Ujság, 1939. július (15. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-30 / 172. szám
26 Ezen múlt minden, ha nem találkozik Egressyékkel, talán „ágyban, párnák közt“ végzi pályáját sok-sok év múlva ... De találkozniok kellett. Találkozás Bem tábornokkal Július 20-án a tordai ref. papnál — Miklós Miklósnál — hagyja családját, ő maga pedig, Egressyvel és Kissel, siet Marosvásárhely felé, ahova két nappal később megérkezik. Bemet keresi, hiába. Megy utána Székelyudvarhelyre, onnan Csíkszeredára, Kézdivásárhelyre ... „röpköd, mint a fecske a viharban". Végre, 25-én sikerül találkoznia a Moldvából visszafelé jövő szemmel. E találkozás részleteit tőle magától tudjuk, amint azt július 29-én, két nappal halála előtt, feleségének küldött legutolsó levelében így írt le: „Bemmel Bereczben találkoztam, megálltam hintája mellett s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát s kinyújtja felém karjait. Én felugrottam, nyakába borultam, összeölelkezünk, csókoltuk egymást, „mon fils, mon fils!“ szólt az öreg sírra. A körülálló nép azt kérdezte Egressytől, hogy „fia ez a generálisnak?"... Hogy vagytok kedves, imádott telkeim — írja a„Feleségek feleségé"-hez utolsó szavait —, ha én hallanék valamit felőletek. Ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, irt csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmat. Szopik-e a fiam? Válasszátok el minél előbb s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és sziveteket számtalanszor, imádó férjed, Sándor “ A segesvári ütközet Visszakapva őrnagyi rangját, nyomban a tábornok törzskarához osztották be. 30-án indult az oroszok ellen a maroknyi magyar haderő. Petőfi parancsot kap, hogy ne kövesse az ezért kétségbeesett vállalkozásában. Ő azonban nem marad el szeretett tábornoka mellől s kocsin utána indul. Késő este ér Székelykereszturra s élete utolsó éjszakáját Varga Zsigmond földbirtokosnál tölti. Itt szavalta el halála napjának reggelén a házikisaszony felkérésére egyik versét, csodálatos sejtelemmel éppen az „Egy gondolat bánt engemet . . . “ kezdetűt. Sebtében elfogyasztott reggeli után — úgy hét óra tájban — sietett a már jóval előbb elindult Bem után, akit Héjjasfalván ért el. Ott hallotta meg az oroszok első lövéseit, mert azoknak előőrsei már Fehéregyházánál állottak.. Aki utoljára látta Petőfit Az ütközet Fehéregyháza és Segesvár közötti völgyben, a Küküllő partján, délelőtt tíz óra tájban kezdődött és egész napon át, este hatig tartott. Bemnek nem volt szerencséje, igaz, hogy számottevő serege sem: 14 ágyú, harmadfélezer gyalogos és valami 250 lovas. Három ágyú megrepedt, de egyik az orosz vezénylő tábornokot, Szkariatint terítette le, Bem alól pedig két lovat is kilőttek. Petőfit a tábornok bálba rendelte a tartalékhoz, ha már nem maradt vissza Székelykeresztúron, de az nem tágított mellőle: az élet-halál játszmát egészen közelről akarta látni... Fegyvertelenül, polgári ruhában odaült egyik leégett ház kemencéjének padkájára s onnan figyelte a csatát, közben jegyzeteket készítve ... Vájjon mi volt azokban a jegyzetekben?... Talán életének legszebb alkotása, leggyönyörűbb verse. Később egy árkon átvezető híd karfájának dőlve állott, majd egy közelében lecsapódó ágyúgolyótól felvert port törölte szeméből vászonzubbonyának sarkával. Délután öt órakor úgy fordult a csata, hogy a magyar sereg menekülni volt kénytelen. Petőfi is — bár nehezen — menekülésre gondolt, mikor látta, hogy nem is fut. Egyik tiszttársa, Gyalokay Lajos, még hívta kocsijához, de ő nem ment, hanem a Fehéregyháza feletti hegy erdőségei felé