Útunk/Utunk, 1955 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1955-07-01 / 26. szám
Marosi Péter Legújabb szépprózánk újraolvasásakor című cikken elgondolkozva körülbelül így momondíroztam: — Megvan a kiinduló pont az alapos, termékeny vitákhoz, hosszú-hosszú íve óta először. A katikus alapos és áldozatos munkát végzett: sok-sok száz oldalt olvasott végig. Összefüggésében és fejlődésében vizsgálja prózánk kérdéseit. És milyen tapintatos: akár a jó orvos, a diagnózisra forditja a legtöbb figyelmet, körültekintő, óvatos „kezelési“ javaslataiban. Végre, van mihek hozzászólni. A konzílium meg is kezdődött. AZ ELSŐ VELEMENY-NYILVANÍTO -Nagy István. Szenvedelyesen, mint mindig, es ebben az esetben nem egészen megfontoltan beszel. Atinoz az orvosprofesszorhoz hasonlít, aki a maga elméleteinek visszautasításától relingerben jön a beteg ugyanaz es ra se nezve, folytatja régi vitáit kartársaival. De hagyjuk az orvos-beteg példázatát. Nem betegágynál állunk, amikor prózánk és általában unalmunk kérdéseit vitatjuk. Egészséges, életerős fiatalemberről van szó, aki nagy felelősséggel járó feladatot kapott és annak sikeres teljesítése közben nem mindig mutatkozott elég érettnek, elég komolynak. Ragadjuk ki Marosi Péter cikkéből azt a néhány port, amely a legerősebben ven lel elveszelő irodalmunk, sőt egész irodalmunk lejtenesének központi kérdését. „Milyen képet kap Olvasónk a szocializmus épvésének mai hazai szakaszáról, amikor a legujabb szepprozanküanang akad a munkáson esetevel foglalkozo mu, alig akad munkahős, amikor íróink ritkán vonatkoznak uj tarsadalmunk vezetoereje, a munkásosztály hőseinek abrázolására? Mennyisegueg is igen kevés ilyen témájú szépprózai munka akad tavalyi lapjainkban, minőségileg pedig a legtöbbjük a gyengébDen sikerűnek közé tartozik.“ Marosi lényegesen az utolsó másfél év prózai termését vizsgálja. Ha nagyob távontban tekintjük át a munkástéma útját írodalmunkban, úgy nemcsak megtorpanásról kell beszélnünk, hanem egyenesen visszaesésről, vagy talán puszta veretlen s a szerkesztők ügyelmetlensege az oka annak, hogy a Hazánk magyar emeszelei című antológia (megjelent 1914. végéns különben is tajvaniasan kevés munkastemáju irasai kozul a legujabb, Dimeny István untok című elmeszelese 1963-as keletű. Nem mintha a munkástéma teljesen eltűnt volna az utóbbi évek során. De a válogatók kezet megkötötte a sematizmus es ruinizmus tultengese éppen az ilyen írásokban. Uj irodalmunk semmit sem veszten azáltal, hogy a sematizmus eleni harc, az életigazság és a művészi érték mind erélyesebb követelése száműzte a lapoknál és a kiadói munkaterveknol a munkastema tehetsegtelen „iparlovagjait“ — mert ilyenek is akadtak. De hogyan történt az, hogy a tehetséges és becsületes írók sem küzdöttek meg ezzel a temával, nogy van az, hogy a regenyben, jó tíz évvel lelszavarulásunk után, meg mindig Nagy Iytvaiira kell, mint örvendetes kivételre hivatkoznunk? NEM ELŐSZÖTT VETŐDIK FEL ez a kérdés. Itt az ideje, hogy a helyzet magyarázasan túlhaladva, megbeszéljük megváltoztatásának útját , módjait. Őszintén meg kell mondanom, Nagy István hozzászólása a Marosi Peter cikkében felvetett kérdésekhez érzésem szerint nem járul hozzá ahhoz, hogy közös erővel, hatékonyas tervszerű munkával egységes frontot alakítsunk ki a munkástéma és általában az ország életének döntő témái megragadására, művészi ábrázolására. Nem mintha rapszodikus megjegyzéseiben nem lenne sok reszlet igazság, nem mintha tanácsai mind elvetetnek lennének. De feltűnő, hogy éppen az az író, aki a legilletékesebben tudja hozzászólni a kérdés lényegéhez, mennyire nem összpontosítja ügyeimet az írók, az írói szervezet, az irodalmi sajtó és a kiadók munkájának döntő láncszemére. Ingerült türelmetlenségre vall az a mód, ahogy Nagy István sommásan pálcát tör nemcsak Horváth István nemrégiben megjelent Csali grófja, hanem Asztalos István még készülőben lévő falu-regénye fölött is. Alig hiszem, hogy igaza lenne, amikor meghúzza a vészharangot az „anekdotázó kevelyeskedés“ túltengése miatt, különösen ha azt is megnézzük, milyen példákkal illusztrálja komor figyelmeztetéseit. Lehet kifogásolni, hogy Horváth Iytván alórik a parlagot folytatása helyett más témát dolgoz fel új elbeszélésében, de önkényes annak névadó alakjában berken „visszaterjesztését“ látni; bírálható Fodor Az állatleselés című novellájáért vagy akármelyik más írásáért, de aligha lehet azok érdemeit vagy tavait leütő András? „rossz“ példájának betudni. Általában vigyáznunk kell arra, nehogy összetévesszük az élet derűsen komoly ábrázolását, vagy akár a valóságban előforduló idillek idősként való bemutatását az idillizmussal. Hogy egyetlen, de meggyőző példát idézzek, Huszár Sándor Moldvai rózsaszál című elbeszélése (ütünk, 1955. 