Utunk, 1967 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1967-08-18 / 33. szám
o olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe ..írta, amikor egyszer egy francia falucskában meglegyintette a halál gondolata. És most, íme, valóban átsuhant e kapun. April.y Lajos, családi nevén Jékely, Brassóban született, 1887-ben. Szülővárosa után Parajd, Udvarhely, majd Kolozsvár gyermekéveinek színhelye. Német—magyar szakos tanári oklevelet szerez a kolozsvári egyetemen, és egy franciaországi út után több éven át az enyedi kollégiumban tanít. A „remete-évek csöndes tanársorson“ érlelik meg költészetét is. De zárkózott, visszahúzódó természete ellenére sem tarthatja magát távol az irodalmi élet mozgalmasabb színhelyeitől: előbb az Ellenzék és Pásztortíz kötelékében dolgozik, majd rövid ideig az Erdélyi Helikon szerkesztője. Első kötetével, a Falusi elégiával, viszonylag későn, harmincnégy éves korában jelentkezik. Ezt követi az Esti párbeszéd (1923) és a Rasmussen hajóján (1926), majd 1929-ben az Idahegyi pásztorok című verses drámája. Ugyanez évben Magyarországra költözik, ahol újabb kötetekkel: Az aranymosó balladája (1934), A láthatatlan írás (1939), Ábel füstje (1957) gazdagítja életművét. Ez utóbbi gyűjteményes kötet; régebbi és újabb versei mellett második verses drámája, az Oedipus Korinthosban című egyfelvonásosát is magában foglalja. 1967-ben jelent meg összegyűjtött verseinek nyomdatechnikailag is remekbeszabott kötete A kor falára címmel. Hosszú élete során Áprily költészete árnyalati változásokat mutathatott — így éppen halállírája, amint halad előre az évekkel, egyre érzékletesebbé válik —, de a gerince ennek a költészetnek a húszas években alakul ki; lírájának alapvető jegyei ekkor jegecesednek. Ezekben az években Aprily költészete szervesen összefonódik a két világháború közti romániai magyar líra egésze alakulásával. Nélküle az úgynevezett modern erdélyi líra elképzelhetetlen. Az első világháború utáni, tiszavirágéletű folyóiratokban ő az egyik első hangja e költészetnek, s később Tompa Lászlóval és Reményik Sándorral együtt alkotja a Helikon-kör vezető költő-triászát. Nevek című ciklusa az egyik legszebb háborúellenes költői megnyilatkozása a húszas éveknek. De egész költészetében tisztán csendül fel „az ember dallama“. Világtól elvonuló, nem-harcos egyéniségként tartják számon, ám halkszavú tibiáján a kor nyugtalansága borzong, s „néma lázadás" heve süt át sorain. Lírájának éltető eleme az erdélyi táj szépsége, amelynek alig volt Áprilynél ihletettebb énekese. A természet teljes pompájában ott izzik palettáján; legmegkapóbban talán az ősz bágyadt fényeit ringatják jambusai és az évszakváltás, a megéledő természet tavaszi indításai szökkennek vidám daktilusokba ellenállhatatlan ragyogással. Költői énjének elegyedése a természettel varázslatos erejű drámai küzdelem és katarzis, amely az örök emberi szintjére emeli a természet játszi képeit. Nagyszerű formaművészete, verskultúrája a Nyugat nagy nemzedékének legjobbjai mellett jelöli ki helyét. Verseinek míves egyszerűsége, cizelláltsága, a művészi forma iránti gondja, áldozatos remeklése nem puszta formaelem és nemcsak szépségkultuszának gyümölcse. Forma van a versem Mindenik sorában: Ötvös volt az ősöm, Brassó városában — vallja a költő, és e kézműves ősökre való utalás nem véletlen. Áprily formaművészete tartalmi-erkölcsi megnyilvánulás is. Emberségének menedéke és „néma lázadásáénak eszköze, a humánum győzelmes kisugárzása e megtalált és kimunkált forma. Kuncz Aladár, Áprily költészetének egyik nagy értője és lelkes méltatója, joggal állapítja meg: „verseinek zeneisége nála... nemcsak formai sajátosság, hanem elsősorban költői szemléletének kiegyensúlyozódása.