Utunk, 1958 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1958-10-23 / 42. szám

2 EGY KÖRKÉRDÉS TANULSÁGAI (Folytatás az első oldalról) ut­ál a marxizmusig akarja megírni, a regény második részében szűkebben újságíró­ magát írná meg. Huszár Sándor a szatmári színház Halai színészgárdájának éle­tét tervezi regénybe foglalni, s ugyancsak tervei közt szerepel egy ifjúsági regény, Hogyan lettem újságíró címmel. Kiss Jenő többek között egy részben önélet­rajzi verses regényen dolgozik, egy szegény paraszt­gyermek küzdelméről, sorsáról az első világháború utáni időkben, s ugyancsak végső kidolgozás előtt áll egy négyfelvonásos színdarabja egy értelmiséginek a kommunista meggyőződésig vezető útjáról; Márki Zoltán nemsokára befejezi Tamás és Hedvig című regé­nyét, s tervezi egy kisregény megírását a KISz-ről, illetve az ifjúság fejlődési lehetőségeiről a szocializmus­ban; és végül Panek Zoltán két kötetre tervezett regé­nyen dolgozik a diákifjúság felszabadulás utáni harcai­ról, átalakulásáról, problémáiról, emellett tervezi egy szociográfiai riport megírását is volt gimnáziumi osz­tályáról. A jelenség nyilvánvaló: egyfajta beleléfordulás a leg­közvetlenebb élményvilág felé, s következésképp a múlt, illetve a félmúlt felé. Persze — ne értsük félre a dolgot — önmagában nincs ebben semmi hiba, sőt örülni lehet annak, hogy íróink a legbensőségesebb, leginkább vérükben levő élményüket akarják alkotásokba önteni (arról nem is szólva, hogy ifjúsági irodalmunk ezáltal feltehetően komoly lendületet kap — kivált ha idesorol­juk még Létay Lajos három kész, illetve nagyjából kész ifjúsági verses kötetét is, — és hogy az oly sokat rekla­mált értelmiségi téma elfoglalja majd az őt megillető helyét irodalmunkban). S ha a jelenség lélektani indí­tékát keressük, minden bizonnyal ide sorolható az a törekvés, amely így fogalmazható meg: engedjünk az élmény-kényszernek. Vagyis: okulva azon, hogy a sema­tizmus hordozója nem kis mértékben az élménytelenség volt, most már az élmény-kényszernek engedjünk. A törekvésnek ez a része feltétlenül csak helyeselhető, amennyiben szakítani akar azzal az írói, szerkesztői gyakorlattal, amely a téma időszerűségét és központi voltát hangsúlyozva, elhanyagolta az írói élmény fon­tosságát, s ily módon teret adott a jelentős és időszerű témájú, de az élmény hús-vér fedezetével nem hitelesí­tett írásoknak. A törekvésnek azonban van egy másik oldala is, amely már korántsem helyeselhető, amennyi­ben abszolutizálja az ösztönös, közvetlen, többnyire ön­életrajzi jellegű élményt, s ha nem is tagadja, de háttérbe szorítja a mai élet, a mai valóság lehető leg­szélesebb medrű, tudatos megismerésének szükséges­ségét, egyszóval: a mai valósággal való lehető legel­­mélyültebb kapcsolatot. Annál is inkább így áll a helyzet, mert amint láttuk, nem egy-két író nagyjából egybeeső témaválasztásáról van szó, hanem többeknek olyan tematikai irányulásá­ról, amely külön-külön és tágabb értelemben véve aktuális ugyan, de összességében mégis elfordulást jelent a szorosabb értelemben vett aktualitástól. Magya­rán szólva: amíg csak Márki Zoltánt vagy Panek Zol­tánt (hogy csak a Zoltánokat említsük) foglalkoztatja a nagyjából azonos téma, addig nincs semmi hiba, sőt, alkotásaiknak már látatlanban előlegezhetjük — ha mást nem is — a ,,hézagpótló“ jelzőt, de mihelyt egy­szerre nyolc író áll neki a többé-kevésbé azonos témá­nak, s méghozzá nem ,,lírai röplapok“-ban vagy pilla­natképekben, hanem többkötetes regényekben és no­vella-sorozatokban, akkor már — úgy véljük — joggal tehető szóvá: mi lesz a munkásosztály, a parasztság, az értelmiség mai, égető problémáival? Nem ebbe a családba tartozik, de oldalági rokon ezzel a jelenséggel — persze, nem ilyen szembeszökő és tematikailag variáltabb — a múltbafordulás. Tudniillik, hogy