Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-01 / 31. szám
18 „főlázadó” Persons -Beschreibung-ja Amint tudjuk, a költő még megérte azt is, hogy életében olvashatta a saját körözőlevelét, eredeti német nyelven, mellyel az ellenség halálra kereste. A szabadságharc erdélyi csataterein történt ez, Szászsebes környékén, 1849. február elején, amikor Kemény Farkas alezredes katonái megszállják a szászsebesi cs. kir. postát és elfogják a szebeni General Commandónak szóló leveleket. Itt találnak egy rendőri körözvénypaksamétát, benne Kossuth, Szemere, Petőfi és a szabadságharc más vezetőinek körözőlevelével, személyleírásával, hogy bárhol fogják el őket, mint felségsértőket állítsák a törvény elé. Miután ugyanis Windischgrätz herceg 1849. január 5-én bevonult Budára, a katonai diktatúra első rendelkezése az volt, hogy a függetlenségi mozgalom vezetői ellen egy régi törvény, az 1715: VII. tc. alapját elfogató parancsot adjon ki és vagyonukat, mint pártütőknek és felségsértőknek a vagyonát, vessék zár alá és kobozzák el. E rendelkezés alapján Petőfi pesti lakásán meg is jelent február 6-án egy császári kopó, bizonyos Mukits János alügyész úr, és összeírta, lefoglalta a költő ingóságait, könyveitől kezdve Júlia kanárimadaráig, összesen 151 forint és 53 krajcár értékben. A házkutatás napján Petőfi a Szászsebes és Szászváros közötti harctéren van, s pár nappal előbb jutott kezébe, véletlen folytán, német nyelvű körözőlevele. A Persons-Beschreibung nevetésre készteti, de nemcsak a benne hemzsegő tévedések miatt. A Honvéd már február 5-én közölte, hogy Petőfi „maga olvasta német személyes leírását, képzelhetni, mily jó kedvet csinált neki*, a költő pedig a nyomtatvány aljára a következő megjegyzést írta: „Sok hiba van benne; úgy látszik, a külsőségeket arcképemről vették, a többit csak úgy gondolatformán írták. Hogy tíz esztendővel öregebbnek tettek, hogy azt mondták, »früher« Dichter s a többi hazugságok és ostobaságok nem bántottak, de azon az egyen szörnyen bosszankodtam, hogy engem a német divat szerint öltöztettek, engem, ki teljes világéletemben magyar ruhában jártam.“ A körözőlevél ugyanis azt írta, hogy életkora 36 év, foglalkozása: korábban költő, öltözéke, a német divat szerint... Arról viszont a költőnek nem volt tudomása, hogy hasonló vagy más szövegű körözőlevelei közkézen forogtak a Kárpátokon túl is, Moldovában, Bukovinában és Havasalföldön egyaránt. Az osztrák hatóságok ugyanis arra számítottak, hogy a főváros elfoglalása után a magyar szabadságharc vezető férfiai kelet felé fognak menekülni, a két román fejedelemségbe, ezért az osztrák ügynökségek által az ottani hatóságokhoz is eljuttatták a körözőleveleket. Ez a magyarázata annak, hogy újabban több moldovai és havasalföldi levéltárból is előkerült a költő különböző személyleírása, amelyet körözvényként terjesztettek azokon a vidéken. Az elsőre Eugen Jebeleanu, Petőfi kiváló román fordítója hívta fel a figyelmet pár évvel ezelőtt. A Craiova városának levéltárában talált román nyelvű változat szerint Petőfi öltözködésével nem a német divatot követi, hanem ruhája: európai, amin valószínűleg azt kellett volna érteni, hogy a költő polgári viseletnek hódol. A röplapként terjesztett személyleírást nem a régi román fejedelemségben nyomtatták, hanem osztrák termék, és minden valószínűség szerint Budán készült, a