Új Szó, 2002. április (55. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-15 / 87. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2002. ÁPRILIS 15. TÉMA: A TITANIC KATASZTRÓFÁJA Az ütközést nem lehetett elkerülni, a mintegy 22 csomóval haladó monstrumot képtelenség volt lefékezni, a hajó sorsa megpecsételődött A hatalmas jéghegy halálos csókja kilencven éve, 1912. április 14-ről 15-re virradóra jég­hegynek ütközött és az At­lanti-óceán mélyére sül­­­lyedt a világ legnagyobb sze­mélyszállító gőzhajója, a Titanic. ÖSSZEFOGLALÓ Az évszázad tragédiájaként is em­legetett hajókatasztrófáról az el­telt évtizedek során cikkek ezreit és könyvek százait publikálták, de a megrázó történet a filmesek kép­zeletét is megragadta, s az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, Os­­car-díjakkal is jutalmazott filmjét is a Titanicról forgatták. A hajó ne­ve mára szimbólummá, az emberi önhittség és felsőbbrendűség bün­tetésének szinte jelképévé vált. Az események ismeretében persze ma már könnyen pálcát törhetünk azok fölött, akik a southamptoni kikötőből végzetes útjára elinduló Titanicot gyakorlatilag elsüllyeszt­­hetetlennek tartották. Rossz előjel A Titanic 1912. április 10-én szer­dán vészjósló körülmények között indult el a southamptoni kikötő­ből. Ugyanis kis híján összeütkö­zött a New York gőzhajóval - csak centimétereken múlott, hogy már a kikötő bejáratánál befejeződjön az útja. Ezt többen rossz előjelnek tartották, s akadtak, akik a fran­ciaországi Cherbourgban kiszáll­tak, egy fűtő pedig az írországi Queenstownban (ma: Cork) lépett meg a hajóról. Számos befolyásos és gazdag személy szinte az utolsó pillanatban gondolta meg magát vagy éppen váratlan dolog miatt kellett elhalasztania az utazást. Az egyik amerikai iparmágnás például csomagjait és a komornát a Titanicon hagyva feleségével egy következő hajóra váltott je­gyet, mert váratlanul sürgős elin­téznivalója akadt Londonban. A hajóút során kellemes, verőfényes idő volt az Atlanti-óceánon, s no­ha nem tervezték az óceánt legrö­videbb idő alatt átszelő hajónak járó kékszalag elnyerését, Titanicnak jó esélye lett volna rá.­­ A hajón összesen 2201 személy tartózkodott. Az I. osztályon 180 férfi és 145 nő utazott, tehát az itt fenntartott helyeknek alig 45 szá­zalékát foglalták el. A II. osztályon (a 24 gyerekeket is beleértve) ös­­­szesen 285-en utaztak, míg a III. osztály „telítettsége” 70 százalé­kos volt (706 személy, köztük 79 gyerek). Nemzetiségileg a legve­gyesebb társaság kétségtelenül a III. osztályon utazott, hiszen nem­csak angolok, írek és amerikaiak, hanem franciák, lengyelek, skan­dinávok, olaszok és délszlávok is voltak közöttük, s jelentős számú ázsiait is jegyzékbe vették. Szá­mukra, akik eléggé szerény élet­módhoz voltak szokva, még a III. osztályon kialakított körülmények is fényűzésnek tűntek, hiszen volt kényelmes fekhelyük, tisztességes és bőséges étkezést biztosítottak számukra, s még a hajójegy ára sem volt megfizethetetlen, így aligha meglepő, hogy a III. osztá­lyon végig nagyszerű volt a han­gulat, énekszótól és táncmuzsiká­tól volt hangos a fedélzet. Termé­szetesen az előkelőbb utasoknak sem volt okuk panaszra. Figyelmeztető rádióüzenetek Április 14-én este (történetesen akkor is vasárnap volt) kellemes hangulatban vacsorázott az úri közönség és sokan egészen 23 óráig tereferével, szivarozással vagy kártyázással múlatták az időt. Pedig a Titanicra már nap­közben is több figyelmeztető rá­dióüzenet érkezett, amelyek jelez­ték, hogy a hajó útvonalához kö­zeli vizeken kisebb-nagyobb jég­hegyeket láttak. Ezek a rádio­­gramok