Bajor Andor történelmi témájú szatirikus regényt tervez, Látó Anna regényes riportot a komandór telep fejlődéséről az államosításig, Orosz Irénnek megjelenés előtt áll Találkozás a hosszú úton című novellás­kötete a felszabadulás előtti munkáséletről. Salamon László a lágeréletet akarja egy nagyszabású regényben feldol­gozni. Zimán József pedig a tordai dolgozók 1931—32-es éveit szándékszik megírni dokumentációs regényben. Mondanunk sem kell, hogy mindezekre külön-külön is és együttvéve is igen nagy szükség van, s eszünk ágá­ban sincs eltanácsolni a fenti írókat ezektől a témáktól. Csupán aggályunkat juttatjuk ismételten kifejezésre: vajon nem járul-e ez is hozzá az arányok olyanszerű eltolódásához, amely az égetően mai, jelenkori témát még inkább hézagpótló szerepre kárhoztatja? Mert alap­jában véve csak erről van szó: az arányokról, arról, hogy arányaiban hogy fest a kép, az időszerű vagy kevésbé időszerű téma túlsúlya? Hiszen minél gazda­gabb az irodalom tematikája, annál jobb, de ha a tema­tika gazdagodása és szélesedése az égetően időszerű és elsőrendűen lényeges téma rovására történik, akkor, úgy gondoljuk, helyénvaló íróink figyelmét felhívni arra, hogy a fenti témák mellett ne felejtsék el érdek­lődésüket az aktuális témákra is kiterjeszteni. D­e hogy a kép teljes legyen és arányaiban is lássuk a dolgot, hadd vázoljuk fel a kedvező jelenséget is: a szorosabb értelemben vett mai téma jelentkezését az írói tervekben. Tehát: Asztalos István egy 300—350 oldalra tervezett novellacikluson dolgozik, melyben a szocialista falu lelki-erkölcsi átalakulását kívánja meg­rajzolni, s ugyancsak tervei közt szerepel a Vidámság emberének előbb egy egyfelvonásos, majd háromfelvo­­násos darabban való feldolgozása. Balla Károly mai témájú novelás-kötetet tervez, Fodor Sándor hosszabb lélegzetű elbeszélést csíki kollektivisták életéről, Herédi Gusztáv régi és mai témájú novellás-kötetet, Hornyák József jelenkori témájú novellás-kötetet, ezen kívül egy hosszabb lélegzetű, naplószerű elbeszélést az analfabé­tizmus elleni harcról, és két egyfelvonásost Vajda­­hunyadról, Kormos Gyula Nehéz szerelem címmel re­gényt a mai falu életéről és egy túlnyomórészt mai témájú novellás-kötetet, Mikó Ervin Nádország ostroma címmel riportkönyvet a Deltáról, Orosz Irén egy mai, túlnyomórészt békási tárgyú novellás-kötetet, és egy­­ riport-kötetet a régi és mai Borsabányáról, és végül még ide sorolhatjuk Szabó Istvánnak a kollektivista faluról írt regényét, és — ha megtehetem — Szabó Gyula Gon­dos atyafiságának III. kötetét. S bár a tervekben csak szórványosan szerepel, minden bizonnyal számíthatunk költőink mai veretű verseire és ez utóbbi csoportban fel nem sorolt novellistáink aktuális témájú novelláira is. A kép tehát nem olyan vészes, hogy a harangokat félre kellene vernünk. De az aggály ezek után is aggály marad, mert az összképben a szorosabb értelemben vett jelenkori téma, ha nem is elmosódó, halvány folt, de nem is rikító, az összképet uraló szín. Holott üdvös volna, hogy azzá legyen. S hogy azzá legyen, ahhoz az szükséges, hogy megváltoztassuk azt a tudatos vagy nem tudatos törekvést, amely a sematizmus elleni harc ürügyén túlhangsúlyozva a legbensőbb írói élményt, kisebbíti a valóságismeret szüntelen bővítésének, a való­sággal való mély kapcsolatnak a jelentőségét. A sema­tizmus elleni harc nem adhat menlevelet a periférikus, apolitikus témának. Mert a cél nem az, hogy a sema­tizmus ellen harcolva apolitizmust műveljünk, az apo­­litizmus ellen küzdve pedig sematizmust; a cél életünk aktuális, központi problémáit megragadó, magas művé­szi színvonalú szocialista realista irodalom fejlesztése. SZABÓ GYULA (Elhangzott az RNK Írószövetsége kolozsvári fiókjá­nak októberi gyűlésén.) KORUNK HŐSE (Folytatás az