Uj Vilag, 1942 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1942-03-14 / 11. szám
NUEVO MUNDO 1 0IARI0 HUNGARO 1NDEPENDiENTE UJ VILÁG Registro Nacional de la Propiedad Intelectual No. 104.647. 1 DÉLAMERIKAI FÜGGETLEN MAGYAR ÚJSÁG II. évfolyam. 11. szám. 1942. március 14. szombat. MEGJELENIK HETENKÉNT SZERKESTŐSÉG és KIADÓHIVATAL: BUENOS AIRES, SAN MARTIN 640^^Jjl U. T. 32-1683 Correo Argentino Tarifa Reducida Franqueo Pagado Csncisión No. 5703 HETI SZEMLE Valamennyien élénken emlékszünk még a Reichstag felgyújtására, arra a csúfos kudarcra, amely Göringéket érte a „per’’ tárgyalásain, amikor az, eszközül használt félhülye Van der Lubbe mögött az egész világ szeme láttára felbukkantak az igazi tetesek: a német nácik vezetői.De a nácik makacsok. Az, egyszer már botrányba fulladt komédiát most külországban próbálták újra színte hozni. A különbség csak az volt, hogy most a Reichstag helyett Papén, angolai német nagykövet ellen „esküdtek össze a kommunisták”. A nagykövet ellen elkövetett merénylet, az angolai Van der Lubbék kitűnően beleillettek a nácik Törökország ellen folytatott „idegháborújának” műsorába. Göbbels sajtója nem is kímélte a fogytán lévő papírt, nyomdafestéket s mindent elkövetett, hogy Törökország és a Szovjetunió közé éket verjen, úgy akarván feltüntetni az eseményeket, mintha az oroszok irányították volna a merénylőket. A török rendőrség azonban nyomra akadt s már házkutatást is tartott az angolai német klub helyiségében, hogy adatokat szerezzen a nyilvánvaló összefüggések bizonyítására. Érdekes, hogy a német katonai attasé ugyanakkor elhagyta a török fővárost. Második, átírt változatában is megbukott tehát Göring úr színműve. Az eszközök mögött ismét felbukkan az igazi tettesek, a felbujtók árnyéka és lelepleződik a fondorlat. Ugyancsak csalódás érte Hitleréket a bonni színházban. De a rendezési hibákon kívül tartalmilag sem elégítette ki őket az előadás. Azt várták Berlinben, hogy a Pétain kormányra kifejtett állandó nyomás elég erős lesz ahhoz, hogy a riomi perben azért vonják felelőségre a vádlottakat, amiért „háborút indítottak" a Német Birodalom ellen. A bíróság előtt álló miniszterek ellen azonban — amint a németek megállapítják — nem az a vád, hogy háborút viseltek, hanem, hogy elveszítették a háborút. S avádlottak erre feleltek. Daladier rámutatott arra, hogy maga Pétain volt az, aki a hadikiadások csökkentését keresztülvitte, megakadályozta a Maginot vonal meghosszabbítását s, hogy a francia nagyiparosok, akik ma gyáraikban buzgón készítik Hitler számára a motorokat, teherautókat, repülőgépeket, szabotálták a francia népfrontkormány fegyverkezési terveit. Lelepleződött tehát itt is az „ötödik hadtest”, amely előkészítette az összeomlást, lelepleződtek az összefüggések a nácik és franciaországi csatlósaik között, akik mot honmentőként játszva ki magukat teljesen a nácik kezére akarják adni hazájukat. Ezek után nincs már értelme a további komédiázásnak. Hitler tehát azt követeli, hogy Pétainék adják át neki a francia hajóhadat, küldjenek katonákat az oroszok ellen tervezett tavaszi offenzívához, mondjanak le függetlenségük utolsó látszatáról is. Nem mondanak le azonban függetlenségükről India lazul. A hindu nép nagy vezére Nehru kijelentette, hogy a hinduk sohasem hódolnak be a fasiszta támadóknak. „India ,— mondotta — nem együttműködése áraként kíván politikai szabadságot, de azért, mert a fasizmus ellen való háború csak akkor lehet