24. sz.) nemcsak derűs és hamvasan kedves írás, hanem egyenesen idill — gyári idill. Idill Asztalos István Jaj de bajos a szerelmet titkolni címen közölt regényrészlete is. Várjuk meg a regény megjelenéset s akkor majd megállapíthatjuk, hogy illlusta-e az egész regény? Aligha létezhet kevésbé idillista dolog — az igazi idillnél. Utóvégre az idill az élet része. Az idillizmus ott kezdődik, amikor az író az egész életet idillnek hazudja. Baj az, ha Nagy István türelmetlen és emiatt igazságtalan írótársaival szemben. De sokkal nagyobb baj az, ha a munkásélet tapasztalt és úttörő ábrázolója mostani hozzászólásában is a gyári és üzemi emberek ábrázolásának nehézségeit hangsúlyozza, ahelyett, hogy saját gyakorlata alapján aehézségekkel való birkózás és a nehézségek legyőzésének útját mutatná meg. Nem lett volna sem fölösleges, sem érdektelen, ha komolyabban utánanézett volna s velünk is közölte volna, mi az oka annak, hogy a döntő és valóban jogos kifogások, melyekkel falusi és városi témákat feldolgozó írótársait illeti, nagyrészt reá is érvényesek. HALLGASSUK MEGÍRSÁGY ISTVÁN érdekes és helytálló megjegyzéseit: „Hazai szépprózánk nem követte mindenben a hatalomra jutott munkásosztály s a dolgozó parasztok élenjáró hőseit a hatalomgyakorlásnak azokra a vezető helyeire, ahol egy egész gazdaság vagy egész rajon, tartomány vagy az egész ország népének haladásáért kell felelniök, Íróink, mondhatnánk, alább ereszkedtek azokhoz, akik a népből éppen csak most indulnak el valahol a politikai öntudatnak és műveltségnek legalacsonyabb fokáról.“ Igaz. De mentes-e ettől a hibától maga Nagy István? Van-e folytatása művében az Ami felér egy győzelemmel munkaversenyének? Találkozunk-e nála később Bucsi, a szocialista építés immár sokéves gyakorlatában megedzett, megnövekedett munkásigazgató-társaival? Kellő figyelmet fordít-e Nagy István A mi lányainkban a „politikai öntudatnak és műveltségnek legalacsonyabb fokáról“ elinduló hősök mellett azokra a munkásokra, akiket a mi világunk felelősséggel teljes, élenjáró emberi tulajdonságok és vonások kialakulását feltételező és megkövetelő helyekre állított? A gyárigazgató, a pártszervezeti titkár alig-alig jelzett alakjainak vázlatossága A mi lányainkban „nem“-mel válaszol ezekre a kérdésekre. Miért van ez így? Miért van így még vezető és tapasztalt íróknál, közöttük Nagy Istvánnál is? Nagy István sok okot hoz fel cikkében. Soroljuk fel őket mi is, akár a színlapokon, „megjelenési“ sorrendben: 1. az írók „egyike-másika csak az útjába eső témákat kapta fel“. 2. A bírálat követelte ugyan, hogy az írók az „élet sűrűjébe vessék magukat“, de nem mutatta meg, „hol is látja hát az élet sűrűjét“? 3. A kritikusok nem tudták megmutatni az íróknak, hogyan kell bizonyos bonyolult kérdéseket ábrázolni (például az osztályellenséget a mai üzemekben). 4. A mi mai életünk ellentétben a „klasszikusok“ által ábrázolt valósággal („klaszszikusaink évszázadokon át kialakult rendszer légkörében nevelkedtek fel“) „annyira új, új az írónak is, hogy az abban való eligazodás, a legfontosabb felismerése körül segítségére kell jönnie egész társadalmunknak. Mindenekelőtt az íróknál jobban tájékozódó kritikának“. 5. íróknak, kritikusoknak találkozniok kellene politikai szervezőkkel, párt- és szakszervezeti meg néptanácsi vezető aktivistákkal, akiknek „a legnagyobb áttekintésük van, akik ismerik az élenjáró fizikai és értelmiségi dolgozók közül a legkiválóbbakat; azokat, akik a legtöbbet adtak az országnak, akiknek az átformálódása a legtanulságosabb s azokat is, akik nagyokat hibáznak“. 