Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-08-15 / 33. szám
Ho illilkii. Szürke szamár a ködben A csacsi fogat a kapu előtt állt meg, a szamár megkönynyebbülten himbálni kezdte fejét, s nyikorgó ordítása folyamatosan tódult ki a torkán, mint véres gőzsíp zengése, mint vascsatornán lefutó, rozsdás zuhatag — sőt egy pillanatban már azt képzeltem, hogy a tüdeje is előlóg gégéjével együtt, s léggömbként tovalebeg a porcelángyár hátánál. Ez volt első találkozásom a szamárral. Később naponta láttam őt szürkén és fekete keresztsávval a vállán, simára kopottan, mint egy nyírott, ősz koponyát, vagy gyöngéden remegő bundával, mintha füstcsíkok göngyölnék körül: néztem őt a szamárvizsgálók örök és jókedvű gyanakvásával, hallgattam a pletykákat, hogy mily ostoba, makacs és korlátolt állat, s igyekeztem tettenérni, a cinkosság vágyával. Elkísértem az erdőre, vakaróval simára fésültem, hulló szőrszálait labdává gyömöszöltem, de olykor egyetlen nap alatt is csak a sejtések villanásáig fedte föl magát előttem, csupán egy mozdulattal, ahogy hirtelen megfordult s szivacsos orrát felém tolva szinte kacagni kezdett. — No mi van? — kérdezte olajosan megcsillanó szemfehérje. — Mit leskelsz utánam? ... Azt reméled, hogy rájössz önirányított ostobaságom titkára? S ahogy ezt kérdezte s utána elballagott, tekintetében volt valami magasabbrendű értelem, mint egy tudóséban, aki a fürdő csöndjéből lép ki. S azóta ha csak megpillantom is őt, mindjárt a képzetek tucatjai dongnak körül. Ilyenkor a balgaság dicséretét látom benne, egy Rotterdami Erasmust, aki a maga megjátszott együgyűsége mögé rejtőzve belénk lődözi képmutatásunk nyilait, lázva szétkiáltván a világ felé: vagy semmi különbség nincs az oktalan és a bölcs között, vagy ha van, akkor a balgák boldogabbak, mert boldogságukhoz semmi egyéb nem kell, mint egy csöppnyi képzelődés. De nem is csak Erasmusig szalad vissza a képzeletem, hanem az idő ködpárás láthatáráig, ahol a szamár imbolyogni kezd, s eltűnődöm: a csacsi bizonyára hétszer hétezer évig szolgál az embernél, de amikor elballag közülünk, megrakott málhákkal kocog majd tova és kiröhögi a Föld lakóit, miként Jákob szökött meg Lábántól, porkavaró juhok nyájaival, tevehátra fölhalmozott arannyal, ezüsttel és a szépséges Rákhellel. Hogy ez az állat ostoba volna? Ne hagyjátok megcsalatni magatokat. Hiszen látnotok kell, hogy hallgatásával mily bölcsen göngyöli körül személyiségét, hogy mily céltudatos a szenvtelensége. A csacsi, éjjelenként, mikor egymagában van és a kukoricakocsányt édes péppé őrli, néha belemosolyog a jászolba, s el-elgondolkozik: no lámcsak, a ti Pathagoroszotok minden volt: bölcsész, férfi, nő, király, magánember, hal, béka, s mégis azt tartotta, hogy nincs szerencsétlenebb teremtés az embernél. S reggel, amikor pozdorjává foszlik a bot a fején, mikor ügetésre ösztökélik terűjével, mikor repedtre szárad az orrlika az országutakon, távoli boldogságként mered föl előtte még egy-egy bogáncs rablópofája is, s szenderegve ismét elmosolyodik. S mert a türelem s az egyszerűség nem csupán a látható világban nyer vigaszt, a szamár füleinek hatalmas tölcsérében olykor fölzeng a szentírás üzenete is Máté evangéliuma szerint, amely így bátorítja őt: „Elvesztem a bölcseknek bölcsességét, s az értelmeseknek értelmét elfedem, mert a szelídlelküek a boldogok és nem a vakmerők.