Új Világ, 1974. január-december (3. évfolyam, 1-52. szám)
1974-10-25 / 43. szám
1971. október 25. Pálinka, vagy könyv Tulajdonképpen bocsánatot kellene kérni a könyvtől, hogy ilyen társaságban emlegetjük. A könyvet rangja, méltósága, küldetése magasra emeli. Az emberi kultúra mezőnyén tulajdonképpen semmi sincs, ami versenyezhetne vele. Azonkívül pedig nevetséges lenne minden összehasonlítás. Jelen esetben azonban nem ez van a dolgok mögött. Az egyszerű kis “vagy” szó elárulja, hogy választás céljából kerültek ketten egy mondatba és nem is véletlenül. Hozzá kell tennem: nem érzem magam hivatottnak, hogy a pálinka létjogosultságát kétségbe vonjam, illetőleg el akarjam mozdítani hosszú időn át megszerzett pozíciójáról az emberi életben. Semmiesetre sem vagyok mániákusan alkoholellenes. Ezek után pedig el kell, hogy áruljam, amit a Los Angeles-i szóbeszéd ezúttal örvendetesen máris terjeszt: e két árucikk összekapcsolása (a könyv ezért az “árucikk” elnevezéséért is megbocsát bizonyosan) nem tőlem származik. Csupán pár napja történt, hogy Tollas Tibor beszámolójának és költői estjének zárószavaiban Szörényi Éva elmondta egy gondolatát. Azt javasolta, hogy amikor barátok, ismerősök látogatóba mennek egymáshoz, kis beszélgetésre vagy partira, az eddig megszokott ital helyett a jövőben könyvet adjanak ajándékba. Mégpedig magyar könyvet, hiszen ez a dolog lényege. A felvetett ötlet az első pillanatban megragadja az embert. A gondolat eredeti és csakis annak az agyában születhetett meg, aki sírig tartó hűségben akarja szolgálni népét és rajong a magyar szóért. Ital helyett könyvet! A fehér selyempapírba gondosan belegöngyölt butélia, esetleg az italboltban nemes egyszerűséggel közönséges barna zacskóba csúsztatott whisky helyett egy kötet szép könyvet, csomagolva vagy csomagolatlanul. Magyar szerzőtől és természetesen lehetőleg az emigrációban kiadott művet. Mert ilyen esetben legalább támogassuk a külföldre kényszerült magyar írókat, úgyszintén a kiadókat, akik pénzt fektetnek az ügyletbe, ami szellemi híddá válik a szerző és olvasó között. Az ötlet első körülfürkészése után már kissé higgadtabban is gondolkozhatunk a javaslat valósággá váltása felett. Nem kétséges, hogy általánosan elterjedt hagyományokat kell megtörni. A fejlődés azonban mindig ezt teszi ha az élet a régi bevett szokásnál jobb változatot dob a felszínre. Az ajándék értékben semmiesetre sem kevesebb. Nem pusztán a pénzértékről van szó, bár ez is kibírja az összehasonlítást. Valamirevaló üveg pálinka árán igen szép és értékes könyvet lehet venni. Az új szokás elterjesztése tehát senkinek sem jelent külön áldozatot. A felvetett javaslat természetesen nem akarja könnyelmű költekezésre kényszeríteni azokat, akiknek zsebe csupán a kétdolláros üveg borig terjed. De a könyv, amit barátunk asztalára leteszünk, vagy a kezébe adunk, maradandóságban mesze felülmúlja cseppfolyós elődjét, amit előbb-utóbb elfogyasztanak s ha a hatása elmúlt, elszáll vele a jókedv is, amit okozott s legfeljebb az üres üveg marad, amit meg úgyis szemétre dobnak. A könyv évek, évtizedek múlva is ott marad a polcokon és aki mozgalmas társadalmi életet él, végeredményben szép kis könyvtárt gyűjthet össze ilyen módon. Ezeket a könyveket egymásnak adjuk, örök emlékeztetőnek, minden inflációt és gazdasági válságot túlélő értékálló vagyontárgynak. Aki könyvet ad, nem csupán a megajándékozottat értékeli többre, de magasabbra emeli önmagát is. Milyen könyvet? Prózát vagy költeményeket? Ki legyen a szerző? Lehet-e ismerni mindenkinek az ízlését? De vajon nem vonatkozott-e ugyanez az italra? Skót whiskyt, vagy bourbont? Gint, vagy rozspálinkát? Borpárlatot, esetleg édes likőrt? Ez a választás