Utunk, 1968 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1968-08-02 / 31. szám
Világ proletárjai, egyesüljetek!UTUNK ROMÁNIA SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁG ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA XXIII. ÉVFOLYAM • 31. (1031.) SZÁM • ARALEJ • KOLOZSVÁR, 1968. AUGUSZTUS 2. A felelősség oszthatatlan Éveken keresztül abban az író számára igen szerencsés helyzetben vagyok, hogy a lap s szerkesztőtársaim nevében — amolyan szerkesztőségi postás minőségben — szoros és állandó kapcsolatot tartok fenn az olvasóval. Levelek ezrei mentek át kezemen, tudatomon, s ha most — az országos írókonferencia előkészületeinek gondjában — felteszem magamnak a kérdést, milyen vonatkozásban gazdagodott irodalmi közéletünk, hol látom mélyrehatóbbnak a fejlődést, több éves tapasztalat alapján adhatom meg a választ: irodalom és olvasótábor kapcsolatának elmélyülésében. Az író és olvasó dialektikusan vett, a kollokviumot is magában foglaló kötődésében, a bizalomban, mely úgy nyilatkozik meg, hogy író és olvasó igényeivel méri egymást, abban a céltudatos törekvésben, ahogy írók és olvasók küzdenek egymásért, hogy az új kifejezési formák s mondanivalók járatlan földjein hidat verjenek. Nyilvánvaló, hogy e folyamat nem pusztán irodalmi vonatkozású, hogy ebben is az a nagy társadalmi pezsgés nyer konkrét formát, amely a Román Kommunista Párt IX. kongresszusa óta az országot jellemzi, uralja, s amely — meggyőződésem — a demokratizálódás, az ország függetlenségének biztosítása, az öszszes szocialista országokkal való testvériség, a világ népeivel való egyenlőség, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás és teljes egyenlőség alapelveinek tiszteletben tartása szakaszaként vonul be az ország történelmébe. Történelem és gyakorlati irodalmi tevékenységem így fonódik össze. És ez a magyarázata annak, hogy nincs olyan, a jelent értékelő s a jövőt kicövekelő pártdokumentum, mely ne foglalná magába az irodalom elvi kérdéseinek elemzését, mely ne szólna az írók s művészek feladatairól, társadalmi felelősségéről. Hisz az író felelősségét hangsúlyozni megítélésem szerint annyi, mint az ember emberségét számon kérni. Írói hivatástudat és felelősségérzet legalább ennyire elválaszthatatlan egymástól. A kérdés tehát nem úgy merül fel, hogy felelős-e az író azért, amit ír, ahogy él s cselekszik, mert ez évezredek óta természetes, a kérdés inkább így fogalmazódik meg gyakrabban író és olvasó előtt: kinek tartozik felelősséggel az író? És ezt nem árt újólag tisztázni, hogy az esetleges félreértéseket idejében elkerüljük. Persze az is nyilvánvaló, hogy a kérdésre adandó válasz eleve meghatározott, mégpedig a realista irodalom feladataiból következően az. Ezért írok ide egy szinte már iskolásan leegyszerűsített meghatározást az irodalom feladatait illetően, melyet egy összehasonlító irodalomtörténeti munkából vettem, s amely annyira közismert igazság, hogy akár a forrás megjelölését is feleslegesnek érzem: „Szavakban átadni a világnak lelki tartalmakat, anyagi kézzelfoghatóságokat, eseményeket és tájakat, művészibb és általánosabb érvényű módon elbeszélni, leírni, közölni: ez talán a leggyakrabban hangoztatott feladata az irodalomnak.“ A fenti idézetből tehát az olvasó számára is nyilvánvalóan kiderül az, ami az írói gyakorlatban közhelyszámba megy, nevezetesen, hogy az irodalom történelmileg meghatározott valóságot, tájat, társadalmat és eseményeket, viszonyokat és tudati megnyilvánulásokat tükröz, azok emberi, lelki megnyilvánulásait ábrázolja az író temperamentuma és stíluseszménye szerint. Konkrétan ránk, romániai magyar írókra vonatkoztatva a tételt, ez azt jelenti, hogy mi a romániai valóságot, társadalmi életet és tudati fejlődést ábrázoljuk általában, nemzetiségünk életét és fejlődését különösen, nagy figyelmet fordítván mindenkor a román nép és az együttlakó nemzetiségek megbonthatatlan egységének számunkra döntő problémájára. Az író társadalmi felelősségére adandó válasz ezek után szerintem annyira nyilvánvaló, hogy a kérdés valamilyen konkrét indíték nélküli felvetése vagy éppen megkérdőjelezése bizonyos negatív politikai mellékízek felidézését vonja maga után. Nyilvánvaló tehát, hogy mi, romániai magyar írók elsősorban a Román Kommunista Pártnak és szocialista államnak tartozunk felelősséggel; a román népnek, amely iránt testvéri érzelmeket táplálunk és hirdetünk, amellyel teljes jogegyenlőségben a közös célokért harcolunk, és amely irántunk ugyanolyan érzelmeket táplál a magyar nemzetiség iránt, melynek problémáit műveinkben tükrözzük. Ezek a művek a közös haza egységét tükrözik és részei az ország kultúrájának. Mindezt azért kellett végiggondolnom és az állásfoglalás igényével leírnom, mert írótársaimmal együtt rendkívül furcsállom a Magyar Írók Szövetsége Kritikai Szakosztályának kerekasztal-értekezletén megfogalmazott — és a napi- és irodalmi sajtóban is nyilvánosságra hozott — megállapításokat, miszerint a szomszéd