Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1955-07-01 / 26. szám

Marosi Péter Legújabb szépprózánk újra­­olvasásakor című cikken elgondolkozva kö­rülbelül így mom­ondíroztam: — Megvan a kiinduló pont az alapos, ter­mékeny vitákhoz, hosszú-hosszú íve óta először. A katikus alapos és áldozatos mun­kát végzett: sok-sok száz oldalt olvasott végig. Összefüggésében és fejlődésében vizsgálja prózánk kérdéseit. És milyen ta­pintatos: akár a jó orvos, a diagnózisra forditja a legtöbb figyelmet, körültekintő, óvatos „kezelési“ javaslataiban. Végre, van mihek hozzászólni. A konzílium meg is kezdődött. AZ ELSŐ VELEMEN­Y-N­YILVANÍTO -Nagy István. Szenvedelyesen, mint mindig, es ebben az esetben nem egészen megfon­­toltan beszel. Atinoz az orvosprofesszorhoz hasonlít, aki a maga elméleteinek visszauta­sításától relingerb­en jön a beteg ugyanaz es ra se nezve, folytatja régi vitáit kartár­saival. De hagyjuk az orvos-beteg példázatát. Nem betegágynál állunk, amikor prózánk és általában u­nalmunk kérdéseit vitatjuk. Egészséges, életerős fiatalemberről van szó, aki nagy felelősséggel járó feladatot kapott és ann­ak sikeres teljesítése közben nem mindig mutatkozott elég érettnek, elég komolynak. Ragadjuk ki Marosi Péter cikkéből azt a néhány port, amely a legerősebben ven lel elveszelő irodalmunk, sőt egész irodalmunk lejtenesének központi kérdését. „Milyen képet kap Olvasónk a szocializmus épvésének mai hazai szakaszáról, amikor a legujabb szepprozanküan­ang akad a munká­son esetevel foglalkozo mu, alig akad mun­­kahős, amikor íróink ritkán vonatkoznak uj tarsadalmunk vezetoereje, a munkásosztály hőseinek abrázolására? Mennyisegueg is igen kevés ilyen témájú szépprózai munka akad tavalyi lapjainkban, minőségileg pedig a legtöbbjük a gyengébDen sikerűnek közé tartozik.“ Marosi lényegesen az utolsó másfél év prózai termését vizsgálja. Ha nagyo­b táv­­ontban tekintjük át a munkástéma útját íro­­dalmunkban, úgy nemcsak megtorpanásról kell beszélnün­k, hanem egyenesen vissza­esésről, vagy talán puszta veretlen s a szerkesztők ügyelmetlensege az oka annak, hogy a Hazánk magyar emeszelei című an­tológia (megjelent 191­4. végéns különben is tajvaniasan kevés munkastemáju irasai kozul a legujabb, Dimeny István untok című elmeszelese 1963-as keletű. Nem mintha a munkástéma teljesen eltűnt volna az utóbbi évek során. De a válogatók kezet megkötötte a sematizmus es ruiniz­­mus tultengese éppen az ilyen írásokban. Uj irodalmunk semmit sem veszten azáltal, hogy a sematizmus eleni harc, az életigazság és a művészi érték mind erélyesebb követe­­lése száműzte a lapoknál és a kiadói munka­­terveknol a m­unkastema tehetsegtelen „ipar­­lovagjait“ — mert ilyenek is akadtak. De hogyan történt az, hogy a tehetséges és be­csületes írók sem küzdöttek meg ezzel a te­­mával, nogy van az, hogy a regenyben, jó tíz évvel lelszavarulásun­k után, meg min­dig Nagy Iytvaiira kell, mint örvendetes ki­vételre hivatkoznunk? NEM ELŐSZÖTT VETŐDIK FEL ez a kér­dés. Itt az ideje, hogy a helyzet magyará­­zasan túlhaladva, megbeszéljük megváltoz­tatásának útját , módjait. Őszintén meg kell mondanom, Nagy István hozzászólása a Marosi Peter cikkében fel­vetett kérdésekhez érzésem szerint nem já­rul hozzá ahhoz, hogy közös erővel, haté­kony­as tervszerű munkával egységes fron­tot alakítsunk ki a munkástéma és általá­ban az ország életének döntő témái megra­gadására, művészi ábrázolására. Nem mintha rapszodikus megjegyzéseiben nem lenne sok reszlet igazság, nem mintha tanácsai mind elvetetnek lennének. De feltűnő, hogy éppen az az író, aki a legilletékesebben tudja hozzászólni a kérdés lényegéhez, mennyire nem összpontosítja ügyeimet az írók, az írói szervezet, az irodalmi sajtó és a kiadók munkájának döntő láncszemére. Ingerült türelmetlenségre vall az a mód, ahogy Nagy István sommásan pálcát tör nemcsak Horváth István nemrégiben meg­jelent Csali gróf­ja, hanem Asztalos István még készülőben lévő falu-regénye fölött is. Alig hiszem, hogy igaza lenne, amikor meg­húzza a vészharangot az „anekdotázó keve­­lyeskedés“ túltengése miatt, különösen ha azt is megnézzük, milyen példákkal illusz­trálja komor figyelmeztetéseit. Lehet kifo­gásolni, hogy Horváth Iytván a­lórik a parlagot folytatása helyett más témát dol­goz fel új elbeszélésében, de önkényes an­nak névadó alakjában berken „visszaterjesz­­tését“ látni; bírálható Fodor Az állatleselés című novellájáért vagy akármelyik más írásáért, de aligha lehet azok érdemeit vagy tavait leütő András? „rossz“ példájának be­tudni. Általában vigyáznunk kell arra, ne­hogy összetévesszük az élet derűsen komoly ábrázolását, vagy akár a valóságban előfor­duló idillek idősként való bemutatását az idillizmussal. Hogy egyetlen, de meggyőző példát idézzek, Huszár Sándor Moldvai rózsaszál című elbeszélése (ütünk, 1955. 