Ung, 1892. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)

1892-10-09 / 41. szám

XXX. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1892. vasárnap, október 9. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér 13. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közle­mény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadhatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden Vasárnap KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. -ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. 4. SZÁM Még egy fél percent. Gazdasági fejlődésünk s a gazdasági érdekek­hez fűződő magasabb erkölcsi célok minden barát­ját örömmel töltötte el múlt hó 30 án tartott vár­megyei közgyűlésünk ama határozata, hogy a gaz­dasági egyesület életképességének fokozására, a fél százalékos adót elvben elfogadta s csak azért nem szavazta egyúttal meg, mert formai akadályok me­rültek fel. A fél százalék tehát a gazdasági egyesületnek biztosítva van, fellendül ez az újabb időben sokat korholt egyesület és hivatott munkája, elsőrangú társadalmi tényezője, lesz vármegyénkben az anyagi érdekek ok és célszerű munkálásának, a lelket öröm­mel és önbizalommal eltöltő sikeres gazdálkodásnak. Ez a tér nem marad továbbra is­­­ adagon. Van azonban vármegyei közéletünknek egy más, nem kevésbbé fontos tere, a kultúra mezeje, a­mely újabb alkotmányos életünk 26-ik évében is parlagon hever. A kötelezettek megteszik ugyan kötelességeiket, de a társadalom a többszöri neki gyürkőzés dacára sem siet segítségükre ; a várme­gyei „közművelődési társulat,“ mely sohasem volt egyéb puszta névnél, melynek immár neve is kihaló­félben van, nem buzdít, nem lelkesít, nem kelt ér­deklődést a kulturális érdekek iránt s nem nyújt anyagi segítséget, midőn arra égető szükség volna. Egy szóval, nemzeti művelődésünk ügyét társadalmi egyesülés útján nem szolgáljuk. Keleti közönyünk­ből senki és semmi sem bír bennünket kimozdítani, hisz — mondják némelyek — úgyis hiábavaló min­den erőlködés, megfelelő anyagi erő hiányában sem­mit sem tehetünk. Mi ugyan nem vagyunk e felfogás híveivel egy véleményben, mi azt tartjuk, hogy a tőlünk önkén­tes adomány útján telő anyagi eszközökkel is meg­közelíthetjük a közművelődési társulat elé tűzött célokat, csak a vezető és munkáló lélek legyen meg­bennünk ; de hogy kulturális hivatásunkat társadalmi úton a pessimistákat is kielégítő módon betölthes­sük, hozzuk meg e célra a szükséges anyagi áldo­zatot, s­avas­uk meg a közművelődési társulat javára a másik fél százalékot ! Az Ung olvasói előtt a közművelődési társulat­­ céljairól hosszasan beszélni kárbaveszett fáradság volna; tisztában vagyunk azzal mindnyájan, hogy az a fél percent közművelődési a­dó, melyet felsegé­lyezésére fordítunk, dúsan fizető befektetés lesz. Egy virágzó közművelődési egyesület minden társadalmi osztály kebelében felkelti az érdeklődést a nevelés iránt, növeli a köznépnek az anyagi áldo­zatok hozatalára irányuló csekély hajlandóságát, kapcsot képez a szülői ház és az iskola között s mint ilyen megkönyíti s áldásossá teszi a közokta­tási törvények végrehajtását, ápolja, terjeszti, a nem­zeti nyelvet, szítja a hazaszeretet tüzet; ápolja, ha kell, megteremtője lesz a nemzeti önérzetnek. Köz­­becsü­léssel járó tevékenységi kört biztosít a cselek­vésre hivatott szellemeknek, kifelé pedig becsületére válik a vármegyének ; sőt ha a többi közművelődési egyesületekénél célszerűbb szervezetet nyer, dicső­séget h­oz számunkra. Oly célok ezek, melyekért fáradni munkálkodni egyenkint és egyetemlegesen anyagi áldozatot hozni nagyon is érdemes. Fogyasztási szövetkezet Ungváron. Mióta a munkafelosztás különösen a városok­ban oly nagy hódításokat tett, az élelmi cikkek árulása a legjobb üzlet. Az étkezés gyakori kielé­gítést igénylő elemi