Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-08-01 / 31. szám

18 „főlázadó” Persons -Beschreibung-ja Amint tudjuk, a költő még megérte azt is, hogy életében olvashatta a saját körözőlevelét, eredeti német nyelven, mellyel az ellenség halálra kereste. A szabadságharc erdélyi csatate­rein történt ez, Szászsebes környékén, 1849. február ele­jén, amikor Kemény Farkas alezredes katonái megszállják a szászsebesi cs. kir. postát és elfogják a szebeni General Commandónak szóló leveleket. Itt találnak egy rendőri köröz­­vénypaksamétát, benne Kos­suth, Szemere, Petőfi és a sza­badságharc más vezetőinek kö­rözőlevelével, személyleírásá­val, hogy bárhol fogják el őket, mint felségsértőket állít­sák a törvény elé. Miután ugyanis Windischgrätz herceg 1849. január 5-én bevonult Budára, a katonai diktatúra első rendelkezése az volt, hogy a függetlenségi mozgalom ve­zetői ellen egy régi törvény, az 1715: VII. tc. alapját elfo­gató parancsot adjon ki és va­gyonukat, mint pártütőknek és felségsértőknek a vagyonát, vessék zár alá és kobozzák el. E rendelkezés alapján Petőfi pesti lakásán meg is jelent február 6-án egy császári kopó, bizonyos Mukits János al­­ügyész úr, és összeírta, lefog­lalta a költő ingóságait, köny­veitől kezdve Júlia kanárima­daráig, összesen 151 forint és 53 krajcár értékben. A házkutatás napján Petőfi a Szászsebes és Szászváros kö­zötti harctéren van, s pár nap­pal előbb jutott kezébe, vé­letlen folytán, német nyelvű körözőlevele. A Persons-Besch­reibung nevetésre készteti, de nemcsak a benne hemzsegő té­vedések miatt. A Honvéd már február 5-én közölte, hogy Pe­tőfi „maga olvasta német sze­mélyes leírását, képzelhetni, mily jó kedvet csinált neki­*, a költő pedig a nyomtatvány aljára a következő megjegy­zést írta: „Sok hiba van ben­ne; úgy látszik, a külsősége­ket arcképemről vették, a töb­bit csak úgy gondolatformán írták. Hogy tíz esztendővel öregebbnek tettek, hogy azt mondták, »früher­« Dichter s a többi hazugságok és ostobasá­gok nem bántottak, de azon az egyen szörnyen bosszankodtam, hogy engem a német divat szerint öltöztettek, engem, ki teljes világéletemben magyar ruhában jártam.“ A körözőle­vél ugyanis azt írta, hogy élet­kora 36 év, foglalkozása: ko­rábban költő, öltözéke, a né­met divat szerint... Arról viszont a költőnek nem volt tudomása, hogy ha­sonló vagy más szövegű körö­zőlevelei közkézen forogtak a Kárpátokon túl is, Moldová­­ban, Bukovinában és Havasal­­földön egyaránt. Az osztrák hatóságok ugyanis arra számí­tottak, hogy a főváros elfog­lalása után a magyar szabad­ságharc vezető férfiai kelet felé fognak menekülni, a két ro­mán fejedelemségbe, ezért az osztrák ügynökségek által az ottani hatóságokhoz is eljut­tatták a körözőleveleket. Ez a magyarázata annak, hogy újabban több moldovai és ha­vasalföldi levéltárból is előke­rült a költő különböző sze­mélyleírása, amelyet köröz­­vényként terjesztettek azokon a vidéken. Az elsőre Eugen Jebeleanu, Petőfi kiváló ro­mán fordítója hívta fel a fi­gyelmet pár évvel ezelőtt. A Craiova városának levéltárá­ban talált román nyelvű vál­tozat szerint Petőfi öltözködé­sével nem a német divatot kö­veti, hanem ruhája: európai, amin valószínűleg azt kellett volna érteni, hogy a költő pol­gári viseletnek hódol. A röp­lapként terjesztett személyle­írást nem a régi román feje­delemségben nyomtatták, ha­nem osztrák termék, és min­den valószínűség