Uj Vilag, 1942 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1942-03-14 / 11. szám

NUEVO MUNDO 1 0IARI0 HUNGARO 1NDEPENDiENTE UJ VILÁG Registro Nacional de la Pro­­piedad Intelectual No. 104.647. 1 DÉLAMERIKAI FÜGGETLEN MAGYAR ÚJSÁG II. évfolyam. 11. szám.­­ 1942. március 14. szombat. MEGJELENIK HETENKÉNT SZERKESTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: BUENOS AIRES, SAN MARTIN 640^^Jjl U. T. 32-1683 Correo Argentino Tarifa Reducida Franqueo Pagado Csncisión No. 5703 HETI SZEMLE V­alamennyien élénken emlék­szünk még a Reichstag fel­­gyújtására, arra a csúfos kudarcra, amely Göringéket érte a „per’’ tárgyalásain, amikor az, eszközül használt félhülye Van der Lubbe mögött az egész világ szeme láttára felbukkantak az igazi tetesek: a német nácik ve­zetői.­De a nácik makacsok. Az, egy­szer már botrányba fulladt komé­diát most külországban próbálták újra színte hozni. A különbség csak az volt, hogy most a Reichs­tag helyett Papén, angolai német nagykövet ellen „esküdtek össze a kommunisták”. A nagykövet ellen elkövetett me­rénylet, az angolai Van der Lub­­bék kitűnően beleillettek a nácik Törökország ellen folytatott „ideg­háborújának” műsorába. Göbbels sajtója nem is kímélte a fogytán lévő papírt, nyomdafestéket s mindent elkövetett, hogy Török­ország és a Szovjetunió közé éket verjen, úgy akarván feltüntetni az eseményeket, mintha az oroszok irányították volna a merénylőket. A török rendőrség azonban nyomra akadt s már házkutatást is tartott az angolai német klub helyiségében, hogy adatokat sze­rezzen a nyilvánvaló összefüggé­sek bizonyítására. Érdekes, hogy a német katonai attasé ugyan­akkor elhagyta a török fővárost. Második, átírt változatában is megbukott tehát Göring úr szín­műve. Az eszközök mögött ismét fel­bukkan az igazi tettesek, a fel­bujtók árnyéka és lelepleződik a fondorlat. U­gyancsak csalódás érte Hit­­leréket a b­onni színházban. De a rendezési hibákon kí­vül tartalmilag sem elégítette ki őket az előadás. Azt várták Berlinben, hogy a Pétain kormányra kifejtett állan­dó nyomás elég erős lesz ahhoz, hogy a riomi perben azért vonják felelőségre a vádlottakat, amiért „háborút indítottak"­ a Német Bi­rodalom ellen. A bíróság előtt álló miniszterek ellen azonban — a­­mint a németek megállapítják — nem az a vád, hogy háborút visel­tek, hanem, hogy elveszítették a háborút. S a­­vádlottak erre feleltek. Daladier rámutatott arra, hogy maga Pétain volt az, aki a hadi­kiadások csökkentését keresztül­vitte, megakadályozta a Maginot vonal meghosszabbítását s, hogy a francia nagyiparosok, akik ma gyáraikban buzgón készítik Hitler számára a motorokat, teherautó­kat, repülőgépeket, szabotálták a francia népfrontkormány fegyver­kezési terveit.­­ Lelepleződött tehát itt is az „ötödik hadtest”, amely előkészí­tette az összeomlást, lelepleződ­tek az összefüggések a nácik és franciaországi csatlósaik között, akik mot honmentőként játszva ki magukat teljesen a nácik kezére akarják adni hazájukat. Ezek után nincs már értelme a további komédiázásnak. Hitler te­hát azt követeli, hogy Pétainék adják át neki a francia hajóhadat, küldjenek katonákat az oroszok ellen tervezett tavaszi offenzívá­­hoz, mondjanak le függetlenségük utolsó látszatáról is. N­em mondanak le azonban függetlenségükről India la­­zul. A hindu nép nagy vezére Nehru kijelentette, hogy a hinduk sohasem hódolnak be a fasiszta támadóknak. „India ,— mondotta — nem együttműködése áraként kíván politikai szabadságot­, de azért, mert a fasizmus ellen való háború