hatékony, ha a nép hadserege harcolja”. Ilyen hadsereggel találta magát szemben a német hadigépezet Oroszországban, ilyen hadsereg lehetett csak képes arra, hogy visszavesse és fölmorzsolja a páncéldivíziókat. Eredetileg Hitler a „tavaszi offenzívában” a Kaukázus ellen akarta összpontosítani teljes erejét, hogy elfoglalja az orosz petróleumforrásokat. De most már Berlin is elismeri, hogy a középső fronton 74 kilométeres sávot volt kénytelen feladni. Elismeri a berlini rádió azt is, hogy az oroszok Leningrádtól nyugatra is óriási támadásban vannak s a német vezérkar már attól remeg, hogy áthatolva a balti államokon Németország területére viszik a háborút. Mindezek az események táplálják Németország népének csalódott hangulatát és növekvő idegességét. De Göbbels sajtója további áldozatokat követel. Áldozatokat követel éshelyreigazítja” azokat a „téves nézeteket”, amelyek szerint az elfoglalt ukrán mezők terményei megszüntetik Európa élelmiszerhiányát. Kifejtik Göbbels újságjai, hogy az oroszok gépesítették Ukrajna mezőgazdaságát és magukkal vitték traktorjaikat, gazdasági gépeiket, a termelés ezért még az 1914-es háború előtti mennyiség felét se éri el s a jövő esztendőre se várható nagyobb emelkedés. Azt nem közlik a nácilapok, hogy azt a „téves nézetet”, hogy Európa „éléstárának” elfoglalásával minden élelmezési gond megszűnik, Hitler vezér és kancellár ültette el a német közvéleményben. Ma kilencvennégy esztendeje, március tizenötödikjén,Magyarország történelmének egyik legragyogóbb napján, a márciusi ifjúság, a pesti nép megmozdulása a tespedt, elmaradt Magyarországot az európai haladás forradalmi előharcosai közzé lendítette. Minden magyar jogosan lehet büszke népe történelmének erre a fénypontjára és büszke lehet arra is, hogy magyar. De kilencvennégy év múlva Hitler magyarországi cselédei március 15-ét forradalmi bűnbeesésnek tekintik s megérhetjük még, hogy — akárcsak Pétain a franciák nagy ünnepét, július 14-ét — a „nemzeti gyász” napjának nyilvánítják. De kívánhatnak-e zsarnokok szolgáitól hogy a szabadság harcosait ünnepeljék? elképzelhető-e, hogy Kossuth Lajos, Petőfi Sándor,Táncsics Mihályért lelkesedjenek? Nem véletlen az sem hogy a mai Magyarországon a hivatalos történetírás Kossuth politikai ellenfeleit emeli a nemzeti pantheonba, s Petőfi tudatosan népi, harcos szabadságköltészetét az irodalom bértollnokai lágy biedermeier szerelmi csacsogássá szelídítik. És nem véletlen, hogy Táncsics Mihályt, a magyar parasztság nagy úttörőjét agyonhallgatják az irányított emlékezetű történészek. Egy nép szabadságharca, nemzeti érdekeiért való küzdelme akkor lesz valóban világtörténelmi jelentőségűvé, ha ez a harc az egész emberiség haladásának, fejlődésének irányában fekszik. Az 1848-as Párizs, Bécs mellett Budapest is ott állt, az európai demokratikus haladás, a világszabadság arcvonalában. A forradalom három nagy egyénisége, három irányt képviselt. Kossuth Lajos a magyar köznemesség reformtörekvéseit személyesítette meg. A magyar köznemesség túl volt már a feudális terménygazdálkodás állapotán, de az ország félgyarmati helyzetében terményeit nem tudta értékesíteni, s egyre rohamosabban adósodott el. Érdeke volt tehát, hogy Magyarország is meginduljon az európai fejlődés általános vonalán a polgáriasodás felé. A Dózsa lázadás után bilincsekbe kötött jobbágyság tízmilliónyi tömege az úri kilenced és papi tized beszolgáltatásán kívül urának évi 104 napos gyalognapszámmal