Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1958-10-23 / 42. szám
2 EGY KÖRKÉRDÉS TANULSÁGAI (Folytatás az első oldalról) utál a marxizmusig akarja megírni, a regény második részében szűkebben újságíró magát írná meg. Huszár Sándor a szatmári színház Halai színészgárdájának életét tervezi regénybe foglalni, s ugyancsak tervei közt szerepel egy ifjúsági regény, Hogyan lettem újságíró címmel. Kiss Jenő többek között egy részben önéletrajzi verses regényen dolgozik, egy szegény parasztgyermek küzdelméről, sorsáról az első világháború utáni időkben, s ugyancsak végső kidolgozás előtt áll egy négyfelvonásos színdarabja egy értelmiséginek a kommunista meggyőződésig vezető útjáról; Márki Zoltán nemsokára befejezi Tamás és Hedvig című regényét, s tervezi egy kisregény megírását a KISz-ről, illetve az ifjúság fejlődési lehetőségeiről a szocializmusban; és végül Panek Zoltán két kötetre tervezett regényen dolgozik a diákifjúság felszabadulás utáni harcairól, átalakulásáról, problémáiról, emellett tervezi egy szociográfiai riport megírását is volt gimnáziumi osztályáról. A jelenség nyilvánvaló: egyfajta beleléfordulás a legközvetlenebb élményvilág felé, s következésképp a múlt, illetve a félmúlt felé. Persze — ne értsük félre a dolgot — önmagában nincs ebben semmi hiba, sőt örülni lehet annak, hogy íróink a legbensőségesebb, leginkább vérükben levő élményüket akarják alkotásokba önteni (arról nem is szólva, hogy ifjúsági irodalmunk ezáltal feltehetően komoly lendületet kap — kivált ha idesoroljuk még Létay Lajos három kész, illetve nagyjából kész ifjúsági verses kötetét is, — és hogy az oly sokat reklamált értelmiségi téma elfoglalja majd az őt megillető helyét irodalmunkban). S ha a jelenség lélektani indítékát keressük, minden bizonnyal ide sorolható az a törekvés, amely így fogalmazható meg: engedjünk az élmény-kényszernek. Vagyis: okulva azon, hogy a sematizmus hordozója nem kis mértékben az élménytelenség volt, most már az élmény-kényszernek engedjünk. A törekvésnek ez a része feltétlenül csak helyeselhető, amennyiben szakítani akar azzal az írói, szerkesztői gyakorlattal, amely a téma időszerűségét és központi voltát hangsúlyozva, elhanyagolta az írói élmény fontosságát, s ily módon teret adott a jelentős és időszerű témájú, de az élmény hús-vér fedezetével nem hitelesített írásoknak. A törekvésnek azonban van egy másik oldala is, amely már korántsem helyeselhető, amennyiben abszolutizálja az ösztönös, közvetlen, többnyire önéletrajzi jellegű élményt, s ha nem is tagadja, de háttérbe szorítja a mai élet, a mai valóság lehető legszélesebb medrű, tudatos megismerésének szükségességét, egyszóval: a mai valósággal való lehető legelmélyültebb kapcsolatot. Annál is inkább így áll a helyzet, mert amint láttuk, nem egy-két író nagyjából egybeeső témaválasztásáról van szó, hanem többeknek olyan tematikai irányulásáról, amely külön-külön és tágabb értelemben véve aktuális ugyan, de összességében mégis elfordulást jelent a szorosabb értelemben vett aktualitástól. Magyarán szólva: amíg csak Márki Zoltánt vagy Panek Zoltánt (hogy csak a Zoltánokat említsük) foglalkoztatja a nagyjából azonos téma, addig nincs semmi hiba, sőt, alkotásaiknak már látatlanban előlegezhetjük — ha mást nem is — a ,,hézagpótló“ jelzőt, de mihelyt egyszerre nyolc író áll neki a többé-kevésbé azonos témának, s méghozzá nem ,,lírai röplapok“-ban vagy pillanatképekben, hanem többkötetes regényekben és novella-sorozatokban, akkor már — úgy véljük — joggal tehető szóvá: mi lesz a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség mai, égető problémáival? Nem ebbe a családba tartozik, de oldalági rokon ezzel a jelenséggel — persze, nem ilyen szembeszökő és tematikailag variáltabb — a múltbafordulás. Tudniillik, hogy