Az Üstökös, 1880 (23. évfolyam, 1116-1167. szám)
1880-10-24 / 1158. szám
Oktober 24. 1880 ÜSTÖKÖS. 509 MEDDŐ PANASZ. Messze, messze az emberektől, A jó istenhez közelebb, Egyetlenegy zsíros kalapban Leélni ezt az életet, — de jó lett volna kis falumban Otthon maradni csöndesen ... Találtam volna boldogságot, Mig azt most sírva keresem. Nem gyötrené a tudományok Emésztő vágya szivemet, Vagy harminczhárom vizsga szörnye Nem állna a hátam megött ; Nem ülne nappal a fejemre, Nem sarkantyúzna, mint a lót, Olvasgatnám a Lidércz naptárt, Meg a »Disznóvá vált zsidó«-t. *) Nem húzná éjjel paplanom le, Nem rugdalná az ágyamat; A perrendtartás nem huhogna A kaszniban az ágy alatt. Be nem magolt paragraphus raj Nem üldözne mint bősz bika . . . Legföljebb számokat álmodnám, S azt megtenném a lutriba. Az igazságot présbe nyomva Nem görbednék itt pénz után; Felezném vígan kinn a krumplit A »tejesúr«-ral a tanyán. Nagy városoknak nagy szemetjén Nem nyeldesném a bűzt, a port; S karlsbadi viz helyett ihatnám A Kóbinál egy itcze bort. Nem húznék bálra frakkot, keztyűt, Nem volna szivemen lakat, Nem kéne bókkal kerülgetnem Ez affektáló bábokat; Nem válogatnék mostan bennök, Miként a szilvában a tót . . . Elvettem vón a falu végről Valamelyik Pannit, Katót. S nem írnám mostan ezt a verset Szóval: nem írnék verseket. Nem rugdalhatna minden rúgott Zseni, és újdondász-gyerek ! Magyar író e dicsőségét Átengedném én szívesen . . . Végig fütyölném a csap útczát, Úgy könnyebbitném a szivem. Nem ölték volna lelkemet meg Prométheusz kínok, bajok, S ez a büszke nagyúri dáma, A kiért én igy meghalok ; Mehetne most itt hintájában, Nem égetne a csalfa csók . . . Leföljebb annyit mondanék rá: Uramfia, de szép — — csikók ! Csáktornyai Lajos. *) Kedvencz olvasmánya az alsóbb rangú Istóczy-pártnak. Krónikás adomák . Abban az időben történt mikor Pálfy herczeg járt körül az országban puhatolózni a hangulat felől, hogy " . . . a megye akkori elöljárósága, nem bírván magyar ajkú tisztelgőket gyűjteni a megye határára, a ruthen alattvalókat szedte össze népnek, egy uradalmi jáger felügyelete alatt. Ki volt adva a parancsolat, hogy midőn a méltóságos megye főnök úr elvégzi üdvözlő beszédét, a jáger intésére mindnyájan kiáltsák : Éljen ! Vivat! Az öreg megye főnöke . . . y reszketve várta a nagy pillanatot, mely végre elérkezvén, diszkardját a megye földjéhez ütötte és rákezdé: »Itt hol a magyarok« . . . Valami inpertinens hang itt hátulról suttogó hangon közbevágott: »Oroszokká lettenek.« A nem várt súgás a főnök urat annyira kihozta szépen betanult beszédének sodrából, hogy többet egy szót sem tudott mondani. Az intézők, hogy a kínos helyzetnek véget vessenek intettek a lágernek, hogy működtetse a népet. De az atyafiakat készületlenül találta az intés, s éljenről, vivátról teljesen megfelejtkezve roppant lelkesedéssel ráorditották : Hujlulu ! há há ! Amit tudnillik a salánki hajtóvadászatokon szoktak kiáltozni a láger ur vezérlete alatt, gereblyével és vasvillával vervén a vadrejtő bokrokat. II. A mezőtúri elöljáróság egyszer meghitt egy derék, embert a notáriusi hivatalra, nagy pecsétes levélben. Ámde régi időben is, s igy ekkor is megesett, hogy némely kolompos más konkurrens mellé terelte a többséget s mit volt mást tenni, mint hogy egy másik nagy pecsétes levélben engedelmet kért az elöljáróság a meghívott nótáriustól, hogy megszegte szavát a többség, hát már nem hozhatják el, felmondják a meghívást. A derék ember, fogta magát s azt irta viszsza az elöljáróságnak : Túr, Rút vissza felé, Mit köpe, vissza nyélé.