“ Amikor Áprily költészete kibontakozik, régen megbomlott már művész és környezetének hagyományos rendje és egyensúlya. Az a nyugtalan láz váltja fel, amelyben minden formabontás és avantgard-akarás gyökerezik. Áprily költészetének mélyén ugyanez a modern életérzés munkál. Csakhogy nála, csakúgy, mint később Dsida Jenő költészetében és ritkán, egy-egy kifejezetten avantgardista költőnél is, az újító láz éppen a művészet alakító funkciójának radikalizálódásában, a fokozott művészi fegyelemben és műgondban keres kielégülést. Költői formanyelve kijárta a nagy nyugati mesterek, a parnaszszienek, impresszionisták és szimbolisták iskoláját, mindnek párlatából magába szívott valamit, de egyiket sem utánozta, nem is követte: újat alkotott klasszikus és modern indítások ötvözéséből, havasi kürtjének zengzetében. A világirodalom mestereivel való benső érintkezésének szép eredménye eléggé nem becsülhető műfordítói tevékenysége, mely végigkíséri életútján, és életművének mennyiségileg is figyelemre méltó, művészi igényességben pedig eredeti verseivel egyenrangú alkotóeleme és része. Műfordítói esztétikájának alapelve ismét ötvözés: a filológiai elmélyülésnek közvetlenséggel és lírai intenzitással való egyesítése. Ennek kimagasló példái Ibsen- és Puskin-, valamint román versfordításai. Ez utóbbiak számunkra különös értékűek, mert túl az esztétikai gyönyörön, amit nyújtanak, egy eszme s a testvériség erkölcsi habitusának hirdetői. S hogy verstolmácsolásai a kölcsönös megismerés elmélyítését szolgálják, arról maga vall, jellemző zárkózottságában is kifejező módján: „Lucian Blaga verseivel a húszas években találkoztam. Először a Gorunul (A tölgy) ragadta meg figyelmemet, s ezt a versét ma is egyik legjellegzetesebb lírai megnyilatkozásának tartom. Négy rímtelen verset fordítottam akkor, s könnyű volt megéreznem, amit most, a később írt verseinek fordítása közben is éreztem, hogy ez a szűkszavú poéta akkor sem ismerte a henye szavakat, már akkor is tömörített, amikor nem kötötte meg magát rímmel és szótagszámmal. Bár akkor egy városban éltünk, nem láttam és nem ismertem meg őt. Dedikált kötetének megküldésével adta értésemre, hogy olvasta azt a négy fordításomat.“ A húszas évek Lucian Blaga- és St. O. Iosif-fordításait Coșbuc és Macedonski tolmácsolása követte, és különösen élete utolsó szakaszában fokozódó, odaadó munkásságának eredményeképpen ma alig van olyan román költőt magyarba átültető reprezentatív kötetünk, gondoljunk csak a legutóbbi magyar Eminescu-, Lucian Blaga-, Tudor Arghezi-kiadásokra, amelyben Áprily ne szerepelne, nemegyszer a munka tetemes részével. E kitartó munkásság ugyanarról az öregkorát is bearanyozó ifjonti hévről tanúskodik, ami eredeti verseiben, a legsötétebb tónusúak mélyén is felfelbukkan. S halála talán még inkább erre irányítja a figyelmet. Hiszen ő maga, a gyakran oly egyoldalúan csak az ősz és lemondás költőjeként idézett Áprily mondotta: Ha meghalok, nagyon megváltozom majd átszállok egy kis felhőközön és a tavasz lelkére rátalálok s a fiatal tavaszba költözöm. SŐNI PÁL ÁPRILY LAJOS FRIEDRICH DÜRRENMATT . Miután Arkhilokhosz, egyik karján a fehér rózsákkal, másikon a drótalkotmánnyal, ami állítólag a menyasszonyát ábrázolta, kilépett a festőtől, a szűk és meredek padlásfeljárón (inkább létrára hasonlított) Nadelor műkereskedőbe ütközött, akinek orra alá jégcsapok nőttek, s aki a dermesztő huzatban siralmasan összefagyva a falhoz lapult. — Látja, uram — panaszkodott már szinte hangtalanul, mint egy gleccserszakadékból —, tudtam én ezt: maga vásárolt... Tiltakozom ... — Ez nászajándék. — Arkhilokhosz