szükséglete lévén az embernek, az élelmi cikkek árulói föltétlenül jövedelm­es mun­kával foglalkoznak , áruik gyorsan és biztosan fogy­­nak. Ha kis percentre dolgoznak is, befektetett tő­kéik a gyakori forgatás miatt nagy hasznot hajta­nak, munkájuk igen tiszteségesen meg van fizetve. Innen magyarázható meg az az első tekintetre szokatlannak látszó jelenség, hogy az élelmi­szere­ket annyira körül­zsongják az üzleti szellemű embe­rek , hogy ezek az egyik-másik élelmi cikknél je­lentkező verseny dacára is aránylag csekély fárad­sággal tisztességesen megélnek, sőt vagyont gyűjtenek. Mindez eddig egészen rendén van. Méltó a munkás a maga bérére, az élelmi­szer árulója több joggal szedhet tőkéje után nagyobb százalékot, mint bármely más kereskedő, mert romlásnak kitett árui a veszteség eshetőségeit éppenséggel nem zárják ki. A­ki kockáztat, méltó a nagyobb százalékra. Csakhogy annak a nagyobb százaléknak, ma­gasabb munka­díjnak nem kellene túlságos nagynak lennie: a fogyasztó nagy­közönség érdeke e téren is előbb való az egyeseknek szolid üzlet mellett is kielégítést találó érdekeinél. Az élelmi cikkek áru­lóinak, mint a történelem beszéli s a napi tapasz­talat igazolja, csekély érzékük van a mások zsebé­nek érzékenysége iránt. A­kinek sok van, az még többet akar. A pék szentül meg van a­felől győ­ződve, hogy az Isten az embert csak azért terem­tette, hogy az ő kittijét, zsemléjét, puffadt kenye­rét fogyas­sza ; a mészárosnak hasonló szellemű hite még erősebb. Mi más hivatása is lenne szerinte a nagy közönségnek, minthogy a drága, rossz húst egye­s a csontot halomra gyűjtse ! Az élelmi­szerek árulói ellen állandó a panasz már az ó­szövetségi szentírást magyarázó régi köny­vekben sok a panasz a mértékek hamissága s az áruk silánysága miatt. Az ember önzése, vele szüle­tett kapzsisága egyetlen életpályán sem fejlődik ki annyira, mint az élelmi cikkek árulása terén. Alka­lom szüli a tolvajt; a gyors meggazdagodás vágya sehol sem támadja meg erősebben az embert, mint e téren. Régi tapasztalata ez már a társadalomnak, melynek képviselői a hatóságok, az élelmi cikkek árának hatósági szabályozásánál s a hamisan és ha­misan mérők, szigorú, gyakran embertelen bünteté­sével törekedtek a bajokon segíteni, a nagy per­centeseket kellő korlátok közé szorítani. Ám ez a hatósági „vasvessző“ sem­ sokat használt; hiába vágták le a hamisan mérőnek jobb Lapunk mai számához „Hivatalos Közlemények é s fél iv melléklet van csatolva. Egy gyakran megújuló régi történet. — Az «Ung» eredeti tárcája. — Gyönyörű őszi nap volt. Barátnőmmel, kinek pár nap óta vendége valók, kisétáltunk élvezni a barátságos őszi napfényt s megtekinteni a városka kies környékét. Szép, fasorral szegélyezett út vezetett fel a kálvária­hegyre, honnan kedves kilátás nyitott a vidékre. Utunk a temető mellett vitt, meglepett, olyan volt az, mint egy szép árnyas kert, körülvéve sugár jegenyékkel, csak a fehérlő kövek hirdették, hogy itt a halál kertészkedik. Hallgatva mentünk, mintha egyikünk sem akarná a holtak álmát zavarni. Barátnőm egy frissen hantolt sír márvány emléke előtt állott meg, kezét imára kul­csolta, mialatt én az emlékről egy ifjan elhunyt nő ne­vét olvastam le. — Szegény Leona­ szólt barátnőm, a tavaszon még együtt ültetgettük virágainkat kis kertünkben s most már itt nyugszik, együtt korán elhervadt virágaival. Megigazitá a kereszt szétcibálta repkénykoszoruját, s még egy könnyes pillantást vetvén a zöld dombocs­kára, megindult. Menjünk, mondá, elbeszélem neked ez asszony szomorú történetét. Leánykori barátom volt, igen szerettük egymást. Kissé túl komoly, regényes hajlamú kedélyével, bár min­denki szerette, még­sem bírt élte folyásával teljesen ki­békülni. Szerette a magányt, de velem mindig örömest megosztotta azt. E tájék volt kedvenc sétahelye. Gyak­ran szótlanul haladtunk egymás mellett, ő ábrándjaiba merülve, én ő felette elmélkedve. Valami balsejtelem súgta, hogy e mély érzelemdús lélek rajongó vágyaival csalódni fog. Magas fogalma volt a szerelemről s házas­ságról s bár volt előkelő s gazdag kérője, nem áldozta fel szivét hiúság s jólétért. Magam is igyekeztem őt s parthie volt s derék kiforrott ember, azt hittem, hogy ha nem is teljesen boldog, de szerencsés lesz mellette.