csak akkor lehet hatékony, ha a nép hadserege harcolja”. I­lyen hadsereggel találta magát szemben a német hadigépezet Oroszországban, ilyen hadsereg lehetett csak képes arra, hogy visszavesse és föl­morzsolja a páncéldivíziókat. Eredetileg Hitler a „tavaszi offenzívában” a Kaukázus ellen akarta összpontosítani teljes ere­jét, hogy elfoglalja az orosz pe­tróleumforrásokat. De most már Berlin is elismeri, hogy a középső fronton 74 kilo­méteres sávot volt kénytelen fel­adni. Elismeri a berlini rádió azt is, hogy az oroszok Leningrádtól n­yug­atra is óriási támadás­ban vannak s a német vezérkar már attól remeg, hogy áthatolva a balti államokon Németország te­rületére viszik a háborút. Mindezek az események táplál­ják Németország népének csaló­dott hangulatát és növekvő ideges­ségét. De Göbbels sajtója további áldozatokat követel. Áldozatokat követel és­­helyreigazítja” azokat a „téves nézeteket”, amelyek sze­rint az elfoglalt ukrán mezők terményei megszüntetik Európa élelmiszerhiányát. Kifejtik Göb­bels újságjai, hogy az oroszok gépesítették Ukrajna mezőgazda­ságát és magukkal vitték trak­torjaikat, gazdasági gépeiket, a termelés ezért még az 1914-es há­ború előtti mennyiség felét se éri el s a jövő esztendőre se várható nagyobb emelkedés. Azt nem közlik a nácilapok, hogy azt a „téves nézetet”, hogy Európa „éléstárának” elfoglalásá­val minden élelmezési gond meg­szűnik, Hitler vez­ér és kancellár ültette el a német közvélemény­ben. Ma kilencvennégy­­ esztendeje, március tizenötödikjén,­­Magyar­­ország történelmének egyik leg­ragyogóbb napján, a márciusi ifjúság, a pesti nép megmozdu­lása a tespedt, elmaradt Magyar­­országot az európai haladás for­radalmi előharcosai közzé lendí­tette. Minden magyar jogosan le­het büszke népe történelmének erre a fénypontjára és büszke le­het arra is, hogy magyar. De kilencvennégy év múlva Hitler magyarországi cselédei március 15-ét forradalmi bűnbe­esésnek tekintik s megérhetjük még, hogy — akárcsak Pétain a franciák nagy ünnepét, július 14-ét — a „nemzeti gyász” napjá­nak nyilvánítják. De kívánhat­­nak-e zsarnokok szolgáitól hogy a szabadság harcosait ünnepel­jék? elképzelhető-e, hogy Kossuth Lajos, Petőfi Sándor,­­Táncsics Mihályért lelkesedjenek? Nem véletlen az sem hogy a mai Magyarországon a hivatalos történetírás Kossuth politikai ellenfeleit emeli a nemzeti pan­­theonba, s Petőfi tudatosan népi, harcos szabadságköltészetét az irodalom bértollnokai lágy bieder­meier szerelmi csacsogássá szelí­dítik. És nem véletlen, hogy Tán­csics Mihályt, a magyar paraszt­ság nagy úttörőjét agyonhallgat­ják az irányított emlékezetű tör­ténészek. Egy nép szabadságharca, nem­zeti érdekeiért való küzdelme ak­kor lesz valóban világtörténelmi jelentőségűvé, ha ez a harc az egész emberiség haladásának, fej­lődésének irányában fekszik. Az 1848-as Párizs, Bécs mellett Bu­dapest is ott állt, az európai de­mokratikus haladás, a világsza­badság arcvonalában. A forradalom három nagy egyé­nisége, három i­rányt képviselt. Kossuth Lajos a magyar köz­nemesség reformtörekvéseit sze­mélyesítette meg. A magyar köz­nemesség túl volt már a feudális termén­ygazdálkodás állapotán, de az ország félgyarmati helyzeté­ben terményeit nem tudta értéke­síteni, s egyre rohamosabban adó­sodott el. Érdeke volt tehát, hogy Magyarország is meginduljon az európai fejlődés általános vonalán a polgáriasodás felé. A Dózsa lázadás után bilin­csekbe kötött jobbágyság tíz­milliónyi tömege az úri kilenced és papi tized beszolgáltatásán kí­vül urának évi 104 