6. Annak, hogy Marosi megállapítása szerint „olvasóink nem érezhetik elég jelentősnek legújabb szépprózánkat“ a mélyebb okok mellett („az írók valóságismeretének, ideológiai, esztétikai ismereteinek, műveltségüknek hiányai“) oka a hazai magyar irodalom túlméretezett adminisztrálása is. A FENTI FELSOROLÁSBAN egyetlen olyan megjegyzés sincs, amelyet, mint teljesen alaptalant el lehetne utasítani. De egészükben és ebben a sorrendben mégis hibás felfogásáról tanúskodnak. Persze, szerencsére Nagy István írói gyakorlatában nem követi ezeket az „elméleti“ tételeket, illetve nem követi őket következetesen. Van valami akaratlan komikum abban s mit tehetek, vállalom ezt a komikumot — Nagy István lelke rajta — ha valaki a Nincs megállás, Oltyánok unokái, A szomszédság nevében, A legmagasabb hőfokon, A mi lányaink írójának „magyarázza“, hogy a párt és állami szervek vezetői s a többékevésbé hivatásos és hivatott kritikusok legjobb akarattal sem mutathatják meg az írónak, hol az „élet sűrűje“, azon kívül, amit az író nélkülük is jól tud. Tudniillik, hogy az élet sűrűje az üzemekben, a bányákban, a kollektív gazdaságokban, a falvakon, az iskolákban, a tudományos intézetekben, a művészeti intézményekben van. Nem adhat az írónak konkrét útmutatást arra, hogy miről és hogyan írjon a mégoly alapos ideológiai és esztétikai felkészültség sem. Az író nem az életbe kiküldött „inspektor“, hanem felfedező. Felfedezi a maga konkrétségében, emberi jellemek kialakulásában, összeütközéseiben ábrázolja azt, amiről a társadalom fejlődéséről szóló tudomány , általában helyesen, de elvontan tájékoztatja. Az az élet, amelyhez az író közeledik, maga is szakadatlan változásban van. Az író hivatása az, hogy a művészi igazság erejével e változások lényegét, irányát felfedje, hogy a harc ábrázolásával művét e változások hajtóerejévé tegye, így volt ez mindig. Miért is éltek volna a nagy klasszikusok „évszázadok óta kialakult rendszer légkörében“, amikor a legnagyobb és a legmaradandóbb írói művek éppen a maguk korának forrongásaiból, változásaiból emelték ki és örökítették meg hőseik új vonásait? Vajon tényleg az az objektív nehézség, hogy társadalmunk a gyors változások időszakában van? úgy vélem, hogy nem. A mi társadalmunk megadja az írónak a maximális segítséget. Éppen azáltal, hogy létezik, éppen azáltal, hogy az új emberi viszonylatok, feszültségek és küzdelmek tömkelegét veti elő nyersanyagként. Az írón áll, hogy felfedezi-e, megformálja-e, akarja és tudja-e megformálni ezt az anyagot. Gondolom, most már nemcsak Nagy Istvánnal, hanem sok más írónkkal, idősebbekkel és fiatalabbakkal is vitázom. Először is azt szeretném leszögezni, hogy íróink gárdája egészében mind az ideológiai-politikai felkészültség, mind a mesterségbeli tudás tekintetében kétségtelenül sokkal magasabb színvonalon áll ma, mint mondjuk az ötéves terv első évében, amikor pedig a munkástémáról szóló írások számosabbak és gyengeségeik ellenére is „jelentősebbek“ voltak, mint a legközelebbi múltban. HIBA LENNE a „munkástémát“ elszigetelten vizsgálni irodalmunk egészétől. A fenti megállapítás éppen úgy érvényes a falusi témára, a prózára és a költészetre, stb. Egyszerűen rágalom lenne, ha a visszaesést, tudniillik a tematikai sokoldalúság és mélység, a nagy igények tagadhatatlan gyengülését, az írók szubjektív szándékainak megváltozásában keresnénk. Íróink ma elméletileg és mesterségbelileg többet tudnak, mint évekkel ezelőtt s szándékuk ugyanaz: műveikkel ábrázolni az új és a régi harcát s hozzájárulni az új győzelméhez. Hol a hibák oka? Nagy István rámutat számos részletokra és helyes következtetéseket von le kiküszöbölésükre. Valóban, szükséges az, hogy a kritika jobban végezze munkáját, hogy az írók találkozzanak vezető párt- és állami aktivistákkal, van javítani való — sok javítani való — a kéziratokkal foglalkozó szerkesztőségek és kiadói szervek tevékenységében is. De az alapvető tények tények maradnak: sem a szerkesztőségek, sem a kiadók nem utasítottak vissza jó, időszerű, lényeges kérdéseket felvető írásokat, vagy ha ilyesmi elő is fordult, az csak ritka kivétel lehetett. Ilyen írásokat ugyanis igen gyéren kaptak mostanában a kiadók és a szerkesztőségek. Az igazi okokat mégis csak az írók és az élet kapcsolatában kell keresnünk. Azok a kérdések, melyek felvetését az irodalom egészétől követeljük — és joggal követeljük — óriási tömegben vetődnek fel az életben. Azok a hősök, akiknek indulásáról annyi írás adott hírt évekkel ezelőtt, tovább fejlődtek, magasabb posztokon, vagy legalábbis gazdagabb tapasztalatokkal, kialakultabb jellemmel, mélyebb tudással végzik mindennapi munkájukat, amely kisebb-nagyobb, jelentősebb, vagy szerényebb része