Bajor Andor történelmi témájú szatirikus regényt tervez, Látó Anna regényes riportot a komandór telep fejlődéséről az államosításig, Orosz Irénnek megjelenés előtt áll Találkozás a hosszú úton című novelláskötete a felszabadulás előtti munkáséletről. Salamon László a lágeréletet akarja egy nagyszabású regényben feldolgozni. Zimán József pedig a tordai dolgozók 1931—32-es éveit szándékszik megírni dokumentációs regényben. Mondanunk sem kell, hogy mindezekre külön-külön is és együttvéve is igen nagy szükség van, s eszünk ágában sincs eltanácsolni a fenti írókat ezektől a témáktól. Csupán aggályunkat juttatjuk ismételten kifejezésre: vajon nem járul-e ez is hozzá az arányok olyanszerű eltolódásához, amely az égetően mai, jelenkori témát még inkább hézagpótló szerepre kárhoztatja? Mert alapjában véve csak erről van szó: az arányokról, arról, hogy arányaiban hogy fest a kép, az időszerű vagy kevésbé időszerű téma túlsúlya? Hiszen minél gazdagabb az irodalom tematikája, annál jobb, de ha a tematika gazdagodása és szélesedése az égetően időszerű és elsőrendűen lényeges téma rovására történik, akkor, úgy gondoljuk, helyénvaló íróink figyelmét felhívni arra, hogy a fenti témák mellett ne felejtsék el érdeklődésüket az aktuális témákra is kiterjeszteni. De hogy a kép teljes legyen és arányaiban is lássuk a dolgot, hadd vázoljuk fel a kedvező jelenséget is: a szorosabb értelemben vett mai téma jelentkezését az írói tervekben. Tehát: Asztalos István egy 300—350 oldalra tervezett novellacikluson dolgozik, melyben a szocialista falu lelki-erkölcsi átalakulását kívánja megrajzolni, s ugyancsak tervei közt szerepel a Vidámság emberének előbb egy egyfelvonásos, majd háromfelvonásos darabban való feldolgozása. Balla Károly mai témájú novelás-kötetet tervez, Fodor Sándor hosszabb lélegzetű elbeszélést csíki kollektivisták életéről, Herédi Gusztáv régi és mai témájú novellás-kötetet, Hornyák József jelenkori témájú novellás-kötetet, ezen kívül egy hosszabb lélegzetű, naplószerű elbeszélést az analfabétizmus elleni harcról, és két egyfelvonásost Vajdahunyadról, Kormos Gyula Nehéz szerelem címmel regényt a mai falu életéről és egy túlnyomórészt mai témájú novellás-kötetet, Mikó Ervin Nádország ostroma címmel riportkönyvet a Deltáról, Orosz Irén egy mai, túlnyomórészt békási tárgyú novellás-kötetet, és egy riport-kötetet a régi és mai Borsabányáról, és végül még ide sorolhatjuk Szabó Istvánnak a kollektivista faluról írt regényét, és — ha megtehetem — Szabó Gyula Gondos atyafiságának III. kötetét. S bár a tervekben csak szórványosan szerepel, minden bizonnyal számíthatunk költőink mai veretű verseire és ez utóbbi csoportban fel nem sorolt novellistáink aktuális témájú novelláira is. A kép tehát nem olyan vészes, hogy a harangokat félre kellene vernünk. De az aggály ezek után is aggály marad, mert az összképben a szorosabb értelemben vett jelenkori téma, ha nem is elmosódó, halvány folt, de nem is rikító, az összképet uraló szín. Holott üdvös volna, hogy azzá legyen. S hogy azzá legyen, ahhoz az szükséges, hogy megváltoztassuk azt a tudatos vagy nem tudatos törekvést, amely a sematizmus elleni harc ürügyén túlhangsúlyozva a legbensőbb írói élményt, kisebbíti a valóságismeret szüntelen bővítésének, a valósággal való mély kapcsolatnak a jelentőségét. A sematizmus elleni harc nem adhat menlevelet a periférikus, apolitikus témának. Mert a cél nem az, hogy a sematizmus ellen harcolva apolitizmust műveljünk, az apolitizmus ellen küzdve pedig sematizmust; a cél életünk aktuális, központi problémáit megragadó, magas művészi színvonalú szocialista realista irodalom fejlesztése. SZABÓ GYULA (Elhangzott az RNK Írószövetsége kolozsvári fiókjának októberi gyűlésén.) KORUNK HŐSE (Folytatás az