nem okozott senkinek fejfájást, tehát nem lehet akadály az új típusú ajándékra való áttérésnél sem. Könyvet. Magyar könyvet. Prózát és költeményeket is. A választék elképzelhetetlenül gazdag, csupán egy kis tájékozódást igényel. Ez a polc ezen a téren semmiben sem különbözik a másiktól. Az embert agyműködésének éppen az a sajátossága emelte magasra, hogy minden alkalommal felveti az ellentételt is. Az elképzelést mindjárt próbának veti alá. Nem kishitűség ez és még kevésbé öncélú ellenkezés. Máris hallom az aggodalmakat: mi lesz, ha valaki több példányt is kap ugyanabból a műből? Az ajándékital is sokszor tovább vándorolt. Ez önmagában nem baj és semmit sem von le az ötlet értékéből. Kiegészítésképpen tehát azt javasolnám: hagyjuk el a bejegyzéseket, beírt dátumokat és az aláírásokat. Sokkal jobb, ha üvegek helyett könyvek indulnak körútra. Egyik is, másik is megragad valahol. Ott azután gyökeret ver. Gondoljunk a könyvre a polcon, ahol azelőtt nem volt semmi. Minden írás vonzza az olvasót. Előbb-utóbb valaki a kezébe veszi és kinyitja. Akkor pedig a szép gondolat már célbatalált. ^ / f on: METZGER NÁNDOR 1 Collhenauel Valahányszor vágyálomlátók a szivárvány hét színével festegetik Vörös-Kína löszös földje és a kelet-kínai s a Sárga-tenger mélységei alatt húzódó, szunnyadó naftája, földgáza és egyéb természeti kincseinek a Nyugat és a Napkelet testvéri összefogásával elképzelt, közös kiaknázását, képzeletemben mindannyiszor megelevenednek a világháborút megelőző években, Sanghaiban látott életképek mozaik jelenetei. Nem az angol, vagy francia városrészek luxusszállói, bankpalotái, versenypályája és villái, nem a Sir Sassoonak Jangcsekiang-parti ragyogó “Párizsa”, nem is a felső tízezerhez tartozó szépséges európai és kínai hölgyek ragyogó estélyi toalettjei, nem azok szédítő parfümjei és vakító brilliánsai, gavallérjaik kifogástalan szmokingjai és frakkjainak Shanghaiában, hanem az azoktól egy parittyalövésnyire odábbi, tisztára kínaiaktól lakott kikötővárosban, az igazi Kínában, a dölyfös “Bund” hinterlandjában. Ahol az odamerészkedett idegent elkapta a véget nem érő, gyalogjáró nélküli sikátorutcák oldalain foydogáló szennyelvezető csatornáinak piszka-bűze között hullámzó kínaiak nem szűnő, mesmerizáló áradata. Arcról nem lehetett megállapítani, hogy ki volt ki, de a ruházatról annál inkább. Anépáradat vásárolt kacsától zsebóráig, szunyogüzó füstölőktől kanári madarakig, kiki módja szerint. A shanghai nyárderéki tüzelő, nyirkos hőséget, amelyben az ember inge jóformán éjjel-nappal csuromvizes marad és a sikátorok miazmás levegőjét, mint az élet természetes rendjét, a kínai ember sztatikusan fogadja. Azt is papírra kell vetnem, hogy a “mosoly országában’’ mosolyt nem láttam. Kaukázusi bélyegemmel a homlokomon botorkáltam a mandulaszemek fövenyében, abban a kikötői metropoliszban , aki véletlenül megpillantott, leplezetlen irritációval, gyanakvással, sőt szembetűnő ellenségeskedéssel tette. Az egyik fordulónál egy zöldségeskofa kiírta a burgonyája fölé, hogy “Rokon ide, rokon oda, egy kis zsák krumpli tael 20.” Mert félt a szegény rokonok zaklatásától, akik mindent “Sale”-en akarnak venni s akikből egy kínai embernek annyi van, mint Oscar Wilde folyójában a nád. A kutyaforróságban lihegő, verejtékező kulik húzták riksájukat sivító tülköléssel a tömegben, inghátuljukon az izzadtságfolt pont akkora volt, mint a kulik háta, míg utaskuncsaftjuk szellős ülésében, a riksa baldachinja alatt — ugyancsak sztatikus nyugalommal — legyezőjével hűsítette arcát. De a tömeg továbbsodort magával. Hirtelen egy térség nyílt, azon egy szentélyszerű épület. Megtekintettem. Konfuciánus templom volt. Itt is, akárcsak a buddhista