Új Szó, 2002. február (55. évfolyam, 27-50. szám)

2002-02-09 / 34. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2002. FEBRUÁR 9. Szombati vendég EH Stohl András: „Tizenkét évet töltöttem a Katonában. Nehéz volt eljönni, nagyon nehéz. Mint egy házasságból. De még egyszer azt mondom: ennek így kellett történnie." Nincs benne semmi harag, örül, hogy szabad Reggel bohóc, este színész. Bohócként (olykor) színész­­kedik, színészként (néha) bo­hóckodik. Stohl András két műfajt köt össze játékosságá­val: reggel műsorvezető, este Shakespeare-hős. SZABÓ 0. LÁSZLÓ Most éppen Banquo tábornok Al­földi Róbert Macbethjében, a Tivo­li színpadán. Vagy Titus Andro­­nicus Soós Péter rendezésében a Budapesti Kamaraszínházban. Nyáron Petrucchio volt a Makran­cos hölgyben. Most Ferdinánd lesz A viharban. Felépült már, teljesen rendben van? Izgult, hogy a balesetnek nyoma marad. Rendbejöttem. Hál’ Istennek, jól va­gyok. Annyira, hogy már lelkileg is túltettem magam a történteken. El lehet ezt felejteni? Nem, és nem is kell. De már rit­kábban jut eszembe. Legfeljebb akkor, ha egy kicsit meghúzódik a jobb lábam. Mi volt ez a sorstól? Felkiáltójel? Biztosan. Az élet tele van felkiáltó­jellel. Nem tudsz mit csinálni, a mókuskerék megvár. Aztán nyo­mod tovább. Alighogy felépült, utolérte egy másik baj. Nevezhetném szakmai balesetnek is. A Zsámbéki-féle? Igen. Meg kellett válnia a Katona József Színháztól. Ma már könnyebben beszélek róla. Tavalyi történet. Én nem tartom szakmai balesetnek. Ez már elég ré­gen érlelődött köztünk, nem is ért váratlanul a dolog. Zsámbéki Gá­bor, a Katona igazgató-főrendezője mindig mondta, hogy nem szereti, ha a színésze reggelente műsort ve­zet a televízióban, mint ahogy an­nak sem örül, ha a Katona József Színház tagja szinkronizál vagy rek­lámot mond alá. Ő azt szereti, ha a Katona tagja csak nála játszik. Arra sem volt büszke, ha filmbe hívtak. Az is inkább zavarta őt. Úgyhogy nem volt mese, tudtam, mi követke­zik. Nem is volt kérdés számomra, hogy mit válaszolok, mert nem vol­tam abban az anyagi helyzetben, hogy ha már választanom kell, ak­kor a Katonát választhassam. De nem volt ez tragédia. Amióta eljöt­tem, sok jó történt velem színházi szempontból. Katona-beli tagságo­mat végül is én mondtam fel az igazgató sugallatára. Kimondtam, amit hallani akart. Hogy maradok az éű klubnál. Ettől függetlenül ját­szom tovább a Katonában is. Nem kellett leadnom a szerepeimet, csak a tagságom szűnt meg. Volt azon­ban másutt három olyan bemuta­tóm, hogy Zsámbékitól évekig vár­hattam volna akár egyre is a három közül. Ráadásul most próbálok A vi­harban, az új Nemzetiben. Azt gon­dolom, szak­mailag mindenképpen jól jött, ami történt, hiszen sem mennyiségben, sem minőségben nem tettem le kevesebbet, mint az utóbbi években a Katonában. Nem is érzek semmiféle törést. Sejtette, hogy kenyértörésre ke­rül sor, amikor Zsámbéki behí­vatta? Hogyne! És hogy ment be hozzá? Rosszkedvűen. A Zsámbékival való tárgyalások mindig nagyon nehe­zek, mert Gábor mindig nagyon felkészült­. Okosan vezeti a beszél­getést, és pillanatok alatt megfog. Szentül meg van győződve, hogy abban, amit képvisel, igaza van. Ezért nehéz vitába szállni vele. Va­lójában nagyon szépek azok az el­képzelések, amelyekről beszél, csak szinte megvalósíthatatlanok a mai világban. Hogy egy színész