Új Szó, 2002. december (55. évfolyam, 280-302. szám)
2002-12-09 / 286. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2002. DECEMBER 9. Őszidő Van abban valami megnyugvást adó, valami biztató, hogy akad egy hely, egy lehetőség, hogy nyoma maradjon életüknek, hogy megőrizzék és átadják üzenetüket. Több ez, mint a palackposta, mert egyegy lapszámot postára lehet adni, levélben is el lehet küldeni valahová... ide a közelbe, vagy távolabbra, ahonnan csak nagy ritkán érkezik levél. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Mi újság az otthonban? Egyre többen teszik fel ezt a kérdést mostanában Göndör Ibolya főnővérnek a faluban, kissé játékosan, kissé rejtélyesen, ha a nyugdíjasok otthona felé - munkába igyekszik, vagy hazafelé kerékpározik. És ő ugyanúgy, kissé játékosan, kissé rejtélyesen válaszol: - Nálunk az Ezüst Évek az újság! Még karácsony előtt megjelenik a negyedik száma... Még mindig nincsenek túl sokan a beavatottak, akik tudják, miről is van szó. Az újság terjesztése, népszerűsítése még alig került kívülre az otthon kapuján. Csak a polgármesteri hivatalban, a bevásárlóközpontban, az orvosi rendelőben helyeztek el néhány példányt e nyolc magyar, négy szlovák oldallal, ötven, majd száz példányban sokszorosított kiadványból. Miért van szüksége egy viszonylag zárt közösségnek saját újságra? Vane egyáltalán ilyesmire igény? Hiszen egymásnak úgyis felolvassák verseiket, eldúdolják dalaikat, elmondják életüket, a múltból felvillanó, számukra felejthetetlen élményeiket? Ezekkel az érvekkel, fenntartásokkal, kérdésekkel Göndör Ibolya is találkozott, amikor először felvetette az ötletet. És sikerült- szerkesztőbizottságként - maga mellé állítania munkatársait, s az otthon lakóit. Ő így érvelt: - Néha annyira nehéz felvidítani, felrázni az idekerült idős embereket. Számtalan módon próbáljuk megkönnyíteni a rájuk nehezedő szomorúságot, oldani a magány érzését, színt, változatosságot vinni a hétköznapjaikba, elviselhetőbbé tenni az ünnepeket. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valahogy megőrizhetnénk, ami életük tanulságaként, legszebb, legszomorúbb élményeiként számon tartanak, el-elmondanak nekünk, vagy egymásnak. Ha nem tűnne el nyomtalanul, amit talán saját unokáiknak sem adhattak át, hanem így, általunk eljutna azokhoz, akik még érző lélekkel, értő szívvel tudják olvasni üzenetüket... És most már - rövidek a délutánok - egyre több fej hajol a papír fölé, hogy megfogalmazza, amit a többiek tudtára kíván adni, amit unokáinak üzen, vagy egyszerűen ami kikívánkozik belőle. Göndör Ibolya főnővér és Seres Klára nappalos nővér türelmes és érdeklődő szemmel olvassa a reszkető kézzel írt, nem mindig olvasható betűket, rá-rákérdez egy-egy túl bonyolultnak, vagy nem egészen érthetőnek tűnő mondat hátterére. A háttérre, amelyben ott van a régi otthon, a gyerekek, a társ, mindenki, akik már elmúltak az időben, vagy olyan távolra kerültek, hogy még emlékezéssel sem szeretné megbántani őket e közösségben magányosságát tudatos választással, vagy más okból hordozó ember. Az Ezüst Évek első számából az otthon új lakói megtudhatták, hogy Alsószeli az első községek között volt a Galántai járásban, ahol a nyolcvanas évek elején nyugdíjas otthon épült. „Az emberek eleinte idegenkedve fogadták az ,,öregotthonba“ kerülés gondolatát, így nevezte ugyanis a köznyelv az új intézményt, sokaknak a még régebbi időkből a menhely, vagy a szegények házának szomorú példája jutott eszébe. Ám a szép, nyugalmas környezet, a teljes körű szolgáltatások, a kitűnő ellátás, az otthonias légkör néhány év alatt megnövelte a jelentkezők számát.