vagy részecskéje a mi irodalmunk nagy témájának: a szocialista építésinek, a szocialista ember nevelődésének. De éppen a rendszer és az emberek fejlődése hozza magával, hogy az élet által felvetett kérdések bontyafultabbá váltak. Azok az írók és költők, akik az indulás pátoszát viszonylag könynyen megragadták és ábrázolni tudták, nem egy esetben az életen kérik számon saját illúzióikat. A szocialista építés bonyolult és ellentmondásos folyamat. A harc nem csupa indulásból és még kevésbé könnyű győzelmek sorozatából áll. Vannak — gyakran nagy — nehézségei. A végső győzelemhez vezető nagy hadjáratnak vannak vesztett ütközetei is. A patetikus ábrázolást követelő szuronyrohamok után jönnek az ostrom, a megközelítő hadmozdulatokidőszakai. Más a pátosza például az államosítás forradalmi aktusának és a munkásigazgatók indulásának, és megint más a szocialista üzemek fejjesztésének. 1940 óta Bucsi talán valamelyik minisztérium vezérigazgatója, vagy közben leérettségizett és a gepeszmérnöki fakultást végzi munkahelyéről. Íróink jószándékában nincsen jogunk kételkedni. De abban nem vagyunk biztosak, hogy eszmei felkészültségük, általános es helyi tájékozottságuk, az etet lényeges kérdéseivel való kapcsolatuk minden esetben biztosítja-e mindenkinek azt, ami döntő: a perspektívát. Nem vergődött-e egyikük-másikuk a nurra-optimizmus és a szárnyaszegett kishiitűség között? Nem tévesztették-e össze mások az élet valóságos ábrázolásának jogos követelését, a lakkozás és szépítés elleni narcot, a kívülről, vagy éppen letutról való deletista hibakereséssel? Hát olyanok nem akadtak, akik meg így okoskodtak: „A nenezségek ábrázolása nehéz, ínaaDD beszéljünk masról". Nem volt-e nem egy esetben a „tematikai igénytelenség“ éppen a deletizmus hamispénzének másik oldala? Gondolom, ilyen hibák előfordultak és még mindig előfordulnak. Harcolnunk kell ellenük, tervszerűen, tudatosan, kitartóan. És ennek a harcnak nem maradhatnak el az eredményei sem. De ezt a harcot szervezni, folytatni kell. Vannak hozzá erőink. A jószándék szükséges, de nem elégséges. Önállóan tájékozódni az eset bonyolult jelenségeiben, mint Bolohov mondotta, egyetlen parancsra, a szívünk parancsára nangatva, renedezni azt, ami fontos s megírni úgy, hogy gyönyörködtetve használjon: ez az író feladata. Magának kell megküzdenie vele s a kritika, a szerkesztő, a kiadó, az írói szervezet csak segítheti ebben. Az író felelőssége egyém, de az már valóban közös hibánk, na nálunk túl sok a meg kiaknázatlan lehetőség, több a követendő jó hagyomány és értékes kezdeményezés, mint a teljes siker az élet és az irodalom fejlődésének döntő irányában. A kibontakozás útját példázza az ezután következő néhány megjegyzés.t . A ROMÁNIAI MAUVAii IRoDaLOMNak egyik hagyományos és gazdagon ábrázolt témája — maga a valóság sugalmazta ezt a témát — az erdőmunkások, a fatelepek világa. Kahana Mózes igazságtalanul elfelejtet tarackos című regénye, Szilágyi András Uj pásztora, Salamuri Ernő költészete címe, milyen gazdag hagyománya van ennek a témának a múltból, uj irodalmunk nem vált hűtlenné hozzánk. Lapp Ferenc három regénye, Balla Károly Fény a négyeken című elbeszélése tanúskodik erről. De hogy van az, hogy az erdők és a fatelepek mai világáról, a gépesítés, a szocialista nagyüzemi munka szabad világáról, az erdei emberek és a fűrészgyári munkások mai életeről, a vásárhelyi hatalmas és modern fafeldolgozó üzemről csak néhány riportban kapunk hírt. Pedig ma már a malt mi, a marosvölgyi üzemek dicsőséges forradalmi múltját is, jobban ismerjük, hiszen történettudományunk értékett feltáró munkát végzett ezen a téren. Nem követeli-e maga a valóság azt, hogy valaki újra kézbe vegye ezt a témát? Nem lenne-e helyes és üdvös, ha például Papp Ferenc, aki a Vinarostető és az Acélfogak óta, újabb elbeszéléseinek tanúsága szerint, oly nagy utat tett meg az írói mesterség — az „embertudomány“ — elméletében és technikájában, visszatérne, nem korábbi hőseihez, hanem a témához, az igényhez, a nagy formához? (Persze, ha véletlenül más igényes terv foglalkoztatja, tisztelettel visszavonom kéretlen tanácsomat ). Panaszkodunk az írók hiányos élettapasztalatára is. De hasznosnyák-e a ténylegesen meglevő, éppen életrajzuk már lezajlott fejezeteiben szerzett tapasztalatkincsei? Papp Ferencnek nyilván vannak tapasztalatai az erdők és a fűrésztelepek