csupán azzal foglalkozzon, ami az általa meghatározott legszentebb művészet. Az pedig a színház. És hogy ne csináljon olyat, ami nem feltétlenül a legmagasabb szintű művészi munka. Amivel én egysze­rűen nem értek egyet, mert úgy gondolom, hogy még a szinkroni­zálást is lehet magas művészi fo­kon végezni. Zárjuk is le ezt a té­mát! Mindenesetre furcsa beszél­getés volt a miénk, mert most az egyszer nem volt bennem félelem. Zsámbékitól ugyanis mindenki­tart, amikor beszélget vele. Én tud­tam, miért hívat, ezért nem izgul­tam. Egyetlen hangos szó nem volt köztünk, úgy váltunk el egymástól, mint két normális férfiember. Hogy jött ki tőle? Ahogy bementem. Rosszkedvűen. Nekem ő félig-meddig az apám. Színházi szempontból feltétlenül. Tizenkét évet töltöttem a Katoná­ban, rögtön a főiskola után oda­szerződtem, az összes komolyabb színházi barátom ott van, rengeteg élmény köt a társulathoz. Nehéz volt eljönni, nagyon nehéz. Mint egy házasságból. De még egyszer azt mondom: ennek így kellett tör­ténnie. Bennem nincs sem harag, sem tüske. Egyelőre úgy tűnik, ne­kem a válás minden szempontból jót tett. Kollégáit, de mondhatnám azt is, az egész színésztársadalmat megdöbbentette Zsámbéki dön­tése. Szerintem sem a színész, sem a né­ző nem hülye. Én attól nem leszek rosszabb színész, ha reggel a tévé­ben műsort vezetek. Mert ez volt a fő érv. Hogy rosszabb leszek. A fe­nét! Mindenki tudja, hogy ez nem így van. A reggeli bohóckodást kü­lön lehet választani az esti előadás­tól. A fogamat sem Hamletként mo­som, mint ahogy a zöldségesnél sem Dantonként válogatom krumplit. Ami pedig a nézők meg­a­ítélését illeti: biztosan van három perc, amikor a színpadra lépésem után azt mondják, na, ez a Stohl Andris, de miután nem egy szap­panoperában látnák, vagy egy olyan szerepben, amellyel azonosí­tani tudnának, a reggeli műsorveze­tést gyorsan elfelejtik, és már csak a szereplőt nézik a színpadon. A kol­légáimról pedig azt gondolom, hogy az irigyeimtől eltekintve a többség elfogad és kedvel. Én ugyanis eléggé társasági ember va­gyok, aki kerüli a konfliktust, a fe­szültséget, és megpróbál mindig jó­kedvet teremteni maga körül. Ezért aztán egy csomó szimpatizánsom van, akik nem értették Zsámbéki döntését. Hogy miért bocsát el egy ilyen ka­liberű színészt? Ez a családban is így van, amikor a fiú elkezd önállósulni. Annak az apa ritkán örül. Amióta műsort vezetek, elértem egyfajta anyagi független­­séget. Nem érzem kiszolgálatottnak magam a pályán. Ami nem minden­kinek szimpatikus. Pedig a Katonában is van néhány színész, aki rendszeresen elkövet hasonló „bűnöket”. Forgat és szinkronizál, csak éppen reggeli műsort nem vezet. Fel is tette ezt a kérdést egy kollé­gám, hogy : Akkor hogy is van ez? Más típusú műsort vezetni szabad? Reklámot alámondani is?” De most már teljesen mindegy. Lépjünk túl ezen a kérdésen. Örülök, hogy konf­liktus nélkül megúsztam. Én kará­csonyra is küldtem SMS-t Zsámbé­­kinak. Nem maradt bennem semmi keserűség. Úgy látszik, túlságosan szem előtt van a reggeli műsorral. Valószínűleg igen. Ezt nem lehet titokban csinálni. Hozzáteszem: egyetlen próbáról sem késtem el soha. A reggeli mun­ka semmiben sem befolyásol. A té­vében kilenckor végzek tíz előtt már bent is vagyok a színházban. Petrucchio, Banquo, Titus Andro­­nicus, így jöttek egymás után, ugye? Igen, ebben a