város elfoglalása után. Petőfi esetében már csak azért is számítottak kelet felé menekülésére, mert a besúgók értesülései (és a röplapokra nyomtatott téves adatok) szerint úgy tudták, hogy a költő Erdélyben született s a magyaron és németen kívül románul is beszél. A craiovai példány után egy másik körözőlevél is előkerült Iaşi város állami levéltárából és egy román nyelvű oklevélgyűjteményben napvilágot is látott, anélkül azonban, hogy Petőfi magyar kutatói felfigyeltek volna rá. Ennek a személyleírásnak az eredete felől nem vagyunk találgatásokra utalva, mert a kísérőlevél pontosan megírja, hogy az osztrák cs. kir. ügyvivőség küldte meg 661. szám alatt a moldovai állambiztonsági szerveknek és D. Sturza lovag, a milicia főfelügyelője továbbítja alantasaihoz 1849. február 26-án Iaşiból. Ez a paksaméta a „magyar lázadók“ 18 vezető személyiségének a leírását tartalmazza, azzal az utasítással, hogy ha valamelyikük felbukkanna Moldovában, tüstént fogják el és adják át az osztrák hatóságoknak. A most előkerült példányok a galaci helyőrséghez voltak címezve, azzal a külön meghagyással, hogy mind ott a kikötőben, mind Vodenii és Gura Prutului helységekben a határőrség legyen éberséggel és fogja el az esetleg átszökni akaró körözötteket. A moldovai hatóságoknak ez az intézkedése egészen természetes, mert miután ott orosz segítséggel leverték a forradalmi mozgalmakat, legfőképpen attól tartottak, nehogy a menekült magyar forradalmárok ismét fellelkesítsék a népet, vagy pedig Törökország felé menekülhessenek, ahonnan újabb akciókat szervezhetnének. A megszálló cári hatalom viszont attól tartott, hogy a forradalom Oroszországba is átterjedhet, ezért bírta rá a legyengült és már a havasalföldi forradalmat is egymagában elnyomni nem tudó török Portát, hogy egyezzék bele a fejedelemségek orosz csapatokkal való megszállásába, ámbár a két nagyhatalmat csak egy hajszál választotta el az egymás elleni háborútól. Így alakult ki az a helyzet, hogy 1849-ben Lüdersz tábornok 5-ik cári hadteste ,Erdélyt keletről is, meg délről is félkaréjban vette körül, készen a fegyveres beavatkozásra is. Petőfi galaci személyleírása nem azonos az eddig ismertekkel. Úgy az ő, mint 17 társa (Kossuth, Bem, Csányi, Görgey, Táncsics stb.) körözőlevelének csak a kérdőpontjai állnak itt nyomtatásban — szokásos formula szerint —, de személyi adataikat kézzel vezették rá. A közismert, számtalanszor reprodukált szászsebesi személyleírással szemben a lényegesebb eltérések: életkora ott 36, itt 30; születési helye ott Erdély, itt ismeretlen hely Erdélyben; foglalkozás és jellem ott korábban költő, itt költő; homlok ott magas, itt széles, kiálló; szem ott fekete, itt fekete és éles tekintetű; szemöldök ott széles, itt nagy és fekete. Az öltözék ugyan itt is „a német divat szerint“, de feltűnő, hogy a különös ismertető jel rovat, miután megemlíti kihajtott vignyakat, még hozzáteszi: „ruházata az egyetemisták szokása szerint“. Petőfi magyaros öltözetét tehát diákosnak tekintették az idegenek. Mindenesetre a galaci körözőlevelek kitöltője jobb mintáról másolt, mint a szászsebesi személyleírás szerzője, adatai hívebbek, megközelítik Petőfi egyéniségét. A harmadik ismeretlen személyleírás most került elő az R. Sz. K. Akadémiája bukaresti levéltárában őrzött körözőlevelek közül. Ez is Moldovából maradt fenn, de