Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1967-08-18 / 33. szám

o o­lyan mindegy, melyik ka­­pun suhanunk át a vég­telenbe ..írta, amikor egy­szer egy francia falucskában meglegyintette a halál gondola­ta. És most, íme, valóban át­suhant e kapun. April.y Lajos, családi nevén Jékely, Brassóban született, 1887-ben. Szülővárosa után Parajd, Udvarhely, majd Ko­lozsvár gyermekéveinek szín­helye. Német—magyar szakos tanári oklevelet szerez a ko­lozsvári egyetemen, és egy franciaországi út után több éven át az enyedi kollégium­ban tanít. A „remete-évek csöndes tanársorson“ érlelik meg költészetét is. De zárkó­zott, visszahúzódó természete ellenére sem tarthatja magát távol az irodalmi élet mozgal­masabb színhelyeitől: előbb az Ellenzék és Pásztort­íz kö­telékében dolgozik, majd rö­vid ideig az Erdélyi Helikon szerkesztője. Első kötetével, a Falusi elé­giával, viszonylag későn, har­mincnégy éves korában jelent­kezik. Ezt követi az Esti pár­beszéd (1923) és a Rasmussen hajóján (1926), majd 1929-ben az Idahegyi pásztorok című verses drámája. Ugyanez év­ben Magyarországra költö­zik, ahol újabb kötetekkel: Az aranymosó balladája (1934), A láthatatlan írás (1939), Ábel füstje (1957) gazdagítja élet­művét. Ez utóbbi gyűjtemé­nyes kötet; régebbi és újabb versei mellett második ver­ses drámája, az Oedipus Ko­­rinthosban című egyfelvoná­­sosát is magában foglalja. 1967-ben jelent meg össze­gyűjtött verseinek nyomda­­technikailag is remekbeszabott kötete A kor falára címmel. Hosszú élete során Áprily költészete árnyalati változáso­kat mutathatott — így éppen halállírája, amint halad előre az évekkel, egyre érzéklete­sebbé válik —, de a gerince ennek a költészetnek a húszas években alakul ki; lírájának alapvető jegyei ekkor jegece­­sednek. Ezekben az években Aprily költészete szervesen összefonódik a két világhábo­rú közti romániai magyar líra egésze alakulásával. Nélküle az úgynevezett modern erdé­lyi líra elképzelhetetlen. Az első világháború utáni, tisza­­virágéletű folyóiratokban ő az egyik első hangja e költészet­nek, s később Tompa László­val és Reményi­k Sándorral együtt alkotja a Helikon-kör vezető költő-triászát. Nevek című ciklusa az egyik legszebb háborúellenes költői megnyilatkozása a húszas évek­nek. De egész költészetében tisztán csendül fel „az ember dallama“. Világtól elvonuló, nem-harcos egyéniségként tart­ják számon, ám halkszavú ti­­biáján a kor nyugtalansága borzong, s „néma lázadás" he­ve süt át sorain. Lírájának éltető eleme az er­délyi táj szépsége, amelynek alig volt Áprilynél ihletettebb énekese. A természet teljes pompájában ott izzik palettá­ján; legmegkapóbban talán az ősz bágyadt fényeit ringatják jambusai és az évszakváltás, a megéledő természet tavaszi in­dításai szökkennek vidám dak­­tilusokba ellenállhatatlan ra­gyogással. Költői énjének ele­gyedése a természettel varázs­latos erejű drámai küzdelem és katarzis, amely az örök em­beri szintjére emeli a termé­szet játszi képeit. Nagyszerű formaművészete, verskultúrája a Nyugat nagy nemzedékének legjobbjai mel­lett jelöli ki helyét. Verseinek míves egyszerűsége, cizellált­­sága, a művészi forma iránti gondja, áldozatos remeklése nem puszta formaelem és nem­csak szépségkultuszának gyü­mölcse. Forma van a versem Mindenik sorában: Ötvös volt az ősöm, Brassó városában — vallja a költő, és e kézmű­ves ősökre való utalás nem vé­letlen. Áprily formaművészete tartalmi-erkölcsi megnyilvánu­lás is. Emberségének menedé­ke és „néma lázadásáénak eszköze, a humánum győzel­mes kisugárzása e megtalált és kimunkált forma. Kuncz Ala­dár, Áprily költészetének egyik nagy értője és lelkes méltató­­ja, joggal állapítja meg: „ver­seinek zeneisége nála... nem­csak formai sajátosság, hanem elsősorban költői szemléleté­nek kiegyensúlyozódása.