Ujság, 1940. szeptember (16. évfolyam, 198-222. szám)
1940-09-01 / 198. szám
ELŐFIZETÉST ARAK: Egy hónapra ................................ 4.1 pengi Negyedévre ................................ 10.80 pengi Égésévre ...................... . . . .3.20 pengi Egyes siára árs Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon hétköznap ................. 16 fillér W**irnap .................................... 82 fillér Megjelenik vasárnap és ünnepnap utáni napok kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: VI . Aradi-utca 8 TELEFON: *1-207-57, 1-207-56, 1 207-55, 1-207-54, Budapest 62 postafiók 282 FIÓKKIADÓHIVATAL KÖLCSÖN KÖNYVTÁR (Telefon: 180-874) ÚJSÁG UTAZÁSI IRODÁJA V. kerület, Gróf Tisza István utca 6. szám. Telefon: 181-004 és 180-674. Budapest, 1940 szeptember 1. vasárnap . SZABADELVŰ NAPILAP * XVI. évfolyam, 198. szám A magyarság világtörténelmi élete ünnepélyes és nagyszerű fordulathoz ért: az ősi magyar föld nagy része felszabadult rabságából, a Székelyföld, Kolozsvár, Nagyvárad és annyi gyönyörű magyar város visszatért... Pontok és vonalak a térképen — a lelkünkben egy egész világ. Nem földrajzi fogalom volt számunkra Erdély, hanem a magyar lelkiélet integráns alkatrésze. A magyarság töretlenül élt Erdély lelkében, Erdély töretlenül él a magyarság lelkében. Két évtized nem vívhatott meg egy évezredet, a román „impérium“ nem vehetett erőt az ősi lelken. Burckhardt, a nagy német történetíró egy érdekes tanulmányában a „történelmi szerencséről“ ír , de a nagy tudós nem azt érti szerencsén, amit a vak véletlen múló forgataga hoz. Burckhardt szerint a történelmi szerencse olyan esemény, amely egész civilizációk számára virágzik. Az a szerencse, ami Trianonban hullt Románia ölébe, vakszerencse volt, a vak véletlen tébolyának játszmája, amelynek következményei egy egész világrész válságaiban léptek fel. Súlyosan nehezedtek mindenekelőtt és legfőkép az erdélyi és bánáti magyarságra, de ólomsúlyként nehezedtek magára Nagy-Romániára, amely 1940-ben roskadt össze az 1920-iki szerencse csapásai alatt. A balszerencse azonban, amely bennünket sújtott, a história nagy erőátvitelének törvényében energiává alakult át. Nem hiába írta Kölcsey Ferenc, akinek emlékoszlopát ledöntöttek Nagykároly főterén — majd épül itj, a visszatért Nagykárolyban! —, hogy „szerencse hiúvá is teszen; szerencsétlenség magábaszállást, erőkifejtést hoz magával — hányszor nem szült a veszteség lelkesedést, a legragyogóbb győzelemhez“. Erdély nagy részének visszahódítása nem követelt véráldozatot a magyar nemzettől. De mennyi szenvedést követelt mégis , mennyi sóhajból lett az égiháború, amely Versailles- Trianon „alkotásai“ felett elsöpörte a tetőt és megindította a talajt. Erdély folyóinak habjaiban a magyarság szenvedésének éneke ömlött a nagy vizekbe és tengerbe húsz esztendőn át. Erdély méltóságos, öreg hegyeinek végtelen fenyveserdőiben magyar bánatok, magyar jajszavak visszhangja zúgott húsz esztendőn át. Manapság sűrűn beszélünk „történelmi időkről“. Joggal. Valóban, történelmi időket élünk. De nemcsak azok az idők történelmiek, amelyekben a nagy események zihálnak; nemcsak azok az események történelmiek, amelyekben fülünk hallatára robajlik az idő gépezete; nemcsak azok az idők történelmiek, amelyekben a legkisebb tűzhely előtt is feltárják roppant hatalmukat a kor mozgatóerői: történelmi idők az eltelt két évtized hétköznapjai is, amelyeknek türelmében, heorikus önfegyelmében, világtörténelmileg páratlan önmérsékletében s hangyamunkájában edződött meg a magyar lélek. Történelem volt: a magyar politika, amely a korabeli diplomácia csattanó hatásvadászatai nélkül, de szívósan, állhatatlanul, kitartóan, lankadatlanul munkálta a magyar célt, ki nem zökkentve barátságainak históriai pályájából se kérlelés, se kapacitálás, se ígéret és csábítás, se