eljutottak ugyan Smith­s kapitányhoz is, de úgy tűnik, ő is, beosztottjai is abban hiszemben voltak, hogy a jéghe­­­gyet időben észlelni lehet. A bal­esetet követő vizsgálat során szá­mos olyan mulasztásra is fény de­rült, amelyek így vagy úgy hozzá­járultak a tragédiához. Az árbo­con kialakított megfigyelő állás­ban például nem volt távcső, s no­ha az életben maradt második tiszt, Lightoller később azt mond­ta a vizsgálatot vezető lord Merseynek, hogy ő minden alka­lommal, amikor jéghegyet észlelt, azt nem távcsővel, hanem szabad szemmel pillantotta meg először, ez a kijelentése sok kételyt tá­masztott, s megerősítette azt a gyanút, hogy a tiszt el akarja hárí­tani magától a felelősséget. A var­júfészekben szolgálatot teljesítő tengerészek többször is jelezték a távcső hiányát, de a kellék a kiha­józás előtt egy fiókba került, ami­kor Smith kapitány váratlanul több embert lecserélt, s a távcsö­vekért felelős tiszt kénytelen volt elhagyni a hajót, a helyére lépő Lightollernek pedig fogalma sem volt, hogy hol is van a szóban for­gó eszköz. Utólag többen a két rá­dióst is megvádolták azzal, hogy nem továbbították időben a fontos üzeneteket. Ez csak részben igaz, hiszen maga Smith kapitány és több szolgálatban lévő tiszt is ér­tesült a környéken úszó jéghe­gyekről, éppen a különböző ha­jókról érkező táviratokból. Az utolsó távirat Az egyik legutolsó és talán legfon­tosabb távirat már nem került az illetékesek kezébe. Az ügyeletes rádióst ugyanis annyi munkával halmozták el az utasok, hogy alig győzte. Seregnyi üzenetet, távira­tot kellett elküldeni és fogadnia, s a figyelmeztető jelzésekre már jó­formán nem is maradt ideje. Az említett utolsó távirat a Mesaba fe­délzetéről érkezett és el kell mon­dani, hogy azt sem az előírásoknak megfelelően küldték el. Egy ilyen fontos közleményt rendszerint a kapitánynak kell aláírnia és a vé­telt a másik hajó kapitányának iga­zolnia kell. Ez nem történt meg, s a távirat a Titanic agyonhajszolt tá­­vírászának, Jack­ Phillipsnek az asztalán maradt. Ő úgy gondolhat­ta, elég visszajelezni a vételt, s majd ha kicsit alábbhagy a forga­lom, azonnal továbbítja a parancs­noki hídra az üzenetet. Erre azon­ban már nem került sor: este 11 óra 39 perckor a Titanic egy várat­lanul felbukkanó jéghegynek csa­pódott. Az ütközést már nem lehe­tett elkerülni, mivel mind az oldal­ra kanyarodási manőver, mind a hátramenetbe kapcsolás már kés­ve kezdődött, a mintegy 22 csomó­val haladó monstrumot képtelen­ség volt nemhogy megállítani, de még komolyabban lefékezni is. A sérülés nagyságát kezdetben senki sem tudta felmérni, ezért hosszú percekbe tellett, mire megtették az első szükséges intézkedéseket. Amikor a postai küldemények el­helyezésére szolgáló raktár a víz alá került, Smith kapitány már tudta, hogy az elsüllyeszthetetlen­­nek hitt Titanic sorsa végleg meg­pecsételődött.­ ­ A southamptoni kikötőben (Fotók: internet) Becsületes kapitány, tapasztalt tisztek A Titanicon a White Star Line tár­saság legjobb képességű tenge­résztisztjei teljesítettek szolgála­tot. A kapitány, Edward J. Smith a maga 62 esztendejével vén tengeri medvének számított, de több mint négy évtizedes szolgálata során nagy tekintélyre tett szert és a leg­kiválóbb parancsnoknak tartották. Határozott, beosztottjaival szem­ben szigorú, de becsületes ember volt, akit ugyanakkor az utasok is nagyon kedveltek, s még a legelő­kelőbbek is megtiszteltetésnek vették, ha alkalomadtán a szelle­mesen csevegő Smith kapitány asztalánál vacsorázhattak. A sors szomorú fricskája, hogy a hajóját addig mindig biztosan és komo­lyabb