24. sz.) nemcsak derűs és hamvasan ked­ves írás, hanem egyenesen idill — gyári idill. Idill Asztalos István Jaj de bajos a szerelmet titkolni címen közölt regény­részlete is. Várjuk meg a regény megjele­néset s akkor majd megállapíthatjuk, hogy illlusta-e az egész regény? Aligha létezhet kevésbé idillista dolog — az igazi idillnél. Utóvégre az idill az élet része. Az idillizmus ott kezdődik, amikor az író az egész életet idillnek hazudja. Baj az, ha Nagy István türelmetlen és emiatt igazságtalan írótársaival szemben. De sokkal nagyobb baj az, ha a munkásélet tapasztalt és úttörő ábrázolója mostani hoz­zászólásában is a gyári és üzemi emberek ábrázolásának nehézségeit hangsúlyozza, ahelyett, hogy saját gyakorlata alapján a­­­ehézségekkel való birkózás és a nehézsé­gek legyőzésének útját mutatná meg. Nem lett volna sem fölösleges, sem érdektelen, ha komolyabban utánanézett volna s velünk is közölte volna, mi az oka annak, hogy a döntő és valóban jogos kifogások, me­lyekkel falusi és városi témákat feldolgozó írótársait illeti, nagyrészt reá is érvényesek. HALLGASSUK MEGÍ­RSÁGY ISTVÁN érde­kes és helytálló megjegyzéseit: „Hazai szép­prózánk nem követte mindenben a hata­lomra jutott munkásosztály s a dolgozó pa­rasztok élenjáró hőseit a hatalomgyakorlás­­nak azokra a vezető helyeire, ahol egy egész gazdaság vagy egész rajon, tarto­mány vagy az egés­z ország népének hala­dásáért kell felelniök, Íróink, mondhatnánk, alább ereszkedtek azokhoz, akik a népből éppen csak most indulnak el valahol a po­litikai öntudatnak és műveltségnek legala­csonyabb fokáról.“ Igaz. De mentes-e ettől a hibától maga Nagy István? Van-e folytatása művében az Ami felér egy győzelemmel munkaverse­­nyéne­k? Találkozunk-e nála később Bucsi, a szocialista építés immár sokéves gyakorla­tában megedzett, megnövekedett munkás­­igazgató-társaival? Kellő figyelmet fordít-e Nagy István A mi lányaink­ban a „politikai öntudatnak és műveltségnek legalacsonyabb fokáról“ elinduló hősök mellett azokra a munkásokra, akiket a mi világunk felelősség­gel teljes, élenjáró emberi tulajdonságok és vonások kialakulását feltételező és megkö­vetelő helyekre állított? A gyárigazgató, a pártszervezeti titkár alig-alig jelzett alak­jainak vázlatossága A mi lányaink­ban „nem“-mel válaszol ezekre a kérdésekre. Miért van ez így? Miért van így még ve­zető és tapasztalt íróknál, közöttük Nagy Istvánnál is? Nagy István sok okot hoz fel cikkében. Soroljuk fel őket mi is, akár a színlapokon, „megjelenési“ sorrendben: 1. az írók „egyike-másika csak az útjába eső témákat kapta fel“. 2. A bírálat követelte ugyan, hogy az írók az „élet sűrűjébe vessék magukat“, de nem mutatta meg, „hol is látja hát az élet sűrűjét“? 3. A kritikusok nem tudták megmutatni az íróknak, hogyan kell bizonyos bonyolult kér­déseket ábrázolni (például az osztályellen­séget a mai üzemekben). 4. A mi mai életünk ellentétben a „klas­szikusok“ által ábrázolt valósággal („klasz­­szikusaink évszázadokon át kialakult rend­szer légkörében nevelkedtek fel“) „annyira új, új az írónak is, hogy az abban való el­igazodás, a legfontosabb felismerése körül segítségére kell jönnie egész társadalmunk­nak. Mindenekelőtt az íróknál jobban tájé­kozódó kritikának“. 5. íróknak, kritikusoknak találkozniok kel­lene politikai szervezőkkel, párt- és szak­­szervezeti meg néptanácsi vezető aktivisták­kal, akiknek „a legnagyobb áttekintésük van, akik ismerik az élenjáró fizikai és értelmi­ségi dolgozók közül a legkiválóbbakat; azo­kat, akik a legtöbbet adtak az országnak, akiknek az átformálódása a legtanulságo­­sabb s azokat is, akik nagyokat hibáznak“. 