futott. Az utolsó villanásban úgy marad előttünk alakja, ahogy Lengyel tábori orvos szemének recehártyájára rögződött: „a költő fedetlen fővel, széteresztett vngnyakkal, lengő zubbonyában fut“. És nő és terjed ez körülötte a soha el nem haló legenda ... nincs rá kézzelfogható bizonyság, hogy all,or és ott pusztult el... nem akarjuk elhinni hát. „Mondjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt, nem hiszi el — írja Illyés Gyula szép Petőfi-könyvében. — S ha eszével nagysokára beletörődik is, szivében az első ellenkező hírre, a legképetlenebbre is, fölébred a remény.“ ... Ma már persze minden vágy hiú, hogy e halhatatlanunk valaha is jelentkezzék, vagy végóráiról többet tudhassunk Hogy teteme hol ,.hamukodik“, nem ismerjük a szent helyet. Petőfit többé nem találjuk meg, ebbe bele kell törődnünk. De mégis tudjuk, hol van ő, mint Jókai mondta: „Csillag az már régen!“ BORY ISTVÁN ÚJSÁG VASÁRNAP, 1939 JÚLIUS 31. III. Petőfi Szibériában? A kilencven esztendő alatt, amely eltelt Petőfi eltűnésétől napjainkig, gyakran felvetődött az a gondolat, hogy Petőfi talán nem is esett el a fehéregyházai csatatéren, hanem orosz fogságba került és Szibériában szenvedett és halt meg. Igen erősen támogatja ezt a feltevést, hogy semmi nyomát nem találták a csatatéren, bár elég sokszor kutattak utána. Ha már nem is a holttestét, a csontjait, de valamit, egy emléket, egy csatát a kardja szíjáról, egy gombot, egy foszlányt a ruhájából, vagy legalább valami mozzanatot kellett volna találni, ami arra utalna, hogy a holttestét látták és eltemették. De semmi, semmi bizonyíték, mintha csak az istenek ragadták volna magukhoz megdicsőülten, mint a görög mitológiák valamely hősét. Az igazat megvallva, azon a másik nyomon, hogy a világ egyik legnagyobb költője talán hadifogságba került, a hivatalos, vagy akár csak az irodalmi Magyarország soha nem indított komoly kutatást. A hadifoglyokkal általában nem szoktak sokat törődni. Nem beszélek Napóleonról, aki egyszerűen cserben hagyta egyiptomi expedíciós seregét és hazavitorlázott Franciaországba, míg katonái, amennyiben el nem estek, kénytelenek voltak a mamelukokkal megalkudni, közéjük olvadni. De látjuk ma is, mint marad jónéhány tízezer magyar hadifogoly Oroszországban és Szibériában és mint tűnik el a nagy szláv tengerben. 1849 után meg éppen nem törődhettek minálunk azokkal, akiket az oroszok magukkal hurcoltak. A császár önkényuralma terpeszkedett hazánkon, annak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy visszakérje a cártól az előfogott magyar „rebelliseket“ Miért nem adott életjelt magáról Petőfi ? De Petőfi, ha csakugyan köztük volt, miért nem adott életjelt magáról? Először is, amíg talán még lehetett volna, amíg talán mint sebesültet ápolták valahol, egy közelebbi helyen — minden jó oka megvolt rá, hogy ne adjon életjelt. Hiszen halálra volt ítélve és ha jelentkezik és az orosz kiadja, Kitó vagy Kufstein vár reá. (Egyedül a börtöntől félt, más semmitől soha.) Kézenfekvő, hogy Petrovics néven, eredeti nevén íratja fel magát az oroszoknál, mert tudja jól, hogy barátai el nem árulják és így biztonságban lehet. Mit várhat azonban a zsarnokgyűlölő, forradalmi költemények szerzője akár a cári rendszertől s az orosz szoldateszkától, ha rájönnek, hogy Alexander Sztyepanovics Petrovics (ahogy oroszul hangzik a neve) és Petőfi Sándor egy? Ez az eljárás sem alakoskodás, sem nem vétség az igazság ellen és feltételezése sem vétség Petőfi egyenes és őszinte lelkülete ellen. De lehet, hogy az orosz mit sem törődött vele, kiket hurcol el. Hiszen