államok — Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia — magyar irodalmainak kötődése kettős, és hogy a felelősség ezekért az irodalmakért közös. Bármilyen oldalról közelítem meg, visszatetszést vált ki bennem a budapesti kritikusok e kollektív megnyilatkozása, és nemcsak azért, mert a „kettős kötődés, kettős felelősség“ elméletének kidolgozói alapvető irodalmi és politikai elveket vettek semmibe, hanem mert teóriájuk fogantatása nyilvánvalóan irodalmon kívüli, és igen kétséges, hogy fenntartói a magyar nemzetiségi irodalmak érdekeit tartották szem előtt. Hisz nem arról van itt szó, hogy bárki is kétségbe vonná a romániai magyar irodalom kapcsolatát a magyarországi irodalommal, valamint más szocialista országok irodalmával, amelyeket azonos célok kötnek össze. Kinek célja s érdeke ez? Ellenkezőleg: szocialista társadalomban élvén, a politikai rendszer azonosságából adódóan tematikai, erkölcsi, világnézeti azonosságok is hozzáadódnak a közös vonásokhoz. Továbbmenően azok a nagy humanista célok is összekötnek, melyek Európa és a világ haladó íróit egységbe kovácsolják. Másról van itt tehát szó, ám a tévedés okát sokát nem mi, hanem magyarországi írótársaink tisztázzák. Mi romániai magyar írók számos alkalommal kifejezésre juttattuk meggyőződésünket pártgyűléseken és Románia Szocialista Köztársaság írószövetségében, amely szervnek mi is tagjai vagyunk. Álláspontunk tehát szilárd és világos: a romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a romániai közélet bármilyen más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt. Pártunk sosem zárkózott el attól, hogy a két ország és a többi szocialista ország népe és irodalma között szorosabb viszony, intenzívebb kapcsolat jöjjön létre. Meggyőződésünk viszont, hogy a kapcsolatok további javulásának legfőbb feltétele egymás munkájának és a be nem avatkozás elvének kölcsönös tiszteletben tartása. HUSZÁR SÁNDOR Hiet ninc sélyek az ember gyökerei, s itt a felszínen idegrendszerben folytatódik a történenelem. Mint nagy időben a füvek, minden korban szélirányba hajlanak idebent is a szálak. S minden korban nagy idő, fergeteg, orkán, forgószél van, ciklon, melynek epicentrumában a világjelenség járja tizenkétfejű táncát. Igazi művész fennebb nem is adja, mint hogy el akar zarándokolni eddig a légcsavar karú királykisasszonyig, akinek ölelése a halálon át a halhatatlanságot jelenti. Úgy tetszik, a mi utaink: a világ vidékeiről, a századok lapályosabb részeiről induló utak, hosszabbak, mert százszor kell bejárni a kanyarodókat és ezer évekig kell várni a leengedett sorompók előtt. Mégis álma marad a legjobbjainknak: az értől az óceánig. S a megérkezőket köszönti az óceán zúgása s a fenyvesek zúgása is. Mert aki meg tud érkezni, csak az tudott erőt venni a nappalok s az éjszakák feketefehér suhintásain, mert útján végig tudta, vállalta, érezte, hogy ez a föld szülte és küldte, ezek a hegyek, fenyők, ennek az országnak a nagykövete - de ott, fenn, kinn, a teljesben, az egész mindenség közepén berendezett kombinált könyvtár-, hangverseny- és kiállítóteremben, a világ fóruma előtt. Az olyan művészeknek, mint Nagy Imre, akik mögött a négy évszak színeibe öltözött dombok és fellegek, mint tiszteletbeli tehervagonok, úgy hordozzák a tájakat, a fényeket - valóságosakat és megfestetteket, mint tulajdon termésüket, az ilyen művészek — az elsők közt a legelsők — most ballagnak haza követjárásukból s kézenfogva hozzák végre a világ francia figyelmét, angolfigyelmét, a világ gőgös figyelmét, a világ igényes figyelmét, a világ sietős figyelmét, a világ ensz-figyelmét, a világ világ-figyelmét a hegyek felé, amelyek szabadalmat kaptak a történelem s a földrajz láthatatlan logika úristenétől, hogy hic et nunc egyszeri és tanulságos világot hozzanak létre, s bizony, nagyon is megérdemlik a figyelmet, ha tulajdon népdalaikon sírni tudnak, ha tulajdon szőtteseiken nevet a lelkük, miközben az anyag igazságot terem számukra a kert végében, az utcákon, a tereken, a végtelen csücskében felállított nagy állványokon. Öregek s biztosak lehetünk, mint a föld, aki nyugodtan engedi, küldi virágait. Akik minket észre nem vehetnek, azok észreveszik őket, akik ugyancsak mi vagyunk. Ez a nagy, magát énhangon énekeltető szülőföld boldog most is a figyelem s a dicsőség napsugaraiban, mikor megöleljük a hetvenöt esztendős Nagy Imrét, aki legerdélyibb és legeurópaibb művészünk is, bizonyítván legfőképpen a fiatalok, a reményteljesek előtt, az úton menetközben talált jövendőpróbálók előtt, hogy az ember egyetlen illetőségi helye a föld: bölcső, sír, szülőföld, Európa, Galaktika - egyszóval a talaj, ahol munkaasztalod áll, ahol megvetett lábbal állsz, ahol állnak azok, akik a kezed fogják, ahol szép minden távlat, mint a madarak röpte, szép még az idő sötét erdői felé eső íve is. Hát még a jövendő arany íve felé eső rész. LÁSZLÓFFY ALADÁR Nagy Imre: Önarckép % Balogh Edgár: Még egy pillanatra 9 K. Jakab Antal: Az ötödik, az igazi