6. Annak, hogy Marosi megállapítása sze­rint „olvasóink nem érezhetik elég jelentős­nek legújabb szépprózánkat“ a mélyebb okok mellett („az írók valóságismeretének, ideo­lógiai, esztétikai ismereteinek, műveltségük­nek hiányai“) oka a hazai magyar iroda­lom túlméretezett adminisztrálása is. A FENTI FELSOROLÁSBAN egyetlen olyan megjegyzés sincs, amelyet, mint tel­jesen alaptalant el lehetne utasítani. De egészükben és ebben a sorrendben mégis hibás felfogásáról tanúskodnak. Persze, sze­rencsére Nagy István írói gyakorlatában nem követi ezeket az „elméleti“ tételeket, illetve nem követi őket következetesen. Van valami akaratlan komikum abban s mit tehetek, vállalom ezt a komikumot — Nagy István lelke rajta — ha valaki a Nincs megállás, Oltyánok unokái, A szom­szédság nevében, A legmagasabb hőfokon, A mi lányaink írójának „magyarázza“, hogy a párt és állami s­zervek vezetői s a többé­­kevésbé hivatásos és hivatott kritikusok legjobb akarattal sem mutathatják meg az írónak, hol az „élet sűrűje“, azon kívül, amit az író nélkülük is jól tud. Tudniillik, hogy az élet sűrűje az üzemekben, a bá­nyákban, a kollektív gazdaságokban, a fal­vakon, az iskolákban, a tudományos inté­zetekben, a művészeti intézményekben van. Nem adhat az írónak konkrét útmutatást arra, hogy miről és hogyan írjon a mégoly alapos ideológiai és esztétikai felkészültség sem. Az író nem az életbe kiküldött „ins­pektor“, hanem felfedező. Felfedezi a maga konkrétségében, emberi jellemek kialakulásá­ban, összeütközéseiben ábrázolja azt, amiről a társadalom fejlődéséről szóló tudomány , általában helyesen, de elvontan tájékoz­tatja. Az az élet, amelyhez az író közeledik, maga is szakadatlan változásban van. Az író hivatása az, hogy a művészi igazság erejével e változások lényegét, irányát fel­fedje, hogy a harc ábrázolásával művét e változások hajtóerejévé tegye, így volt ez mindig. Miért is éltek volna a nagy klasszikusok „évszázadok óta kiala­kult rendszer légkörében“, amikor a legna­gyobb és a legmaradandóbb írói művek éppen a maguk korának forrongásaiból, változá­saiból emelték ki és örökítették meg hőseik új vonásait? Vajon tényleg az az objektív nehézség, hogy társadalmunk a gyors változások idő­szakában van? úgy vélem, hogy nem. A mi társadalmunk megadja az írónak a maximális segítséget. Éppen azáltal, hogy létezik, éppen azáltal, hogy az új emberi viszonylatok, feszültségek és küzdelmek töm­kelegét veti elő nyersanyagként. Az írón áll, hogy felfedezi-e, megformál­ja-e, akarja és tudja-e megformálni ezt az anyagot. Gondolom, most már nemcsak Nagy Ist­vánnal, hanem sok más írónkkal, időseb­bekkel és fiatalabbakkal is vitázom. Először is azt szeretném leszögezni, hogy íróink gárdája egészében mind az ideoló­giai-politikai felkészültség, mind a mes­terségbeli tudás tekintetében kétségtelenül sokkal magasabb színvonalon áll ma, mint mondjuk az ötéves terv első évében, amikor pedig a munkástémáról szóló írások számo­sabbak és gyengeségeik ellenére is „jelen­tősebbek“ voltak, mint a legközelebbi múlt­ban. HIBA LENNE a „munkástémát“ elszige­telten vizsgálni irodalmunk egészétől. A fenti megállapítás éppen úgy érvényes a falusi témára, a prózára és a költészetre, stb. Egyszerűen rágalom lenne, ha a vissza­esést, tudniillik a tematikai sokoldalúság és mélység, a nagy igények tagadhatatlan gyengülését, az írók szubjektív szándékainak megváltozásában keresnénk. Íróink ma elméletileg és mesterségbelileg többet tud­nak, mint évekkel ezelőtt s szándékuk ugyanaz: műveikkel ábrázolni az új és a régi harcát s hozzájárulni az új győzelméhez. Hol a hibák oka? Nagy István rámutat számos részlet­okra és helyes következtetéseket von le kiküszö­bölésükre. Valóban, szükséges az, hogy a kritika jobban végezze munkáját, hogy az írók találkozzanak vezető párt- és állami aktivistákkal, van javítani való — sok javí­tani való — a kéziratokkal foglalkozó szer­kesztőségek és kiadói szervek tevékenysé­gében is. De az alapvető tények tények ma­radnak: sem a szerkesztőségek, sem a ki­adók nem utasítottak vissza jó, időszerű, lé­nyeges kérdéseket felvető írásokat, vagy ha ilyesmi elő is fordult, az csak ritka kivétel lehetett. Ilyen írásokat ugyanis igen gyé­ren kaptak mostanában a kiadók és a szer­kesztőségek. Az igazi okokat mégis csak az írók és az élet kapcsolatában kell keresnünk. Azok a kérdések, melyek felvetését az irodalom egészétől követeljük — és joggal követel­jük — óriási tömegben vetődnek fel az életben. Azok a hősök, akiknek indulásáról annyi írás­ adott hírt évekkel ezelőtt, tovább fejlődtek, magasabb posztokon, vagy leg­alábbis gazdagabb tapasztalatokkal, kiala­kultabb jellemmel, mélyebb tudással végzik mindennapi munkájukat, amely kisebb-na­­gyobb, jelentősebb, vagy szerényebb része vagy részecskéje