valamilyen különös, fanatikus tradíciója volt mindenkit, akit csak lehet, Szibériába deportálni, hogy megtöltsék az irdatlan világrészt. Hogy vitték akkor a foglyokat Szibériába? Gyalog, egy évig, két évig. A bűnösöket kettesével járomba fogva, a hadifoglyokat nyilván anélkül, de ezeket is kozákpikák si kancsukák közt. Amellett a kozákok nagyobbrészt nem is olyan kegyetlen, gonosz fickók, amilyeneknek tartják őket — bár akadnak köztük ilyenek is. Nagy részük istenfélő, jószivű, nyájas ember volt, de a cárt talán még az Istennél is jobban imádták. Akit ezek elvittek a Bajkál-tó felé, Irkuckig és Veresmeudinszkig, az ugyan el volt temetve egész életére. Különben a hadifogoly nem került ólombányába, „szabadon“ élhetett, hiszen magának kellett fenntartania magát, hajlamának megfelelően vadászhatott prémes állatokra, vagy kereskedhetett ezek bőrével, meg is nősülhetett s egyik ősapja lehetett a máig is kissé desperáció lelkü szibériai nemzedéknek, de hirt adni magáról messzi magyar honba, az 1850-es, 1860-as években igazán lehetetlen volt. Beszélgetés negyvennyolcas honvédek szibériai leszármazottjaival Ezek a gondolatok és feltevések akkor vetődtek fel bennünk, amikor megjártuk mi is a számüzöttek nagy szibériai útját és sínylődtünk a Bajkál-tó mögött, ahol — ha nem tévedek — a múlt század derekán az orosz település vége volt. Az elfogott negyvennyolcas hősöket is valószínűleg ott telepítették le. Kerestük a nyomaikat. S amikor találkoztunk egy faluval, amelynek az volt a neve: Magyaron, megdobbant szívünkben a semmi mással sem igazolt bizonyosság, hogy az 1818-as honvédek egyik településén haladtunk keresztül. De nemsokára kézzelfoghatóbb bizonyítékot kaptunk. Szavahihető barátaim Csitán beszéltek egy Balogh nevű orosz tiszttel, aki ugyan magyarul már nem tudott, azt azonban határozottan tudta, hogy nagyapja magyar honvéd volt, akit 1849-ben fogtak el a kozákok Magyarországon. Balogh prapovscsik volt, azaz zászlós és valószínűleg csak a mozgósítás alatt vonult be, mint tartalékos, mert nős volt és ebben a legalsó tiszti rangban a ténylegesek fiatalságuk miatt, többnyire nőtlenek szoktak lenni. Balogh maga kereste fel az átutazó magyar hadifogolytiszteket és míg a vonat állt — órákig, néha napokig — boldogan és lelkesen vitte lakására „honfitársait“. Felesége rögtön beállította a szamovárt s minden jó falatot az asztalra rakott, amennyire tellett az ottani egyre sivárabb viszonyok között, mialatt férje igyekezett minél többet megtudni arról, hogy micsoda ország is az a Vengrija (Magyarország) és miféle emberek azok a vengrik. Mindenesetre megható találkozás volt, de sajnos, a legfontosabbat — azt, hogy beszélt-e neki az apja vagy a nagyapja valamit Petőfiről — elfelejtették tőle megkérdezni. Azt azonban említette, hogy nagyapját Erdélyben fogták el és onnan sokadmagával hozták Szibériába, ott megtelepedett, orosz nőt vett feleségül, de mindig magyarnak tartotta magát és ennek emléke élénken él benne, az unoka szívében is. Hasonlóképpen megindító volt az a jelenet, amely ugyancsak Csitán történt 1915 októberében. Az állomáson állt a hosszú hadifogolyvonat, miután már hetek óta zörgött rabjaival a vége-hossza nincsen nagy szibériai síkságon. Amint utasai kinéztek a vagonokból, egy tíztizenkét éves orosz fiúcskát pillantottak meg, aki fel-alá szaladgált a vonat mellett és tele torokkal kiáltotta: „Egye magyarit“ (Hol vannak a magyarok?) „Itt vagyunk!