szerint Bu­dán készült, a város elfoglalá­sa után. Petőfi esetében már csak azért is számítottak kelet felé menekülésére, mert a be­súgók értesülései (és a röpla­pokra nyomtatott téves adatok) szerint úgy tudták, hogy a köl­tő Erdélyben született s a ma­gyaron és németen kívül ro­mánul is beszél. A craiovai példány után egy másik körözőlevél is előkerült Iaşi város állami levéltárából és egy román nyelvű oklevél­gyűjteményben napvilágot is látott, anélkül azonban, hogy Petőfi magyar kutatói felfi­gyeltek volna rá. Ennek a sze­mélyleírásnak az eredete felől nem vagyunk találgatásokra utalva, mert a kísérőlevél pon­tosan megírja, hogy az osztrák cs. kir. ügyvivőség küldte meg 661. szám alatt a moldovai ál­lambiztonsági szerveknek és D. Sturza lovag, a milicia fő­felügyelője továbbítja alanta­saihoz 1849. február 26-án Iaşi­ból. Ez a paksaméta a „magyar lázadók“ 18 vezető személyisé­gének a leírását tartalmazza, azzal az utasítással, hogy ha valamelyikük felbukkanna Moldovában, tüstént fogják el és adják át az osztrák hatósá­goknak. A most előkerült pél­dányok a galaci helyőrséghez voltak címezve, azzal a külön meghagyással, hogy mind ott a kikötőben, mind Vodenii és Gu­­ra Prutului helységekben a ha­tárőrség legyen éberséggel és fogja el az esetleg átszökni akaró körözötteket. A moldovai hatóságoknak ez az intézkedése egészen termé­szetes, mert miután ott orosz segítséggel leverték a forradal­mi mozgalmakat, legfőképpen attól tartottak, nehogy a me­nekült magyar forradalmárok ismét fellelkesítsék a népet, vagy pedig Törökország felé menekülhessenek, ahonnan újabb akciókat szervezhetné­nek. A megszálló cári hatalom viszont attól tartott, hogy a forradalom Oroszországba is átterjedhet, ezért bírta rá a le­gyengült és már a havasalföl­di forradalmat is egymagában elnyomni nem tudó török Por­tát, hogy egyezzék bele a feje­delemségek orosz csapatokkal való megszállásába, ámbár a két nagyhatalmat csak egy haj­szál választotta el az egymás elleni háborútól. Így alakult ki az a helyzet, hogy 1849-ben Lüdersz tábornok 5-ik cári hadteste ,Erdélyt keletről is, meg délről is félkaréjban vette kö­­rül, készen a fegyveres beavat­kozásra is. Petőfi galaci személyleírása nem azonos az eddig ismertek­kel. Úgy az ő, mint 17 társa (Kossuth, Bem, Csányi, Gör­gey, Táncsics stb.) körözőleve­lének csak a kérdőpontjai áll­nak itt nyomtatásban — szoká­sos formula szerint —, de sze­mélyi adataikat kézzel vezették rá. A közismert, számtalanszor reprodukált szászsebesi sze­mélyleírással szemben a lénye­gesebb eltérések: életkora ott 36, itt 30; születési helye ott Erdély, itt ismeretlen hely Er­délyben; foglalkozás és jellem ott korábban költő, itt költő; homlok ott magas, itt széles, kiálló; szem ott fekete, itt fe­kete és éles tekintetű; szemöl­dök ott széles, itt nagy és fe­kete. Az öltözék ugyan itt is „a német divat szerint“, de fel­tűnő, hogy a különös ismertető jel rovat, miután megemlíti kihajtott vignyakat, még hozzáteszi: „ruházata az egye­temisták szokása szer­int“. Pe­tőfi magyaros öltözetét tehát diákosnak tekintették az ide­genek. Mindenesetre a galaci körözőlevelek kitöltője jobb mintáról másolt, mint a szász­sebesi személyleírás szerzője, adatai hívebbek, megközelítik Petőfi egyéniségét. A harmadik ismeretlen sze­mélyleírás most került elő az R. Sz. K. Akadémiája buka­resti levéltárában őrzött körö­zőlevelek közül. Ez is