balesetek nélkül kikötőbe vezető Edward Smith lett a Titanic első és egyben utolsó parancsno­ka. Beosztottjai is, noha jóval fia­talabbak voltak, tapasztalt és jól képzett tisztek voltak, s legtöbbjük a hullámsírban lelte halálát. Edward J. Smith kapitány Charles Lightoller, az életben maradt második tiszt 1513 ember meghalt Menteni a menthetőt Ma már lehetetlen megmondani, hogy hány emberi életet lehetett volna megmenteni, ha nem 40 perc elteltével kezdődik meg a mentő­csónakok leeresztése, s nem 15 perccel éjfél után küldi el a Titanic távírásza az első vészjeleket. A lu­xusgőzöshöz viszonylag közel több hajó is tartózkodott, a legközelebb­­re azonban a Cunard társaság Carpathia nevű hajója volt - légvo­nalban 58 mérföldnyire. Éppen el­lenkező irányba tartott, mint a Titanic, néhány nappal korábban indult el New Yorkból Európába, pontosabban mondva a Földközi­tenger térségébe s végcélja történe­tesen Fiume kikötője lett volna. Ka­pitánya, Arthur H. Rostrow először nem is akarta elhinni, hogy a Titanic süllyedni kezdett. De mint vérbeli tengerésztiszt tudta, mi a kö­telessége és azonnal a megadott tér­ségbe indult hajójával, így is több mint másfél órával azt követően ér­kezett meg a szerencsétlenség hely­színére, hogy a Titanicot 2 óra 20 perckor végleg elnyelték a hullá­mok. Noha lassan pirkadt, semmit nem láttak , csak miután egy zöld rakéta jelent meg az égen vált vilá­gossá, hogy hol is tartózkodnak a mentőcsónakok. A Carpathiának végül 705 hajótöröttet sikerült a fe­délzetre vennie és Amerikába szállí­tania - ez alig egyharmada volt a Titanicon tartózkodott személyek számának. 1513 embernek az At­lanti-óceán lett a végső nyughelye. Relikviák árverésen Huszonnyolcezer dollárért vették meg egy árverésen azt az órát, amelyet a Titanic egyik utasa viselt, és pontosan a hajó elsüllyedésének pilla­natában állt meg. Az aranyo­zott órát a másodosztályon utazó John Gill angol sofőr vi­selte, amikor a luxushajó el­süllyedt. Gill testét - órájával együtt - több mint egy héttel a tragédia után emelték ki a víz­ből. Az óra csak egyike annak a 316 tárgynak, amelyet a brit Titanic-társaság bocsátott ár­verésre pénteken Southamp­­tonban. 16 300 dollárért ad­tak el emellett egy útifésűt, és 22 ezer dollárért egy szatyrot ugyancsak Gill hagyatékából. Egy étlapot - melyről a Titanic első osztályon utazó utasai vá­laszthattak az első napon, áp­rilis 10-én - 38 500 dollárért vettek meg. (mti) Az oldalt írta: Lacza Tihamér Tulajdonképpen a Titanic egy úszó szállodára emlékeztetett, amelynek nemcsak a méretei voltak lenyűgözőek, hanem a berendezési tárgyai is Minden idők legnagyobb személyszállító gőzhajója volt ISMERTETÉS Egy nagy óceánjáró hajó építése olykor évekig is eltart. A Titanicot az írországi Belfast közelében, a Harland and Wolff cég Queen’s Islandi hajógyárában 1909. márci­us 31-én kezdték építeni, amikor elhelyezték a hatalmas hajógerin­cet. A Titanickal közel egy időben épült a White Star Line hajózási társaság másik büszkesége, az Olympic is, amely méreteit tekint­ve alig maradt el a Titanic mellett, de társánál egy évvel hamarabb készült el és már 1911. május 31- én elindult első, New Yorkba veze­tő útjára. A véletlen úgy hozta, hogy több mint 3000 ember szor­galmas munkájának eredménye­ként éppen ezen a napon enged­ték vízre a Titanicot, amely termé­szetesen még nem készült el telje­sen, de a további munkákat már az úszó hajón is el lehetett végez­ni. A hajó hossza 259,83 méter, szélessége 28,19 méter, térfogata 46 328 BRT, vízkiszorítása 10,54 méteres merülésnél 52 310 tonna volt. A Titanicnak 9 acélfedélzete