“ A szamár oldalt rántja a rudat, lecsippent egy szál fonynyadt füvet az út széléről, s viháncol a lelke. Mert hiszen Krisztus maga is így szól a Zsoltárokban az ő atyjához: „Te tudod az én balgaságomat“ S ha már a Megváltót idézte, hogy ne mélázna el ősei jótevőjénél és szelíd utasánál, aki kegyeletként és megemlékezésből keresztet vetett át a vállukon — a türelem keresztjét; s vajon nem bizonyság ez arra, hogy az állatok közül is inkább azokat kedvelte, akiket nem mételyezett meg a ravaszság; s vajon nem azért ült épp szamárra, holott oroszlánháton is utazhatott volna? Nézem a csacsit és elgondolkozom. A Föld egykor talán pusztulni kezd, s mi, akiknek idegeit megtépázza az izgága türelmetlenség, odavetjük magunkat e balga elé, s rimánkodni fogunk, hogy segítsen rajtunk, adjon tanácsot. S akkor a szamár, akinek ígérete van az örökéletre, gazdagon és megszépülve fölkapja majd a fejét, sima arcán, hatalmas szemeiben fölragyog a bölcsesség, és a világűrbe rázza: „Aki türelmes, örökségül nyer mindent!“ Bálint Tibor karcolatai Pulykaméreg Néha, amint elnézem a pulykát bánatosan csüngő bőrlebenyével, melyben kékre alvadt a méreg, ellenszenvet érzek iránta: kultúrám minden idegtápláló nedve lehúzódik agyamból, félénken körülpillantok, s mindjárt kurrogni, csattogtatni, láblubolni kezdek. De még szavakban is nyomatékot adok ingerkedő kedvemnek: szebb a páva, mint a pulyka, szebb, szebb, szebb! —hadarom borzongató mámorban, s utána mindjárt röhögve félrerebbenek a fölkavart madár mellől. A pulyka pedig ott áll a szárnyával körülhatárolt egyik körben, mint Arkhimédész a katona előtt, s fejét oldalt dütve, gyanakvóan néz, ott gubbaszt megoldatlan trigonometriai ábrái fölött, s oly régóta izgatja a feladat, oly időtlenül zsémbel, hogy eredeti dühéből már csak a gyanakvás pernyéi maradtak meg, s talán szívesen megbocsátana nekem, ha már odébbállnék. De én nem mozdulok, hovatovább épp a védtelensége kezd lázítani, gubbasztó magánya, ez az elmúlásra emlékeztető, ázott, patakmenti bokor, melynek sűrűjében a hiábavalóság csörgedez egyhangú ráéréssel. De íme a pulyka valamit megsejthetett gondolataimból, mert fejét a föld felé billenti, mintha láthatatlan magot akarna fölcsippenteni, pityeg is vagy kettőt, és előrelép; s amikor ismét fölegyenesedik, hirtelen azt képzelem, hogy méregfürtjének egy kék babszeme hirtelen bíborossá érett a nyakán. Te jóisten! — cikázik át bennem. — Hiszen ezt az állatot az ingerültség tenyésztette ki, az örökös és hiábavaló lázadás, s Darwinnak talán szólnia kellett volna róla, hogy igenis léteznek bizonyos fajták, mint például a tyúkalakúak hetedik alcsaládjában, melyeket a harag egyenes ágon fejlesztett tovább, kifejlesztvén rajtuk a tüntetés örökölt és lobogtatható plakátját, s megadván nekik hangjuk protestálón emelkedő jellegét. A pulyka, amíg szabadon élt, énekes madár lehetett: ragyogó színekben sziporkázó hólyagjaiból levegő áradt a torkába, akár az orgona fújtatójából, a legnagyobb testsúlyú, legmesszebben zengő előénekese volt az ősligetnek, s bizonyára még a kultikus madarak, a