sorrendben kaptam meg a szerepeket. Petrucchiót na­gyon szerettem, jó volt játszani. Szép színdarab, régóta vártam rá. Semmi ripacséria! Nagyfokú bolon­dozás. A néző előtt, amikor A mak­rancos hölgyre gondol, mindig egy hatalmas állat, egy tulok jelenik meg, én meg nem vagyok nagy da­rab. Alföldi Robi viszont a belsőmre épített. Az ösztöneimet akarta meg­mutatni. A Macbethben azért jó ját­szani, mert Pécsett már játszottam a címszerepet, itt pedig László Zsolt, a legjobb barátom alakítja Macbethet. A Titust Soós Péter rendezte, aki ci­vilként áll közel hozzám. Eredetileg nem én játszottam volna a szerepet, másvalaki próbálta, nekem át kellett vennem, azért voltam annyira meg­ijedve. Kis helyen egy ilyen súlyos, véres szörnyűséggel teli dráma, rá­adásul a szerep egy negyvenöt-öt­venéves férfiról szól. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen kis térben meg lehet-e úgy csinálni, hogy ne váljon nevetségessé a dolog. Az Isten azonban végig velünk volt, és na­gyon szép előadás született. Mind a három szerep komoly előrelépés a pályámon. Még Banquo is, akinek csak pár jelenete van a darabban. Koronaként pedig itt a Titus Andro­­nicus, ami nagyon nehéz munka volt, talán az eddigi legnehezebb. És már próbálom Ferdinándot A vihar­ban. Úgy látszik, Shakespeare-ciklu­­som van. Shakespeare mindig aktu­ális. Nagyon sok minden megjelenik nála az emberi szörnyűségekből, hogy mi milyen mocskos, rohadt ál­latok vagyunk. A mai világ, úgy tű­nik, nagyon kedvez annak, hogy mi ezt megmutathassuk. Az olasz színekben forgatott Per­­lasca című filmben is kegyetlen­kedésről szól a szerepe. Francia és olasz kollégái szerint döbbene­tesen nagyot alakít a filmben. Tudom, miért dicsértek. Ez egy nyi­las történet, amelyben egy elmebe­teg, őrült állatot játszom. Egy velejé­ig romlott embert. A kollégáim csi­nálták a szép prózai jeleneteket, egyszer csak jött egy ilyen barom, rövidre vágott hajjal, aki nyüas egyenruhában borzalmasnak lát­szott. És akkor elkezdtem ordítani. Elkapott a hév. Rudolf Péter kezéből kellett kitépnem egy gyereket. Majdnem hánytam utána. Borzal­mas volt. De amikor csináltam, pus­kával a kezemben, annyira elborí­totta az agyam ez a fizikai hatás, hogy úgy kikeltem magamból, mint egy állat. És bizonyára ez hatott a kollégákra. Gonosz embert ugyanis nagyon jó játszani. Egy ilyen sze­métnek óriási csendjei lehetnek, hi­szen hatalma van. Azt pedig egy kolléga rögtön megérzi, hogy én jól tartom a szünetet, hogy van mögöt­te valami. Nekem tehát bizonyos szempontból könnyebb dolgom volt, mint például szegény Szacs­­vaynak, akinek tutyi-mutyi módon hegedülnie kellett. Külföldi produkciókban magyar színész ritkán kap jelentős felada­tot. Ez az volt. De azért valljuk be, mert ez hozzá­tartozott a munkához, én magya­rul beszélhettem. Általában az szo­kott a gátja lenni, hogy valaki na­gyobb szerepet kapjon egy külföldi filmben, hogy beszél-e az illető ide­gen nyelvet. Rajtam még az is lát­szik, hogy német típusú vadállat le­hetek. Ha hosszabb a hajam, lá­­gyabb az arcom. Koltai Róbert rendezésében, a Csocsóban egy szerelmes focistát formál meg nagyszerűen. Nagyon helyes a film, de nem volt megerőltető a szerepem. Elszere­tem az ávós tiszt feleségét. Örömjá­ték volt Kováts Adéllal dolgozni. Ro­bi nagyon kedves ember, Máthé Ti­bor pedig, a film operatőre