Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1969-10-10 / 41. szám

István hatvanéves H­orvát­h Nem lesz több ilyen művésze a romániai ma­gyar szépírásnak, mint ez a méltóságteljes ki­mértségében olyannyira vidékinek tűnő férfiú, a­ki kolozsvári belvárosi villácskájában most ünnepli hatvanadik születésnapját. Persze, az­­,ilyen“-t nem abban a banális értelemben ír­tam le, hogy hát valamennyien egyedi esetek vagyunk, ismétlődni tehát nem ismétlődhetik s­eki, az irodalom­történetben sem. Horváth Ist­ván művészi pályája nemcsak ebből a legálta­lánosabb szempontból egyszeri, hanem abból is, hogy sorsa, életérzéseinek skálája mintegy a végét jelzi valaminek ezeken a tájakon; vala­minek, ami hosszú évszázadok után éppen most van a legteljesebb átalakulásban nálunk, az élet minden területén, miután kiteljesedett a felszabadulás történelmi aktusával s mindazzal, ami erre következett. Horváth István az első és az utolsó paraszt a romániai magyar költészetben s az elbeszélőiro­­­­dómban is. Hát Tamási Áron, hát Létay Lajos, Sütő And­rás, Szabó Gyula vagy Kányádi Sándor? És mind az elődök s az utódok, akiket az erdélyi falu küldött irodalmunkba? Ők nem paraszt­­izók olyanféleképpen, ahogyan Horváth István mindig annak számított harminc éven át (és amit­­most észrevétlenül meghalad, meghalad­ván önmagát)? Nem, ilyen vonatkozásban a fentebbiek nem tekinthetők parasztíróknak, mert öntudatosodásuk törvényszerűn egybe­esett a parasztsorból való egyéni kiemelke­désükkel, ezért aztán valamennyien gyer­mekkoruk falvainak emlékeit idézték fel és költötték át falusi tárgyú írásaik­ban. Horváth István ellenben súlyos sorsdrá­maként hordozta a paraszti sorsot (lélekben) egy életen át, mert egy adott történelmi pilla­natban már nem tudott kitörni belőle a városi középrétegek felé, bár próbálkozott ilyenszerű kitöréssel, azután meg a társadalmi változások úgy hozták, hogy művészi alkotásaival mintegy példázta, hogyan került „uralomra“ az a nép az irodalomban is, amely az államban és a tár­sadalomban hatalomra került. Így maradt aztán ózdi parasztember Horváth István akkor is, amikor már rég országos hírű kolozsvári író volt, s ma is parasztként néz szembe annak az ipari forradalomnak az első hullámaival, amely nálunk felé is felszámolja a százados paraszti életformát s lelkületet. Nem az a legjellemzőbb tehát Horváth István alkatára, hogy autodidak­ta volt és maradt, hanem irodalomtörténeti sze­repében ragadhatjuk meg az alkatát: ő vall a legellentmondásosabban, legdarabosabban pa­rasztszázezreknek (kelet-európai összefüggé­sekben, millióknak­ azokról a pillanatairól, amikor megszabadultak eddigi függőségeiktől, de azzal is szembe kellett nézniük, hogy nem élhetnek tovább úgy, ahogyan megszokták, aho­gyan a szüleiktől, sőt az őseiktől tanultak. En­nek a drámai pillanatnak a költője Horváth István, s amióta túl szeretne jutni ezen a „pil­lanaton“, még drámaibbá vált lírája . .. Az Ózdról Kolozsvárra vetődött szolgalegény­­nyel nem találkoztam: mire megismerkedtünk, előlépett már szolgalegényből — altisztté. Egyenruhát is hordott: titokzatos könyveket őrző tájak Cerberuszaként üldögélt huszonnyolc évvel ezelőtt egy filozófiai intézet