Griff, a Főnix és az íbisz is irigyelte. Ezt a széles mellű és büszke kántort aztán az ember a háza köré kerítette, fejadagra fogta, s ha a ketrec mélyén fölzengett többszólamú, csodás éneke, máris odarohant, hogy botjával rácsapjon, hisz tudta: épp azt a tüzes erőt pazarolja a semmibe, a illatos ködpárába, amellyel naponta egy-egy tojást érlelhetne meg teste melegében: egy ehető, édes tojást. — Ne énekelj! — mondta az ember. — Semmi hasznom belőle! S a pulyka lassanként néma, tárgyias szemléletbe vonult vissza, jóllehet előtte még megpróbálkozott egy-két csellel: begyéből előbb vérpettyeket fröcskölt a tojásaira, hogy elijessze tőlük az embert, aztán hét nappal megtoldotta a kotlási időt, hátha bezárulnak az életet őrző csírabölcsők, s mikor kikeltek a csibék, agyonvágta őket. De az ember kifogott rajta: kavicsokkal tömte meg a hegyét, hogy ne tudjon fölszállni, tojásait átadta a buta és könynyedén behódolt tyúknak költésre, a pulyka pedig félénk pityegéssé halkította dalait, és a rút jellegtelenség tollbokrai között lelt menedéket. Csupasz feje bibircsos lett, akár a leborotvált fejű, betegen gyászoló zsidóké, a homlokán előütköző sömört nem kezeltette, hadd duzzadjon vöröses csombókká, amely a meditálás óráiban most már úgy csüng alá, mint egy megolvadt karácsonyi gyertya a fakult díszek közül. S most itt áll a pulyka berzenkedőn és berekedten, mint egy mérges Giovanni, s a tengerentúli messzeségekre már csak úgy emlékszik, akár egy hájas, asztmatikus ember ifjonti hódításaira; itt áll ez a meghajszolt Rousseau, aki egy magányos sétáló álmodozásaival egykor fölzaklatta a földkerekség lakóit, hogy utána futóbolondként rágalmat indítsanak ellene, kicsúfolják és rettegésbe kergessék, míg fölborzolt, romantikus lelkéről is fekete tollak pörögnek. Egy drótkerítés mögül figyelem a pulykát: magába húzódva áll, oly szerencsétlenül, hogy lelappad bennem a kötekedési vágy, de nem is igen ingerelhetném, mert a hátsóudvar egyik lakása előtt kicsapódik az ajtó, kis kövér ember gurul ki rajta, mögötte élveteg ajkú, dagadt hölgy, pongyolába feszült szalmazsák, kezében bárddal: — A lábától kapja el, Ödön, a lábától! Sok hűhóra azonban nincs szükség, mert az állat alig ellenkezik, s mikor a tönkre kerül, fejét oly engedelmesen nyújtja előre, mint egy sirály, amely önutálattá feketült rútságában minél előbb a halál vizére igyekszik kisurranni; csak miután leröpült a feje kezd el vészesen és baljósan vergődni; fölkavarja az udvar porát, mindkét embert teleszórja vérrel, vörösre festi a tönköt, a falakat, a kamra oldalát. Napfény, toll kevereg vörös párájában; a pulyka a gerincébe s az idegeibe menekült végső ösztönnel csak most sejti meg, hogy akkor is élnie, védekeznie kellett volna, ha dalait már elfelejtette s lemondott elveiről: élnie kellett volna a csupasz, vegetatív létért, amely a halál egyhangúságához viszonyítva, még mindig mulatságos dolog. Fölborzolt lélekkel rohanok el onnan, cipelem a zöldségesszatyrot, a lépcsőn döngve vonszolom elnehezült testemet, amely utóbb maró kötekedések céltáblája lett, mikor pedig az előszoba elé érek, rugdalni kezdem az ajtót, verem az ablakot. — Mi van, mi van?! — rebbennek elém szeretteim, akik megszokták, hogy