szövege nem azonos az előbbiekével. A paksaméta tartalma egyébként nagyjából ugyanaz, mint a galaci: ugyanannak a 18 forradalmi vezérnek a személyleírását tartalmazza. Valamennyi német nyelvű, gótbetűs nyomtatvány, a betűtípusról és papírosról megállapíthatólag ugyanabból a nyomdából került ki, mint a szászsebesi példány, de a moldovai hatóságok a német szöveg mellé vagy fölé rávezették tintával a cirilbetűs román fordítást. Ebben a paksamétában végre egy olyan példányt is találunk, amelyen keltezési hely és idő is előfordul, s ez annál fontosabb számunkra, mert minden valószínűség szerint következtethetjük, hogy a többi is ugyanott és ugyanakkor készült. Ez az egyetlen példány Bem tábornok személyleírása, amelynek alapján ezt olvashatjuk: Ofen, den 11. Jänner 1849. Valószínű tehát, hogy mind a szászsebesi, mind a craiovai, mind pedig ezek a iaşi-i körözőlevelek a budai nyomdából kerültek ki, Windischgrätz uralmának idején, és az osztrák konzulátusok, ügynökségek révén terjesztették a határokon túl is. A iaşi-i személyleírások útjáról ezenkívül még azt is megtudjuk, hogy azokat közvetve Feodorovics F. Möller, a Moldovát megszállva tartó cári csapatok tábornoka juttatta el a iaşi-i belügyminisztériumhoz 1849. február 14-én Petru Scheleti ezredes, a fejedelem adjutánsa révén avégett, hogy az egész fejedelemség területén a legszigorúbb közigazgatási eljárásokkal nyomozzák a megnevezett személyeket, és akit megtalálnak, adják át a katonai hatóságoknak. Petőfinek a Iaşi-ba küldött személyleírása mindenek előtt azzal tér el az előbbiektől, hogy nevét is rosszul nyomtatták: Alexander Pétefy lett belőle a Persons-Beschreibungon. Tartalma egyébként a galaci példányhoz áll a legközelebb, 30 évesnek írják, de foglalkozása ismét csak a „korábban költő“, ruházatáról itt is megjegyzik, hogy „a diákokat utánozza“. A két román fordítás összevetése is tanulmányozást érdemel. A költő homlokát pl. a német szöveg „breite gewöllete“ szavakkal írja le, mit az egyik román fordító „lată ,coşcoavă“, a másik „lata-bulbucata“ szavakkal ad vissza, arcszíne pedig „oacheşă“ és „smolită“ változatokban fordul elő a fordításokban. A körözőlevelekkel elárasztották a fejedelemség területét, főleg a határmenti átkelőhelyeket. Március elején már jelentik a belügyi hatóságok, hogy a iasi-i osztrák ügyvivőség, valamint Möller tábornoknak a fejedelemnél tett közbejárása alapján a körözőleveleket mindenfelé elküldték a városi és vidéki hatóságoknak, meghagyva, hogy a legszigorúbb intézkedéseket tegyék a körözött személyek kézrekerítésére. Megtörtént az is, hogy a paksamétákból néhány személyleírás elkallódott, így Mihaileni helység kapitánya megszeppenve jelenti Dimitrie Sturza Katmánnak, a moldovai milícia főinspektorának és egyben a Bukovina felőli határparancsnokának, hogy a jelzett 18 magyar „főlázadó“ személyleírása helyett csak tizet kapott meg, és kéri a hiányzó példányok pótlását, hogy kötelességének lelkiismeretesen eleget tehessen. De a Petőfi személyleírása e között a tíz között is ott volt. BOZODI GYÖRGY Halálának 120. évfordulóján egész számot szenteltünk Petőfi Sándor emlékének, és magétól értetődik, hogy a tizenkét oldalon sem fértek el mindazok a cikkek,"melyekkel munkatársaink kívántak hozzájárulni az évforduló megünnepléséhez. Most mégis teret adunk egy közleménynek, amely Petőfi-számunk