mindig nagyon odafigyel rám, hogy jól néz­zek ki, így aztán semmiféle feszült­ség nem volt körülöttem. Minden reggel, amikor forgatni mentem, azt mondtam, jaj, de jó, ma megint szép napom lesz! És az is volt. Azokat a napokat is szereti, ami­kor a németek Stohl Andrását, Till Schweigert szinkronizálja? Mert többször is „találkoztak” már. Till Schweiger nagyon jó színész. Tényleg hasonlítunk egymásra. Még a reagálásai is olyanok, mint az enyém. Gyakorlatilag úgy ér­zem, mintha önmagamat szinkro­nizálnám. Még az arcunkban is van valami közös. Meg is fordul gyakran a fejemben, hogy akkor ezt most miért nem én játszom, én miért nem lehetek ott, ahol ő van? Hollywoodban? Akár ott is. Bár jó nekem Magya­rországon is. Reggel, amikor beül az Rtl klub stúdiójába, mire kell ügyelnie? Hogy a beszélgetések hetven szá­zalékával jókedvre derítsem a né­zőket. Hogy vicces legyek. Felkészül vagy felkészítik? Egy nappal a műsor előtt megka­pom az összes anyagot, az egész adásmenetet, sőt még a vezető kérdéseket is, de hogy milyen stí­lusban vezetem le a beszélgetést, az már rajtam múlik, az egyéni íz­lésemen. Tehát nem jár be mondjuk a fel­újított Szabó Ervin könyvtárba, hogy a másnapi interjúk során teljes felkészültséggel brillíroz­hasson? Nem. Azt szeretném ugyanis, hogy azok a nézők, akik ott ülnek a kép­ernyő előtt, úgy érezzék, hogy őket képviselem. Vagyis, hogy akár ők is ülhetnének az én helyemen. S ha Zsámbéki Gábor is látja néha? Örülnék neki. Még akkor is, ha ő többet vár ön­től, mint például Julcsi néni Mo­nokon? Egyet azért ne felejtsünk el: min­den kereskedelmi televíziónak megvan a maga célközönsége. Az Rtl klub reggeli műsora bizonyára nem Zsámbéki Gábor igényeit akarja kielégíteni. A mélyebb, in­­tellektuálisabb kérdésekre amúgy is ott van Alföldi Robi. Novák Péter és én a lazább, könnyedebb vona­lat képviseljük. Mi inkább bohóc­kodunk. Önnek ez különben is „testhez­álló” feladat. De milyen szörnyű lenne, ha reg­gel négy ötvenkor én már túráztat­nám magam, hogy fél héttől ked­ves és bolondos legyek! Nekem ez valóban nem okoz gondot. Én eb­ben a műsorban tényleg olyannak mutatom magam, amilyen igazá­ból vagyok. Ha zenét hall, ritkán marad ül­ve. Énekelni is hallottam már. De nem a színpadon! Ennek egyéb­ként a Katona az oka, ahol a Kol­dusoperán kívül nem voltak zenés darabok. Én boldogan szerepelnék musicalben, sőt még operettben is. Ennek előbb-utóbb úgyis eljön az ideje. Érzem. Ha énekelek a reggeli adásban, annak mindig kellemes visszhangja van. Zsizsegni viszont nem tudok. Én nem szoktam aján­lani magam. Majd csak jön valaki, aki felkér egy zenés szerepre. De addig is dolgozik, amennyit bír. Hajtani kell, hogy megéljen az em­ber. Ezért a családra nem is na­gyon jut időm. Kilencéves az idő­sebbik lányom, öt a fiatalabb. Én harminchat vagyok. Örülnék, ha legalább ennyi még hátra lenne. Nem szeretnék meghalni. Sírógör­csöt kapok, ha belegondolok, hogy egyszer el kell mennem. Nem tu­dok belenyugodni az elmúlásba. Este, elalvás előtt, a csöndben mindig ez jut eszembe. Nem a vadászat? Az is. Apám mindig azt mondta, ha meg akarsz ismerni egy embert, vidd el vadászni. Igaza volt. Van is néhány nagyon jó barátom, akire vadászat közben tettem szert. Ott minden kiderül a másikról. Főleg egymásrautaltság közben. Kovács Zita felvétele Oláh Csaba felvételei ||

Next