tartozott, ő végezte a közmunkát s az ő fiait fogdosták össze katonának. A jobbágyság szabad földet akart, az úrbéri terhek megszüntetését. Ennek a követelésnek volt öntudatos, következetes képviselője Táncsics Mihály. Petőfi Sándor a demokratikus népforradalom rajongója és hirdetője. A hivatalos történelem - hamisítás mgállapításaival szöges ellentétben Petőfi Sándor következetes és iskolázott elme, aki kora szellemi áramlatait gyökerükig ismeri, járatos a társadalmi kérdésekben, szabadságrajongása nem tárgytalan, fellengzős idealizmus, de politikai programm: emberi szabadság, nemzeti szabadság, világszabadság. Petőfi volt azoknak a városi, értelmiségi rétegeknek a hangadója, amelyeket a feudális Magyarország már nem tudott eltartani, de amelyeknek az európai fejlődés üteme mellett lemaradt, polgáriasodásában megakasztott Magyarország, még nem tudott kenyeret adni. Petőfi és Táncsics a nemesség ellenfele Iveit, Kossuth pedig a nemesség képviselője. S mégis a döntő pillanatban mindnyájan felismerték az általános nemzeti érdeket, hogy minden erőt a nemzeti függetlenség megvédelmezésére, az idegen zsarnokság ellen kell összefogniuk. Petőfit és Táncsicsot nem elégítették ki a 48-as törvények rendelkezései. Kossuth le akarta szerelni a feudalizmus teljes megszüntetését követelő mozgalmakat: szenvedjen még kissé a sajgó kebel s várjon még egy kissé a kívánság. De a döntő pillanatban is ebben áll politikai nagysága De hát nem volna itt már semmi ép ? Az nem lehet! Van, igenis, a nép. A nemzet ős fájának törzse még jó, Csak lombjait pusztítja ronda hernyó, Mit megnövelt a mostoha idő. De kertészkés levágja majd, s kinő... Vagy eljövend a jótékony vihar, Élősdi férget lett por, kimar. Az ezeréves tölgy kihajt még újra. Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra. Vajda János * — fel tudott emelkedni a helyzet színvonalára s a nemesség közvetlen érdekét, amelyet képviselt, alárendelte a haladás ügyének, a nemzet egyetemes érdekeinek. Ezért lett Kossuth a magyar nemzeti összefogás jelképévé, ezért népszerű a neve még ma is s ezért harcolnak emléke ellen 48 árulóinak, a Jellasichnak utat egyengető Zichy Ödön gróf, a hazája ellen zsoldosokat toborzó Szirmay gróf, Forgách, Cziráky, Szálffy grófok utódai, a bécsi udvar helyett most Hitlert szolgáló nép, és nemzetellenes zsoldosok. 1848-ban a bécsi udvar a magyar forradalom ellen küldte a Balkán népeit. 1942-ben Hitler a Balkán népei ellen küldte a Horthy-bakákat. 1848-ban a magyar szabadságharc a haladás ügyét, a szabadság ügyét szolgálta nemcsak nemzeti, de világviszonylatban is; 94 évvel később Horthy-Bárdossy Magyarországa a nemzetközi elnyomás csatlósa. De már az egész világon — s a magyarok között is — megérlelődött a nagy összefogás gondolata. Munkás és paraszt, értelmiségi, sőt a társadalom naposabb oldalán élők is belátják, hogy a közvetlen érdeket fel kell áldozni a közös célért, az egyetemes érdekért, s mindenkinek ki kell vennie részét az új szabadságharcból. Mi magyarok, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Táncsics Mihály magyarjai egy új demokratikus Magyarországért harcolunk, s tudjuk, hogy ezzel az egész világ szabadságharcában veszünk részt. Tudjuk, lesz még itj március s büszkén vallhatjuk újra, hogy magyarok vagyunk, méltók nagy elődeinkhez, akik 48-ban legyőzve az ellentéteket életüket adták nemzetük szabadságáért s harcukkal magasra emelték a szabadság zászlaját. 1942. MÁRCIUS 15