“ szóltak ki a hadifogolytisztek, mire a fiúcska boldogan sietett oda és nagyon rossz magyarsággal, de mégis magyarul elbeszélgetett velük. Akik beszéltek vele, azt hiszik, hogy negyvennyolcas magyar honvéd leszármazottjával volt dolguk, de hogy ezt annak idején megkérdezték-e a fiúcskától, arról a dölög szem- és füsmirja' néni tud.*' Le' het, hogy e gyermek magyar szülei, vagy nagyszülei más okból vetődtek Szibériába. Az ősmagyarok és Petőfi legendája Ezekből , és hasonló esetekből szövődtek a legendák, hogy a hadifoglyok negvennyolcas honvédekkel, sőt Petőfivel magával is találkoztak. Itt aztán már szabadon működött a fantázia is. Éppúgy, mint az ősmagyarok nyomainak kutatásában. Szibéria különben is az etnográfusok és történelemnyomozók hazája és ennél kitűnőbb vadászterületük nem is akad, ahol száz, meg száz nemzetiség él ősi szokásai és berendezkedése szerint ezerévek óta. Tajgán, ahol a szárnyvasút indul a körülbelül nyolcvan verszttel északra fekvő Tomszk felé, találkoztam egy érdekes etnográfussal. Az ilyen éttermeket a hosszú utazáshoz szokott oroszok pazar fényűzéssel rendezik be. Villanyvilágítás, hófehér terítők, asztalkendők, ismeretlen alakú és szinü virágok, pálmák, csillogó nagy szamovárok között álldogáltam és amíg az étterem sarkában, a házioltárnál, hol a szentkép előtt piros mécses égett, prémbe, bársonyba öltözött urak, hölgyek borultak térdre — épp azon gondolkoztam, hogy vagyonomat egy zsemlyébe, vagy egy csésze teába fektessem-e, amikor váratlanul egy bozontos szemöldökű, hatalmas orosz kapitány szólított meg németül. Deres szakálla mellét verte és amig beszélt, kékesszürke szeme körül sok apró ránc hullámzott, nagy kezét pedig ügyetlenül az asztalterítőre, majd a vállamra tette. Kiderült, hogy Martin Martinovics Lejepa a neve, Kálit városba való, szenvedélyes etnográfus és nagyszerűen beszél kínaiul. Annakidején együtt utazott Balogh (nyilván Baráthosi Balogh Benedek) magyar nyelvtudóssal az Amur vidéken, aki ott az ősmagyarok nyomait kereste, ő pedig kínai nyelvemlékeket. Meglepetésemre, ismerte Körösi Csoma Sándort és Vámbéryt, működésüket, utazásaikat és mind a finn ugor, mind a török-tatár származási elméletet, valamint Magyarország politikai helyzetét és történetét is. De végül hitetlenül csóválta fejét: szerinte a magyar keletnek nyugatra szakadt mostoha gyermeke, akit senki sem akar befogadni rokonságába. Keletet elhagyta, nyugaton mostohagyermek, kár is kutatni, sohasem fognak születésük titkára jutni... Ezt azonban nem hittük el neki és minden új táborban egy-kettőre felfedeztük az ősmagyarok nyomait, az Asztrahán körüli szártok nál, éppúgy, mint a Bajkál-tó körüli burjatóknál, a nyugatázsiai kirgizeknél éppúgy, mint az őserdőkben élő tunguzoknál. Már 1920-at írtak, amikor elterjedt a hír, hogy no, most aztán egyszer igazán megtalálták az ősmagyarok leszármazottai, vagy ha nem azokat, de biztosan a Szibériába hurcolt negyvennyolcas honvédek ivadékait: három magyar hadifogoly egy olyan faluban járt, ahol mindenki magyarul beszélt, az asszonyok, meg a gyerekek is ... Három magyar hadifogoly csakugyan ott járt egy ilyen faluban, messze észak felé elkalandozván a csatangoló plennik szokása szerint. „Úgy volt az kérem — mondták — hogy ott már a nap les se megy, egész éjjel világos volt, az öregapám se látott ilyet. Hát amint bemegyünk egy faluba és a kunyhókból kinéznek az emberek, meg az asszonyok, egyszerre csak magyar szó üli meg a fülünket. Elállt a szemünk szánk, a falubeliek magyarul beszéltek! Odamentünk, szóltunk hozzájuk, ők meg nevettek és válaszoltak és — ez volt a legcsodálatosabb — mégsem értettük meg egymást. Magyarul volt és mégse volt magyarul ...