első oldalról) Cigarettával kínáltam. Hosszan, szemrehányóan tekintett rám, hogy én még „ennyit" sem tudok? — Köszönöm szépen ... A máséval nem élek ...) Arról a rendkívül kényes folyamatról van szó, amikor a kommunisták tetteinek és eszméinek hatására valaki emberi méltóságának tudatára ébred. Arra a méltóságtudatra, amelyet majd örökül hagy utódaira, s amelyről a nyomunkba lépő írók olyan természetességgel szólanak majd, mint valami magától értetődő dologról, amelyet nem is igen érdemes már hangsúlyozni. Arra az emberre gondolok tehát mindenekelőtt, aki megteremti és „ércnél maradandóbbá“ teszi ezeket az erkölcsi javakat. Azokra az új viszonyokra gondolok, amelyeket az ember hoz létre, s amelyek a magunk során visszahatnak az emberre. Nagyon jól tudom, hogy ezek a vonások nem teljesedtek még ki (nem is ér véget soha a fejlődésük), és sokkal könnyebb megírni az 1920-as, 1935-ös, vagy az 1943-as, sőt végső esetben az 1946-os Dinu Păturicat (N. Filimon „Régi és új urak" című regényének hírhedt csókoját. A szerk.), mint megrajzolni azt a vidéki pártaktivistát, aki 1946-ban talán még fel sem fedezte önmagát, ma pedig már megharcol az emberekért és boldogságukért, aki előtt megnyílt a világ, mert nem hisz már a mítoszokban; akinek merészsége alkotó és termékeny; minőségileg új típust ismer meg benne az író, akiben az emberi gondolkodás és cselekvés kívánalmai naponként egyszerűen, valóságos életfunkciókként öltenek testet. És mégis, az élet bebizonyította, hogy ennek a típusnak a megrajzolása lehetetlenné válik, ha nem ismerjük, ha bizonyos mértékben nem éljük az életét, ha nem gondoljuk végig bonyolult sorsát; e feltételek nélkül legfeljebb helyes vázlatait „teremthetjük meg", azokat az egysíkú képeket, amelyeknek nyomuk sincs a mai ember életében, s így nincs rájuk szükség az irodalomban sem. E romantikus, jószándékból és az emberek nem ismeréséből táplálkozó képek helyét bennem a mindennapos ember egyszerű és magasztos képe foglalta el, amelyet igazi nagyságában és újszerűségében kell kifejteni. Mert az emberek „kommunikatív" lények, a kommunizmus pedig azt jelenti, hogy az elvtársam örömei és fájdalmai, kutatásai, sőt hibái is nem csupán reá tartoznak, hanem mindannyiunkra, hogy mind felelősök vagyunk egymásért — mi írók pedig különösképpen. SOKFÉLESÉG AZ EGYSÉGBEN Ha kifejtjük néhány elképzelésünket korunk hőséről, ez — objektív módon — azzal jár, hogy ezek az elképzelések magukon viselik a fejtegető egyéni meglátásainak jegyeit, másfelől azonban, a szintetizálás szükségszerűsége miatt (bármilyen relatív és részleges is ez a szintézis) normatív jelleget is ölthetnek, ami nem állt szándékomban, annál kevésbé nem, mert a tárgy sem igényli ezt. Ami a legmeglepőbb korunk hősének jellemében, azt a beható elemzés, a típus egységén belül jelentkező sokféleségben fedezi fel, amit bizonyos mértékben maga az a történelmi szakasz határoz meg, amelybe a hőst helyezzük. Ez a körülmény egymagában is megfelelő érvet szolgáltat azok ellen, akik szerint a kommunista hős bizonyos „egyoldalúságban szenved". (Ezért van „szükségük" a vádaskodóknak azután haszontalan, külsőséges bonyodalmakra, valóságos „merevgörcsökre", hamis „dilemmákra", valamiféle semmiségekről folytatott bús kispolgári bölcselkedésekre, a rossz értelemben vett „modernség" torz és torzító visszhangjaira.) Nem a jelenkori próza (és Balzac, Stendhal s elsősorban Tolsztoj prózája) átlátszó, sallangmentes stílusára gondolok, hanem arra a törekvésre, amely a benyomásokat, észrevételeket elaprózza, a látásmódot bizonytalanná teszi, a jellemeket pedig bizonyos értelemben szétporlasztja. A szó szigorúan irodalmi értelmében, ez az alkotó hős, aki megszabadult a társadalmi előítéletektől, mivel megteremtette a dinamikus, bátor