folyosóján, s fel se nézett ránk, amikor félénk tisztelettel osontunk el mellette, szinte az orrával szántot­ta a rövidlátó szeme elé rántott kötet sorait. „Népieskedő“ szívünk alázatos gyönyörűséggel telt meg: szigorú Altiszt és nagyszerű költő egy személyben, milyen csodálatos! És az akkori Rector Magnificus versengett velünk a népies­kedésben; dél felé Horváth Istvánnal kísértette mindig haza magát, s ahogy karonfogva lépke­dett egymás mellett a Rektor és Altisztje, a Költő, az volt csak a csodálatos! Igazán nem csúfol­kodásból idézem ezeket az egykori jele­neteket; inkább arra szeretnék emlékeztetni, hogy még egy emberöltővel ezelőtt is milyen bizarr tisztség volt népfinek lenni ebben a mi irodalmunkban — és abban a­ társadalomban —, hogy amikor Horváth István verset mondott az Egyetemiek Házának pódiumán, úgy bámul­tak rá, mint ma egy egzotikus tánccsoportra... Mai napig sokra tartom azokat a huszonöt­­harminc évvel ezelőtt írt Horváth István-ver­­seket: az altiszti állapot mesemondók észjárása és nyelvjárása szerint való felpanaszolását, lá­zadó tagadását. És nem vagyok hajlandó meg­tagadni a Törik a parlagot, ezt a penzum-re­gényt sem: néhány figurája, sok novellisztikus helyzete nagy idők emlékeit idézi bennem. Hát a Csali gróf? Sokan bírálták, sok mindenben jo­gosan, de senki sem próbálta még Horváthnál dühösebben megrajzolni minden idők botosc­­­­pánjainak ezt a már-már mesebeli prototípusát. Aztán a húsz év alatt írt Horváth-versek közt is van elég, amelyeket megőrzött az idő, mert a költő is megőrzött bennük valamit idejéből: valami többet a nyers aktualitásnál. Ezek a versek azonban továbbmutatnak már Horváth lilájának a legújabb szakaszára: azokra az ..őszikékre, amelyeket Csehi Gyulától Márki Zoltánig, Székely Jánostól Deák Tamásig any­­nyian besoroltak költészetünk maradandó érté­kei közé. Mennyi marhámat elvesztettem. Benőtt erdei utak, j­eleimé. Elhagyott pogány istenek térdepelnek a bozótokban. Imádatlan. Gombák emésztike. Ökröm harangja hallgatásba sír. Meghalt harangja hallója. Nincs már. Csak sír a semmit ostromolva. Pedig az utak azért utak, hogy tudjuk azt is, honnan jöttünk. Ez már nem a mesemondó szolgalegény, nem az autodidakta altiszt, de már nem is a világ rendjét kiszabó programköltő hangja. Ez a böl­csesség — Horváth István lírájának ez a min­denféle bölcselkedést kizáró újdonsága — egyik jele annak: hogyan, milyen irányba fejlődik irodalmunk. MAROSI PÉTER (Fotó: Csomaffy Ferenc) Utódaink azok, akiknek születési évén meghök­­kenünk, mert az évszámhoz bennünket már emlékek kötnek. (Király László 1943-ban szüle­tett.) Azt mondják, a korban elöljárók mindig félnek az utánuk jövőktől, akik elragadták tő­lük az ifjúság vadul lobogó fáklyáját. Úgy gon­dolom, hogy az ember sok mindentől fél, de mégis leginkább saját tehetetlenségétől. Két­szer ugyanabba a folyóba nem lehet belépni: minden mű egyszeri és megismételhetetlen.