volt, amelyek között 250-320 centiméter volt a távolság. A leg­felső fedélzeten helyezték el a 20 mentőcsónakot. Ez a szám sajnos kevésnek bizonyult, s noha további mentőcsónakok számára is lett volna elegendő hely, csak ennyit engedélyeztek, sőt akadtak olya­nok is, akik még ezt is sokallották. Az ún. csónakfedélzet alatt volt az A fedélzet, ahol az I. osztály utasa­inak egy részét helyezték el nagy fényűzéssel berendezett kajütök­­ben, de több táncterem, társalgó, dohányzó szalon, sőt még egy könyvtár is volt itt. Egyébként a II. és a III. osztályon utazó utasok számára is berendeztek egy-egy nagyobb olvasótermet. Azt talán mondani sem kell, hogy az egyes osztályokon külön főztek és az ét­termeket is elkülönítették. Az I. osztály utasainak zöme azonban a B fedélzeten kialakított kajütök­­ben kapott szálláshelyet, amelye­ket bízvást nevezhetnénk lakosz­tályoknak, hiszen mindegyikhez önálló fürdőszoba, WC és előszoba is tartozott. A Titanic tulajdonkép­pen egy úszó szállodára emlékez­tetett, amelynek nemcsak a mére­tei, hanem a berendezései is le­nyűgözők voltak. A szabadidő el­töltésére úszómedencéket, tenisz­pályát és egyéb szórakozó helyisé­geket alakítottak ki, s a jó hangu­latról egy nyolctagú szalonzene­­kar is gondoskodott, amely első­rangú muzsikusokból verbuváló­dott. A Titanicon az I. osztályon 1034 utas, a II. osztályon 510 utas, a III. osztályon 1022 utas számára volt hely. A hajó személyzete há­rom csoportba oszlott: az ún. fe­délzeti részleg 75 emberből állt, a kapitányt, a tengerésztiszteket és a hajóorvosokat is beleértve. A gé­peket és a kazánokat 362 személy (köztük 53 fűtő és 72 szénlapáto­ló) szolgálta ki, de a legnépesebb csapat a gazdasági részleg sze­mélyzete volt: 544 szakács, pin­cér, steward, raktáros, valamint több alacsonyabb és magasabb be­osztású gazdasági vezető. A Titanic három hatalmas hajó­csavarját (a bal- és a jobboldali háromlapátos hajócsavar tömege 38 tonna, a négylapátos középső hajócsavar tömege 22 tonna volt) összesen 29 kazánház látta el gőz­­energiával, a gőzgépek teljesítmé­nye kb. 50-55 000 lóerő volt. Ezek etetésére hat­ezer tonna szenet raktak be a hajóra, amelynek ma­ximális sebessége elérte a 25 cso­mót, ami egy ekkora kolosszus esetében szinte elképesztő lehe­tett. Négy villanygenerátort is el­helyeztek a hajón, ezek kapacitása egyenként 400 kilowatt volt és 100 volt feszültségű villanyáramot állítottak elő. Két kisebb (32 kW) teljesítményű generátor is volt a hajón, s ha belegondolunk, ezekre is szükség lehetett, elvégre a háló­zatra 10 ezer villanyégőt, 562 fű­tőtestet, valamint 153 villanymo­tort kapcsoltak rá. Ez utóbbiak működtették a nyolc darut, a négy tehercsörlőt és a négy csónakcsör­­lőt, de a kazánok körül és a géphá­zakban felszerelt ventillátorokat, az öt 12 személyes liftet, a rádió­távírót, valamint a kajütökben el­helyezett számtalan telefont is. A gőzhajónak négy elliptikus ke­resztmetszetű kéménye volt, ezek szélesebb átmérője meghaladta a 7 métert. A két hajóárboc egyikén, 29 méternyire a merülési szint fö­lött alakították ki a „varjúfészek­nek” becézett megfigyelő állást, ahová egy fémlétrán lehetett fel­mászni. A Titanic rádióantennáját a két árbocrúd között feszítették ki. A rádióadó teljesítménye az akkori lehetőségeket tekintve igen tekintélyes volt. Ennek kö­szönhetően a Titanicon naponta friss híreket tartalmazó 12­ oldalas újságot is nyomtattak, amelynek Atlantic Daily Bulletin volt a címe. A hajó hossza 259,83 méter, szélessége 28,19 méter, térfogata 46 328 BRT, vízkiszorítása 10,54 méteres merülésnél 52 310 tonna volt

Next