“ Emlékeztetnek a cikk írói. Ma az otthonnak 41 lakója, 25 alkalmazottja van. A dr. Izsóf István igazgatóval felálló új vezetést dicséri, hogy az ellátás és a szolgáltatások színvonala kiegyensúlyozott, sőt nyugodtan állíthatom, hogy átlag feletti. Az egészségügyi és szociális gondoskodás nagy türelmet, empátiát, különlegesen érzékeny lelki ráhangoltságot igényel. És ez nem kis terhet ró ennek a munkának a végzőire. De a Göndör Ibolya által irányított, szakmailag felkészült, sőt az egyre korszerűbb ismereteket - továbbképzéssel - folyamatosan megszerző egészségügyi szakszemélyzet nagy érdemeket szerzett mind a szakmai szervek, mind a közvélemény előtt az otthon jó hírnevének megalapozásában. 2002 júliusától a nyugdíjasok otthona a közigazgatási reformról szóló törvény értelmében már nem állami, hanem önkormányzati tulajdonban, hatáskörben működik. Az eljárás zökkenőmentesen lezajlott, s most mind a község, mind az otthon vezetői arra törekednek, hogy ezek a változások ne hassanak kedvezőtlenül az intézmény körülményeinek alakulására. A kitűnő konyha főztjének falura szóló a híre. Vezetése itt nagyobb felelősséget és hozzáértést követel, mint másutt. A lakók egészségi állapotának megfelelő étrend alapján készülnek az ételek. És innen kapják naponta a meleg ételt - ha kell, házhoz is viszik - a falunak azok a nyugdíjasai, akik állapotuknál, helyzetüknél vagy igényeiknél fogva ezt kérik. Nyugdíjukhoz, szociális körülményeikhez mért szerény árakon. A friss, a tápláló, az ízletes ételek alapanyagait kipótolják a helybeli vállalkozók zöldség-, gyümölcs-, liszt- és egyéb adományai, vagy a cukrászatot üzemeltető vállalkozó figyelmessége sütemények formájában... Odafigyelnek itt a lakók kulturális, szellemi és lelki igényeire. Elkísérik őket a tolókocsira utaltakat eltolják a templomba, egy-egy, a közeli kultúrházban sorra kerülő rendezvényre, meghívnak érdekes embereket, találkozókat, közös miséket, istentiszteleteket szerveznek más falvakban működő otthonok lakóival. Van itt vetélkedő, társasjáték. Aki tud és akar, segíthet a konyhán, a mosodában, kézimunkázhat, vagy a konyhakertben pepecselhet. Hatalmas, szép tévékészülék, rádiók, videók, újságok és könyvek segítségével arra törekszenek, hogy az itt lakók ne szakadjanak el a világtól. - Sajnos, kevés a könyvünk. Ha lenne néhány fennmaradt példánya a könyvkiadóknak, nagyon hálásak lennénk, akár magyar, akár szlovák könyveket kapnánk - sorolja még Göndör Ibolya főnővér. Pályázatokat nyújtanak be, kérvényeket fogalmaznak, a kor követelményei szerinti támogatási rendszer minden csínját-bínját ismerve folyamodnak újabb és újabb „csomagért“. Most kaptak két nagy teljesítményű mosógépet Slovnaft támogatásával. Azt tervezik, hogy elvállalják más otthonok számára is a mosást. A fenntartás alapvető gondjai mellett azonban még arra is kiterjed a figyelmük, hogy lakóik például egy számukra közeli ember elvesztése feletti bánatát egy közös vendéglői vacsorával próbálják oldani, vagy hogy a takarító, a karbantartó, a fűtő is olyan ember legyen, aki kedves, figyelmes és segítőkész az idős emberekhez. Mert itt sokkal érzékenyebbek a kedélyek, törékenyebb a nehezen kialakított jó hangulat, mint a több nemzedékekből álló igazi családokban. De nyitva a kapu. Csak éppen csöngetni kell. Ide bármikor beléphet - a pihenés óráit tiszteletben tartva - a látogató. És - csak hogy tudják, hová megy - kimehet a faluba, ismerősökhöz, látogatóba az itt lakó. Úgy is tekintik a helybeliek az otthont, mint a faluhoz tartozó, nagyobb házat. Be-bejönnek vasárnap, egy tányérka süteménnyel, gyümölccsel. Ismerősüket, régi barátnőjüket megnézni. Elüldögélnek a társalgóban. Néha - ha nincs más megoldás - megkérik az itt dolgozó nővérkéket, adják be nekik is az injekciót. És azért mégis... Itt hosszabbak a napok, mint a család