­­­ Etelkám ! te is igy gondolkodói ? — szólt ő — hát a szivnek nincsenek jogai ? A nőnek legnagyobb kincse a szerelem. Érzem, hogy szerelemből szerelemért mindent, de nélküle nem viselném el a páros élet gyak­ran nehéz terheit. Azt hiszem, hogy belőlem makacs, szeszélyes, kialhatatlan asszony lenne oly férfiu oldalán, kit nem szeretek ; boldogtalan lennék s azzá tenném őt is. De ha megtalálnám azt, kit szivem egész hevével szeretni tudnék, az elmondhatná, az én feleségem a leg­jobb asszony e világon! — Csak az a baj, Leonám, hogy te oly eszmény­képet alkottál, a­milyet nem találhatsz meg az életben. — Ha nem találok, vén lány maradok ; ne hidd, hogy a világ balga előítéletei elriasztanak. Rendesen ily formán végződött beszélgetésünk. Éppen egy, a vidékről ide áthelyezett ismerősöm, F­ü­r­e­d­y Andor, tette nálam első látogatás­át, midőn Leona lépett be hozzám. A kölcsönös bemutatás után közönyös dolgokról beszélgettünk. A társalgás alatt Leona élénkebb jön, de egyéb változást nem vettem rajta észre. Kis idő múlva távozni készült s ifjú vendégem mondván, hogy ő is arra tart, ha megengedi, elkiséri őt. pár nap múlva meglátogattam Leonát. Palástolni igyekezett szomorúságát, de észrevettem, hogy szemei a csak imént hullott könnyektől nedvesek. — Mi az Leonám, te sírtál — szólék tréfálódzva. Dehogy sírtam, szólt erőltetett vidámsággal s lopva a tükörbe pillantva; náthás vagyok, attól könnyeznek szemeim. Észrevettem, hogy titkolódzik, elfogadtam féligmed­­dig igaz kifogását s beszédünknek más irányt adtam. Napok, hetek múltak, Leona feltűnően kedvetlen és nyugtalan volt. Gyakran megleptem, hogy az ablak­nál állott, mikor beléptem zavart volt, mint a­kit tet­ten kapnak. — Ej ej Leonám ! úgy látszik vársz valakit ? — Az ilyen megjegyzésemet felelet nélkül hagyta, de az ar­­czán elömlő pír igazat látszott nekem adni. Leona születésnapját ünnepeltük, Andor is hivata­los volt. Talán más nem, de én, ki oly jól ismertem­ Leonát, föl­fedeztem féltett titkát ; — ő szerelmes volt Füredybe. Ez megmagyarázta a könnyeket s a sóvárgó pillantásokat. Mindent tudtam. Andor legtöbbet s úgy látszék legszívesebben társalgott vele, bár Leona a fél­tékeny szerelmes éberségével alighanem észrevette, hogy a hölgykoszorú legszebb virága Kürthy Irén felé gyakran eltévednek Andor szemei Csakhamar rászokták mondani a házasulandó fiatal emberre, ha lányos házhoz járogat, hogy udvarol, sőt már jegyet is váltottak. Egy idő óta Andorról is e hír ke­ringett. Majd az okos, komoly Bánlaky Leonát, majd a szőke szépséget, Kürthi Irént említették választottjául. Füredi nem sokáig hagyta találgatni a kiváncsiakat. Leonába nem volt szerelmes, de a leány szép lelke egész valójából kisugárzó szerelme vonzotta őt; érezte, hogy boldog lenne vele. De végre is mint leg­többször szokott történni, — előnyt adott a csinos arcz­nak a lélek szépségével szemben s Irént, városunk leg­szebb leányát jegyezte el. Szorult szivvel olvastam eljegyzését a helyi lapból s önképtelen sóhaj lebbent el ajkimról ! Szegény Leona ! Pár nap múlva találkoztam Leonával. Látása meg­döbbentett, annyira megváltozott. — Beteg vagy Leonám ? szólok. — Igen, — gyöngélkedem, egy kis változás semmi egyébb, — felelt, — míg hangja reszketett a felindulástól. Nem bolygattam a vérző sebet, tudtam, hogy úgy is hasztalan vigasztalnám, rábeszélni, mert kérője jó

Next