­­ Könyveket, de főleg verseket olvasva, sokszor az az érzésem, hogy az irodalom sa­ját feleslegességének kényszerképzetével ha­dakozik. — Ezt miért mondod nekem? — Mert a köztünk lévő kor- és feltételezett nézetbeli különbség okán azt remélem, hogy ellentmondasz. — Sajnos, nem mondok ellent neked. Ez az évszázad annyira felborította a dolgok klasz­­szikus értékrendjét, hogy egy adott ponton, a művészetben és a tudományban egyaránt fő­helyre kerül a művész, illetve a tudós felesle­ges vagy hasznos voltának dilemmája. Nemrég olvastam egy vezető francia irodalomkritikus­sal készített interjút, aki — például — azzal magyarázza a klasszikus tragédia műfajának eltűnését, hogy ebben a században minden iga­zi tragédia a valóságban játszódott le. — Ezt alátámasztja egy sor dráma, amit századunk nagy emberi tragédiájáról szinte a jegyzőkönyvek hitelességével írtak. Peter Weiss és Hochhuth műveire gondolok itt, vagy az Oppenheimer egy­szerű művekre. Ér­dekes, hogy ez a fajta írói irányulás nálunk nem dívik. — Jelen van viszont egy másik, megítélésem szerint legalább ilyen érdekes módszer, az ál­történeti művek írásának módszere. Gondolok itt Páskándi Géza és Kocsis István drámáira, Bálint Tibor regényére, az önkéntes rózsák So­­domában címűre, de tudomásom van például arról, hogy Szabó Zoltán és Veress Zoltán ugyanarról a bibliai figuráról, Júdásról ír kis­regényt, illetve regényt. Ezzel a módszerrel ma­megfelelően. Mert századunk, az ész százada, technikai bravúrjaival, hidrogénbombáival, ha­talmi törekvéseivel és mérhetetlen szenvedései­vel, kevésbé tudós századokhoz képest — tra­gikomikus. Mellesleg a demitizálásról az a vé­leményem, hogy reménytelen törekvés, lévén a mítoszok lényegüknél fogva örökkévalók. — A háború utáni nemzedék nálunk szin­tén próbált mítoszt teremteni: bizonyos „ős­­kommunisztikus“ elveket tett egy harcos kor mítoszává. Magyarán: meg akartunk váltani mindent és mindenkit. — Kérdésfelvetésedben, akarva vagy akarat­lan, elmondtál egy olyan dolgot, amit nagyon lényegesnek érzek. Azt mondtad: akartunk, múlt időben. A kijelentés logikájából az követ­kezik, hogy ez az állapot megszűnt. Úgy lát­szik, ez a megváltani akarás csak a művészi pályák elejére jellemző. Előbb-utóbb minden művész rájön, hogy legfennebb saját magát válthatja meg, ami, ha őszinte vagyok, be kell ismernem, nemigen szokott jelentős változást előidézni a külső világban. Egy-két esettől elte­kintve, gondolok itt nyílt forradalmi idősza­kokra. — Az Utunkban vita zajlott arról, bizonyos nemzedékek miképpen viszonyultak előde­ikhez. Ti hogyan láttatok bennünket? — Eleinte mindent meg akartunk tagadni, lévén, hogy egyáltalán nem voltunk tisztában az előttünk járók szándékaival, súlyával, érté­keivel. — De főleg a lehetőségeivel és lehetetlen­ségeivel. —­ Nyilvánvaló. — Ma észlelhető közeledés a két nemze­dék között? — Én úgy érzem, hogy igen. Mintha kiala­kulóban lenne egyfajta békés egymás mellett élés. Nem tudom megmondani, hogy ez sze­rencsésebb állapot-e, mint az előbbi. — Szerintem irányzatok és (élő) írók között békés egymás mellett élés nincsen. Az van — Egyáltalán nem vagyunk felszabadultab­­bak, mint ti, egyszerűen arról van szó, hogy talán-talán a társadalmi felelősséget és az ez­zel járó munkát, amely benneteket túlzottan igénybe vett, nálunk felváltotta az alkotással szembeni kizárólagos felelősség. Ezt ne úgy értsd, hogy mi nagyobb felelősséggel viselte­tünk az írói munka iránt, mint ti, hanem úgy, hogy mi