semmiféle presszió által. És történelem volt általában: erőgyűjtésünk politikája, mindenekelőtt katonai talpraállásunk, amely ragyogó, tüzes lendületben tárta a világ elé már első megnyilvánulásaiban azokat az ősi magyar katonai erényeket, amelyek korszakok, századok arculatát formálták. És történelem volt: gazdasági megerősödésünk, a maga szinte láthatatlan, de biztos és céltudatos folyamatában, mezőgazdaság, ipar, kereskedelem terén mindenütt. És történelem volt: megingathatatlan jogrendünk, amely viruló, nyugodt szigetként emelkedett ki akárhány világválság káoszából, ciklonából, nemcsak Délkelet-Európában, hanem az egész földrészen. És történelem volt kultúrfölényünk politikája, a kis tanyai iskoláktól és a tájkórságok leküzdésétől kezdve a világjáró magyar tudósok, művészek alkotásáig, amelyekben mindenütt a magyar kulturélet határa terjeszkedett ki, szinte a civilizált világ geográfiai végpontjaiig. És történelem volt: a menekültek szenvedése; történelem volt: a vagonlakók mérhetetlen gyötrelme; történelem volt: a tűrés itt és odaát; történelem volt: a magyar újságbetű, amely szakadatlanul hirdette a jobb jövőt és kitartást, történelem volt: a kor egész élete. Ezekben a napokban évtizedek sommáztatnak, történelmi évtizedek. Ezek a napok elvegyülnek a magyarság életével s mikor az idő minden esztendőben visszahozza végtelen vándorútján e napokat, magyar ünnepekként fogják mindenkor megülni. A hazatérő Kolozsvár... de elszakadt-e egyáltalán Kolozsvár és elszakadt-e Erdély? Nem, nem. A trianoni határvonal élesen és véresen bevágott az ősi területi egységbe, magyar egzisztenciák tízezreit és százezreit zúzva, szórva szét. Rettentő csapások voltak ezek — a magyar lelket azonban érintetlenül hagyták. A magyar léteikben nem volt szakadás, nem volt törés, nem volt hasadás — a magyar lélek világtörténelmien egységes maradt a határsorompók erdei felett is. . Nem egyszer vita folyt az utóbbbi esztendőkben, hogy vájjon van-e külön erdélyi irodalom és művészet. Valóban láttuk, amint az elmúlt húsz esztendő alatt, a magyar írók egész nagyszerű sora termett ki Erdély talajából — de ez az irodalom magyar volt és ép, sajátos erdélyi izében, illatában, levegőjében és őserejében: magyar. Mint ahogy Erdély volt és ép erdélyiségében magyar báró Kemény Zsigmond és a régi magyar irodalom annyi nagyja — köztük a modern magyar széppróza mestere: Gyulai Pál, a legszebb erdélyi novellák költője: Petelei István, a székely lírai géniusz nemes hajtása: Szabolcska Mihály — s mint ahogy erdélyi volt, Szilágyság szülötte, a költő, akinek dalaiban a magyar irodalmi renaissance fáklyája lángolt fel: Ady Endre. Erdély külön világ, hallottuk nem egyszer — de magyar világ s még azokban is magyar, akik nem magyarajkúak. Erdély magyar hivatása alapjában a mohácsi vész után nőtt meg, amikor háromfelé szakadt az ország. Amint a trianoni katasztrófák borzalmaiból annyian menekültek Budapest felé Erdélyből — a régi világ akárhány zivataros évtizedében és zivataros évszázadában Erdélybe bujdokoltak a jó hazafiak, „mert volt idő, midőn — mint Erdélynek egyik legnagyobb fia írja — Magyarország legdrágább érdekeinek Erdély volt képviselője s a krónikairó még a pozsonyi törvények szülemlését és magyarázását a Királyhágón túli vidékek szelleméből fejti meg; volt idő, midőn Pázmány Péter esdekelve kérte Erdély fejedelmét egy kevés nyakasságra, mert különben Pozsonyban elnémul minden véleménye. Erdély abban is klasszikusan magyar, hogy karját védően terjeszti ki a nem magyar anyanyelvűek fölé. Egyik történetírónk arisztokrata-demokratikusnak mondja a régi Erdély kormányzatát. Mindenesetre sok demokratikus jellemvonás volt benne olyan időkben, amikor Nyugat-Európában hite-hamva sem volt még a demokráciának. S európaszerte tomboltak a vallásháborúk, miikor Erdély — hol volt