mosolyogva látok-futok, cipekedem, hogy évek óta a szemetet is csak én viszem le a lépcsőház aljába, ahol egy óriási tégelyből büdös és pállott szagok csapnak föl. — Mi történt? — kérdik tőlem, aki halk dalaimat is csak éjjel tudom elpittyegni, a konyhaasztalnál, két mosatlan fazék között. — Az történt, hogy megbolondultam! — üvöltöm. — És mától kezdve nem leszek a robototok!... Most mindjárt kirohanok a Szent János-kúthoz, végigfekszem a gyepen és csak az eget fogom bámulni!... Mert már végképp reátok untam ... Gyűlöllek benneteket! ... Aztán levetem magam a székre, és csak ülök némán és megszégyenülten, s egy öntudatlan mozdulattal már a nyakamat is előrenyújtom, hadd sújtson le rá az isten bárdja! A házi egér A rágcsálók közül csak a kengurura emlékszem: erszénye bizonyára előkelővé tette a tankönyvszerkesztők előtt, az egér viszont a hallgatás puha réseibe rejtőzött. Természetrajztanárunk, aki már a Niagara vízzuhataga alatt is álmélkodott és szívén átrengette a teremtés monumentalitását, nem merte említeni őt, a közelben cincogót, inkább száguldó antilopcsordákat mutogatott a fényképről, de mit is szólhatott volna e parányi jelenségről? Az egérnek nincs föllépése: ez a kis pamutgomolyag hajnali ötkor penderül ki az élet színterére, ide-oda surran, akár a tétova gondolat, aprítóst hasogat rozsdás zsirettel, könynyezve élesztgeti a tüzet, majd leül és csikkből sodort szivarkaját szopogatva szelíden gondol a létre, amely lehetővé tette az ő gyönyörű ínségét. Mint egy szürkebarát a cellájában, úgy mereng reggeli meditációja alatt, s tüzet sem teavíz alá gyújt, hanem csak a deszkákat teszi megmunkálhatóbbá a szárítással. Egy kis fény is behullik néha hozzá, keskeny kis fénysáv, amely az uborkáskanna oldaláról verődik vissza, s az egér hálásan lebegteti bajuszát, hogyne örülne már ennek is. Aztán az üres szuszékba pillant, s elindul, hogy egy útkereszteződésnél, vagyis két félretaposott papucs közül meglesse azt a párkányt, ahova a galamboknak szoktak eleséget szórni; e felfuvalkodott népségnek, amelyről a szelídséget mintázzák, holott ütik le egymást a mákszemnyi köleskásáért. „A kenguru erszényes állat — mondja a tanár —, kicsinyeit magával hurcolja, s azok az emlőre tapadva szenderegnek ...“ Szépen, irodalmian fejezi ki magát, szinte romantizálja előadói stílusát. S miért is említené az egeret — mondjuk egy Szép Ernőt, mikor ő még Walter Scottnak hódol, s a múlt órán is áthevülve beszélt a hétfejű sárkány lehetséges létéről, holott még élő ruhatetűt sem látott soha. Az egér közben nézi a galambokat, akik minden szemet fölkapdosnak előle, megvonja a vállát és tovasomfordál; még a környezete is hiányzik, amely pontosan meghatározná őt, hisz a buján tenyésző borospalackok között éppúgy előfordul, mint ódon kalaposdobozok tetején, vagy a presbiteri hivatal küszöbe alatt. „Oly szegény vagyok, hogy még egerem sincs“ — gondolja halk kacagással, s belematat a zsebébe, hátha össze tud még kaparni egy kevés dohányport, de nincs már abban semmi, s ahogy cél és értelem nélkül kószálni kezd gondolatainak útvesztőjében, egyetlen emléken rágódik, azon a múltat idéző legendán, amely maga sem hosszabb az egérfaroknál, de arról regél, hogy