minden energiánkat az irodalmi mun­kába öltük bele. — Többről van itt szó. Társadalmi változá­sokat jeleztetek. Az eredmény pedig bizo­nyos egyensúlybomlás, mint a festészetben, a színes fényképezés feltalálása után. — A színes fényképezés feltalálása csak bi­zonyos festészetet érintett, azt, amely tökéletle­nebbül próbálta csinálni, amit a fénykép vég­zett el tökéletesen. A mi esetünkben a válto­zást abban látom, hogy irodalmibb irodalmat próbáltunk csinálni. De ez valóban nem annyi­ra a mi érdemünk, hanem az idő érdeme. Ha mi nem jövünk, ez a változás akkor is bekövet­kezik. — Ennek az általad irodalmibb irodalomnak nevezett írásművészetnek milyen szélesek a partjai? Aranygolyó című versedben azt írod, hogy te a földekről énekelsz, néha megértenek, néha nem. — Ezt úgy értem, hogy a mi műveinkben már nem lehet felfedezni irodalmon kívüli szándékokat, vonásokat, amelyek elődeinknél sokszor főhelyen állottak. Gondolok itt a társa­dalmi, politikai agitációra, a jó traktorosi tu­lajdonságokat dicsőítő versekre stb. Ami az idézet­sort illeti, egyszerűen azt a tényt rög­zíti, hogy a mi munkáink nem tarthatnak igényt akkora közérthetőségre, mint az ötvenes években írottak. És ez nem az alkotók bűne. A matematikus sem mondhat le az integrálszámí­tásról csak azért, mert azok, akikért munkáját végzi, elakadtak a szorzótáblánál. — Ez azt jelenti, hogy eleve lemondtok egy szélesebb közönségről? — Nem. De a közönség méretei és a pél­dányszám nem jelöl feltétlenül értéket. A kö­csetben katartikus, megrázó, megtisztító pilla­natokkal megajándékozni a közönséget. Ameny­­nyiben ezt nevezed a lelki folyamok alkotó megértésének, úgy egyetértünk. — Az az érdekes, hogy véleményünkben va­lahol mindig találkozunk. Lehet, nem pont ott, ahol gondolnák, hanem egy utcával odább. Az én közönségre­ hatás mértékem­ben Ionescu is helyet kap. Pusztán azt akar­tam megérteni, hogy az úgynevezett ráerő­­szakolás nem önkörbe zárkózás ... — Semmiképp sem az. .Sohasem volt szándé­komban úgy írni, hogy nehezen értsenek. De arra se vagyok hajlandó, hogy bonyolult kér­déseket leegyszerűsítsek a megértés megköny­­nyítése céljából. Bűnnek tartanám, ha így jár­nék el. Mellesleg, senki sem csodálkozik, mi­közben a következő négy sort olvassa: „Valaki jár a kertembe / Fekete galamb képibe / Töri virágomnak színét / Rozmaringomnak elejét.“ Holott ez a négy sor van olyan érthetetlen, mint egy Ionescu-szöveg. Itt csak arról van szó, hogy a népballada és a népmese esetében eleve létezik egy megegyezés, miszerint bármi történ­jék a cselekményben, annak a műben helye van. A közönség, aki érthetetlenséggel vádolja mai irodalmunkat, erről egyszerűen megfeled­kezik. A meséhez fel kell nőni, intellektuális erőfeszítéseket kell tenni a megértéséhez. És mivel az irodalom maga is mese, itt is szükség van erre az intellektuális munkára. Az iroda­lomtól nem a mindennapi valóságot kell szá­mon kérni, a művészet szerintem nem a való­ságot kell tükrözze — erre amúgy is képtelen —, hanem az adott kor emberének valósághoz való viszonyát. Bármennyire szubjektív is ez a viszony. Számomra egy művészi termék olyan, mint egy hegy vagy egy folyó. Tehát mással össze sem mérhető tárgyi megvalósulása egy szubjektív­­életérzésnek. Költőien fogalmazva: a természet általunk teremt valamit. — Megfogalmazásnak, programnak egya­ránt szép. Addig is maradjunk ebben. — Maradjunk.