óvatosan tapogatózott lefelé, mert akadályozták a virágok és a drótalkotmány, mérgelődött esztelen kalandján, s bár majdnem nyolc óra volt, a rossz lépcsőkön nem siethetett. A műkereskedő a nyomába szegődött. — Szégyellhetné magát — zsémbelt, már amennyire beszélni tudott —, hallottam, amikor azt mondta Passapnak, hogy tagja az Egyházi Világtanácsnak. Felháborító! Ilyen hivatással modellt állni! Anyaszült meztelenül! — Megkérhetném, hogy megfogja a szobrot? — szólt a bajba került Arkhilokhosz (a negyedik és harmadik emelet között, a rikácsoló asszony és a kurjongató férfi közelében). — Csak egy pillanatra, betört alattam a lépcső. — Lehetetlen — suttogta rekedten Nadeler —, százalék nélkül nem nyúlok semmiféle műalkotáshoz. — Akkor a virágot. — Nem tudom — mentegetőzött a műkereskedő —, rám fagyott a ruha. Végre kijutottak az utcára. Az autón ezüstösen csillogtak a jégcsapok. Csak a hűtő nem fagyott be, a motor járt. Az autóban is hideg volt. Baj van a fűtéssel, magyarázta dideregve a sofőr. — Boulevard Saint-Pére 12. — Arkhilokhosz boldog volt, hogy nemsokára láthatja menyasszonyát. A sofőr éppen indítani akart, mikor a műkereskedő megkopogtatta a kocsi ablakát. — Meg kell kérnem önöket, vigyenek magukkal — hallotta Arnolph alig kivehetően, amikor leeresztette az ablakot és a csillogó jégtömb felé hajolt. — Egy lépést sem bírok már tenni, és itt az óvárosban ritkán járnak taxik. Lehetetlen, hárította el Arkhilokhosz, neki sürgősen a Saint-Pére körútra kell mennie, már így is túl sokáig időzött. Nadeler felháborodott: — Ön mint keresztény és az Egyházi Világtanács tagja, nem hagyhat cserben. Már kezdek odafagyni a járdához. Arkhilokhosz kinyitotta az ajtót: — Szálljon be. — Itt mintha egy kicsit melegebb volna — szólt a műkereskedő, már Arkhilokhosz mellett. — Hátha kiengedek. De mikor a Saint-Pére körútra értek, Nadelor még nem engedett ki, s neki is ki kellett szállnia. A sofőr nem volt hajlandó visszamenni a rakpartra. Elege volt mára a hidegből, mondta, s elhajtott. Így aztán mindketten ott álltak a puttós-delfines, páros kőtalapzatú, rácsos kapu előtt, amelynek piros lámpája már nem égett. Arkhilokhosz meghúzta az ódon csengető alkalmatosságot. Senki nem jött. A körút kihalt volt, csak messziről szűrődött ide lárma és Fahreks követőinek ütemes kiáltozása. — Uram, el kell válnunk — mondta a késése miatt nyugtalankodó Arkhilokhosz, karján a virággal s a drótalkotmánnyal. Elszántan benyitott a rácsos kapun, de Nadelet a parkba is követte. Mit kíván még, kérdezte bosszúsan, amikor látta, hogy nem szabadul a megfagyott műkereskedőtől. Taxiért kell telefonáljon, magyarázta a galériatulajdonos. — Csak felületesen ismerem a ház lakóit. — Ön, egyházi világtanács-tag létére ... — Kérem, jöjjön ... Irgalmatlan hideg volt. A műkereskedő úgy csilingelt járás közben, mint holmi harangjáték. A fenyők és szilfák dermedten álltak, az égen óriási csillagok villogtak pirosan, sárgán, s a Tejút ezüstösen fehérlett. A törzsek között tompán aranylottak elő egy villa ablakai, ami a távolság csökkenésével kis, cifra rokokó kastélynak bizonyult, karcsú oszlopokkal, a világos éjszakában jól látszó lombtalan vadszőlő-fonadékkal. Alacsony lépcsőfokok vezettek a jól megvilágított bejárathoz. Névtábla nem volt rajta, csak egy súlyos csengettyű, de senki sem jött ajtót nyitni. Még egy perc ebben a hidegben, és megfagy, panaszkodott Nadelor. Arkhilokhosz lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Megy és körülnéz — mondta. Nadelor utána nyomult. — Megbolondult? — suttogta Arkhilokhosz. — Ebben a hidegben nem maradhatok... — Nem ismerem a házat. — Keresztény létére ... — Akkor