és újító gondolkodás egységét a folytonosan megújuló cselekvéssel — magasabb síkon testesíti meg azokat az emberi tulajdonságokat és erkölcsi értékeket, amelyeket a realista irodalom mindenkor hirdetett, amelyeket olyan előszeretettel kutattak nagy alkotók, korukban és környezetükben. A fentebb emlegetett sokféleséget a valóság, a történelem hozza létre, amit világosan felismert és megértett a leninista párt; és bár az idézett típusnak egységesek a lényeges, az uralkodó vonásai , mégis a megnyilvánulási formái megszámlálhatatlanok, s valósággal új, feltáratlan területet jelentenek az író számára, aki e konkrét megnyilvánulásokból kiindulva jut el a mélyebb értelmükig. Gondoljunk az illegalitásban harcoló kommunistára, arra a nemzedékre, amely szabadságának, sőt életének a feláldozásával készítette elő a hajnalhasadást már akkor, a burzsoázia uralmának sötét éveiben. Idézzük az augusztus 23-i fegyveres felkelés alakjait, akik helyreállították a nemzeti méltóság tudatát, akik lehetővé tették, hogy ez a nép részt vegyen a XX. század szégyenének, a jelenkori kapitalizmus gyógyíthatatlan és egyre kiújuló rákfenéjének, a fasizmusnak a legyőzésében. Aztán emlékezzünk az újjáépítés embereire, akik hősi értelmet és méltóságot adtak végre a munkának — azokban az években, amikor a friss romok és sírhantok árnyékában, a háború által megviselt nép előtt, még egyszer nyilvánvalóvá váltak a román burzsoázia szörnyű bűnei, a maguk felháborító meztelenségében És végül itt bontakozik ki szemünk előtt a szocialista építés emberének alakja, akinek sokoldalú egyéniségében természetes módon teljesednek ki azok az erkölcsi vonások, amelyek az alkotó emberek mindenkori törekvéseinek felelnek meg. Ez a nagy folyamat, amelybe különben beleilleszkedik az író tudatának a formálódása is, véleményem szerint az odaadó művészi kutatás és az alkotás legtöbbet ígérő és legtermékenyebb területe. TITUS POPOVICI (Megjelent a Gazeta Literară 240 számában) UTUNK (Vem, (Ittkel Líbia. Nyolc éve múlt, hogy egy éppen ilyen lombhullásos őszön a román—szovjet barátság hónapjában Vera Inber Kolozsváron járt. Most is magam elött látom a Pulkovói déli fcör-nek, a feledhetetlen versciklusnak a szerzőjét: acélos-kéken fénylő szemepárjai, magas homlokán a nagy megpróbáltatások szántotta ráncokat; hallom nyugodt, kiegyensúlyozott szavainak zenéjét melyek bár nem értettem őket, úgy hatottak rám, mintha a költőné . . versben beszélne. Talán azért hatottak rám így élő szavai, mert akkor még csak a lírai költőt ismertem és becsültem benne. Most, hogy a Válogatott Írások* címen megjelent prózai alkotásait is elolvastam, Vera Inber, emlékezetemben rögződött arcvonásai még rokonszenvesebbeknek, sokatmondóbbaknak tűnnek. Írásművészetének, érzelmi és értelmi gazdagságának olyan, eddig számomra ismeretlen elemeire bukkantam, amelyek emberi és művészi egyéniségét még szeretetreméltóbbá teszik. Ezekből a prózai írásokból olyan, az emberi teherbíróképesség legszélső határait érintő megpróbáltatásokon átment asszonyember szól hozzánk, aki, mialatt szovjet hősöket ábrázol (a polgárháború és a leningrádi ostromzár éveinek alakjait énekli), maga is hősként áll előttünk. Olyan emberként, aki egész szívével és egész értelmével átélte a polgárháború és a nagy honvédő háború drámáját, s akinek a földkerekséget megmozdító nagy forradalomban önmagával is meg kellett vívnia a maga harcát. A Hely a nap alatt című, hosszabb lélegzetű elbeszélése a polgárháború nagy drámáját ábrázoló legjobb szovjet szépirodalmi művek értékes társa és kiegészítője. És nem azért, mintha Vera Inber e művében a polgárháborúnak olyan mozzanatait elevenítené meg, amelyek más jellegűek, mint Solohov, Osztrovszkij és annyi szovjet író élményei, hanem inkább azért, mert