lapzárta után érkezett szerkesztőségünkbe. Büzödi György cikke ugyanis olyan filológiai adatokat tár fel, amelyeknek közléséről nem mondhatunk le. Soó Zöld Margit illusztrációja Város és művészei Ha városára büszke (mindenik az) székelyudvarhelyivel, aki mellesleg azt is tudja rólad, hogy az újságok körül forgolódsz, leülsz a Hargitához címzett bárban, az első korty ital után már írókról, művészekről folyik a szó. Hogy van Kányádi Sándor? Mit csinál Márton János? Találkoztál-e Farkas Árpival? De szó esik Csik Bandiról, Tamás Gáspárról, Magyariról is. Tamási Áron itthon van már, beszélnek is róla, ha mást nem, hát azt, hogy kellene egy becsületesebb sírkő vagy éppen emlékmű oda a két cserfa közé. Mert ugye, idegenek is megállnak ott. .. Tompa Lászlóról vagy Tomcsa Sándorról már kevesebb a mondanivaló. A jól sikerült Tompa-ünnepélyen az volt az érzésem: eddig szinte ismeretlen költőnek tapsolt az udvarhelyi közönség. Tény, hogy Székelyudvarhely (és vidéke) jó néhány író, költő, színész, szobrász, festőművész szülő- vagy nevelővárosa. Megtaláljuk őket mindenütt, ahol színház vagy szerkesztőség van. És nem baj, hogy nem maradtak itthon, éppen így van ez rendjén! Ha hazalátogatnak (nem is olyan ritkán), jó, hogy otthon érzik magukat. De mit csinálnak, hogy érzik magukat azok, akiket a nagyváros nem „csábított“ el, akik ittmaradtak vagy éppen itt telepedtek le, mert úgy érezték-gondolták, hogy művészi fejlődésükhez itt megfelelő talajra találnak? Tompa Lászlót vagy Tomcsa Sándort (másokat nem is tudok, akik életük nagyobb részét itt élték volna le) már nem kérdezhetjük meg. Olvassuk csak, amit ránk hagytak. De élnek még művészek Székelyudvarhelyen. 1955-ben hat, frissen végzett képzőművész, három festő: Kraft László, Maszelka János, Sepsi Lajos, és három szobrász: Nagy György, Székely József, Orbán Áron állapodott meg Székelyudvarhelyen. A táj szépsége is csábíthatta őket, a szülőföld szeretete is közbeszólhatott. Szép vállalkozás volt és merész, művésztelep lehetőségét rejtette magában. Nevesebb festője, szobrásza nem volt a városnak. (Rövid ideig Nagy István élt itt.) Rösler Károly képei vagy Verestóy Árpád portrészobrai ritkán jutottak el a város határain kívüli kiállító termekbe. Itt kell megemlítnem a város ismert rajztanárait — Haáz Rudolf, Haáz Sándor, Teleky József —, akik hosszú évtizedeken át a képzőművészet szeretetét igyekeztek tanítványaik lelkébe plántálni. Hogy mennyire sikerült ez nekik, nehéz volna lemérni. A rajz, azt hiszem, ma sem tartozik a „komoly“ tantárgyak közé. A fiatal képzőművészek vállalkozása nem maradt támogatás, visszhang nélkül. A város akkori vezetői közös műtermet biztosítottak, számukra, a napilapok, folyóiratok írtak róluk, közölték munkáikat. Rendszeresen szerepeltek különféle tárlatokon, s legyen tanúm az akkori sajtós sikerrel. A megrendelések sem maradtak el, egy-két sikerültebb alkotást, szobrot, képet állami intézmények vásároltak meg. Szép kezdet volt, így tartott néhány évig, talán 1960-ig. Ezekben az években készült a főtéri szökőkút — bár nem lehet dicsekedni vele. Mint kompozíció unalmas, semmitmondó, a kút káváján elhelyezett négy figurából pedig éppen a művészetet hiányolhatjuk. Az alkotók mentségére szolgáljon, hogy a kút az ötvenes évek második felében készült, amikor bizonyos szűkkeblűen felfogott „realizmus“ volt