várjon itt — parancsolt rá. Egy hallba léptek. A bútorok Petit-Paysan lakosztályára emlékeztették Arkhilokhoszt. Virágok, tükrök, jótékony meleg mindenütt. Nadelor kezdett felengedni, parányi patakocskák fakadtak róla. — Ne álljon a szőnyegre — förmedt rá az Egyházi Világtanács tagja, de aztán némi aggodalom fogta el az olvadó műkereskedő láttán. — Kérem. — Nadeler az esernyőtartó mellé lépett. — Vajon telefonálhatnék? — Megkérdem a házigazdától. — De ha lehet, hamar. — Legalább a drótszobrot fogja meg — javasolta Arkhilokhosz. — Csak százalékért. Arnolph a műkereskedő mellé állította a műalkotást, benyitott egy ajtón, s kis szalont pillantott meg, heverővel, teaasztallal, egy spinettel és apró székekkel. Köhintett. A szalon üres volt, de a szárnyas ajtó mögül lépteket hallott. Bizonyára Mr. Weeman. Átvágott a szobán, kopogott. — Tessék. Legnagyobb meglepetésére Dutour közjegyzővel állt szemben. Dutour — alacsony, fürge emberke fekete bajusszal és fehér művészsörénnyel — egy szép, nagy asztal mellett állt a magas szobában, amelynek mennyezeti gyertyás csillárja karácsonyfaként szikrázva szórta fényét az aranyrámás falitükrökre. Meghajolt. — Már vártam, Arkhilokhosz úr. Lesz szíves helyet foglalni? Székkel kínálta az Egyházi Világtanács tagját, és leült vele szembe. Az asztalon egy széthajtott irat feküdt. Semmit sem ért, képedt el Arkhilokhosz. — Kedves vezérigazgató úr, van szerencsém önnek ezt a házat ajándékként átadni. Nincs jelzálogkölcsönnel terhelve, kiváló állapotban van, a tető nyugati részét kivéve, amit majd meg kell javíttatni. Arkhilokhosz egy kicsit csodálkozott, de a különböző szerencsés véletlenek folytán már megedződött és némi gyakorlatra tett szert. — Nem magyarázná meg... — A ház eddigi tulajdonosa nem kívánja megnevezni magát. Sejti, bólintott Arkhilokhosz, hogy Mr. Weemanról van szó, a híres archeológusról, aki görög régiségeket, többek között egy mocsárba süppedt templomot tárt fel, értékes szobrokkal és arany oszlopokkal. Dutour meghökkent, csodálkozva meredt Arnolphra, fejét rázta. Semmi felvilágosítást nem adhat, bizonygatta, a régi tulajdonos görög kézben akarja tudni házát, és örül, hogy Arkhilokhoszban megfelelő emberre talált. A romlottság és erkölcstelenség korában, folytatta, amikor a legrendkívülibb bűncselekmények is a legtermészetesebbnek tűnnek, amikor megszűnik a jogérzék és mindenki a primitív korok durva ököljogához folyamodik, a jogászban kihal a remény, hogy rendre és igazságra törekvése értelmet nyerhet, ha nem kellene hébe-hóba olyan, a legtisztább felebaráti szeretetből fakadó ügyletek lebonyolításában is közreműködnie, mint most ennek a kis kastélynak az átadása. Az iratokat előkészítette, a vezérigazgató úrnak csak át kell futnia őket és a nevét aláírnia. Az államnak járó adót — mert Molloch megköveteli az áldozatot — már lerótták. Köszöni, mondta Arnolph. A közjegyző felolvasta az okmányokat, és az Egyházi Világtanács tagja aláírásával látta el őket. — A kastély immár az öné. — A közjegyző felállt, Arkhilokhosz is. — Uram — mondta ünnepélyesen —, örömömre szolgál, hogy olyan emberrel találkoztam, akit mindig tiszteltem, ön védte volt azt a szerencsétlen segédlelkészt. „Csak a hús durva ereje győzött a lelken“ — mondotta volt akkor —, „a lélek makulátlan maradt“. Ezek a szavak mélyen belém vésődtek. — Ó, kérem, csak a kötelességemet teljesítettem. .Sajnos, a segédlelkészt lefejezték, mai napig is vigasztalan vagyok miatta, hiszen én csak tizenkét évi börtönt javasoltam, bár a legrosszabbtól így is megmenekült: nem akasztották fel. Vajon feltarthatja-e még egy pillanatig, kérdezte Arkhilokhosz. Dutour meghajtotta magát. — Arra