Moldo­­vából maradt fenn, de szövege nem azonos az előbbiekével. A paksaméta tartalma egyéb­ként nagyjából ugyanaz, mint a galaci: ugyanannak a 18 for­radalmi vezérnek a személy­­leírását tartalmazza. Vala­mennyi német nyelvű, gótbe­­tűs nyomtatvány, a betűtípus­ról és papírosról megállapítha­­tólag ugyanabból a nyomdából került ki, mint a szászsebesi példány, de a moldovai hatósá­gok a német szöveg mellé vagy fölé rávezették tintával a ciril­­betűs román fordítást. Ebben a paksamétában végre egy olyan példányt is találunk, amelyen keltezési hely és idő is előfordul, s ez annál fonto­sabb számunkra, mert minden valószínűség szerint következ­tethetjük, hogy a többi is ugyanott és ugyanakkor ké­szült. Ez az egyetlen példány Bem tábornok személyleírása, amelynek alapján ezt olvashat­juk: Ofen, den 11. Jänner 1849. Valószínű tehát, hogy mind a szászsebesi, mind a craiovai, mind pedig ezek a iaşi-i kö­rözőlevelek a budai nyomdá­ból kerültek ki, Windischgrätz uralmának idején, és az oszt­rák konzulátusok, ügynökségek révén terjesztették a határokon túl is. A iaşi-i személyleírások útjáról ezenkívül még azt is megtudjuk, hogy azokat köz­vetve Feodorovics F. Möller, a Moldovát megszállva tartó cári csapatok tábornoka juttatta el a iaşi-i belügyminisztérium­hoz 1849. február 14-én Petru Scheleti ezredes, a fejedelem adjutánsa révén avégett, hogy az egész fejedelemség terüle­tén a legszigorúbb közigazga­tási eljárásokkal nyomozzák a megnevezett személyeket, és akit megtalálnak, adják át a katonai hatóságoknak. Petőfinek a Iaşi-ba küldött személyleírása mindenek előtt azzal tér el az előbbiektől, hogy nevét is rosszul nyomtat­ták: Alexander Pétefy lett be­lőle a Persons-Beschreibungon. Tartalma egyébként a galaci példányhoz áll a legközelebb, 30 évesnek írják, de foglalko­zása ismét csak a „korábban költő“, ruházatáról itt is meg­jegyzik, hogy „a diákokat utá­nozza“. A két román fordítás összevetése is tanulmányozást érdemel. A költő homlokát pl. a német szöveg „breite ge­wöllete“ szavakkal írja le, mit az egyik román fordító „lată ,coşcoavă“, a másik „lata-bul­­bucata“ szavakkal ad vissza, arcszíne pedig „oacheşă“ és „smolită“ változatokban fordul elő a fordításokban. A körözőlevelekkel elárasz­tották a fejedelemség terüle­tét, főleg a határmenti átkelő­helyeket. Március elején már jelentik a belügyi hatóságok, hogy a iasi-i osztrák ügyvivő­ség, valamint Möller tábornok­nak a fejedelemnél tett közbejá­rása alapján a körözőleveleket mindenfelé elküldték a városi és vidéki hatóságoknak, meg­hagyva, hogy a legszigorúbb in­tézkedéseket tegyék a körözött személyek kézrekerítésére. Megtörtént az is, hogy a pak­­samétákból néhány személy­leírás elkallódott, így Mihaile­­ni helység kapitánya megszep­penve jelenti Dimitrie Sturza Katmánnak, a moldovai milí­cia főinspektorának és egyben a Bukovina felőli határpa­rancsnokának, hogy a jelzett 18 magyar „főlázadó“ személy­­leírása helyett csak tizet ka­pott meg, és kéri a hiányzó példányok pótlását, hogy köte­lességének lelkiismeretesen ele­get tehessen. De a Petőfi sze­mélyleírása e között a tíz kö­zött is ott volt. BOZODI GYÖRGY Halálának 120. évfordulóján egész számot szenteltünk Petőfi Sándor emlékének, és magétól értetődik, hogy a tizenkét oldalon sem fértek el mindazok a cikkek,­­"­melyekkel munkatársa­ink kívántak hozzájárulni az évforduló megünnepléséhez. Most mégis teret adunk