Unitárius Élet, 1975 (29. évfolyam, 1-4. szám)
1975-01-01 / 1. szám
Visszaemlékezések — előretekintés Hazánk felszabadulásának harmincadik évfordulóján egyaránt van alkalmunk a visszaemlékezésre és az előretekintésre. Egyházunk több mint négy évszázados történelme során sokszor volt alkalmunk keseregni a nehéz idők miatt és ritkánakadtak évtizedek, amikor nyugodtan élve, előre tekinthettünk. 1944 decemberében, karácsony első napján nem voltam templomban, mert alkalmi budai lakásunk vidéke — a Tárogató út — már a felszabadító szovjet előőrsök ellenőrzése alá került. Buda és Pest között a közlekedés megszűnt. Űrvacsoravétel helyett bizonytalan, talán szorongó érzéssel vártuk az első találkozást. Erre karácsony első napján délután került sor a Tárogató úton, Rajnay Gábor egykori neves színész villája előtt. Az ő házából jött ki két szovjet katona, megkérdezte, hogy katonák vagyunk-e. Nemleges feleletünk után újabb kérdése az volt, van-e gyermek otthon. Mutattuk a házat, ahol laktunk, s ahol kis leányommal együtt több rokon gyermek találthajlékot. Megnyugtattak, hogy ott, ahol sok gyermek van, ott jó emberek laknak, így ideiglenes otthonunkat nem is kutatták át. Néhány nap múlva az utcában körbejáró szovjet katonák magyar nyelvű felhívásokat osztottak szét, melyben — többek között — felhívták az egyházak papjait, hogy nyissák ki a templomokat és tartsák meg a rendes időben az istentiszteleteket. Pest felett még bombák robbantak, ágyúszó hangját hozta felénk a téli szél. Aggódva gondoltam arra, hogy mi történt a pesti oldalon levő Nagy Ignác, Hőgyes Endre utcai és pestlőrinci templomainkkal. Megmaradnak-e a falak, járni fognak-e oda a hívek, ki tudjuk-e majd javítani a háborús károkat... Márciusra fordult az idő, amikor a szovjet hidászok által ideiglenesen helyreállított mai Szabadság hídon át, gyalogosan kétkerekű kocsin tolva az ingóságokat és a gyermekeket visszaérkeztünk a Hőgyes Endre utcába. 1931 szeptembere óta Budapestnek ebben a kis utcájában éltem, melyet a régiek még Rákos utca néven ismertek. 1948 januárjában költöztem át Budára, a Vár alá az Attila útra, egy negyedik emeleti lakásba. Akkor onnan körültekintve még minden romokban hevert. Tető nélküli, kiégett házakat láttam és együtt éltem át a környék, a Tabán újjászületését. Születésem helye után erdélyi származású vagyok, ott végeztem közép- és főiskolai tanulmányaimnak egy részét — de ma én is budapestinek érzem és tudom magamat, több mint negyvenesztendős budapesti élet és munka után. Hazánk felszabadulásának harmincéves évfordulóján e város fejlődésén, újjászületésén tudom legjobban lemérni azt a hatalmas ívű haladást, amit a romokból felépült Budapest ma mindannyiunknak jelent. Itt van egyházunk központja is. Első budapesti templomunk utcájának neve régebben Koháry utca volt, illő volt, hogy a Parlament közelében levő ezt az utcát a felszabadulás után az 1848/49-es idők egyik író-hírlapírójáról, Nagy Ignácról nevezték el. Bizony a szabadságharc és forradalom óta sokat formálódott ez a város, mely akkor még három önálló településből, Buda, Pest és Óbuda állott, s még a Margitszigetet is csak az 1872. évi törvényhozás csatolta ahhoz a közigazgatási egységhez, melyet ma Budapestnek, hazánk fővárosának nevezünk. Budapest és az ország ma egyet jelent, s Budapest mutatta meg a fejlődés útját a vidék számára is. Itt Budapesten élték át néhányan a még élő idősebb nemzedék tagjai közül az első világháború utáni őszirózsás demokratikus forradalmat 1918-ban, majd 1919 március 19-én itt kiáltották ki a Szovjetunió megalakulása után a Tanácsköztársaságot. 