első oldalról) Cigarettával kínáltam. Hosszan, szemrehányóan tekin­tett rám, hogy én még „ennyit" sem tudok? — Köszö­nöm szépen ... A máséval nem élek ...) Arról a rendkívül kényes folyamatról van szó, amikor a kommunisták tetteinek és eszméinek hatására valaki emberi méltóságának tudatára ébred. Arra a méltóság­tudatra, amelyet majd örökül hagy utódaira, s amelyről a nyomunkba lépő írók olyan természetességgel szóla­nak majd, mint valami magától értetődő dologról, ame­lyet nem is igen érdemes már hangsúlyozni. Arra az emberre gondolok tehát mindenekelőtt, aki megteremti és „ércnél maradandóbbá“ teszi ezeket az erkölcsi javakat. Azokra az új viszonyokra gondolok, amelyeket az ember hoz létre, s amelyek a magunk során visszahatnak az emberre. Nagyon jól tudom, hogy ezek a vonások nem telje­sedtek még ki (nem is ér véget soha a fejlődésük),­­ és sokkal könnyebb megírni az 1920-as, 1935-ös, vagy az 1943-as, sőt végső esetben az 1946-os Dinu Păturicat (N. Filimon „Régi és új urak" című regényének hírhedt csókoját. A szerk.), mint megrajzolni azt a vidéki párt­­aktivistát, aki 1946-ban talán még fel sem fedezte ön­magát, ma pedig már megharcol az emberekért és bol­dogságukért, aki előtt megnyílt a világ, mert nem hisz már a mítoszokban; akinek merészsége alkotó és ter­mékeny; minőségileg új típust ismer meg benne az író, akiben az emberi gondolkodás és cselekvés kívánalmai naponként egyszerűen, valóságos életfunkciókként ölte­nek testet. És mégis, az élet bebizonyította, hogy ennek a típus­nak a megrajzolása lehetetlenné válik, ha nem ismer­jük, ha bizonyos mértékben nem éljük az életét, ha nem gondoljuk végig bonyolult sorsát; e feltételek nél­kül legfeljebb helyes vázlatait „teremthetjük meg", azokat az egysíkú képeket, amelyeknek nyomuk sincs a mai ember életében, s így nincs rájuk szükség az iro­dalomban sem. E romantikus, jószándékból és az em­berek nem ismeréséből táplálkozó képek helyét bennem a mindennapos ember egyszerű és magasztos képe fog­lalta el, amelyet igazi nagyságában és újszerűségében kell kifejteni. Mert az emberek „kommunikatív" lények, a kommu­nizmus pedig azt jelenti, hogy az elvtársam örömei és fájdalmai, kutatásai, sőt hibái is nem csupán reá tartoz­nak, hanem mindannyiunkra, hogy mind felelősök vagyunk egymásért — mi írók pedig különösképpen. SOKFÉLESÉG AZ EGYSÉGBEN Ha kifejtjük néhány elképzelésünket korunk hőséről, ez — objektív módon — azzal jár, hogy ezek az elkép­zelések magukon viselik a fejtegető egyéni meglátásai­nak jegyeit, másfelől azonban, a szintetizálás szükség­­szerűsége miatt (bármilyen relatív és részleges is ez a szintézis) normatív jelleget is ölthetnek, ami nem állt szándékomban, annál kevésbé nem, mert a tárgy sem igényli ezt. Ami a legmeglepőbb korunk hősének jellemében, azt a beható elemzés, a típus egységén belül jelentkező sokféleségben fedezi fel, amit bizonyos mértékben maga az a történelmi szakasz határoz meg, amelybe a hőst helyezzük. Ez a körülmény egymagában is megfelelő érvet szolgáltat azok ellen, akik szerint a kommunista hős bizonyos „egyoldalúságban szenved". (Ezért van „szükségük" a vádaskodóknak azután haszontalan, kül­­sőséges bonyodalmakra, valóságos „merevgörcsökre", hamis „dilemmákra", valamiféle semmiségekről folyta­tott bús kispolgári bölcselkedésekre, a rossz értelemben vett „modernség" torz és torzító visszhangjaira.) Nem a jelenkori próza (és Balzac, Stendhal s elsősorban Tolsztoj prózája) átlátszó, sallangmentes stílusára gon­dolok, hanem arra a törekvésre, amely a benyomásokat, észrevételeket elaprózza, a látásmódot bizonytalanná teszi, a jellemeket pedig bizonyos értelemben szétpor­­lasztja. A szó szigorúan irodalmi értelmében, ez az alkotó hős,­­ aki megszabadult a társadalmi előítéletektől, mivel megteremtette a dinamikus, bátor