kérem, tisztelt közjegyző úr, készítse elő a házasságomhoz szükséges iratokat. — Már elkészültek — felelte Dutour. — Szólt már a kedves menyasszonya. — Ő — őrült Arkhilokhosz —, ismeri a menyasszonyomat? — Van szerencsém. — És ugye csodálatos? — Nagyon. — Én vagyok a világ legboldogabb embere. — Kik lesznek a tanúk? Erre még nem is gondolt, vallotta be Arnolph. Dutour a maga részéről az amerikai követet és az egyetem rektorát ajánlaná. Arnolph habozott. A hozzájárulásukat már megkapta, mondta a közjegyző. — További lépésekre nincs is szükség. A házasság általános feltűnést kelt, mert mindenki az ön meglepő karrierjéről beszél. — De az urak nem is ismerik a menyaszszonyomat! A kis ügyvéd hátravetette művészsörényét, végigsimított bajuszán és szinte kajánul nézett Arkhilokhoszra. — Ó, én azt hiszem, igen. — Értem — derült fel Arnolph. — Az urak bizonyára Gilbert és Elizabeth Weeman vendégei voltak... Dutour ismét meghökkent és mintha csodálkozott volna. — Olyanformán — hagyta rá aztán. Arnolph nem volt túlságosan elragadtatva. — Én ugyan nagy csodálója vagyok a rektornak ... — Nahát akkor. — Hanem az amerikai követ... — Politikai meggondolásai vannak? — Dehogy — válaszolta zavartan. — Végül is Mister Forster-Monroe erkölcsi világrendemben az ötödik helyen áll, de az ópresbiteriánus egyház híve, és én nem érthetek egyet a teljes bűnbocsánatról hirdetett dogmájukkal, mert rendíthetetlenül hiszek a bűnösök pokolbeli szenvedésének örökkévalóságában. A jegyző a fejét ingatta. — Nem szeretném önt hitében megbántani, de ne gyötörje magát. A pokolbeli büntetések örökkévalóságának vajmi kevés köze lehet az önök házasságához. Arkhilokhosz megnyugodott. — Tulajdonképp én is azt hiszem, ha akkor menne is, csukta össze mappáját a közjegyző. — A polgári esküvő pontosan kettőkor lesz, a városházán. Arnolph ki akarta kísérni. Inkább átvág a parkon, mondta a kis ügyvéd, és máris széthúzott egy piros függönyt, s mögötte üvegajtót nyitott ki. — Ez a legrövidebb út. Jeges levegő áradt a szobába. Gyakori vendég lehetett itt, gondolta Arkhilokhosz, míg a közjegyző szapora léptei elhaltak az éjszakában. Néhány pillanatig ott maradt a teraszon, ahova az ajtó nyílt. A csillagok sziporkáit figyelte a fák fölött. Fázott. Visszalépett a szobába és becsukta az ajtót. „Weemanék nagy házat vihettek“ — mormogta. (Folytatjuk) B. FEJÉR GIZELLA fordítása 90 440 10 UTUNK VALLOMÁS ÁPRILY LAJOS Igaz, én itt a sorssal nem csatáztam, én döbbent szemmel láttam itt a vért, és nem lengettem omló barrikádon fehér zászlót a véres emberért. Viharokból kibomló új világért csak álmom volt, nem lobbanó vitám. Rohamra nem harsogtam riadókat jövő ködökbe zúgó trombitán. A seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott, sötét heggé simult minden dalon. De mint a mondatóba hullt harangja, a mélyben él az ember fájdalom. S én nem tudom, hogy meddig él a versem, titánok halnak, tornyok zengenek. Ahol világtraverzek összedülnek, a vers, a versem hogyne halna meg? Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt. A hűlt sorok: megannyi érc-koporsó, s a könyv, a könyvem gránit-kriptabolt De túl román, ha perce jön csodáknak, a mély megkondul, mintha vallana, s a bolt alól harangtisztán kicsendül s magasra száll az ember dallama i! Az UTUNK előfizetési díja egy évre 52 lej. A szerkesztőség címe: Cluj, str. 6 Martie nr. 3. Telefon: 1 24 20. SZERKESZTŐBIZOTTSÁG LÉTAY LAJOS (főszerkesztő), BODOR PÁL, HORNYÁK JÓZSEF, MAROSI PÉTER, MIKÓ ERVIN (szerkesztőségi titkár), NAGY ISTVÁN, OROSZ IRÉN (főszerkesztőhelyettes), SZABÓ GYULA, SZŐCS ISTVÁN Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza I. P. Cluj 1967 — 2738