körében. Ahová karácsonykor is csak a kivételesen szerencséseket viszik el néhány napra. Van, aki, hiába hívják, nem akar menni. Fölösleges felidézni, minek hogyan kellene lennie, hogyan lehetett volna, s miért alakult másként. Akkor inkább itt pergeti tovább az emlékezés rokkáját. És leírja, amit fontosnak vél. Hátha így neki is jut egy mákszerpnyi az örökkévalóságból, hátha így nem felejtik el, hogy volt, hogy létezett... Jó lenne, ha nem tűnne el nyomtalanul, amit talán saját unokáiknak sem adhattak át és így általunk eljutna azokhoz, akik értő szívvel tudják olvasni üzenetüket Nyitva a kapu, csak éppen csöngetni kell... Göndör Ibolya és Seres Klára az Ezüst Évek szerkesztői Együtt a társalgóban (Könözsi Péter felvételei) Nem írok mindennap, csak amikor elkap a mánia Tejedi Mihály vallomása KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA .....................1........................ Elmondom röviden, hogyan kerültem kapcsolatba a muzsikával. Valamikor itt Éberhardon 30-40 tagú fúvószenekart akartak szervezni. Bacsa Pali kezdeményezte, Békéscsabáról települt át, klarinétos volt. Sokan jelentkeztek. Jött a selejtezés, a kottatanulás, és sorra potyogtak ki. Hatan-nyolcan maradtak, köztük a bátyám, trombonás volt. Közben nem fúvószenekar lett belőle, és a hangszereket eladták. Én is vettem egy szaxofont. Amikor berukkoltam, a hangszert itthon hagytam Mikinek, az unokaöcsémnek. Úgy beszéltük meg, hogy ha szükségem lesz rá, elküldi. Az első évben nem volt rá szükség. A második éven jött egy harmonikás, azt hittem, a csillagokból pottyant oda. Nem hallottam még olyat! Szudétanémet volt, valahogy ottmaradt Csehországban, aztán behívták katonának. Mondtam neki, hogy én is konyítok valamit a zenéhez, de a kottát nem ismerem, öt hat számot ha el tudok játszani, így kerültem a zenekarba szaxofonosnak. Esztrádműsorokat adtunk, volt köztünk cseh, német... én meg magyar. Mondhatom, kész zenészként szereltem le. Hogy el ne felejtsem, mi melós katonák voltunk, mert hová vitték a magyarokat meg a keleti cigányokat? Ásó, kapa, csákány... Volt ugyan puskám, de egyet se lőttem vele. Ötvenegy őszétől ötvenöt karácsonyáig voltam katona. De olyanok is voltak, akik hat-hét éve katonáskodtak, és nem tudták, mikor szerelnek le. kik A kitelepítést megúsztuk, mert a családunkban nem volt munkaerő, az apánkat negyvennégyben kivitték a frontra, fogságba esett. Nem jött vissza. Hivatalos értesítést nem kaptunk róla. Akik vele voltak, megjöttek, mesélték, hogy betegen feküdt egy fabarakkban, a fal mellett, valahol Oroszországban. Anyánk itt maradt négy gyerekkel. Öt és fél osztályt jártam magyar iskolába, de Sztálin Jóska elvette, szlovákba kerültem, kijártam a két utolsó osztályt és kész. Ott tanutam meg szlovákul úgyahogy. Tizennégy évesen markot szedtem. Kellett a pénz. Anyám festő-mázoló inasnak adott. Negyvenkilencben még voltak maszekok. A mesterem kedvelt, tudta, hogy félárva vagyok, fizetéskor mindig több pénzt tett a borítékba, mint a többieknek. *** Legénykoromban is írogattam már. Először Petőfit költöttem át. „Itt születtem, e szívási tájon, jó termőföld van ezen határon, megterem az aranysárga búza, fejemet én nem hajtom a búza. Nem búsulok én, bár édesanyám haragszik rám, mert szeretek egy lányt, ne haragudj, bocsáss meg, jó anyám, feleségül kérem azt a kislányt. Anyám, anyám, téged elvett apám, én is ősszel elveszek egy szép lányt, esküvőnket megtartjuk szüretre, mert ha nem, hát elmegyek örökre.” Huszonnégy évesen nősültem. Én katolikus vagyok, a felségem református. Anyám ellenezte a házasságot. Nem találsz katolikus lányt? Nem, anyám. Elmondtam neki ezt a verset. Aztán már nem mert szólni, ismert, tudta, ha ellenzi, eltűnök Csehországba, és