templomokban, vallásos rítus folyt. Gyertyák égtek, füstölők izzottak, hívők imádkoztak. Kína legnagyobb erkölcstanítójából a hívek az évezredek folyamán istenséget kreáltak, aki békésen megfért Buddhával az ősök tiszteletében. Még talán élnek olyanok, akik Szingapúr kikötőjében látták azokat a keskeny, hosszú, fehér ládákat, amelyeket a hajódaru a rakpartról emelt a hajóra. A ládákban a tengerentúl elhúnyt szülő, vagy nagyszülőföldi maradványai voltak, akiket a kegyeletes utódok a szülőföldre, az ősök falujába hozattak, százszámra, ezerszámra. A kínai nép csodája, hogy évezredeken át sem emelkedett annyi írástudásra, hogy Konfúcius, kínai nevén K’ung Fu-tzu, azaz “K’ung Mester” klasszikus írásműveit elolvashassa — és megérthesse —, mégis annak erkölcsi tanítását kétezerötszáz éven keresztül hibátlanul gyakorolta. És hogy népe, hitének és meggyőződésének szuperlativuszával istenséget és vallást faragott a nagy és emlékezetére. Egy közeli sikátorban egy teremnek is beillő helyiség nyílt az utcára. Bepillantottam. A helyiség négy sarkában négy embercsoport, vagy család “lakott.” Az egyik sarokban egy csontig leaszott nő melléből tört fel egy szörnyű, tuberkulótikus köhögés. Mellette egy csomó gyerek hancúrozott a kőpadlón, amelyen piros foltok éktelenkedtek. Egy fiatalabb nő vacsorát készített. Széknek, asztalnak se híre, se hamva. A padló volt a konyha is. A másik sarokban egy fehérorosz házaló árulgatta fiatal nőknek szépítőszereit, vagy tizenöt mandulaszempár tekintete alatt. A harmadik sarokban egy családanya főzte petróleumkályhán a vacsorát. A zöldséget a kőpadlón vagdalta össze. Előzőleg a padló egyik kőlapját vízzel leöblítette. Eszembe jutott a kínai házirend: a víz minden piszkot “levisz.” A negyedik sarokban egy család lakodalmi vacsorát ült — a padlón . . . Epilógus: Útban visszafelé a tündöklő Shanghaiba, eltűnődtem a látottakon. Aztörtént, hogy megismertem két elvitathatatlan igazságot: a kínai nép fundamentális szegénységét és a szép és az erkölcsök irányában szegénységében is megőrzött lojális érzületét. . . . Isten az olajat koronás fők felkenésére, betegek enyhére és a haldoklók viátikumának szánta. A kalifák utódai politikai fegyvert kovácsoltak belőle. Ellenhatásul időnkint Kína-barát amerikai írásművek és beszédek sütögetik a mozsarakat a Peking és Washington közötti viszony szorosabbá fűzésére. Az egyik ilyen dörgés: Két akkora erőteljes nemzet, mint Amerika és Kína meg tudja oldani a világ problémáit: Amerika gazdagságával, élelmével és műszaki tudásával. Kína a szegénység és elmaradottság elleni küzdelme tapasztalataival és a Közép-Keletével versenyképes olajtartalékával. De ennél a pontnál a Kína-barát mozsarak dörgései nagyhirtelen suttogó baritonná halkulnak. Kína azonban sohasem egyezik bele abba, hogy bármely külhatalom kizsákmányolja természeti kincseit, sem pedig, hogy idegenekkel közös vállalkozásban vegyen részt. A “kooperációban” csupán arról lehet szó, hogy a kitermelés minden anyagi eszköze, így a munkaerő és a hozam ellenőrzése százszázalékosan a kommunista Kína kezében összpontosul; idegenek segíthetnek és segítségükhöz mérten ■részesedhetnek bizonyos mennyiségű naftában ... A hang nem új. Pontosan olyan régi, mint a nemzetközi hadihajóágyúk alatt kierőszakolt előnytelen és a pekingi császárok által protestált szerződéseken fakuló aláírások. A pekingi őrségváltás után a mammut világcégek még egy lábtörlőt sem vihettek ki az országból odainvesztált vagyonukból. Füst! A nagy kérdést az amerikai adófizetőknek kell feltenni: hajlandók-e mai kedvükben 800 millió kínai életnívóját felemelni és a tengerek fenekéről napvilágra hozni a naftát — a Vörös Mennyei Birodalom számára? a vitán költíl