Unitárius Élet, 1975 (29. évfolyam, 1-4. szám)

1975-01-01 / 1. szám

Visszaemlékezések — előretekintés Hazánk felszabadulásának harmincadik évforduló­ján egyaránt van alkalmunk a visszaemlékezésre és az előretekintésre. Egyházunk több mint négy évszá­zados történelme során sokszor volt alkalmunk kese­regni a nehéz idők miatt és ritkán­­akadtak évtizedek, amikor nyugodtan élve, előre tekinthettünk. 1944 decemberében, karácsony első napján nem vol­tam templomban, mert alkalmi budai lakásunk vidéke — a Tárogató út — már a felszabadító szovjet előőr­sök ellenőrzése alá került. Buda és Pest között a köz­lekedés megszűnt. Űrvacsoravétel helyett bizonytalan, talán szorongó érzéssel vártuk az első találkozást. Er­re karácsony első napján délután került sor a Tárogató úton, Rajnay Gábor egykori neves színész villája előtt. Az ő házából jött ki két szovjet katona, megkérdezte, hogy katonák vagyunk-e. Nemleges feleletünk után újabb kérdése az volt, van-e gyermek otthon. Mutat­tuk a házat, ahol laktunk, s ahol kis leányommal együtt több rokon gyermek talált­­hajlékot. Megnyug­tattak, hogy ott, ahol sok gyermek van, ott jó embe­rek laknak, így ideiglenes otthonunkat nem is kutat­ták át. Néhány nap múlva az utcában körbejáró szovjet katonák magyar nyelvű felhívásokat osztottak szét, melyben — többek között — felhívták az egyházak papjait, hogy nyissák ki a templomokat és tartsák meg a rendes időben az istentiszteleteket. Pest felett még bombák robbantak, ágyúszó hangját hozta felénk a téli szél. Aggódva gondoltam arra, hogy mi történt a pesti oldalon levő Nagy Ignác, Hőgyes Endre utcai és pestlőrinci templomainkkal. Megmaradnak-e a fa­lak, járni fognak-e oda a hívek, ki tudjuk-e majd ja­vítani a háborús károkat... Márciusra fordult az idő, amikor a szovjet hidászok által ideiglenesen helyreállított mai Szabadság hídon át, gyalogosan kétkerekű kocsin tolva az ingóságokat és a gyermekeket visszaérkeztünk a Hőgyes Endre utcába. 1931 szeptembere óta Budapestnek ebben a kis ut­cájában éltem, melyet a régiek még Rákos utca néven ismertek. 1948 januárjában költöztem át Budára, a Vár alá az Attila útra, egy negyedik emeleti lakásba. Ak­kor onnan körültekintve még minden romokban he­vert. Tető nélküli, kiégett házakat láttam és együtt él­tem át a környék, a Tabán újjászületését. Születésem helye után erdélyi származású vagyok, ott végeztem közép- és főiskolai tanulmányaimnak egy ré­szét — de ma én is budapestinek érzem és tudom ma­gamat, több mint negyvenesztendős budapesti élet és munka után. Hazánk felszabadulásának harmincéves évfordulóján e város fejlődésén, újjászületésén tudom legjobban le­mérni azt a hatalmas ívű haladást, amit a romokból felépült Budapest ma mindannyiunknak jelent. Itt van egyházunk központja is. Első budapesti templomunk utcájának neve régebben Koháry utca volt, illő volt, hogy a Parlament közelében levő ezt az utcát a felsza­badulás után az 1848/49-es idők egyik író-hírlapírójá­ról, Nagy Ignácról nevezték el. Bizony a szabadság­­harc és forradalom óta sokat formálódott ez a város, mely akkor még három önálló településből, Buda, Pest és Óbuda állott, s még a Margitszigetet is csak az 1872. évi törvényhozás csatolta ahhoz a közigazgatási egy­séghez, melyet ma Budapestnek, hazánk fővárosának nevezünk. Budapest és az ország ma egyet jelent, s Budapest mutatta meg a fejlődés útját a vidék számára is. Itt Budapesten élték át néhányan a még élő idősebb nem­zedék tagjai közül az első világháború utáni őszirózsás demokratikus forradalmat 1918-ban, majd 1919 március 19-én itt kiáltották ki a Szovjetunió megalakulása után a Tanácsköztársaságot. 