világáról. De vegyünk még egy példát. A napokban meglátogattam egy nagyváradi nyomdát. A gépszedő, aki annak idején, majd tíz évvel ezelőtt, olvashatatlan kéziratainkat szidta és nem egyszer kaján örömmel javította ki rögtönzött újságíróink stílus-, sőt helyesírási hibáit is, mint a közel ötszáz munkást foglalkoztató grafikai „kombinát“ igazgatója vezetett végig a régi és vadonatúj termeken, ahol kevés régi gép mellett sok újat, sok új arc mellett kevés régit láttam: öreg gépek és régi munkások tanúi annak a szerény és kalandos indulásinak, amelyből ez a mintaszerű üzem, mégpedig nemcsak a komoly állami befektetések alapján, hanem munkásainak és vezetőinek találékonyságából, ötletességéből és odaadó munkájából is született. Miért említem ezt az esetet? Mert ime, itt van egy nagy téma, még hozzá epikus téma és van is, aki megírja. Egy fiatal írónk, akinek finom, plasztikus, színes írásaiban éppen az epikus mozgalmasságot hiányoljuk. És ez a natal író tövirőlhegyire ismeri ennek az üzemnek történetét: mint öntödei munkás maga is részt vett benne és azután még évekig ugyancsak ott dolgozott, most már újságírói minőségben. Ma az Utunk szerkesztőségében dolgozik. Hornyák József a neve. És na jól tudom, a kolozsvári nyomdai üzem életét is volt alkalma nem „kiszállások“, hanem hosszú mindennapos munkakapcsolat alapján „tanulmányozni“. Melyik író, melyik kritikus és melyik olvasó nem tudna ilyen és ennél érdekesebb, tipikusabb példákat felhozni, üzemek és méginkább emberek növekedésének történetéről. Rengeteg téma keres rengeteg szerzőt! * Nagy István elvtársi Engedd meg, hogy egy ősrégi szólást variálva forduljak hozzád. Amikor a szalamiszi csata előtt az egyesült görög hajóraj haditervéről vitatkoztak, a spártai lovezér indulatában kezet emelt az athéni Temisztoklészre. „Üss, de hallgass meg“ — mondta a szalamiszi győzelem szervezője. Üsd a kritikát, de hallgasd meg, ha igaza van, író elvtársak! Ne Nagy István a munkástéma nehézségeiről szóló elméletét kövessétek, hanem azt a jó példát, amelyet művei adnak a munkástéma meghódításában — a Földi Jánost bekapja a várostól A mi lányaink-ig. Keljetek vele elvtársi versenyre a nagy és valóban nehéz téma, a mai igényeknek és feladatoknak megfelelő eszmei és művészi színvonalon való ábrázolásáért. Egész irodalmunk fejlődéséért, további gazdagodásáért, mélyüléséért, hatékonyságának növekedéséért harcoltak, ha ezt megteszitek. CSEHI GYULA VITA A NÖVEKEDÉS NEHÉZSÉGEI ÉS LEGYŐZÉSÜK ÚTJAI BÉKÉSI SZÁMADÓ ERNŐ Szexit kaszálok A rét szélén kaszát kalapálok, A nádasban rigó karatyol, Visszhangzik a csengő kaszapengés, Kakuk szól rá messze valahol. Csapácsom a szagos szénarendet, Térdre hull a tenger margarét, Az acélon szélködlő harmattól Szivárványos előttem a rét. Lila zsályán pillangók hintáznak, A fű alól fürge nyúl szalad, Az Ér-vízből, mint egy bazsarózsa, Vérpirosan felbukkan a nap. HÁ-i tuú űJ£ ci cúqi röQ (jdett Nyitogatnak lassan a szőlőben, Nótaszóra húzzák a kapát. Fejük felett hintázik a szélben A pattogó barackfavirág. Sok bora lesz a kollektívának. Az idő most jó termést mutat. Övék lesz ■..! az ingyenélő nagyúr Nem hörböli fel a borukat. Ütemesen pendülnek a kapák. Az egész sor egy ritmusra ring. Mint a hulló tavaszragyogásban Hajladozó bimbós rozmaring. Matematikusaink temesvári tanácskozása T_hatalmas forgalmú állomás, széles homlokzatú, tetszetős épületek, a Begán átvezető, egyszerűségükkel megkapó ívelt hidak, nagy forgalom, villamosok zakatolása, troleybuszok nesztelen gördülése, hatalmas kereskedelmi forgalom, nyüzsgő piacok, gyárkémények százai és főleg mindenütt, a város középpontjától a széléig kertek és parkok — ez az első és, bevallhatjuk, lenyűgöző benyomás, amelyet Temesvár az érkezőre gyakorol. Jól ismerjük a sajtóból: munkaversenyek, tervtúlteljesítések, sportversenyek, műszaki újítások szülővárosa ez. Most azonban egy másik oldaláról mutatkozik be: tudományos életének hagyományait és eredményeit ismerjük meg. A Román Népköztársaság Tudományos Akadémiájának Elnöksége úgy határozott, hogy júniusban Temesváron tartják meg az ország egész tudományos életének egy kimagasló eseményét: a differenciál-geometria kérdéseit vitató tanácskozást. A kérdéskör nemcsak a matematikusok érdeklődését keltette fel. A tanácskozáson résztvevő kétszáz küldött között számos fizikust, mérnököt