a mi irodalmunk nagy té­májának: a szocialista építésinek, a szocia­lista ember nevelődésének. De éppen a rend­szer és az emberek fejlődése hozza magá­val, hogy az élet által felvetett kérdések bo­­ntyafultabbá váltak. Azok az írók és költők, akik az indulás pátoszát viszonylag köny­­nyen megragadták és ábrázolni tudták, nem egy esetben az életen kérik s­zámon sa­ját illúzióikat. A szocialista építés bonyo­lult és ellentmondásos folyamat. A harc nem csupa indulásból és még kevésbé könnyű győzelmek sorozatából áll. Vannak — gyak­ran nagy — nehézségei. A végső győzelem­hez vezető nagy hadjáratnak vannak vesz­tett ütközetei is. A patetikus ábrázolást kö­vetelő szuronyrohamok után jönnek az os­trom, a megközelítő hadm­ozdulatok­­idő­szakai. Más a pátosza például az államosí­tás forradalmi aktusának és a munkásigaz­­gatók indulásának, és megint más a szocia­lista üzemek fejjesztésének. 1940 óta Bucsi talán valamelyik minisztérium vezérigazga­tója, vagy közben leérettségizett és a ge­­peszm­érnöki fakultást végzi munkahelyé­ről. Íróink jószándékában nincs­en jogunk kételkedni. De abban nem vagyunk bizto­sak, hogy eszmei felkészültségük, általános es helyi tájékozottságuk, az etet lényeges kérdéseivel való kapcsolatuk minden esetben biztosítja-e mindenkinek azt, ami döntő: a perspektívát. Nem vergődött-e egyikük-má­­sikuk a nurra-optimizm­us és a szárnya­­szegett kishiitűség között? Nem tévesztették-e össze mások az élet valóságos ábrázolásá­­nak jogos követelését, a lakkozás és szé­pítés elleni narcot, a kívülről, vagy éppen letutról való deletista hibakereséssel? Hát olyanok nem akadtak, akik meg így okoskodtak: „A nenezségek ábrázolása nehéz, ínaaDD beszéljünk m­asról". Nem volt-e nem egy esetben a „tematikai igénytelenség“ ép­pen a deletizmus hamispénzének másik ol­dala? Gondolom, ilyen hibák előfordultak és még mindig előfordulnak. Harcolnunk kell elle­nük, tervszerűen, tudatosan, kitartóan. És ennek a harcnak nem maradhatnak el az eredményei sem. De ezt a harcot szervezni, folytatni kell. Vannak hozzá erőink. A jószándék szükséges, de nem elégséges. Önállóan tájékozódni az eset bonyolult je­­lenségeiben, mint Bolohov mondotta, egyetlen parancsra, a szívünk parancsára nangatva, renedezni azt, ami fontos s megírni úgy, hogy gyönyörködtetve használjon: ez az író fel­­adata. Magának kell megküzdenie vele s a kritika, a szerkesztő, a kiadó, az írói szer­vezet csak segítheti ebben. Az író felelőssége egyém, de az már való­ban közös hibánk, na nálunk túl sok a meg kiaknázatlan lehetőség, több a követendő jó hagyomány és értékes kezdeményezés, mint a teljes siker az élet és az irodalom fejlődésének döntő irányában. A kibontakozás útját példázza az ezután következő néhány megjegyzés.­t . A ROMÁNIAI MAUVAii IRoDaLOMNak egyik hagyományos és gazdagon áb­rázolt témája — maga a valóság sugalmazta ezt a témát — az erdőmunkások, a fatele­pek világa. Kahana Mózes igazságtalanul elfelejtet tarackos című regénye, Szilágyi András Uj pásztora, Salamuri Ernő költé­szete c­íme, milyen gazdag hagyománya van ennek a témának a múltból, uj irodal­munk nem vált hűtlenné hozzánk. Lapp Fe­renc három regénye, Balla Károly Fény a négyeken című elbeszélése tanúskodik erről. De hogy van az, hogy az erdők és a fa­telepek mai világáról, a gépesítés, a szocia­lista nagyüzemi munka szabad világáról, az erdei emberek és a fűrészgyári munkások mai életeről, a vásárhelyi hatalmas és mo­dern fafeldolgozó üzemről csak néhány ri­­portban kapunk hírt. Pedig ma már a malt­ mi, a marosvölgyi üzemek dicsőséges for­­radalmi múltját is, jobban ismerjük, hiszen történettudományunk értékett feltáró munkát végzett ezen a téren. Nem követeli-e maga a valóság azt, hogy valaki újra kézbe vegye ezt a témát? Nem lenne-e helyes és üdvös, ha például Papp Ferenc, aki a Vinarostető és az Acélfogak óta, újabb elbeszéléseinek tanúsága szerint, oly nagy utat tett meg az írói mesterség — az „embertudomány“ — elméletében és technikájában, visszatérne, nem korábbi hőseihez, hanem a témához, az igényhez, a nagy formához? (Persze, ha véletlenül más igényes terv foglalkoztatja, tisztelettel visszavonom kéretlen tanácso­mat ). Panaszkodunk az írók hiányos életta­pasztalatára is. De hasznosnyák-e a tényle­gesen meglevő, éppen életrajzuk már lezaj­lott fejezeteiben szerzett tapas­ztalatkincsei? Papp Ferencnek nyilván vannak tapasztala­tai az erdők és a fűrésztelepek