“ Amikor Áprily költészete kibontakozik, régen megbom­lott már művész és környezeté­nek hagyományos rendje és egyensúlya. Az a nyugtalan láz váltja fel, amelyben minden formabontás és avantgard-aka­­rás gyökerezik. Áprily költé­szetének mélyén ugyanez a modern életérzés munkál. Csakhogy nála, csakúgy, mint később Dsida Jenő költészeté­ben és ritkán, egy-egy kifeje­zetten avantgardista költőnél is, az újító láz éppen a művé­szet alakító funkciójának radi­­kalizálódásában, a fokozott művészi fegyelemben és mű­gondban keres kielégülést. Köl­tői formanyelve kijárta a nagy nyugati mesterek, a parnasz­szienek, impresszionisták és szimbolisták iskoláját, mind­nek párlatából magába szívott valamit, de egyiket sem utá­nozta, nem is követte: újat al­kotott klasszikus és modern indítások ötvözéséből, havasi kürtjének zengzetében. A világirodalom mestereivel való benső érintkezésének szép eredménye eléggé nem becsül­hető műfordítói tevékenysége, mely végigkíséri életútján, és életművének mennyiségileg is figyelemre méltó, művészi igé­nyességben pedig eredeti ver­seivel egyenrangú alkotóeleme és része. Műfordítói esztétiká­jának alapelve ismét ötvözés: a filológiai elmélyülésnek köz­vetlenséggel és lírai intenzitás­sal való egyesítése. Ennek ki­magasló példái Ibsen- és Pus­kin-, valamint román versfor­dításai. Ez utóbbiak számunkra kü­lönös értékűek, mert túl az esztétikai gyönyörön, amit nyújtanak, egy eszme s a test­vériség erkölcsi habitusának hirdetői. S hogy verstolmácso­lásai a kölcsönös megismerés elmélyítését szolgálják, arról maga vall, jellemző zárkózott­ságában is kifejező módján: „Lucian Blaga verseivel a hú­szas években találkoztam. Elő­ször a Gorunul (A tölgy) ra­gadta meg figyelmemet, s ezt a versét ma is egyik legjelleg­zetesebb lírai megnyilatkozá­sának tartom. Négy rímtelen verset fordítottam akkor, s könnyű volt megéreznem, amit most, a később írt verseinek fordítása közben is éreztem, hogy ez a szűkszavú poéta ak­kor sem ismerte a henye sza­vakat, már akkor is tömörí­tett, amikor nem kötötte meg magát rímmel és szótagszám­mal. Bár akkor egy városban éltünk, nem láttam és nem is­mertem meg őt. Dedikált kö­tetének megküldésével adta értésemre, hogy olvasta azt a négy fordításomat.“ A húszas évek Lucian Blaga- és St. O. Io­­sif-fordításait Coșbuc és Ma­­cedonski tolmácsolása követte, és különösen élete utolsó sza­kaszában fokozódó, odaadó munkásságának eredménye­képpen ma alig van olyan ro­mán költőt magyarba átültető reprezentatív kötetünk, gondol­junk csak a legutóbbi magyar Eminescu-, Lucian Blaga-, Tu­dor Arghezi-kiadásokra, amely­ben Áprily ne szerepelne, nem­egyszer a munka tetemes ré­szével. E kitartó munkásság ugyan­arról az öregkorát is bearanyo­zó ifjonti hévről tanúskodik, ami eredeti verseiben, a legsö­­tétebb tónusúak mélyén is fel­felbukkan. S halála talán még inkább erre irányítja a figyel­met. Hiszen ő maga, a gyak­ran oly egyoldalúan csak az ősz és lemondás költőjeként idézett Áprily mondotta: Ha meghalok, nagyon megváltozom majd átszállok egy kis felhőközön és a tavasz lelkére rátalálok s a fiatal tavaszba költözöm. SŐNI PÁL ÁPRILY LAJOS FRIEDRICH DÜRRENMATT . Miután Arkhilokhosz, egyik karján a fehér rózsákkal, másikon a drót­alkotmánnyal, ami állítólag a meny­asszonyát ábrázolta, kilépett a festő­től, a szűk és meredek padlásfeljá­rón (inkább létrára hasonlított) Nadelor mű­kereskedőbe ütközött, akinek orra alá jégcsa­pok nőttek, s aki a dermesztő huzatban siral­masan összefagyva a falhoz lapult. — Látja, uram — panaszkodott már szinte hangtalanul, mint egy