­­HUSZÁR SÁNDOR AZ ÍRÓ ASZTALÁNÁL MÁSFAJTA BAJ? 2 gam is megpróbálkoztam a Jogod és hatalmad című novellámban. — Milyen művészi értelmét látod ennek? — A nagy történelmi vagy akár bibliai hely­zetek, figurák, történések mindmáig a példabe­széd erejével hatnak. Örök érvényűek, és min­den kor számára van mondanivalójuk: Íróilag kétféleképpen lehet viszonyulni hozzájuk: vagy belevisszük a történelmi, bibliai cselekmény­­sorba a magunk, illetve a mai kor legégetőbb problémáit, életérzéseit, vagy az adott anyag­ból próbáljuk felszínre hozni azt, ami kizárólag ránk vonatkozik. Persze, ezt a módszert sem mi fedeztük fel, például Sartre és Dürrenmatt is él vele. — Azzal a kiegészítéssel, hogy Sartre-nál ez teljesen alá van rendelve a saját filozófiai mondanivalójának, Dü­rrenmatt pedig tragi­komikus játékával próbálja letörölni a kőt­árodról a hősi pózt. A kor nagy demitizálói­­nak művét folytatja. — Szerintem Dürrenmatt új mítoszt teremt, tragikomikus mítoszt, a kor jellemvonásainak viszont, hogy el tudtátok fogadtatni magato­kat. Megtanultunk benneteket becsülni. És bennetek is valami efféle történhetett. — Ez nyilván közvetlen kapcsolatban van azzal, hogy időközben a legfiatalabbaknak is sikerült néhány olyan munkával jelentkezniük, amelyek indokolttá tették néhányuk elfogadását. És ez az elfogadás természetszerűleg hozta ma­gával azt is, hogy egyfelől kritikusabb szem­mel figyeltük magunkat, illetve megpróbáltunk objektíven viszonyulni az előttünk járókhoz. (Természetesen maradtak kivételek.) — Miben éreztetek minket ellenfeleteknek és miben harcostársatoknak? — Nem ti voltatok az ellenfél. Leszámítva az indulással járó türelmetlenségünket, ellenfe­lünk egy bizonyos bevett alkotási módszer volt, amely hitünk szerint ritkán hozhat nagy mű­veket, és amely nem viselte magán (tisztelet a kivételnek) az elmélyült, felelősségteljes szel­lemi-művészi munka és erőfeszítés jegyeit. — Furcsa. Tudatunk szerint épp egy túlzott felelősség kötött gúzsba, és ha kaptunk va­lamit tőletek, akkor az a felszabadultságo­­to kö­zönséggel mellesleg mostohán bánunk, távolról sem azért, mert nem alkalmazkodunk ízlésé­hez, inkább mert nem vagyunk elég erőszako­sak vele szembe. Holott már ezelőtt negyven évvel megmondta Garcia Lorca — akinek volt némi köze három-négy művészeti ághoz —, hogy a művésznek rá kell erőszakolnia magát a közönségre. — Hitem szerint az irodalom nagy emberi kérdésekre keres feleletet. . — Ezzel nem értek egyet. Az irodalom nagy emberi kérdéseket vet fel, és ezáltal arra kény­szeríti a közönséget, hogy ezeken eltöprengjen. A művészet nem felel, tehát nem lezár vala­mit — ezt több-kevesebb sikerrel a tudomány csinálja —, a művészet kérdez és kaput nyit. — Ismerem ezt a megfogalmazást, szerintem nem mond ellent annak, amit állítottam. Nem recepteket várok a művésztől, hanem a kor felvetette nagy emberi érzések alkotó megértését. Ez az irodalom örök feladata. — Nem tudom, mi az irodalom örök felada­ta, azt azonban olvastam, hogy a cél minden

Next