azt nem akarta. A feleségem volt az első szerelmem, mert hiába volt sok lány, mindenkinek más a szeme, mást lát, hiába tetszik ez is, az is, mégiscsak egyvalaki tetszik meg az embernek. Nem voltam én csibész. Nem használtam ki a lehetőséget, és nem is bánom. Ki lehet tartani egy asszony mellett. Hozzá is írtam verseket, sokat, de elégettem. Meg se mutattam neki. Talán meg is haragudott volna érte. Mindennap itt van velem. Ha kitartottam mellette, csak szeretem, nem így van? *** írtam egy regényt, még fiatal koromban kezdtem, később átírtam. Amikor Miki, az unokaöcsém már a filharmonikusoknál játszott, elhatároztuk, zenés darabot csinálunk belőle. Az a címe, hogy Pista, a cigányprímás. Én írtam a dalbetétek szövegét is meg a zenét. Mikinek mindig megmutattam, és ő jóváhagyta. Lett vagy harmincnegyven szám. Mindenféle jelenetek voltak benne, cigányzenekar a kocsmában, eljegyzés, lagzi, egy szolgalegény, akit Miskának hívtak (mert én is voltam három hétig szolgalegény) és aki elvette egy gazdag paraszt egyetlen lányát. Azt terveztük, hogy ha befejeztem, letisztázzuk, kijavítjuk. Szegény Miki megbetegedett, itthagyott. Elment a kedvem. *** Ha írásról beszélünk, inkább a mesékről szólok. Kapásból tudok mesélni. Azért írtam le őket, hogy el tudjam másodszor is mondani hasonlóképpen, ha este jön az unokám, és arra kér, meséljem el „a szívási félig nyúzott bakkecskét”. Jegyzeteket készítettem, aztán rájöttem, hogy ez nekem egész jól megy. Két unokám van, de már a két lányomnak is meséltem annak idején. Tíz éve is van, hogy utoljára meséltem az unokáknak, most már nagyok, akkorák, mint én. Tizedik éve nyugdíjas vagyok. Hetvenedik évemben járok. Itt a kert, ásni kell, nyulakat tartok, zöldért járok, füvet kaszálok, készítem nekik télire a szénát, és mindig akad valami apróság a ház körül. Életemben soha nem unatkoztam. Van egy harmonikám, most hozta a vém, volt öt, de mindent elajándékoztam. Lemegyek a pincébe, iszom két-három pohár bort, aztán próbálgatom a hangszert. Életem nagy vágya volt bekerülni egy jó zenekarba. Nem sikerült. •Kick Miután megnősültem, építkeztünk, hónapokig alig kerestünk valamit, azért változtattam a sorsomon. Elmentem a Slovnaftba, ott dolgoztam nyugdíjig. Még egyszer inas lettem, felnőtt fejjel. Harminc évig hegesztő voltam. S mivel sikerrel elvégeztem a szakiskolát, felkínálták, hogy mivel nem vagyok még harminchat éves - akkor harmincnégy voltam -, felvesznek ipariskolába, ami értettségivel végződik. Akár gépészmérnök is lehet belőlem, mondták. Nekem fáj a fenekem a sok üléstől, hagyjanak engem békén, mondtam. Meg hát, ha iskolába járok, nincsenek túlórák. Nem bántam meg, hogy nem lett belőlem mérnök. *** Nem írok mindennap, csak amikor elkap a mánia, és akkor nem bírom abbahagyni. Nem töröm azon a fejem, hogy mit fogok írni. Azok az írásaim, amelyek igaz történetek, jók. A Cigány-Duna szörnye például így kezdődik: „Aki ötven év előtt került Éberhard községbe, nem tudja, de nem is hiszi, hogy az akkori kis falucskának külön Dunája is volt. A Kis-Dunától elágazó, összevissza folyó Cigány- Duna...” Amiket kitaláltam, például a káposztafej meg a rücskös fejű csigaszög, gyerekeknek valók. Munka közben jönnek az ötletek, például amikor pucoltam a káposztát. Arra gondoltam, hogy tetszenének a meséim a gyerekeknek. De azt valakinek le kellene tisztázni, a mondatokat szépen összerakni. Mert én csak úgy írom, ahogy jön... Úgy vagyok vele, hogy senki nem hallgat meg, hát leírom, amit gondolok. Szórakozásnak tartom. Senki se tudja, mi mindent írtam, Jolika, a feleségem sem. De sokszor eszembe jut, hogy minek ez nekem? Nem kell a kutyának sem. Egyszer fogom és elégetem. Senki sem tudja, mi mindent írtam (A szerző felvétele)