és újító gondol­kodás egységét a folytonosan megújuló cselekvéssel — magasabb síkon testesíti meg azokat az emberi tulajdon­ságokat és erkölcsi értékeket, amelyeket a realista iro­­­dalom mindenkor hirdetett, amelyeket olyan előszere­tettel kutattak nagy alkotók, korukban és környeze­tükben. A fentebb emlegetett sokféleséget a valóság, a törté­nelem hozza létre, amit világosan felismert és meg­értett a leninista párt; és bár az idézett típusnak egy­ségesek a lényeges, az uralkodó vonásai , mégis a megnyilvánulási formái megszámlálhatatlanok, s való­sággal új, feltáratlan területet jelentenek az író számára, aki e konkrét megnyilvánulásokból kiindulva jut el a mélyebb értelmükig. Gondoljunk az illegalitásban har­coló kommunistára, arra a nemzedékre, amely szabad­ságának, sőt életének a feláldozásával készítette elő a hajnalhasadást már akkor, a burzsoázia uralmának sötét éveiben. Idézzük az augusztus 23-i fegyveres fel­kelés alakjait, akik helyreállították a nemzeti méltóság tudatát, akik lehetővé tették, hogy ez a nép részt vegyen a XX. század szégyenének, a jelenkori kapitalizmus gyógyíthatatlan és egyre kiújuló rákfenéjének, a fasiz­musnak a legyőzésében. Aztán emlékezzünk az újjá­építés embereire, akik hősi értelmet és méltóságot adtak végre a munkának — azokban az években, amikor a friss romok és sírhantok árnyékában, a háború által megviselt nép előtt, még egyszer nyilvánvalóvá váltak a román burzsoázia szörnyű bűnei, a maguk felháborító meztelenségében És végül itt bontakozik ki szemünk előtt a szocialista építés emberének alakja, akinek sokoldalú egyéniségében természetes módon teljesednek ki azok az erkölcsi vonások, amelyek az alkotó embe­rek mindenkori törekvéseinek felelnek meg. Ez a nagy folyamat, amelybe különben beleilleszkedik az író tudatának a formálódása is, véleményem szerint az odaadó művészi kutatás és az alkotás legtöbbet ígérő és legtermékenyebb területe. TITUS POPOVICI (Megjelent a Gazeta Literară 240 számában) UTUNK (Vem, (Ittkel L­­íbia. Nyolc éve múlt, hogy egy éppen ilyen lombhullásos őszön a román—szovjet barátság hónapjában Vera Inber Kolozsváron járt. Most is magam elött látom a Pulkovói déli fcör-nek, a feled­hetetlen versciklusnak a szerzőjét: acélos-kéken fénylő szeme­­párjai, magas homlokán a nagy megpróbáltatások szántotta ráncokat; hallom nyugodt, kiegyensúlyozott szavainak zenéjét melyek bár nem értettem őket, úgy hatottak rám, mintha a költőné . . versben beszélne. Talán azért hatottak rám így élő szavai, mert akkor még csak a lírai költőt ismertem és becsül­tem benne. Most, hogy a Válogatott Írások* címen megjelent prózai alkotásait is elolvastam, Vera Inber, emlékezetemben rögződött arcvonásai még rokonszenvesebbeknek, sokatmondóbbaknak tűn­nek. Írásművészetének, érzelmi és értelmi gazdagságának olyan, eddig számomra ismeretlen elemeire bukkantam, amelyek emberi és művészi egyéniségét még szeretetreméltóbbá teszik. Ezekből a prózai írásokból olyan, az emberi teherbíróképesség legszélső határait érintő megpróbáltatásokon átment asszonyember szól hozzánk, aki, mialatt szovjet hősöket ábrázol (a polgárháború és a leningrádi ostromzár éveinek alakjait énekli), maga is hősként áll előttünk. Olyan emberként, aki egész szívével­ és egész értelmével átélte a polgárháború és a nagy honvédő háború drá­máját, s akinek a földkerekséget megmozdító nagy forradalomban önmagával is meg kellett vívnia a maga harcát. A Hely a nap alatt című, hosszabb lélegzetű elbeszélése a polgár­­háború nagy drámáját ábrázoló legjobb szovjet szépirodalmi művek értékes társa és kiegészítője. És nem azért, mintha Vera Inber e művé­ben a polgárháborúnak olyan mozzanatait elevenítené meg, amelyek más jellegűek, mint Solohov, Osztrovszkij és annyi szovjet író élmé­nyei, hanem inkább