még akkor a liberalizmus mint szó és képzet! — a vallásszabadság és lelkiismereti szabadság földje volt. Hol volt még az általános népoktatás nagy, demokratikus vívmánya, amikor Bethlen Gábor megnyitotta az iskolákat a jobbágyfiak előtt! Vagy hol volt a szerencsétlen népszövetség a maga „szellemi együttműködéseivel“, amikor az erdélyi főiskolákon minden kulturnemzet tanárai találkoztak, hol volt még a „kisebbségek kulturális jogvédelmének“ modern formulája, amikor Bethlen Gábor román nyelvre fordíttatja a bibliát. Az erdélyi törvényhozások, a haladás és fejlődés szellemét lehelték mindig. Ezt tárja fel összefoglalásában az Approbata Constitutio és Compilata Constitutio, amelyet joggal neveznek Erdély Corpus Jurisának. Ki tudná most hirtelenében felsorolni, mi mindent köszönhetünk azoknak az erdélyi városoknak, falvaknak, amelyek visszatérnek, mennyi nagy magyar államférfi, hadvezér, író, tudós, művész bölcsőjét ringatták! Pedig Erdély élete viszontagságos élet volt, Sokszor dúlt és hányatott élet, szultánok és császárok marakodnak felette, sorsát néha kancelláriákon, guberniumokban intézik — sok tragédia árnyéka rajzolódik le az erdélyi havasokra, de Erdély minden tragédia felett megőrzi önkormányzatának büszke magyar szellemét, mindig megőrzi társadalmi életének azt a sajátságosan vonzó és elragadó, finom báját, amely elragadtatást keltett a külföldön is, ha útja egy magyar udvarházba vezette; ezekben a régi udvarházakban, egy arisztokratikus életnek a szó legnemesebb értelmében népi világa élt, falusi környezetben, világvárosi kultúrák virágzásával; s azok a kis székely falvak — templomaikon, házaikon a népművészet invenciójának, színességének, lelkességének mennyi gazdagsága! Erdélyben egy kincstár tér vissza a magyar élet folytonosságába, a szellemi alkotásoknak és tájszépségeknek, a gazdasági erőknek és művészi inspirációknak csodálatos és nagyszerű kincstára. A város,, ahol Mátyás király született, megint visszatér s visszatér vele Kolozsvár minden régi és csodálatos szépsége, köveiben és szellemében. És visszatér Szent László városa, amelynek falai közt oly csodálatos harmóniában találkozott a régi az ujjal, a hagyományhűség a modern áramlatokkal. És visszatér Marosvásárhely világhírű Telekitékájával — ez a szép magyar város, amely Keleten is a magyar nyugat áramlatait lehelte. És visszatér Szatmár és Nagykároly. De ne soroljak fel valamennyit, talán még kimaradna, ha más nem, egy falu, pedig milyen kár volna, ha kimaradna — milyen gazdag ajándék tér meg a legkisebb falu házacskáival, virágos ablakaival is. Visszatértek az ősi templomok és visszatérnek az ősi iskolák, amelyeknek katedráiban egész Európa tudományossága visszhangzott már a tizenhatodik században — az ősi kollégiumok, amelyek a csiksomlyói misztériumokban és protestáns iskoladrámákban a magyar dráma lírái, termőföldjei is voltak. Felejthetetlen napok ezek. Világtörténelmien gazdag napok. 1848 március 15-én a tizenkét pont egyike így hangzott: „Unió Erdéllyel.“ Most annyi küzdelem után, annyi szenvedés után itt az unió Erdély nagy részével — Erdéllyel, amelynek levegőjében, mint egy nagy írónk írta, óriások nyomai szállnak ... Amikor Izabella királynő a kolozsvári egyezség után Kassára utazott a Meszes hegységből még egy pillantást vetett vissza és könnyezve búcsúzott — mint mondta — „a tündérországtól.“ Valóban egy tündérország ez — most már a magyar valóság, a magyar reálpolitika nagyszerű tündérországa. Sok-sok nehéz nap, sok keserves esztendő telt el Erdély visszavártában. De valóban úgy van, amint az Erdélyből sarjadt nagy erdélyi író, nekünk újságírónknak halhatatlan mesterünk, báró Kemény Zsigmond irta: „Ami belső szükség által van indokolva és történelmi emlékeken nyugszik, keresztül szövi magát idők és viszontagságok rétegein.“ ERDÉLY Ára 32 fillér