világáról. De vegyünk még egy példát. A napokban meglátogattam egy nagyváradi nyomdát. A gépszedő, aki annak idején, majd tíz évvel ezelőtt, olvashatatlan kéziratainkat szidta és nem egyszer kaján örömmel javította ki rögtönzött újságíróink stílus-, sőt helyes­írási hibáit is, mint a közel ötszáz munkást­ foglalkoztató grafikai „kombinát“ igazgatója vezetett végig a régi és vadonatúj terme­ken, ahol kevés régi gép mellett sok újat, sok új arc mellett kevés régit láttam: öreg gépek és régi munkások tanúi annak a sze­rény és kalandos indulásinak, amelyből ez a mintaszerű üzem, mégpedig nemcsak a ko­moly állami befektetések alapján, hanem munkásainak és vezetőinek találékonyságá­ból, ötletességéből és odaadó m­unkájából is született. Miért említem ezt az esetet? Mert ime, itt van egy nagy téma, még hozzá epikus­ téma és van is, aki megírja. Egy fiatal írónk, akinek finom, plasztikus, szí­nes írásaiban éppen az epikus mozgalmas­­ságot hiányoljuk. És ez a natal író töviről­­hegyire ismeri ennek az üzemnek történe­tét: mint öntödei munkás maga is részt vett benne és azután még évekig ugyancsak ott dolgozott, most már újságírói minőségben. Ma az Utunk szerkesztőségében dolgozik. Hornyák József a neve. És na jól tudom, a kolozsvári nyomdai üzem életét is volt al­kalma nem „kiszállások“, hanem hosszú mindennapos munka­kapcsolat alapján „ta­nulmányozni“. Melyik író, melyik kritikus és melyik ol­vasó nem tudna ilyen és ennél érdekesebb, tipikusabb példákat felhozni, üzemek és méginkább emberek növekedésének történe­téről. Rengeteg téma keres rengeteg szerzőt! * Nagy István elvtársi Engedd meg, hogy egy ősrégi szólást variálva forduljak hoz­zád. Amikor a szalamiszi csata előtt az egyesült görög hajóraj haditervéről vitat­koztak, a spártai lovezér indulatában kezet emelt az athéni Temisztoklészre. „Üss, de hallgass meg“ — mondta a szalamiszi győ­zelem szervezője. Üsd a kritikát, de hall­gasd meg, ha igaza van, író elvtársak! Ne Nagy István a mun­kástéma nehézségeiről szóló elméletét kö­vessétek, hanem azt a jó példát, amelyet művei adnak a munkástéma meghódításá­ban — a Földi Jánost bekapja a város­tól A mi lányaink-ig. Keljetek vele elvtársi ver­senyre a nagy és valóban nehéz téma, a mai igényeknek és feladatoknak megfelelő esz­mei és művészi színvonalon való ábrázolá­sáért. Egész irodalmunk fejlődés­éért, további gazdagodásáért, mélyüléséért, hatékonysá­gának növekedéséért harcoltak, ha ezt meg­teszitek. CSEHI GYULA VITA A NÖVEKEDÉS NEHÉZSÉGEI ÉS LEGYŐZÉSÜK ÚTJAI BÉKÉSI SZÁMADÓ ERNŐ Szexit kaszálok A rét szélén kaszát kalapálok, A nádasban rigó karatyol, Visszhangzik a csengő kaszapengés, Kakuk szól rá messze valahol. Csapácsom a szagos szénarendet, Térdre hull a tenger margarét, Az acélon szélködlő harmattól Szivárványos előttem a rét. Lila zsályán pillangók hintáznak, A fű alól fürge nyúl szalad, Az Ér-vízből, mint egy bazsarózsa, Vérpirosan felbukkan a nap. HÁ-i tuú űJ£ ci cúqi röQ (jdett­ Nyitogatnak lassan a szőlőben, Nótaszóra húzzák a kapát. Fejük felett hintázik a szélben A pattogó barackfavirág. Sok bora lesz a kollektívának. Az idő most jó termést mutat. Övék lesz ■..! az ingyenélő nagyúr Nem hörböli fel a borukat. Ütemesen pendülnek a kapák. Az egész sor egy ritmusra ring. Mint a hulló tavaszragyogásban Hajladozó bimbós rozmaring. Matematikusaink temesvári tanácskozása T_h­atalmas forgalmú állomás, széles hom­­lokzatú, tetszetős épületek, a Begán átvezető, egyszerűségükkel megkapó ívelt hidak, nagy forgalom, villamosok zakato­lása, troleybuszok nesztelen gördülése, ha­talmas kereskedelmi forgalom, nyüzsgő pi­acok, gyárkémények százai és főleg min­denütt, a város középpontjától a széléig kertek és parkok — ez az első és, bevall­hatjuk, lenyűgöző benyomás, amelyet Te­mesvár az érkezőre gyakorol. Jól ismerjük a sajtóból: munkaverse­nyek, tervtúlteljesítések, sportversenyek, műszaki újítások szülővárosa ez. Most azonban egy másik oldaláról mutatkozik be: tudományos életének hagyományait és eredményeit ismerjük meg. A Román Népköztársaság Tudományos Akadémiájának Elnöksége úgy határozott, hogy júniusban Temesváron tartják meg az ország egész tudományos életének egy kimagasló eseményét: a differenciál-geo­metria kérdéseit vitató tanácskozást. A kérdéskör nemcsak a matematikusok ér­deklődését keltette fel. A tanácskozáson résztvevő kétszáz küldött között számos fizikust, mérnököt láthattunk. A