kötelező. Először a megrendelések, az állami vásárlások maradtak el. Ma már nehéz volna eldönteni, hogy ennek mi volt az oka. Pénzhiány? Vagy éppen az alkotások művészi értékének a hiánya? Feltételezhető egyik is, másik is. A művészek kénytelenek voltak biztosabb anyagi jövedelem után nézni. Az illetékesek segítettek — ahogy tudtak, ahogy lehetett. Akinek nem jutott tanári állás, elment oktatónak, de a Várost csak Kraft László hagyta el. Akarva, nem akarva — a művészi alkotó munka másodrendű tevékenységgé degradálódott. Nem állíthatjuk, hogy az a rajztanár, aki délelőtt órákat tart, feliratokat, faliújságot fest vagy festet, szabad idejében nem alkothat. De ki merné azt állítani, hogy az ilyen körülmények között végzett alkotómunka nem követel szükségképp áldozatot, legalábbis részleges lemondást a művésztől? És aki nem képes ilyen áldozatot hozni? . .. A képzőművészeti alkotókör 1966-ban bomlott fel. A művészek közti belső ellentmondások is elősegítették ezt. Az egységes értelmezésű realizmus helyett mindenki a mélyebb önkifejezéshez szükséges eszközök után kezdett kutatni. Ez a ma már mindenki számára úgyszólván kötelező törekvés megosztotta őket. Termékeny viták helyett — torzsalkodás. A szétköltözött képzőművészeket a Művelődési Ház fogta ismét egybe. Itt van a kiállítóterem, itt vannak a műtermek is. De hol van a régi lelkesedés? Mi lett a reményekből? A városképen hiába keresem az itt élő képzőművészek kezenyomát. Az említett szökőkúton kívül semmi sem árulja el, hogy ebben a városban képzőművészek élnek és alkotnak. A bárhelyiség mozaik-freskója botrányos giccs (valamelyik lapunk szóvá is tette), nem hivatásos művész „álmodta oda“. Az új tömbházak oldalfelületeinek díszítése szebbé, vonzóbbá tehetné a várost. A központban levő kisparkban is elférne egykét szobor, nem is beszélve a sétatérről, a stadionról, a Szejke-fürdőről. A Művelődési Ház külső, belső szépítése is művészi kezekre vár. Néhány szobor, dombormű, festmény kellene oda is. A megyésítés után mintha élénkült volna a helyi művészek alkotásai iránti érdeklődés. Tervek, elképzelések születtek. A megvalósításukhoz pénz kell és tehetség, a művészi alkotások iránti igény és bizalom. A város az utóbbi évtizedben mintha megfeledkezett volna „itthon ragadt“ művészeiről. Sőt, az értelmiségiek egy része ezt az illetők nem túl pregnáns tehetségével magyarázza. „Nem kellettek sehová. Elmentek volna szívesen.“ Nehezen bizonyítható állítások ezek. Sokkal kézenfekvőbb a város igénytelensége, a szépet kierőszakolni tudó közvélemény hiánya. Mert ha a parkok, a Művelődési Ház tele volna rosszaknál rosszabb szobrokkal, ha a tömbházak falait, a szórakozóhelyiségeket ízléstelen, művészietlen, de az itt élő művészek alkotásai csúfítanák, fenntartás nélkül adnék igazat a bizalmatlankodóknak. Nem, nem védem az udvarhelyi képzőművészeket. Túlontúl keveset dolgoznak, alkotásaikból hiányzik az egyéni íz (kivételt csak Maszelka János képez), hiányzik az itt élő ember valóságának mélyebb, igazibb művészi átélése, a táj, a vidék szépségének ábrázolása. Hogy képesek-e erre? Néhány esztendő alatt maguknak a művészeknek kell válaszolniuk a kérdésre. De addig is szükség van a bizalomra és nem utolsó sorban lehetőségre, igényre, — kiállításokra és látogatókra, — vitára és kritikára, — a sajtó és a szakemberek figyelmére. KASSAY MIKLÓS