azért, mert érezzük: azokról a szenvedélyekről, amelyek a Hely a nap alatt-ban viharzanak és éppen ezekről a szovjet emberekről csak Vera Inber írhatott úgy, ahogyan írt. Mert rajtuk keresztül, az ő sorsuktól, jellemüktől, gyengeségeiktől és nagyszerű­ségüktől függően, a maga átalakulásának, emberré­ válásának „titkát” is meg tudta mutatni. Vera Inber mind értelmi, mind érzelmi vonatkozásban kétségkívül nehéz utat tett meg, míg a polgári környezetben kialakult (számára csak kölöncöt jelentő) „én"-jétől a sokkal emberibb (sőt egyedül­ emberi) ,,mi"-ig eljutott. Amíg a gyönyörű bolsevik lány, Klavgyija alakját annyi együttérzéssel tudta megrajzolni, bonyolultságát olyan érthetővé tudta tenni, mint amilyen magától értetődő a napfény, a levegő, a ten­ger kéksége, az emberi szív öröme és bánata A Leningrádi napló-t már nem a polgárháború vivódó, útkereső, összefüggésekre és különböző ,,miért"-ekre választ váró Vera Inberre írta. Az ostromzár szörnyű szenvedéseit átélő írónő ebben az időben bolsevik öntudattal néz farkasszemet élettel és halállal. Naplójának szűkszavúsága, minden stíluscifrázatot kerülő egyszerűsége, legtöbb helyen táviratstílusban való megfogalmazottsága,­­ csupán művészi alkalmazkodás az ostromzár minden napján, minden órájában, minden percében jelenlevő tragédiák komorságához. De soha, egyetlen feljegy­zése sem hat gyászjelentésként. Minden általa leírt egyéni és tömeg­tragédia sötétjén áttör a szovjet nép rendíthetetlen optimizmusa, a végső győzelembe vetett hit fénye. A szovjet haza iránti szeretetből fakadó önfeláldozás-készség — a legszörnyűbb fizikai fájdalmat, nél­külözést is a diadalmas jövő szépségétől, a fasiszta barbarizmus meg­semmisülésének bizonyságától kéklő „egekbe" emeli e naplóban, mely­nek egy-egy sora, a maga puritán egyszerűségében is úgy csendül fülünkbe, mintha lírai költemény volna: „Hidegre fordult az idő. A házakat halvány rózsaszínűre festi a nap. És fölöttük a késői, reggeli, hideg hold. Olyan, mint egy éjjeli őr, aki egész éjszaka didergett . ..“ Ha viszont saját magáról ír, kerülve kerül minden lírizmust. Csak a munkája, a közösség javára végzett munka sikerét vagy sikertelen­ségét tartja érdemesnek a feljegyzésre: „1943. január 24. Kudarcok sorozata (remélem nem tart soká),­ nagyon rosszul megy a munka. Nem írtam semmi érdemlegeset az áttörésről. Régen rájöttem, hogy ünne­pélyes mozzanatok megörökítése ritkán sikerül nekem­," így csak olyan­­­e tud írni, a nap minden órájában közvetlen közel­ben ólálkodó életveszély közepette, aki teljesen egybeforrott népével, a szocializmus, a proletariátus ügyével. Személyes élete és a közösség élete között alig látjuk a választóvonalat, mert érzéseiben a hős város népének érzései olvadnak fel, mert nemcsak önmagát, hanem önmagá­nak megszólaltatásával tömegek érzéseit akarja és tudja kifejezni. Ha a Hely a nap alatt című elbeszélést Vera Inber sajátos fejlő­dése, átalakulása, a Nagy Októberi Szocialista Forradalomhoz való viszonyulása lírai-epikai bemutatásaként fogjuk fel, akkor a Leningrádi napló­t egy kiforrott, múltjától messzire került, arccal immár mindig a jövő, a végső cél felé tekintő asszony vallomásának tekinthetjük. Val­lomásnak, mely első személyben is mindig többesszámban beszél. Amióta Vera Inber­e két prózai művét és a prózai írásgyűjtemény­ben megjelent novelláit, karcolatait elolvastam, az emlékezetemben kissé már elmosódva élő vonásai újra frissen rajzolódnak ki előttem. Újra látom acélos-kéken fénylő szeme párját, mely annyi nagyszerűt és annyi retteneteset látott. És újra hallom hangjának zenéjét, melyben a diadalmas proletár-forradalom és egy diadalmas nép lelkének ereje visszhangzik. „ SALAMON LÁSZLÓ * Vera Inber: Válogatott írások, Orosz Könyv, Bukarest, 1958. GY. SZABÓ BÉLA Cédrusfenyők

Next