láthattunk. A rendezés megtisztelő feladata — és fáradsága — joggal illette meg ezt a várost. A tanácskozáson közölt eredmények is bebizonyították, hogy milyen régi és mélygyökerű hagyományokon épül és mennyire széleskörű e város matematikusainak tudományos kutatómunkája. A temesvári vár falai között bontakozott ki 1823—1826-ban a tudományok történetében először — a nem-euklideszi geometria korszakalkotó gondolata, innen értesíti Bolyai János apját nevezetes levelében nagy felfedezéséről. (Helyes volna táblát elhelyezni Bolyai János ötletének és tudományos munkásságának emlékére). Ma pedig professzorok és fiatal kutatók egész seregének alkotómunkája tanúskodik a temesvári tudományos tevékenység pezsgéséről, pártunk és kormányunk által irányított tudományos életünk fellendüléséről. A tanácskozás jellegzetessége a haladó tudományos hagyományok és a százszorosan kiteljesedett jelen szoros összefonódása .A differenciál-geometria az a terület, amelyet hazánk matematikusai a múltban is különös figyelemmel műveltek. Maga Bolyai János egyike első úttörőinek, de később is olyan nagy nevek fűződnek e tudományághoz, mint E. Bacaloglu, G. Iifeica, A. Pantazi. Ma pedig már nem elszigetelt kutatók, hanem széles kollektívák munkáját láthatjuk és ezeket a fiatal kutatókat olyan nemzetközi hírnévnek örvendő tudósok vezetik, mint A. Myller akadémikus és Gh. Vrânceanu professzor. A differenciál-geometria egyes területeit, mint például a cetroaffin-geometriát joggal mondhatjuk román alkotásnak. A tanácskozáson elhangzott jelentések elsősorban ezeket az eredményeket mérték fel, értékelték hazánk matematikusainak szerepét e tudományág fejlődésében. Ez a mérleg szorosan összefonódott a matematika fejlődése időszerű kérdéseinek elemzésével. Világosan kiderült a differenciál-geometria eredményeinek nagy jelentősége a matematika többi ága, a fizika és a technika számára. A differenciál-geometria sokoldalú, öszszetett tudományág. A felületek és görbék tulajdonságait vizsgálja, görbületüket, az ívek hosszát méri, tehát mértan, de az analitikus geometriából nőtt ki, tehát az algebrával is szorosan összefonódik. Jellegzetes sajátosságaazért is kapta a „differenciál“ előtétet), hogy a legszélesebb mértékben felhasználja a differenciál és integrál számítás eredményeit. Időszerűségét még az is alátámasztja, hogy a lehető legszorosabban összefonódik a jelenkori fizikai kutatásokkal, különösen a relativitás elméletével, mely a differenciálgeometria nélkül létre sem jöhetett volna. A tanácskozáson az összefoglaló jellegű jelentésekkel párhuzamosan tudományos közleményekben számoltak be a hazánk legkülönbözőbb részeiben dolgozó kutatók elért eredményeikről. Az előadásokat vita követte. De a megbeszélések lényegében az üléseken kívül, a szünetekben és az esti órákban kezdődtek. A iaşi tudósok bukaresti kollegáikkal beszélgettek, egy kolozsvárii professzornak Bukarestben dolgozó volt növendéke számolt be munkájáról, a nagyváradi, bukaresti, temesvári és kolozsvári elvtársak barátságos eszmecserét folytattak a Matematikai és Fizikai Társulat munkájáról. De mindenekelőtt közös szenvedélyükről beszélgettek a küldöttek: a matematikáról. A differenciál-geometria specialistái megismerték egymás munkamódszereit, legújabb eredményeit és átfogó képet nyertek tudományáguk időszerű kérdéseiről. Egy fiatal, bukaresti elvtársnő bevallása szerint most sikerült, először meglátnia országos méretekben a kutatások irányát és saját kollektívájuk munkájának nagy összefüggéseit. A tanácskozáson megismert, számos olyan kérdést, melyekkel a jövőben foglalkozni szeretne és úgy érzi, hogy döntő segítséget kapott jelenlegi munkájában is. Megakadt volt egy ponton, amelyet sehogy sem tudott megoldani és itt a viták során egy olyan módszert talált, amely majdnem bizonyosan eredményhez vezeti. A más ágban dolgozó matematikusok között is élénk érdeklődés indult meg a differenciál-geometria kérdései iránt, mivel a tanácskozáson igen élesen kidomborodott a különböző tudományágak együttműködésének termékenysége. .Különösen értékes szempontot vetett fel Gr. C. Moisil akadémikus jelentése. A tanácskozás azonban még termékenyebb lehetett volna, ha a résztvevők több bátorsággal és lelkesedéssel kapcsolódtak volna be a vitákba. A beszámolók utáni viták azonban igen sok esetben el is maradtak. Ezeket a vitákat