rendezés megtisztelő feladata — és fáradsága — joggal illette meg ezt a vá­rost. A tanácskozáson közölt eredmények is bebizonyították, hogy milyen régi és mélygyökerű hagyományokon épül és mennyire széleskörű e város matematiku­sainak tudományos kutatómunkája. A te­mesvári vár falai között bontakozott ki 1823—­1826-ban a tudományok történeté­ben először — a nem-euklideszi geometria korszakalkotó gondolata, innen értesíti Bolyai János apját nevezetes levelében nagy felfedezéséről. (Helyes volna táblát elhelyezni Bolyai János ötletének és tudo­mányos munkásságának emlékére). Ma pedig professzorok és fiatal kutatók egész seregének alkotómunkája tanúskodik a te­mesvári tudományos tevékenység pezsgé­séről, pártunk és kormányunk által irányí­tott tudományos életünk fellendüléséről. A tanácskozás jellegzetessége a haladó tudományos hagyományok és a százszoro­san kiteljesedett jelen szoros összefo­nódása .A differenciál-geometria az a te­rület, amelyet hazánk matematikusai a múltban is különös figyelemmel művel­tek. Maga Bolyai János egyike első úttörőinek, de később is olyan nagy nevek fűződnek e tudományághoz, mint E. Ba­­caloglu, G. Iifeica, A. Pantazi. Ma pedig már nem elszigetelt kutatók, hanem széles kollektívák munkáját láthatjuk és ezeket a fiatal kutatókat olyan nemzetközi hír­névnek örvendő tudósok vezetik, mint A. Myller akadémikus és Gh. Vrânceanu pro­fesszor. A differenciál-geometria egyes területeit, mint például a cetroaffin-geo­­metriát joggal mondhatjuk román alkotás­nak. A tanácskozáson elhangzott jelentések elsősorban ezeket az eredményeket mér­ték fel, értékelték hazánk matematikusai­nak szerepét e tudományág fejlődésében. Ez a mérleg szorosan összefonódott a ma­tematika fejlődése időszerű kérdéseinek elemzésével. Világosan kiderült a differen­ciál-geometria eredményeinek nagy jelen­tősége a matematika többi ága, a fizika és a technika számára. A differenciál-geometria sokoldalú, ösz­­szetett tudományág. A felületek és görbék tulajdonságait vizsgálja, görbületüket, az ívek hosszát méri, tehát mértan, de az analitikus geometriából nőtt­ ki, tehát az algebrával is szorosan összefonódik. Jelleg­zetes sajátossága­­azért is kapta a „diffe­renciál“ előtétet), hogy a legszélesebb mér­tékben felhasználja a differenciál és in­tegrál számítás eredményeit. Időszerűségét még az is alátámasztja, hogy a lehető leg­szorosabban összefonódik a jelenkori fizikai kutatásokkal, különösen a relativitás el­méletével, mely a differenciál­geometria nélkül létre sem jöhetett volna. A tanácskozáson az összefoglaló jellegű jelentésekkel párhuzamosan tudományos közleményekben számoltak be a hazánk legkülönbözőbb részeiben dolgozó kutatók elért eredményeikről. Az előadásokat vita követte. De a megbeszélések lényegében az üléseken kívül, a szünetekben és az esti órákban kezdődtek. A iaşi tudósok buka­resti kollegáikkal beszélgettek, egy kolozs­várii professzornak Bukarestben dolgozó volt növendéke számolt be munkájáról, a nagyváradi, bukaresti, temesvári és ko­lozsvári elvtársak barátságos eszmecse­rét folytattak a Matematikai és Fizikai Társulat munkájáról. De mindenekelőtt közös szenvedélyükről beszélgettek a küldöttek: a matematiká­ról. A differenciál-geometria specialistái megismerték egymás munkamódszereit, legújabb eredményeit és átfogó képet nyertek tudományáguk időszerű kérdései­ről. Egy fiatal, bukaresti elvtársnő beval­­lása szerint most sikerült, először meglát­nia országos méretekben a kutatások irá­nyát és saját kollektívájuk munkájának nagy összefüggéseit. A tanácskozáson meg­ismert, számos olyan kérdést, melyekkel a jövőben foglalkozni szeretne és úgy érzi, hogy döntő segítséget kapott jelenlegi munkájában is. Megakadt volt egy pon­ton, amelyet sehogy sem tudott megoldani és itt a viták során egy olyan módszert ta­lált, amely majdnem bizonyosan ered­ményhez vezeti. A más ágban dolgozó matematikusok kö­zött is élénk érdeklődés indult meg a dif­ferenciál-geometria kérdései iránt, mivel a tanácskozáson igen élesen kidomboro­dott a különböző tudományágak együttmű­ködésének termékenysége. .Különösen ér­tékes szempontot vetett fel Gr. C. Moisil akadémikus jelentése. A tanácskozás azonban még terméke­nyebb lehetett volna, ha a résztvevők több bátorsággal és lelkesedéssel kapcsolódtak volna be a vitákba. A beszámolók utáni viták azonban igen sok esetben el is marad­tak. Ezeket a vitákat csak bizonyos