“ Így derült ki, hogy a három baka valami osztják vagy vogul faluba tévedt, ahol különben kitűnően tartották őket, „merthogy olyan egyformán beszéltek“. Ezek az esetek állandóan ébren tartották Petőfi emlékét és a lehetőségét, hogy ő is ezen a tájon, ez alatt az irtóztató ég alatt sínylődhetett és pusztulhatott. Két géniusz suhogott a fogolytábor körül. Az egyik Dosztojevszkij volt, akinek szibériai sorsa állandóan lelkünkben motoszkált, a másik Petőfi. De akárhogy is áll a Miért nem kutatták? Amit nem lehet megérteni: hogyan, hogy nem kutattak soha komolyan. Petőfi fogsága kerülése és szibériai sorsa után. A múlt század második felében elég gyakran felvetődik a gondolat, majd ez a lap, majd az a folyóirat pendíti meg, néha annyira elterjed az a vélemény ,hogy Petőfi valamilyen távoli, kegyetlen szibériai ólombányában raboskodik, hogy Reviczky szükségét látja egy versben megcáfolni: Petőfi él, de nem mint hiszik, megtört, öreg fogoly gyanánt Irkuckban, vagy Jakuckban, hanem a szívek mélyén és költészete halhatatlanságában — de arról, hogy egy-egy történelemtudósunk vagy irodalomtörténészünk komolyan hozzáfogott volna a rendszeres és módszeres kutatáshoz, a nyilvánosságnaknincstudomása». Pedigmilyen könnyű lett volna a hetvenes, nyolcvanas években, vagy akár később is, a világháborúig, elutazni Szentpétervárra s utánanézni a hadilevéltár iratai közt az 1849-es feljegyzéseknek. Az oroszok jegyzéket vezettek minden szibériai szállítmányról, mert hiszen „élelmezték“ őket útközben, azaz a szállítmányok parancsnokai a táppénzt fejenként felvették, hogy aztán mennyit fordítottak abból a foglyokra, az más kérdés. Különben nagyon is meg lehet érteni ezt a közömbösséget. Az emberi agy általában kényelmes természetű. Ha egyszer valamit elfogadott és elrendezett magában, nehezen bolygatja meg. Ha egyszer elhatározta azt úgy, hogy a nap forog a föld körül, akkor kész inkább máglyára hurcolni Galileit és mindazokat, akik az ellenkezőjét állítják. Ha egyszer magáévá tette azt a világképet, hogy nekünk csak az anyag van és a másvilág csak a halálunk után, lelkünk számára lehetséges, valahol nagyon messze, ha ugyan egyáltalában van , akkor hány ezer és ezer spiritisztának kell még élnie, küzdenie és dolgoznia, míg elhiszik, hogy a szellemvilág körülöttünk van és vele összeköttetésbe léphetünk! Ha egyszer az irodalomtörténet és az egész világ közvéleménye a Petőfi-tüneményt lezárta úgy, hogy ami benne ember volt, az a csatatéri halállal ment át az emberi és a magyar dicsőségbe, akkor felette kényelmetlen megbolygatni a legendát. Talán kissé szentségtörésnek is érezték. Hiszen olyan szép így: Petőfi megjósolta, hogy el fog esni a harctéren és ez bekövetkezett, nem lehet másképpen. Elfelejtjük azonban, hogy Petőfi a világszabadságért vívott győzelmes csatában akart elesni és nem vesztett ütközetben, tehát az „Egy gondolat bánt engemet“ próféciája Petőfi csatatéri halála esetén is csak részben teljesedett be. De hiszen Petőfi apoteózisából nem von le semmit, sem hősi szépségéből, sem megrázó szomorúságából, ha élete távoli hómezőkön vergődve alszik ki, mint egy fáklya, idegen ég alatt. Ellenkezőleg: a szibériai mártíromság csak még fájdalmasabban égővé tenné a költő feje felett ragyogó glóriát és azok az irtóztató évek, az a naponkénti lassú halál a honvágy mardosásában — így, ahogy nem kívánta, „elfogyni, mint a gyertyaszál“ — még forróbban kovácsolnák szívünkhöz ezt a rendkívüli költői és emberi jelenséget. Szibéria és a szabadságnak ez a lángoló szerelmese együtt — már ebben az elképzelésben benne a tragédia. STRÉM ISTVÁN