ősei egy ízben az oroszlánt is kiszabadították fogságából: Nagy Leót. Mit ér azonban a legenda, ha borsónyi szíve egyre fáradtabban löki a vért a valóság erecskéibe? Ilyenkor már csupán az ábránd segít, s ugyan mi mással táplálhatná fel éhségébe dermedt becsvágyát a magafajta szegénylegény, ha nem egy gyűszűnyi alkohollal? A padlás nyolcas számú rekeszében még az őszön egy kanálnyi rumosmeggy szottyant a porba, s Mikinek azóta ott a csapszék. Betipeg hát a kocsmába, rákönyököl a fölállított gyufásdobozra, elmajszol egy szem pálinkás magot, s közben csurog a könnye. Aztán, kalapját félrecsapva, az asztalra üt, fölpenderíti magát se serpenyő nyelére, amely a homályban kicsiny Eiffel-toronynak tűnik, megtörli a szemét, s kiáltozni kezd: — Az emberiséghez szólok! — mondja. Az egész világhoz!... Tudomásul kell venni, kérem, hogy egyrészt létezik a mese és a szembekötősdi, másrészt pedig beszélnünk kell az átrághatatlan valóságról!... S vegyék , tudomásul, hogy mindaz, ami kimagaslónak tűnik, csak azért pöffeszkedhetik s élvezheti képzelt nagyságát, mert a nem láthatóhoz van mérve: így például a négylábúak közül még az elefánt is csak hozzám viszonyítva tűnik óriásnak, egyébként a hegyekhez és a vizekhez képest ő sem több egy ormányos egérnél... Álljunk meg, uraim, álljunk meg! Az én jelentéktelenségem elfödheti fizikai létemet, de nekem is megvan a magam esze, sőt bizonyos műveltséggel is rendelkezem. Műveltséggel, igenis a kultúrával. Sok tudós könyvön átrágtam magam, még Arisztotelész Poétikáját is megemésztettem, s például tőle tudom, hogy semmi sem állhat csupán abból, ami a lényege. Hogy hova akarok kilyukadni? Türelem, mindjárt megmondom: a gondolatnak azon a felén óhajtanék előbukkanni, ahol bebizonyíthatom, hogy csupán az igéző részletek adják meg az egész valóság hitelét; törődjetek hát a kicsiny dolgokkal is, a homokszemekből épülő világgal, nehogy túlozván hazuggá váljék a szavatok — nehogy az ábrándot összekeverjétek a valósággal s kerékbe törjétek a tisztánlátót, így szónokol az egér, aztán hirtelen kijózanodva lemászik az Eiffel-toronyról, mint egy száműzött, kopaszra nyírt orosz tanító, félénk bűnbánattal pillant szét: ez a félelem duzzadni kezd, a padlás méretéig dagad, s mint az éjszaka, oly sötét és hatalmas lesz villanó kis örömeihez képest; ijedtében ide-oda cikázik a kacatok között. Megszólítja a bádogflittezőt, a gyerekcipőt, a sunyítva lapuló cilindert, és sorra bocsánatot kér tőlük: „Kegyelmet, nagyságos urak... Az imént részeg és felelőtlen szavakra ragadtattam magam... Mindennek csak az ital volt az oka — egyedül az ital... Hogyan is merészelném én, a jelentéktelen senki megigazulásra oktatni a világot? ... Hiszen nyomorultabb vagyok a templom egerénél is: ő legalább a hit vékony szálain hintáztatja lelkét, míg én földhöz simuló elme vagyok ...“ Aztán rémületének végső kimerültségében s az éhségtől is elgyötörten egy Csehov-novelláskötet puha lapjai között hajtja le fejét. És az élet csodás, kápráztató részletei megvigasztalják: piros masnival látja magát, szeme ragyog, mint két apró, felhevített gyöngy, és jelentősebbnek, elhivatottabbnak érzi magát az oroszlánnál is, akit az ősei egykor kiszabadítottak a fogságból.