mér­tékben pótolták a terem falain kívüli szűkebb körű megbeszélések. Matematikusaink temesvári tanácskozása élénk bizonyságát adta annak a hazafias lendületnek, amellyel saját tudományuk és ezzel hazánk felvirágoztatásáért dolgoz­nak, élénk pezsgést indított meg a szak­emberek körében: részvevői új ismeretek­kel, új ötletekkel, új kérdésekkel és foko­zott lendülettel tértek vissza állandó mun­kahelyükre. HAMBURG PÉTER A CSÍKSZENTKIRÁLYI DÁK KINCS Hazánk területét a római hódítás előtti századokban különböző dák törzsek lakták. Életük, anyagi és szel­lemi kultúrájuk megismerése érdeké­ben az ország különböző részein ásatá­sokat végeznek. A dákok életeit őrző emlékek kerültek felszínre többek kö­zött Hunyad­ tartomány, Dél-Moldova és Havasalföld területén. A régészeti kutatások által feltárt kü­lönböző jellegű leletek között a fém­művességgel kapcsolatos bizonyító anyag is található. A művészet színvo­naláig eljutott, aránylag fejlett kézmű­vességet tár elénk a csíkszentkirályi dák ezüstkincs, melyet a Csíkszeredai Rajoni Múzeum munkaközössége dolgo­zott fel. E lelet révén a dák törzsek anyagi és szellemi műveltségének eddig ismeretlen gazdagsága és kifejezőkész­sége vitágosodik meg. (A kincset kő­­bányászás alkalmával fedezték fel s a szocializmust építő ember megváltozott egyéniségére jellemzően a bányamun­kások és tisztviselők a talált tárgyakat gondosan összegyűjtötték, és átadták a Csíkszeredai múzeumnak.) A csíkszentkirályi kincset , tizenöt aranyozott ezüstkupát, két karperecét, egy ezüst fibulát és két görög érmet — birtokosa annak idején nagyobb agyag­edényben rejtette el. Valószínű, hogy a kincs tulajdonosa a dák törzsi nemes­ség tagja volt. Az ezüst lelet díszítőmotívumainak vizsgálata kétségtelenül arra utal, hogy a belső fejlődés mellett a kincs készí­téséhez szkíta és görög elemek is hoz­zájárultak. Az érmek révén lehetővé vált a kincs elrejtési idejének közelebbi meghatározása: i. e. I. század, a dák állam kezdete, Burebista dák király kora. Jelentős számunkra ez a kincslelet, mert hozzájárul a dákok anyagi kultú­rájának és az ötvösség fejlettségének megismeréséhez. Fontos, főleg azért, mert az ezüstkincsleletek sorában újabb bizonyíték a dák társadalom kebelében végbemenő vagyoni és társadalmi el­különülési folyamatok igazolására. Ezek éppen a kincs keletkezési korában a kezdetleges osztálytársadalom kialaku­lásához vezettek s — részben ennek következtében — létrejöttek az első dák állam kialakulásának feltételei is. Közöljük a csíkszentkirályi kincslelet egyik talpas ezüstkelyhének fénykép­­másolatát. SZÉKELY ZOLTÁN Talpas ezüstkupa UTUNK ZENEKULTÚRÁNK EGYES KÉRDÉSEIRŐL A széles népi tömegek zenei műveltsé­gének kérdése kultúrforradalmunks szerves részét alkotja. Nem szorul ma már különösebb bizonyításra, hogy a művészet, a zene jelentős tényezője az ember harmonikus nevelésének, sokoldalú kiteljesedésének, gazdagításának. Népi demokratikus rendszerünk az el­múlt tíz év során számos, messzi távla­tokat nyitó kezdeményezést, intézkedést tett e probléma kedvező megoldása érde­kében. A szakmai képzettség megalapozá­sára megteremtettük az elengedhetetlenül szükséges elemi és középfokú szakiskolák hálózatát. Zenekedvelők továbbképzése számára egyes városainkban népi zeneisko­lák nyíltak. A régi polgári Romániában egyetlen, fővárosi állami filharmónia mű­ködött — ma szinte valamennyi jelentő­sebb városunkban állami szimfonikus ze­nekarok biztosítják a rendszeres hangver­senyéletet. Beláthatatlan jelentőségű tel­jesítmény az immár többezerre rúgó szak­­szervezeti és falusi énekkarok megszerve­zése, amelyek százezres tömegeket kap­csolnak be az aktív zeneéletbe. Mindezen eredmények ellenére még sok a tennivalónk. Igen sajnálatos tény, hogy a művészi, különösen a zeneműveletség elterjedése terén ma még súlyos fo­gyatékosságok észlelhetők. A zeneileg tá­jékozatlan tömegeink egy részét még mindig főleg a silány, zenei ponyvairo­dalom, az egészséges szórakozás vágyát el­­posványosító, ízléstromboló kispolgári operett termék vonzza. Pedig a zene két­ségtelenül a leguniverzálisabb művészet, amellyel minden egészséges lelkületű em­ber termékeny kapcsolatot teremthet. Hol keresendő tehát e ferde helyzet magya­rázata, oka? A tömegek zenei nevelésének hiányában, a zenei nevelés irányításának elégtelenségében. Igényesebb zenekultúrá­hoz csakis alapos zenei nevelésen, a ze­neanalfabetizmus