gleccserszakadékból —, tudtam én ezt: maga vásárolt... Tiltako­zom ... — Ez nászajándék. — Arkhilokhosz óvato­san tapogatózott lefelé, mert akadályozták a virágok és a drótalkotmány, mérgelődött esz­telen kalandján, s bár majdnem nyolc óra volt, a rossz lépcsőkön nem siethetett. A műkereskedő a nyomába szegődött. — Szégyellhetné magát — zsémbelt, már amennyire beszélni tudott —, hallottam, ami­kor azt mondta Passapnak, hogy tagja az Egyházi Világtanácsnak. Felháborító! Ilyen hivatással modellt állni! Anyaszült meztele­nül! — Megkérhetném, hogy megfogja a szobrot? — szólt a bajba került Arkhilokhosz (a ne­gyedik és harmadik emelet között, a riká­csoló asszony és a kurjongató férfi közelében). — Csak egy pillanatra, betört alattam a lépcső. — Lehetetlen — suttogta rekedten Nade­ler —, százalék nélkül nem nyúlok semmiféle műalkotáshoz. — Akkor a virágot. — Nem tudom — mentegetőzött a műke­reskedő —, rám fagyott a ruha. Végre kijutottak az utcára. Az autón ezüs­tösen csillogtak a jégcsapok. Csak a hűtő nem fagyott be, a motor járt. Az autóban is hideg volt. Baj van a fűtéssel, magyarázta dideregve a sofőr. — Boulevard Saint-Pére 12. — Arkhilokhosz boldog volt, hogy nemsokára láthatja meny­asszonyát. A sofőr éppen indítani akart, mikor a mű­kereskedő megkopogtatta a kocsi ablakát. — Meg kell kérnem önöket, vigyenek ma­gukkal — hallotta Arnolph alig kivehetően, amikor leeresztette az ablakot és a csillogó jégtömb felé hajolt. — Egy lépést sem bírok már tenni, és itt az óvárosban ritkán járnak taxik. Lehetetlen, hárította el Arkhilokhosz, neki sürgősen a Saint-Pére körútra kell mennie, már így is túl sokáig időzött. Nadeler felháborodott: — Ön mint keresztény és az Egyházi Világ­tanács tagja, nem hagyhat cserben. Már kez­dek odafagyni a járdához. Arkhilokhosz kinyitotta az ajtót: — Szálljon be. — Itt mintha egy kicsit melegebb volna — szólt a műkereskedő, már Arkhilokhosz mel­lett. — Hátha kiengedek. De mikor a Saint-Pére körútra értek, Nade­lor még nem engedett ki, s neki is ki kellett szállnia. A sofőr nem volt hajlandó vissza­menni a rakpartra. Elege volt mára a hideg­ből, mondta, s elhajtott. Így aztán mindketten ott álltak a puttós-delfines, páros kőtalapzatú, rácsos kapu előtt, amelynek piros lámpája már nem égett. Arkhilokhosz meghúzta az ódon csengető­ alkalmatosságot. Senki nem jött. A körút kihalt volt, csak messziről szű­rődött ide lárma és Fahreks követőinek üte­mes kiáltozása. — Uram, el kell válnunk — mondta a ké­sése miatt nyugtalankodó Arkhilokhosz, kar­ján a virággal s a drótalkotmánnyal. Elszántan benyitott a rácsos kapun, de Na­delet a parkba is követte. Mit kíván még, kérdezte bosszúsan, amikor látta, hogy nem szabadul a megfagyott mű­kereskedőtől. Taxiért kell telefonáljon, magyarázta a ga­lériatulajdonos. — Csak felületesen ismerem a ház lakóit. — Ön, egyházi világtanács-tag létére ... — Kérem, jöjjön ... Irgalmatlan hideg volt. A műkereskedő úgy csilingelt járás közben, mint holmi harang­játék. A fenyők és szilfák dermedten álltak, az égen óriási csillagok villogtak pirosan, sár­gán, s a Tejút ezüstösen fehérlett. A törzsek között tompán aranylottak elő egy villa ab­lakai, ami a távolság csökkenésével kis, cifra rokokó kastélynak bizonyult, karcsú oszlopok­kal, a világos éjszakában jól látszó lombtalan vadszőlő-fonadékkal. Alacsony lépcsőfokok ve­zettek a jól megvilágított bejárathoz. Név­tábla nem volt rajta, csak egy súlyos csen­gettyű, de senki sem jött ajtót nyitni. Még egy perc ebben a hidegben, és meg­fagy, panaszkodott Nadelor. Arkhilokhosz lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Megy és körülnéz — mondta. Nadelor utána nyomult. — Megbolondult? — suttogta