1944-ben a várost a fasizmus esztelen őrültsége el akarta pusztítani. Nincsen európai főváros, mely ennyit szenvedett volna a második világháború alatt. Budapest főváros lakásai közül — pedig akkor még csak 14 kerületünk volt — elpusztult több mint 13 000, használhatatlanná vált több mint 18 000, megrongálódott, de részben lakható maradt közel 48 000 lakás. Akik 1944-ben vagy 1945. első hónapjaiban a pincék és a romok közül újra az utcára mentek, dantei képpel találták szembe magukat. A pusztulás leírhatatlan volt, jó, hogy erre a képre ma már csak a közel negyven éven felüli budapestiek emlékeznek, a fiatalabbaknak ez már csak történelem. Amikor az élet megindult a romokon, a várossal együtt indult meg az egyházak élete is. Annak idején előadója voltam annak a bizottságnak, mely a pártok unitárius képviselőinek a vezetésével megvizsgálta akkori lelkészeink múltját, és igazolta őket, alkalmasnak találván az új életben való továbbmunkálkodásra. A kibontakozás az egyházon belül sem volt teljesen zavartalan, örvendek és hálát adok Istennek ezért, hogy 1948-ban tartott gyűléseinken a józan előrelátók hangja kerekedett felül, és így a református egyházzal azonos napon írhattuk alá az állam és az unitárius egyház között létrejött egyezményt, mely azóta is alapját képezi békés egymás mellett élésünknek . Ne feledkezzünk meg arról, hogy ezt az egyezményt, 1948-ban, húsz esztendőre kötötte az állam és az egyházak, azzal, hogy az állam az addig adott anyagi támogatást ötévenként 25%-kal csökkenti, és így az eredeti egyezményben biztosított segélynek 1968-ban meg kellett volna szűnnie. Az állam azonban megértő és nagylelkű volt, nem élt a csökkentés egyezményben biztosított jogával, hanem az államsegély folyósítását meghosszabbította, legutóbb éppen 1975. január 1-én további öt esztendőre, azonos összegben. Sokszor magyaráztuk el külföldön élő hitrokonainknak, és más érdeklődőknek, hogy az államsegély a lelkészek részére nemcsak meghatározott összegű havi fizetéskiegészítést nyújt, hanem egyúttal részükre is biztosítja mindazokat a társadalombiztosítási járulékokat — orvos, kórházi ellátás, kedvezményes árú gyógyszer stb. —, melyeket hazánk minden dolgozója élvez. S kapjuk ezt anélkül, hogy az egyházaknak, mint munkaadóknak meg kellene fizetniük a társadalombiztosító intézetek felé a magas összegű hozzájárulást. A templomok helyreállítására is jelentős segítséget nyújtott az elmúlt évtizedekben az állam, így különösképpen értékeljük azt az anyagi támogatást és segítséget, amit a budapesti Nagy Ignác utcai és Hőgyes Endre utcai templomunk részére a főváros, és amit a debreceni templomunknak az ősi cívis város tanácsa biztosított. A helyreállított, megújhodott, részben modernizált templomok és lelkészi lakások egyben mutatják azt is, hogy híveink áldozatkészsége sem csökkent, s az az emelkedő életszínvonal gyarapodásával egyenlő arányban emelkedett. Az ilyen templomok és lelkészi lakások egyben a városkép díszei, és az idegenforgalmi látványosságok egyik fontos gócpontjaivá váltak az elmúlt évtized megnövekedett idegenforgalma révén. A kis sarki fűszerüzletektől, az apró javításokat elvégző kisipartól eljutottunk a modern áruházakhoz és a szolgáltató vállalatokhoz. Ma már az új lakótelepek mellett épülnek fel az iskolák, óvodák, bölcsődék és napközi otthonok, melyek a mai dolgozó ember — így a lelkészek — életének és munkájának hasznos segítői. Mi, akik egyházunkat gyakran képviseljük külföldön is, még nem egyszer találkozunk a meg nem értés hangjával is. Ezt azonban ma már felülmúlják a megértés, az együtt örvendezés és a velünk büszkélkedő külföldön élő magyarok megnyilatkozásai. Visszaemlékezésünk végén előre kell tekintenünk. Tudjuk azt, hogy az országot irányító párt és kormány ideológiája nem azonos az egyházakéval. Megtanultuk azonban azt, hogy egymás mellett kell élnünk, és örvendünk annak, hogy reánk, vallásosan gondolkodó és érző emberekre is szükség van egyre szépülő és gazdagodó hazánkban. Dr. Ferencz József UNITÁRIUS ÉLET 3