felszámolásán, sok jó zene hallgatásán keresztül vezet az út. Közismert tény, hogy a tömegek zenei ne­­velésének legalkalmasabb eszköze nem a hangszer, amely egyrészt nehezen szerezhe­­tő be és több évig tartó rendszeres, türelmes tanulást igényel, hanem az énekkar. Köz­művelődésünk vezetői tehát helyes úton jártak, amikor a kóruskultúrát állították zenepolitikánk tengelyébe. Megfeledkez­tünk viszont e roppant énekkar-hálózat to­v­á­bbi­ej­fedésének legfontosabb feltételé­ről, a kellő szakmai felkészültséggel és műveltséggel rendelkező karnagyok kép­zéséről. A legutóbbi országos versenyek alkalmával ez nyilvánvalóvá vált, és első­sorban ennek tulajdonítható sok kóru­sunk mai egyhelyben topogása, nem kielé­gítő színvonala. A zenei írás és olvasás alapfogalmainak elsajátítása — ami egy­általán nem tartozik az utópiák birodal­mába —, valamint igényesebb, képzett karnagyok nélkül nem várhatjuk kórus­­mozgalmunk komoly javulását. Épp ezért szükségesnek tartjuk a karnagy, illetve az énektanár képzés komoly átszervezését és kiszélesítését. Tömegkórus-kultúránk fejlődésének el­engedhetetlen feltétele továbbá a megfe­lelő, művészi szempontból kielégítő kó­rus­anyag biztosítása. Énekkarainknak nem kell meghátrálniuk az igényesebb, bizonyos erőfeszítéseket igénylő művek elől. Csakis ezeken keresztül biztosíthatják fejlődésüket. El kell tűnniök énekkaraink műsorából a dilettáns fércműveknek, amelyek nem­csak fejlődésük átkos akadályai, hanem egyben a zenei közízlés megrontói. Jelen­tős mennyiségi megvalósításaink után te­hát át kell térnünk végre a minőségért indítandó harcra, amelyet jobb kórusmű­vek, alaposabb képzettségű karvezetők és a zenei írás-olvasás alapelemeinek ki­­terjesztése révén kell megvívnunk. Íme, üzemi, valamint falusi kórusszervezeteink legfontosabb, legégetőbb feladatai! Zenenevelésünk leglényegesebb, alap­vető hibáját azonban a gyermekek zene­nevelésének elhanyagolásában látjuk. Mint minden nevelési folyamat, a zenenevelés is érthetően gyermekkorban a leghatéko­nyabb. Középiskoláinkban a zeneoktatás évekig indokolatlanul szünetelt. Részleges újra-bevezetését, remélhetőleg, sürgősen a teljes jóvátétel követi. Komoly zenemű­veltség alapjait az általános oktatás kez­deti fokán kell leraknunk. A rendszeres zeneoktatásnak az elemi, valamint a kö­zépiskolai tantervbe való visszaállítása képezi ehhez az első komoly lépést. Tisztá­ban kell lennünk azzal, hogy az óvodai, elemi, középiskolai zenetanítás minőségén múlik társadalmunk zeneműveltségének helyesirányú fejlődése. Csakis a gyermek kellő időben és helyesen irányított zene­nevelése hozhatja meg a jelenleg nem ki­elégítő­­helyzet gyökeres megváltozá­sát. Ennenk érdekében javítanunk kell mind az óvónő, mind a tanítóképzők ze­neoktatásán, valamint komoly, megfelelő tanerőkkel való ellátásán. Az iskolában is természetesen a kóruséneklésnek kell a zeneoktatás alapját alkotnia. A hangsze­res oktatás jelentőségét sem szabad azon­ban szem elől tévesztenünk. A hangszert tanulók soraiból alakul ki majd a leg­­biztosabban a jövő kamara- és szimfonikus, hangversenyeinek hallgató tábora. Szükség van tehát több népi zeneiskola felállítá­sára (Kolozsváron még ma sincs!), vala­mint a pionír-házak különböző hangszeres, tanerőkkel való kiegészítésére. Ifjúságunk daloló kedvének serkentésére a szakszervezeti és falusi kórusok orszá­gos versenyének mintájára évente meg­tartandó országos gyermekkar-verseny mi­előbbi megszervezését ajánljuk. A kolozs­vári középiskoláknak a Zeneszerző Szö­vetség kolozsvári fiókja, valamint a helyi tanügyi szervek kezdeményezése folytán nemrég megrendezett kórusversenye be­bizonyította, hogy ezt nem csak a tanárok, hanem elsősorban maga az ifjúság, ha kell áldozatvállalás árán is akarja, sürgeti. Iz­gatott, a közös éneklés örömétől átszelle­mült gyermeksereg ajkán hangzottak el a legszebb román, magyar, szovjet, francia stb. gyermek­kar művek. A Zeneszerző Szövetségnek a művészeti kiadóval kar­öltve elsődleges feladatként gondoskodnia kell gyermekkar-irodalmunk gazdagításá­ról. El kell oszlatni azt a káros tévhitet, hogy a gyermek-zeneirodalom másodlagos, periférikus problémája zeneműveltségünk­nek. Legfelkészültebb, leghivatottabb al­kotóinknak kell elsősorban magukévá ten­niük ezt a hazánk zenekultúrájának egész­,­séges alapjait biztosító feladatot, előse­gítve gyermek-énekkar mozgalmunk izmo­sodását. EISIKOVITS MIHÁLY

Next