érezzük: azokról a szenvedélyekről, amelyek a Hely a nap alatt-ban viharzanak és éppen ezekről a szovjet emberekről csak Vera Inber írhatott úgy, ahogyan írt. Mert rajtuk keresztül, az ő sorsuktól, jellemüktől, gyengeségeiktől és nagyszerűségüktől függően, a maga átalakulásának, emberré válásának „titkát” is meg tudta mutatni. Vera Inber mind értelmi, mind érzelmi vonatkozásban kétségkívül nehéz utat tett meg, míg a polgári környezetben kialakult (számára csak kölöncöt jelentő) „én"-jétől a sokkal emberibb (sőt egyedül emberi) ,,mi"-ig eljutott. Amíg a gyönyörű bolsevik lány, Klavgyija alakját annyi együttérzéssel tudta megrajzolni, bonyolultságát olyan érthetővé tudta tenni, mint amilyen magától értetődő a napfény, a levegő, a tenger kéksége, az emberi szív öröme és bánata A Leningrádi napló-t már nem a polgárháború vivódó, útkereső, összefüggésekre és különböző ,,miért"-ekre választ váró Vera Inberre írta. Az ostromzár szörnyű szenvedéseit átélő írónő ebben az időben bolsevik öntudattal néz farkasszemet élettel és halállal. Naplójának szűkszavúsága, minden stíluscifrázatot kerülő egyszerűsége, legtöbb helyen táviratstílusban való megfogalmazottsága, csupán művészi alkalmazkodás az ostromzár minden napján, minden órájában, minden percében jelenlevő tragédiák komorságához. De soha, egyetlen feljegyzése sem hat gyászjelentésként. Minden általa leírt egyéni és tömegtragédia sötétjén áttör a szovjet nép rendíthetetlen optimizmusa, a végső győzelembe vetett hit fénye. A szovjet haza iránti szeretetből fakadó önfeláldozás-készség — a legszörnyűbb fizikai fájdalmat, nélkülözést is a diadalmas jövő szépségétől, a fasiszta barbarizmus megsemmisülésének bizonyságától kéklő „egekbe" emeli e naplóban, melynek egy-egy sora, a maga puritán egyszerűségében is úgy csendül fülünkbe, mintha lírai költemény volna: „Hidegre fordult az idő. A házakat halvány rózsaszínűre festi a nap. És fölöttük a késői, reggeli, hideg hold. Olyan, mint egy éjjeli őr, aki egész éjszaka didergett . ..“ Ha viszont saját magáról ír, kerülve kerül minden lírizmust. Csak a munkája, a közösség javára végzett munka sikerét vagy sikertelenségét tartja érdemesnek a feljegyzésre: „1943. január 24. Kudarcok sorozata (remélem nem tart soká), nagyon rosszul megy a munka. Nem írtam semmi érdemlegeset az áttörésről. Régen rájöttem, hogy ünnepélyes mozzanatok megörökítése ritkán sikerül nekem," így csak olyane tud írni, a nap minden órájában közvetlen közelben ólálkodó életveszély közepette, aki teljesen egybeforrott népével, a szocializmus, a proletariátus ügyével. Személyes élete és a közösség élete között alig látjuk a választóvonalat, mert érzéseiben a hős város népének érzései olvadnak fel, mert nemcsak önmagát, hanem önmagának megszólaltatásával tömegek érzéseit akarja és tudja kifejezni. Ha a Hely a nap alatt című elbeszélést Vera Inber sajátos fejlődése, átalakulása, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomhoz való viszonyulása lírai-epikai bemutatásaként fogjuk fel, akkor a Leningrádi naplót egy kiforrott, múltjától messzire került, arccal immár mindig a jövő, a végső cél felé tekintő asszony vallomásának tekinthetjük. Vallomásnak, mely első személyben is mindig többesszámban beszél. Amióta Vera Inbere két prózai művét és a prózai írásgyűjteményben megjelent novelláit, karcolatait elolvastam, az emlékezetemben kissé már elmosódva élő vonásai újra frissen rajzolódnak ki előttem. Újra látom acélos-kéken fénylő szeme párját, mely annyi nagyszerűt és annyi retteneteset látott. És újra hallom hangjának zenéjét, melyben a diadalmas proletár-forradalom és egy diadalmas nép lelkének ereje visszhangzik. „ SALAMON LÁSZLÓ * Vera Inber: Válogatott írások, Orosz Könyv, Bukarest, 1958. GY. SZABÓ BÉLA Cédrusfenyők