1944-ben a várost a fasizmus esztelen őrültsége el akarta pusztítani. Nincsen euró­pai főváros, mely ennyit szenvedett volna a második világháború alatt. Budapest főváros lakásai közül — pedig akkor még csak 14 kerületünk volt — elpusz­tult több mint 13 000, használhatatlanná vált több mint 18 000, megrongálódott, de részben lakható maradt kö­zel 48 000 lakás. Akik 1944-ben vagy 1945. első hónap­jaiban a pincék és a romok közül újra az utcára men­tek, dantei képpel találták szembe magukat. A pusz­tulás leírhatatlan volt, jó, hogy erre a képre ma már csak a közel negyven éven felüli budapestiek emlékez­nek, a fiatalabbaknak ez már csak történelem. Amikor az élet megindult a romokon, a várossal együtt indult meg az egyházak élete is. Annak idején előadója voltam annak a bizottságnak, mely a pártok unitárius képviselőinek a vezetésével megvizsgálta ak­kori lelkészeink múltját, és igazolta őket, alkalmasnak találván az új életben való továbbmunkálkodásra. A kibontakozás az egyházon belül sem volt teljesen zavartalan, örvendek és hálát adok Istennek ezért, hogy 1948-ban tartott gyűléseinken a józan előrelátók hangja kerekedett felül, és így a református egyházzal azonos napon írhattuk alá az állam és az unitárius egy­ház között létrejött egyezményt, mely azóta is alapját képezi békés egymás mellett élésünknek . Ne feledkezzünk meg arról, hogy ezt az egyezményt, 1948-ban, húsz esztendőre kötötte az állam és az egy­házak, azzal, hogy az állam az addig adott anyagi tá­mogatást ötévenként 25%-kal csökkenti, és így az ere­deti egyezményben biztosított segélynek 1968-ban meg kellett volna szűnnie. Az állam azonban megértő és nagylelkű volt, nem élt a csökkentés egyezményben biztosított jogával, hanem az államsegély folyósítását meghosszabbította, legutóbb éppen 1975. január 1-én további öt esztendőre, azonos összegben. Sokszor magyaráztuk el külföldön élő hitrokonaink­nak, és más érdeklődőknek, hogy az államsegély a lel­készek részére nemcsak meghatározott összegű havi fi­zetéskiegészítést nyújt, hanem egyúttal részükre is biz­tosítja mindazokat a társadalombiztosítási járulékokat — orvos, kórházi ellátás, kedvezményes árú gyógyszer stb. —, melyeket hazánk minden dolgozója élvez. S kapjuk ezt anélkül, hogy az egyházaknak, mint munka­adóknak meg kellene fizetniük a társadalombiztosító intézetek felé a magas összegű hozzájárulást. A templomok helyreállítására is jelentős segítséget nyújtott az elmúlt évtizedekben az állam, így különös­képpen értékeljük azt az anyagi támogatást és segít­séget, amit a budapesti Nagy Ignác utcai és Hőgyes Endre utcai templomunk részére a főváros, és amit a debreceni templomunknak az ősi cívis város tanácsa biztosított. A helyreállított, megújhodott, részben modernizált templomok és lelkészi lakások egyben mutatják azt is, hogy híveink áldozatkészsége sem csökkent, s az az emelkedő életszínvonal gyarapodásával egyenlő arány­ban emelkedett. Az ilyen templomok és lelkészi laká­sok egyben a városkép díszei, és az idegenforgalmi lát­ványosságok egyik fontos gócpontjaivá váltak az el­múlt é­vtized megnövekedett idegenforgalma révén. A kis sarki fűszerüzletektől, az apró javításokat el­végző kisipartól eljutottunk a modern áruházakhoz és a szolgáltató vállalatokhoz. Ma már az új lakótelepek mellett épülnek fel az iskolák, óvodák, bölcsődék és napközi otthonok, melyek a mai dolgozó ember — így a lelkészek — életének és munkájának hasznos segítői. Mi, akik egyházunkat gyakran képviseljük külföldön is, még nem egyszer találkozunk a meg nem értés hang­jával is. Ezt azonban ma már felülmúlják a megértés, az együtt örvendezés és a velünk büszkélkedő külföl­dön élő magyarok megnyilatkozásai. Visszaemlékezésünk végén előre kell tekintenünk. Tudjuk azt, hogy az országot irányító párt és kormány ideológiája nem azonos az egyházakéval. Megtanultuk azonban azt, hogy egymás mellett kell élnünk, és ör­vendünk annak, hogy reánk, vallásosan gondolkodó és érző emberekre is szükség van egyre szépülő és gazda­godó hazánkban. Dr. Ferencz József UNITÁRIUS ÉLET 3

Next