Arkhilokhosz. — Ebben a hidegben nem maradhatok... — Nem ismerem a házat. — Keresztény létére ... — Akkor várjon itt — parancsolt rá. Egy hallba léptek. A bútorok Petit-Paysan lakosztályára emlékeztették Arkhilokhoszt. Vi­rágok, tükrök, jótékony meleg mindenütt. Na­delor kezdett felengedni, parányi patakocskák fakadtak róla. — Ne álljon a szőnyegre — förmedt rá az Egyházi Világtanács tagja, de aztán némi ag­godalom fogta el az olvadó műkereskedő lát­tán. — Kérem. — Nadeler az esernyőtartó mellé lépett. — Vajon telefonálhatnék? — Megkérdem a házigazdától. — De ha lehet, hamar. — Legalább a drótszobrot fogja meg — ja­vasolta Arkhilokhosz. — Csak százalékért. Arnolph a műkereskedő mellé állította a műalkotást, benyitott egy ajtón, s kis szalont pillantott meg, heverővel, teaasztallal, egy spinettel és apró székekkel. Köhintett. A sza­lon üres volt, de a szárnyas ajtó mögül lép­teket hallott. Bizonyára Mr. Weeman. Átvá­gott a szobán, kopogott. — Tessék. Legnagyobb meglepetésére Dutour közjegy­zővel állt szemben. Dutour — alacsony, fürge emberke fekete bajusszal és fehér művészsörénnyel — egy szép, nagy asztal mellett állt a magas szo­bában, amelynek mennyezeti gyertyás csillár­ja karácsonyfaként szikrázva szórta fényét az aranyrámás falitükrökre. Meghajolt. — Már vártam, Arkhilokhosz úr. Lesz szí­ves helyet foglalni? Székkel kínálta az Egyházi Világtanács tag­ját, és leült vele szembe. Az­ asztalon egy széthajtott irat feküdt. Semmit sem ért, képedt el Arkhilokhosz. — Kedves vezérigazgató úr, van szerencsém önnek ezt a házat ajándékként átadni. Nincs jelzálogkölcsönnel terhelve, kiváló állapotban van, a tető nyugati részét kivéve, amit majd meg kell javíttatni. Arkhilokhosz egy kicsit csodálkozott, de a különböző szerencsés véletlenek folytán már megedződött és némi gyakorlatra tett szert. — Nem magyarázná meg... — A ház eddigi tulajdonosa nem kívánja megnevezni magát. Sejti, bólintott Arkhilokhosz, hogy Mr. Wee­­manról van szó, a híres archeológusról, aki görög régiségeket, többek között egy mocsár­ba süppedt templomot tárt fel, értékes szob­rokkal és arany oszlopokkal. Dutour meghök­kent, csodálkozva meredt Arnolphra, fejét rázta. Semmi felvilágosítást nem adhat, bi­zonygatta, a régi tulajdonos görög kézben akarja tudni házát, és örül, hogy Arkhilokhosz­­­ban megfelelő emberre talált. A romlottság és erkölcstelenség korában, folytatta, amikor a legrendkívülibb bűncselekmények is a leg­természetesebbnek tűnnek, amikor megszűnik a jogérzék és mindenki a primitív korok dur­va ököljogához folyamodik, a jogászban kihal a remény, hogy rendre és igazságra törekvése értelmet nyerhet, ha nem kellene hébe-hóba olyan, a legtisztább felebaráti szeretetből faka­dó ügyletek lebonyolításában is közreműköd­nie, mint most ennek a kis kastélynak az át­adása. Az iratokat előkészítette, a vezérigaz­gató úrnak csak át kell futnia őket és a nevét aláírnia. Az államnak járó adót — mert Mol­­loch megköveteli az áldozatot — már lerótták. Köszöni, mondta Arnolph. A közjegyző felolvasta az okmányokat, és az Egyházi Világtanács tagja aláírásával látta el őket. — A kastély immár az öné. — A közjegyző felállt, Arkhilokhosz is. — Uram — mondta ünnepélyesen —, örö­mömre szolgál, hogy olyan emberrel talál­koztam, akit mindig tiszteltem, ön védte volt azt a szerencsétlen segédlelkészt. „Csak a hús durva ereje győzött a lelken“ — mondotta volt akkor —, „a lélek makulátlan maradt“. Ezek a szavak mélyen belém vésődtek. — Ó, kérem, csak a kötelességemet teljesí­tettem. .Sajnos, a segédlelkészt lefejezték, mai napig is vigasztalan vagyok miatta, hiszen én csak tizenkét évi börtönt javasoltam, bár a legrosszabbtól így is megmenekült: nem akasz­tották fel. Vajon feltarthatja-e még egy pillanatig, kérdezte Arkhilokhosz. Dutour meghajtotta magát. — Arra kérem, tisztelt közjegyző úr, ké­szítse elő a házasságomhoz szükséges iratokat. — Már elkészültek — felelte Dutour. — Szólt már a kedves menyasszonya. — Ő — őrült Arkhilokhosz —, ismeri a menyasszonyomat? — Van szerencsém. — És ugye csodálatos? — Nagyon. — Én vagyok a világ legboldogabb embere. — Kik lesznek a tanúk? Erre még nem is gondolt, vallotta be Ar­nolph. Dutour a maga részéről az amerikai köve­tet és az egyetem rektorát ajánlaná. Arnolph habozott. A hozzájárulásukat már megkapta, mondta a közjegyző. — További lépésekre nincs is szükség. A házasság általános feltűnést kelt, mert min­denki az ön meglepő karrierjéről beszél. — De az urak nem is ismerik a menyasz­­szonyomat! A kis ügyvéd hátravetette művészsörényét, végigsimított bajuszán és szinte kajánul né­zett Arkhilokhoszra. — Ó, én azt hiszem, igen. — Értem — derült fel Arnolph. — Az urak bizonyára Gilbert és Elizabeth Weeman ven­dégei voltak... Dutour ismét meghökkent és mintha cso­dálkozott volna. — Olyanformán — hagyta rá aztán. Arnolph nem volt túlságosan elragadtatva. — Én ugyan nagy csodálója vagyok a rek­tornak ... — Nahát akkor. — Hanem az amerikai követ... — Politikai meggondolásai vannak? — Dehogy — válaszolta zavartan. — Vé­gül is Mister Forster-Monroe erkölcsi világ­rendemben az ötödik helyen áll, de az ópres­­biteriánus egyház híve, és én nem érthetek egyet a teljes bűnbocsánatról hirdetett dogmá­jukkal, mert rendíthetetlenül hiszek a bűnö­sök pokolbeli szenvedésének örökkévalóságá­ban. A jegyző a fejét ingatta. — Nem szeretném önt hitében megbántani, de ne gyötörje magát. A pokolbeli büntetések örökkévalóságának vajmi kevés köze lehet az önök házasságához. Arkhilokhosz megnyugodott. — Tulajdonképp én is azt hiszem, ha akkor menne is, csukta össze mappáját a közjegyző. — A polgári esküvő pontosan kettőkor lesz, a városházán. Arnolph ki akarta kísérni. Inkább átvág a parkon, mondta a kis ügy­véd, és máris széthúzott egy piros függönyt, s mögötte üvegajtót nyitott ki. — Ez a legrövidebb út. Jeges levegő áradt a szobába. Gyakori vendég lehetett itt, gondolta Arkhi­lokhosz, míg a közjegyző szapora léptei el­haltak az éjszakában. Néhány pillanatig ott maradt a teraszon, ahova az ajtó nyílt. A csillagok sziporkáit figyelte a fák fölött. Fá­zott. Visszalépett a szobába és becsukta az ajtót. „Weemanék nagy házat vihettek“ — mor­mogta. (Folytatjuk) B. FEJÉR GIZELLA fordítása 90 440 10 UTUNK VALLOMÁS ÁPRILY LAJOS Igaz­­, én itt a sorssal nem csatáztam, én döbbent szemmel láttam itt a vért, és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért. Viharokból kibomló új világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő­ ködökbe zúgó trombitán. A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon. De mint a monda­tóba hullt harangja, a mélyben él az ember­ fájdalom. S én nem tudom, hogy meddig él a versem, titánok halnak, tornyok zengenek. Ahol világ­traverzek összedülnek, a vers, a versem hogyne halna meg? Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt. A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó, s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt De túl román, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha vallana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama i! Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej. A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1 24 20. SZERKESZTŐBIZOTTSÁG LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőh­elyet­­tes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza I. P. Cluj 1967 — 2738

Next