csak bizonyos mértékben pótolták a terem falain kívüli szűkebb körű megbeszélések. Matematikusaink temesvári tanácskozása élénk bizonyságát adta annak a hazafias lendületnek, amellyel saját tudományuk és ezzel hazánk felvirágoztatásáért dolgoznak, élénk pezsgést indított meg a szakemberek körében: részvevői új ismeretekkel, új ötletekkel, új kérdésekkel és fokozott lendülettel tértek vissza állandó munkahelyükre. HAMBURG PÉTER A CSÍKSZENTKIRÁLYI DÁK KINCS Hazánk területét a római hódítás előtti századokban különböző dák törzsek lakták. Életük, anyagi és szellemi kultúrájuk megismerése érdekében az ország különböző részein ásatásokat végeznek. A dákok életeit őrző emlékek kerültek felszínre többek között Hunyad tartomány, Dél-Moldova és Havasalföld területén. A régészeti kutatások által feltárt különböző jellegű leletek között a fémművességgel kapcsolatos bizonyító anyag is található. A művészet színvonaláig eljutott, aránylag fejlett kézművességet tár elénk a csíkszentkirályi dák ezüstkincs, melyet a Csíkszeredai Rajoni Múzeum munkaközössége dolgozott fel. E lelet révén a dák törzsek anyagi és szellemi műveltségének eddig ismeretlen gazdagsága és kifejezőkészsége vitágosodik meg. (A kincset kőbányászás alkalmával fedezték fel s a szocializmust építő ember megváltozott egyéniségére jellemzően a bányamunkások és tisztviselők a talált tárgyakat gondosan összegyűjtötték, és átadták a Csíkszeredai múzeumnak.) A csíkszentkirályi kincset , tizenöt aranyozott ezüstkupát, két karperecét, egy ezüst fibulát és két görög érmet — birtokosa annak idején nagyobb agyagedényben rejtette el. Valószínű, hogy a kincs tulajdonosa a dák törzsi nemesség tagja volt. Az ezüst lelet díszítőmotívumainak vizsgálata kétségtelenül arra utal, hogy a belső fejlődés mellett a kincs készítéséhez szkíta és görög elemek is hozzájárultak. Az érmek révén lehetővé vált a kincs elrejtési idejének közelebbi meghatározása: i. e. I. század, a dák állam kezdete, Burebista dák király kora. Jelentős számunkra ez a kincslelet, mert hozzájárul a dákok anyagi kultúrájának és az ötvösség fejlettségének megismeréséhez. Fontos, főleg azért, mert az ezüstkincsleletek sorában újabb bizonyíték a dák társadalom kebelében végbemenő vagyoni és társadalmi elkülönülési folyamatok igazolására. Ezek éppen a kincs keletkezési korában a kezdetleges osztálytársadalom kialakulásához vezettek s — részben ennek következtében — létrejöttek az első dák állam kialakulásának feltételei is. Közöljük a csíkszentkirályi kincslelet egyik talpas ezüstkelyhének fényképmásolatát. SZÉKELY ZOLTÁN Talpas ezüstkupa UTUNK ZENEKULTÚRÁNK EGYES KÉRDÉSEIRŐL A széles népi tömegek zenei műveltségének kérdése kultúrforradalmunks szerves részét alkotja. Nem szorul ma már különösebb bizonyításra, hogy a művészet, a zene jelentős tényezője az ember harmonikus nevelésének, sokoldalú kiteljesedésének, gazdagításának. Népi demokratikus rendszerünk az elmúlt tíz év során számos, messzi távlatokat nyitó kezdeményezést, intézkedést tett e probléma kedvező megoldása érdekében. A szakmai képzettség megalapozására megteremtettük az elengedhetetlenül szükséges elemi és középfokú szakiskolák hálózatát. Zenekedvelők továbbképzése számára egyes városainkban népi zeneiskolák nyíltak. A régi polgári Romániában egyetlen, fővárosi állami filharmónia működött — ma szinte valamennyi jelentősebb városunkban állami szimfonikus zenekarok biztosítják a rendszeres hangversenyéletet. Beláthatatlan jelentőségű teljesítmény az immár többezerre rúgó szakszervezeti és falusi énekkarok megszervezése, amelyek százezres tömegeket kapcsolnak be az aktív zeneéletbe. Mindezen eredmények ellenére még sok a tennivalónk. Igen sajnálatos tény, hogy a művészi, különösen a zeneműveletség elterjedése terén ma még súlyos fogyatékosságok észlelhetők. A zeneileg tájékozatlan tömegeink egy részét még mindig főleg a silány, zenei ponyvairodalom, az egészséges szórakozás vágyát elposványosító, ízléstromboló kispolgári operett termék vonzza. Pedig a zene kétségtelenül a leguniverzálisabb művészet, amellyel minden egészséges lelkületű ember termékeny kapcsolatot teremthet. Hol keresendő tehát e ferde helyzet magyarázata, oka? A tömegek zenei nevelésének hiányában, a zenei nevelés irányításának elégtelenségében. Igényesebb zenekultúrához csakis alapos zenei nevelésen, a