ez idáig, hogy az emberek jelentős része kizárólag a televízióból szerzi értesüléseit a nagyvilágról. Így aztán egyáltalán nem tartom nagyon nagy túlzásnak azt az állítást, hogy a „televízió a tömegkommunikáció atombombája“, amely olyan értelemben hangzott el, miszerint ha a tömegtájékoztatási eszközök hasznos és hatékony „fegyverek“, úgy a tévé a leghatékonyabb. Ezt viszont kár lenne tagadni. Ha pedig ez így van, évek hosszú során mindenkiben kialakul (hat) egyfajta vélemény, s nemcsak általánosságban, hanem műfaji követelmények formájában is. Nem csoda hát, ha a tévé műsoraihoz szinte mindenkinek akad hozzáfűzni valója, amely a legtöbb esetben párosul a véleménynyilvánítás igényével is. ■ A néző helyzete azonban addig könnyű, amíg véleményét nem hivatalosan teszi meg. Egészen más az alaphelyzet, ha a tévénézőnek egyúttal a hivatásos véleménynyilvánítói szerep, illetve lehetőség is megadatott. Ekkor kötelessége véleményét némileg pallérozni, és megválogatni, mihez is szól hozzá. Ilyenkor a leggyakrabban éppen az dönti el, nyilvánít-e véleményt, hogy megörvendeztette-e vagy éppen felbosszantotta-e valami. Mindkét esetre bőven akad példa, de az utóbbira több. Például egy vetélkedő benyomásai hosszú időre elvették kedvet a hazai tévévetélkedők nézésétől. A „Tíz lépcsőfok az aranyhoz“ című vetélkedőműsor már túl volt a 120. (!) adásán — ami ugyebár mindenképpen tiszteletet parancsoló szám, — ez viszont a műsoron egyáltalán nem mutatkozott meg. Az okokat akár a tévé gyermekbetegségének lehetne elkönyvelni, ha a televízió hazai történetének „életkora“ nem lenne már jócskán túl a felnőttkor határán. A versenyzők suta bemutatása, a minden szellemességet, változatosságot nélkülöző vetélkedő formai jegyei, a riporterek (mellé)fogásai, külön-külön alkalmat adhatnának terjedelmesebb véleménynyilvánításra. Akárcsak az egyik — pályaválasztási gondokat enyhíteni szándékozó — műsor üveggyári riportja, amelynek harmatgyenge külcsínjét csak hangsúlyozta, hogy a riporter kérdései a stúdióban hangzottak el, míg a válaszok a gyárban, a munkapad mellett... A nevek, időpontok felsorolása ezúttal teljesen lényegtelen, mert a tévéműsor sokkal inkább alkotó csoportok közös munkájának megnyilvánulása, mint a rádióműsor (ami ugyan szintén team-munka). A felsorolásból kiderülhetett, hogy a műsoroknak elsősorban külső, formai jegyeivel szemben merültek fel kifogások, amelyekre jóval kevesebb hangsúly helyeződik általában a megvalósítás során, mint a tartalomra. Azonban e kettő egymástól nem vonatkoztatható el. Olyannyira, hogy bármelyik túlzott hangsúlyozása a másik rovására, az összhatást rontja. Magyarán: „igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz!“ Éppen ezért engedtessék meg, a teljesség igénye nélkül és számos általános jelenség kapcsán, a külső jegyek — általam — hiányosságainak tartott kérdéseihez hozzászólni. Műsorvezetés. Szenvedélyes tévénézői „státuszom“ (no, meg egykori többéves rádiós pályafutásom) tapasztalatai mondatják velem, hogy nálunk szinte bárki lehet műsorvezető, akinek már volt valaha mikrofon a kezében, de olyanok is, akiknek nem, s ők ráadásul szintén nem műsorvezetők szövegeit köztik a nézőkkel, közönséggel, pedig ez éppen az egyik legösszetettebb feladat tévében, rádióban. A műsorvezetővel szemben támasztott sokféle igény nagyjából így foglalható össze: legyen egyszerre riporter, publicista, kommentátor, bemondó, szerkesztő, kritikus, aztán egy kicsit színész és előadó is... Ebből következik, hogy bizony nem mindegyik (egyébként kitűnő!) riporter alkalmas erre a szerepkörre. Riporterek. Nagy szükség lenne a jó riporterekre, de kevesen vannak. Érzésem szerint ez ugyancsak szervezési, irányítási kérdésekre vezethető vissza, legalábbis jelentős mértékben. Tudtommal máig sincsenek a tévében, rádióban „csak“ riporterek. Ellenben riporterek a szerkesztők és szerkesztők a riporterek is ... így a tehetség is elaprózódik, vagy — jó esetben — jóval később érik be a szükségesnél. Ennek mindenki kárát látja, de leginkább a tévé közönsége. Az imént felvázoltuk a műsorvezetőkkel szemben támasztott sokféle igényt. íme Vértessy Sándor riporter„képzete“: „riporter • kíváncsiság + közlési vágy + felkészültség + céltudatosság + egyéniség! S mindemellett alapkérdés, hogy egyáltalán újságíró-e az illető.