egy közle­ménynek, amely Petőfi-számunk lapzárta után érkezett szerkesztőségünkbe. Büzödi György cik­ke ugyanis olyan filológiai adatokat tár fel, amelyeknek közléséről nem mondhatunk le. Soó Zöld Margit illusztrációja Város és művészei Ha városára büszke (mindenik az) székelyudvar­helyivel, aki mellesleg azt is tudja rólad, hogy az új­ságok körül forgolódsz, leülsz a Hargitához címzett bárban, az első korty ital után már írókról, művé­szekről folyik a szó. Hogy van Kányádi Sándor? Mit csinál Márton János? Találkoztál-e Farkas Árpival? De szó esik Csik Bandiról, Tamás Gáspárról, Magyari­­ról is. Tamási Áron itthon van már, beszélnek is róla, ha mást nem, hát azt, hogy kellene egy becsületesebb sírkő vagy éppen emlékmű oda a két cserfa közé. Mert ugye, idegenek is megállnak ott. .. Tompa László­ról vagy Tomcsa Sándorról már kevesebb a mondani­való. A jól sikerült Tompa-ünnepélyen az volt az érzésem: eddig szinte ismeretlen költőnek tapsolt az udvarhelyi közönség. Tény, hogy Székelyudvarhely (és vidéke) jó néhány író, költő, színész, szobrász, festőművész szülő- vagy nevelővárosa. Megtaláljuk őket mindenütt, ahol szín­ház vagy szerkesztőség van. És nem baj, hogy nem maradtak itthon, éppen így van ez rendjén! Ha haza­látogatnak (nem is olyan ritkán), jó, hogy otthon érzik magukat. De mit csinálnak, hogy érzik magukat azok, akiket a nagyváros nem „csábított“ el, akik ittmaradtak vagy éppen itt telepedtek le, mert úgy érezték-gondolták, hogy művészi fejlődésükhez itt megfelelő talajra ta­lálnak? Tompa Lászlót vagy Tomcsa Sándort (máso­kat nem is tudok, akik életük nagyobb részét itt él­ték volna le) már nem kérdezhetjük meg. Olvassuk csak, amit ránk hagytak. De élnek még művészek Székelyudvarhelyen. 1955-ben hat, frissen végzett képzőművész, három festő: Kraft László, Maszelka János, Sepsi Lajos, és három szobrász: Nagy György, Székely József, Orbán Áron állapodott meg Székelyudvarhelyen. A táj szép­sége is csábíthatta őket, a szülőföld szeretete is közbe­szólhatott. Szép vállalkozás volt és merész, művész­telep lehetőségét rejtette magában. Nevesebb festője, szobrásza nem volt a városnak. (Rövid ideig Nagy István élt itt.) Rösler Károly képei vagy Verestóy Árpád portré­szobrai ritkán jutottak el a város határain kívüli kiállító termekbe. Itt kell meg­­említnem a város ismert rajztanárait — Haáz Rudolf, Haáz Sándor, Teleky József —, akik hosszú évtizedeken át a képzőművészet szeretetét igyekeztek tanítványaik lelkébe plántálni. Hogy mennyire sikerült ez nekik, nehéz volna lemérni. A rajz, azt hiszem, ma sem tar­tozik a „komoly“ tantárgyak közé. A fiatal képzőművészek vállalkozása nem maradt támogatás, visszhang nélkül. A város akkori vezetői közös műtermet biztosítottak, számukra, a napilapok, folyóiratok írtak róluk, közölték munkáikat. Rendsze­resen szerepeltek különféle tárlatokon, s legyen tanúm az akkori sajtó­s sikerrel. A megrendelések sem ma­radtak el, egy-két sikerültebb alkotást, szobrot, képet állami intézmények vásároltak meg. Szép kezdet volt, így tartott néhány évig, talán 1960-ig. Ezekben az évek­ben készült a főtéri szökőkút — bár nem lehet dicse­kedni vele. Mint kompozíció unalmas, semmitmondó, a kút káváján elhelyezett négy figurából pedig éppen a művészetet hiányolhatjuk. Az alkotók mentségére szolgáljon, hogy a kút az ötvenes évek második fe­lében készült, amikor bizonyos szűkkeblűen felfogott „realizmus“ volt kötelező. Először a megrendelések, az állami vásárlások ma­radtak el. Ma már nehéz volna eldönteni, hogy ennek mi volt az oka. Pénzhiány? Vagy éppen az alkotások művészi értékének a hiánya? Feltételezhető egyik is, másik is. A művészek kénytelenek voltak biztosabb anyagi jövedelem után nézni. Az illetékesek segítettek — ahogy tudtak, ahogy lehetett. Akinek nem jutott tanári állás, elment oktatónak, de a Várost csak Kraft László hagyta el. Akarva, nem akarva — a művészi alkotó munka másodrendű tevékenységgé degradáló­dott. Nem állíthatjuk, hogy az a rajztanár, aki délelőtt órákat tart, feliratokat, faliújságot fest vagy festet, szabad idejében nem alkothat. De ki merné azt állí­tani, hogy az ilyen körülmények között végzett alkotó­munka nem követel szükségképp áldozatot, legalábbis részleges lemondást a művésztől? És aki nem képes ilyen áldozatot hozni? . .. A képzőművészeti alkotó­kör 1966-ban bomlott fel. A művészek közti belső ellentmondások is elősegítették ezt. Az egységes értelmezésű realizmus helyett min­denki a mélyebb önkifejezéshez szükséges eszközök után kezdett kutatni. Ez a ma már mindenki számára úgyszólván kötelező törekvés megosztotta őket. Termé­keny viták helyett — torzsalkodás. A szétköltözött képzőművészeket a Művelődési Ház fogta ismét egybe. Itt van a kiállítóterem, itt vannak a műtermek is. De hol van a régi lelkesedés? Mi lett a reményekből? A városképen hiába keresem az itt élő képzőművé­szek kezenyomát. Az említett szökőkúton kívül semmi sem árulja el, hogy ebben a városban képzőművészek élnek és alkotnak. A bárhelyiség mozaik-freskója bot­rányos giccs (valamelyik lapunk szóvá is tette), nem hivatásos művész „álmodta oda“. Az új tömbházak oldalfelületeinek díszítése szebbé, vonzóbbá tehetné a várost. A központban levő kisparkban is elférne egy­két szobor, nem is beszélve a sétatérről, a stadionról, a Szejke-fürdőről. A Művelődési Ház külső, belső szé­pítése is művészi­ kezekre vár. Néhány szobor, dom­bormű, festmény kellene oda is. A megyésítés után mintha élénkült volna a helyi művészek alkotásai iránti érdeklődés. Tervek, elkép­zelések születtek. A megvalósításukhoz pénz kell és tehetség, a művészi alkotások iránti igény és bizalom. A város az utóbbi évtizedben mintha megfeledke­zett volna „itthon ragadt“ művészeiről. Sőt, az értel­miségiek egy része ezt az illetők nem túl pregnáns tehetségével magyarázza. „Nem kellettek sehová. El­mentek volna szívesen.“ Nehezen bizonyítható állítá­sok ezek. Sokkal kézenfekvőbb a város igénytelensége, a szépet kierőszakolni tudó közvélemény hiánya. Mert ha a parkok, a Művelődési Ház tele volna rosszaknál rosszabb szobrokkal, ha a tömbházak falait, a szórako­zóhelyiségeket ízléstelen, művészietlen, de az itt élő művészek alkotásai csúfítanák, fenntartás nélkül adnék igazat a bizalmatlankodóknak. Nem, nem védem az udvarhelyi képzőművészeket. Túlontúl keveset dolgoznak, alkotásaikból hiányzik az egyéni íz (kivételt csak Maszelka János képez), hiány­zik az itt élő ember valóságának mélyebb, igazibb művészi átélése, a táj, a vidék szépségének ábrázo­lása. Hogy képesek-e erre? Néhány esztendő alatt ma­guknak a művészeknek kell válaszolniuk a kérdésre. De addig is szükség van a bizalomra és nem utolsó sorban lehetőségre, igényre, — kiállításokra és látogatókra, — vitára és kritikára, — a sajtó és a szakemberek figyelmére. KASSAY MIKLÓS

Next