zeneanalfabetizmus felszámolásán, sok jó zene hallgatásán keresztül vezet az út. Közismert tény, hogy a tömegek zenei nevelésének legalkalmasabb eszköze nem a hangszer, amely egyrészt nehezen szerezhető be és több évig tartó rendszeres, türelmes tanulást igényel, hanem az énekkar. Közművelődésünk vezetői tehát helyes úton jártak, amikor a kóruskultúrát állították zenepolitikánk tengelyébe. Megfeledkeztünk viszont e roppant énekkar-hálózat továbbiejfedésének legfontosabb feltételéről, a kellő szakmai felkészültséggel és műveltséggel rendelkező karnagyok képzéséről. A legutóbbi országos versenyek alkalmával ez nyilvánvalóvá vált, és elsősorban ennek tulajdonítható sok kórusunk mai egyhelyben topogása, nem kielégítő színvonala. A zenei írás és olvasás alapfogalmainak elsajátítása — ami egyáltalán nem tartozik az utópiák birodalmába —, valamint igényesebb, képzett karnagyok nélkül nem várhatjuk kórusmozgalmunk komoly javulását. Épp ezért szükségesnek tartjuk a karnagy, illetve az énektanár képzés komoly átszervezését és kiszélesítését. Tömegkórus-kultúránk fejlődésének elengedhetetlen feltétele továbbá a megfelelő, művészi szempontból kielégítő kórusanyag biztosítása. Énekkarainknak nem kell meghátrálniuk az igényesebb, bizonyos erőfeszítéseket igénylő művek elől. Csakis ezeken keresztül biztosíthatják fejlődésüket. El kell tűnniök énekkaraink műsorából a dilettáns fércműveknek, amelyek nemcsak fejlődésük átkos akadályai, hanem egyben a zenei közízlés megrontói. Jelentős mennyiségi megvalósításaink után tehát át kell térnünk végre a minőségért indítandó harcra, amelyet jobb kórusművek, alaposabb képzettségű karvezetők és a zenei írás-olvasás alapelemeinek kiterjesztése révén kell megvívnunk. Íme, üzemi, valamint falusi kórusszervezeteink legfontosabb, legégetőbb feladatai! Zenenevelésünk leglényegesebb, alapvető hibáját azonban a gyermekek zenenevelésének elhanyagolásában látjuk. Mint minden nevelési folyamat, a zenenevelés is érthetően gyermekkorban a leghatékonyabb. Középiskoláinkban a zeneoktatás évekig indokolatlanul szünetelt. Részleges újra-bevezetését, remélhetőleg, sürgősen a teljes jóvátétel követi. Komoly zeneműveltség alapjait az általános oktatás kezdeti fokán kell leraknunk. A rendszeres zeneoktatásnak az elemi, valamint a középiskolai tantervbe való visszaállítása képezi ehhez az első komoly lépést. Tisztában kell lennünk azzal, hogy az óvodai, elemi, középiskolai zenetanítás minőségén múlik társadalmunk zeneműveltségének helyesirányú fejlődése. Csakis a gyermek kellő időben és helyesen irányított zenenevelése hozhatja meg a jelenleg nem kielégítőhelyzet gyökeres megváltozását. Ennenk érdekében javítanunk kell mind az óvónő, mind a tanítóképzők zeneoktatásán, valamint komoly, megfelelő tanerőkkel való ellátásán. Az iskolában is természetesen a kóruséneklésnek kell a zeneoktatás alapját alkotnia. A hangszeres oktatás jelentőségét sem szabad azonban szem elől tévesztenünk. A hangszert tanulók soraiból alakul ki majd a legbiztosabban a jövő kamara- és szimfonikus, hangversenyeinek hallgató tábora. Szükség van tehát több népi zeneiskola felállítására (Kolozsváron még ma sincs!), valamint a pionír-házak különböző hangszeres, tanerőkkel való kiegészítésére. Ifjúságunk daloló kedvének serkentésére a szakszervezeti és falusi kórusok országos versenyének mintájára évente megtartandó országos gyermekkar-verseny mielőbbi megszervezését ajánljuk. A kolozsvári középiskoláknak a Zeneszerző Szövetség kolozsvári fiókja, valamint a helyi tanügyi szervek kezdeményezése folytán nemrég megrendezett kórusversenye bebizonyította, hogy ezt nem csak a tanárok, hanem elsősorban maga az ifjúság, ha kell áldozatvállalás árán is akarja, sürgeti. Izgatott, a közös éneklés örömétől átszellemült gyermeksereg ajkán hangzottak el a legszebb román, magyar, szovjet, francia stb. gyermekkar művek. A Zeneszerző Szövetségnek a művészeti kiadóval karöltve elsődleges feladatként gondoskodnia kell gyermekkar-irodalmunk gazdagításáról. El kell oszlatni azt a káros tévhitet, hogy a gyermek-zeneirodalom másodlagos, periférikus problémája zeneműveltségünknek. Legfelkészültebb, leghivatottabb alkotóinknak kell elsősorban magukévá tenniük ezt a hazánk zenekultúrájának egész,séges alapjait biztosító feladatot, elősegítve gyermek-énekkar mozgalmunk izmosodását. EISIKOVITS MIHÁLY