“ Vitray Tamás riporteri „Tízparancsolata“ legfontosabb törvényének tartja, hogy a riporter magatartása mindig, minden helyzetben, munkája minden szakaszában, legyen azonos általános emberi magatartásával! Ezzel szemben mit látunk?! A hórihorgas riporter minden kérdés után majd a fogát veri ki a mikrofonjával a szegény riportalanynak, s még szerencse, hogy előzőleg pontosan bemérte a távolságot. A szőke szépség meg színpadi műmosoly kíséretében nyújtja a kamerapróbáktól még úgyis „se élő, se holt“ alany felé a mikrofont, hogy az hirtelen elfelejti, mit is akart mondani, hiába biztatja amaz, hosszú műszempillái alól bátorító tekintetével. Ha meg már egy pillanatra megszabadult a lámpaláztól, akkor feltétlenül egyenest a „képébe bámul“ egy kamera, mintha figyelmeztetné, nehogy elfeledje: most egy egész országhoz szól. Forma. A külső formai jegyeket kifogásoltam a műsoroknál, amelyeknek „fazonja“ éppen a műsorvezetőkön, riportereken múlik. Persze nemcsak rajtuk. Annyit azonban még hozzá kell tenni, hogy nem mindegy a kamera előtti mikrofon esetében sem, hogy ami elhangzik, miként hangzik el, mert a kép nem tudja ellensúlyozni a szóbeli közlés hiányosságait. A közönség ma már nemcsak arra kíváncsi, mit mond a riporter és beszélgetőtársa, hanem a világos és tömör kifejezésmód mellett szeretné az elhangzókat szépen is hallani. A riporterek a megmondhatói, hogy csak hosszabb idő után találták meg a számukra leginkább megfelelő kifejezésmódot, amelyet a közízlés is megfelelőnek talált és befogadott. Mégis kinek köszönhető az, ami és ahogy elhangzik a kamera előtt?! Mindenképpen közös produktum kellene hogy legyen, de nem az. Legalábbis a legtöbb esetben. A riporterek nem tudnak kérdezni, ezért leírt, előre megfogalmazott kérdéseket olvasnak, vagy ha nem is, egyszerűen nem tudom elhinni nekik, hogy őszintén érdekli is őket, amit kérdeztek. Mert csak kérdeznek. Pedig már a riporterséget régen nem tartják csupán a „kérdezés művészetének“, sokkal inkább a közbekérdezés művészete. A megfelelő helyen, a megfelelőt közbekérdezni, egy-egy szóval, félmondattal bes segíteni a partnernak "a megfelelő helyen, máris másképp mondja mondandóját, mint különben mondaná, ha e lámpalázas környezetben kellene a megfelelő szavakat magára hagyatottan keresnie. Ez így pedig már közös produktum, természetesebb a „kérdezz—felelek“-nél s így egyúttal elfogadhatóbb a nézőnek — hallgatónak. Csakis a formai ismérveknek a tartalommal azonos, annak megfelelő szintű, mindenkor ahhoz igazodó adagolásával lehet a mai — még gyakori — szürkeségből kilépni. mészáros János A gyerekek egyáltalán nem csodálják a televíziót, és nem is csodálkoznak rajta. Használatát éppolyan természetesnek tartják, mint azt, ha valaki autón utazik, telefonon beszél és fridzsiderben hűti italát. Alig-alig tudnak elképzelni olyan otthont, amelyben nemrég még nem lehetett vagy ma sincs televízió. A felnőttek ebben sem azonosak velük, de a televízió időleges hiányát gyerekeikhez hasonlóan megérzik. HALÁSZ LÁSZLÓ Vers mindenkinek Ez a címe annak a műsornak, amely január elejétől szombat esténként látható a magyar televízió képernyőjén. És ez a cím tulajdonképpen tartalmazza a műsor lényegét, nem kevésbé a nemes szándékot. Amivel megtoldom, az pusztán az ötlet dicsérete. Először is azzal, hogy jobb időpontot nem találhattak volna a vers népszerűsítésére, mint azt a 20.00 órát, amely eddig a főműsorok, leggyakrabban a magas nézettségi szintet elérő bűnügyi sorozatok, land- és más szórakoztatókafilmek kezdési időpontja volt. Ezek most öt perccel kezdődnek. 20.00 óra és később 20.05 perc között verset kapunk, az elsők alapján: nem is akármilyet (József Attila: Hazám; Ady Endre: Harc a Nagyúrral; Villon: Ellentétek). És jeles művészek tolmácsolásában (Avar István, Reviczky Gábor, Cserhalmi György). Tetszik, hogy különösebb cicoma, „lírai“ körítés, a verset a valóságból kiemelő bájolgó, édeskés mellékhangok jelenik meg ez a műsor nélkül Egyszóval az tetszik, hogy egyszerű. A versé ez az öt perc és nem ia külsőségeké. A mindennapok emberéé és nem a széplelkeké. Hogy utána nyomban Derrick, a Tetthely vagy az „Új“ Scotland Yard bűnügyi tévéfilmsorozat valamelyik epizódja kezdődik, jellegzetes zenéjével és az elhangzott vers hangulatához, egyáltalán a költészethez nem éppen közeli (vagy nagyon is közeli) pekkel? Már bennünk van két vers. Válthatunk. Persze, most majd estéken is, nyolc óra szombat tájban, elhangzanak olyan mondatok például a mosogató férj és a hajat mosó felesége között, hogy „még a vers megy", (mint ahogyan vasárnap esténként: „még a híreket mondja“), tehát „van néhány percünk a krimiig“, a lényegen azonban ez nem változtat, a vers „megjelenik“ — mindenkinek. De senkire sem kényszeríti rá magát! Mint ahogy a tévé sem. Viszont tudja szerettetni magát! Mint ahogyan a tévé is, különösen, ha ilyen műsorokkal ajándékoz meg. —bor— MARTIN EDEN Jack London önéletrajzi regénye, a Martin Eden képernyőre került: ötrészes tévéfilmet forgatott belőle az olasz televízió. Giacomo Battiato rendező az angol Andrew Sinclair forgatókönyvéből készítette el a Martin Eden televízióváltozatot. Képünkön: Christopher Connely amerikai színész, a Papírhold című film egyik főszereplője alakítja Martin Edent 1986. II. 3. ÚJ SZÓ