napos gyalog­napszámmal tartozott, ő végezte a közmunkát s az ő fiait fogdos­­ták össze katonának. A jobbágy­ság szabad földet akart, az úr­béri terhek megszüntetését. En­nek a követelésnek volt öntudatos, következetes képviselője Táncsics Mihály. Petőfi Sándor a demokratikus népforradalom rajongója és hir­detője. A hivatalos történelem - hamisítás mgállapításaival szöges ellentétben Petőfi Sándor követ­kezetes és iskolázott elme, aki kora szellemi áramlatait gyöke­rükig ismeri, járatos a társadalmi kérdésekben, szabadságrajongása nem tárgytalan, fellengzős idealiz­mus, de politikai programm: em­beri szabadság, nemzeti szabad­ság, világszabadság. Petőfi volt azoknak a városi, értelmiségi rétegeknek a hang­adója, amelyeket a feudális Ma­gyarország már nem tudott el­tartani, de amelyeknek az európai fejlődés üteme mellett lemaradt, polgáriasodásában megakasztott Magyarország, még nem tudott kenyeret adni. Petőfi és Táncsics a nemesség ellenfele Iveit, Kossuth pedig a nemesség képviselője. S mégis a döntő pillanatban mindnyájan fel­ismerték az általános nemzeti ér­deket, hogy minden erőt a nem­zeti függetlenség megvédelme­­zésére, az idegen zsarnokság ellen kell összefogniuk. Petőfit és Táncsicsot nem elé­gítették ki a 48-as törvények ren­delkezései. Kossuth le akarta sze­relni a feudalizmus teljes meg­­szüntetését követelő mozgalma­kat: szenvedjen még kissé a sajgó kebel s várjon még egy kissé a kívánság. De a döntő pillanatban i­s ebben áll politikai nagysága De hát nem volna itt már semmi ép ? Az nem lehet! Van, igenis,­­ a nép. A nemzet ős fájának törzse még jó, Csak lombjait pusztítja ronda hernyó, Mit megnövelt a mostoha idő. De kertészkés levágja majd, s kinő... Vagy eljövend a jótékony vihar, Élősdi férget lett por, kimar. Az ezeréves tölgy kihajt még újra. Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra. Vajda János * — fel tudott emelkedni a helyzet színvonalára s a nemesség köz­vetlen érdekét, amelyet képviselt, alárendelte a haladás ügyének, a nemzet egyetemes érdekeinek. Ezért lett Kossuth a magyar nemzeti összefogás jelképévé, ezért népszerű a neve még ma is s ezért harcolnak emléke ellen 48 árulóinak, a Jellasichnak utat egyengető Zichy Ödön gróf, a hazája ellen zsoldosokat toborzó Szirmay gróf, Forgách, Cziráky, Szálffy grófok utódai, a bécsi udvar helyett most Hitlert szol­gáló nép, és nemzetellenes zsol­dosok. 1848-ban a bécsi udvar a ma­gyar forradalom ellen küldte a Balkán népeit. 1942-ben Hitler a Balkán­­ népei­­ ellen­­ küldte­­ a Horthy-bakákat. 1848-ban a ma­gyar szabadságharc a haladás ügyét, a szabadság ügyét szol­gálta nemcsak nemzeti, de világ­­viszonylatban is; 94 évvel később Horthy-Bárdossy Magyarországa a nemzetközi elnyomás csatlósa. De már az egész világon — s a magyarok között is — megérlelő­dött a nagy összefogás gondolata. Munkás és paraszt, értelmiségi, sőt a társadalom naposabb oldalán élők is belátják, hogy a közvetlen érdeket fel kell áldozni a közös célért, az egyetemes érdekért, s mindenkinek ki kell vennie részét az új szabadságharcból. Mi magyarok, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Táncsics Mihály magyarjai egy új demokratikus Magyarországért harcolunk, s tudjuk, hogy ezzel az egész világ szabadságharcában veszünk részt. Tudjuk, lesz még itj március s büszkén vallhatjuk újra, hogy magyarok vagyunk, méltók nagy elődeinkhez, akik 48-ban legyőzve az ellentéteket életüket adták nemzetük szabadságáért s harcuk­kal magasra emelték a szabadság zászlaját. 1942. MÁRCIUS 15

Next