Utunk, 1969 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1969-10-10 / 41. szám
István hatvanéves Horváth Nem lesz több ilyen művésze a romániai magyar szépírásnak, mint ez a méltóságteljes kimértségében olyannyira vidékinek tűnő férfiú, aki kolozsvári belvárosi villácskájában most ünnepli hatvanadik születésnapját. Persze, az,ilyen“-t nem abban a banális értelemben írtam le, hogy hát valamennyien egyedi esetek vagyunk, ismétlődni tehát nem ismétlődhetik seki, az irodalomtörténetben sem. Horváth István művészi pályája nemcsak ebből a legáltalánosabb szempontból egyszeri, hanem abból is, hogy sorsa, életérzéseinek skálája mintegy a végét jelzi valaminek ezeken a tájakon; valaminek, ami hosszú évszázadok után éppen most van a legteljesebb átalakulásban nálunk, az élet minden területén, miután kiteljesedett a felszabadulás történelmi aktusával s mindazzal, ami erre következett. Horváth István az első és az utolsó paraszt a romániai magyar költészetben s az elbeszélőirodómban is. Hát Tamási Áron, hát Létay Lajos, Sütő András, Szabó Gyula vagy Kányádi Sándor? És mind az elődök s az utódok, akiket az erdélyi falu küldött irodalmunkba? Ők nem parasztizók olyanféleképpen, ahogyan Horváth István mindig annak számított harminc éven át (és amitmost észrevétlenül meghalad, meghaladván önmagát)? Nem, ilyen vonatkozásban a fentebbiek nem tekinthetők parasztíróknak, mert öntudatosodásuk törvényszerűn egybeesett a parasztsorból való egyéni kiemelkedésükkel, ezért aztán valamennyien gyermekkoruk falvainak emlékeit idézték fel és költötték át falusi tárgyú írásaikban. Horváth István ellenben súlyos sorsdrámaként hordozta a paraszti sorsot (lélekben) egy életen át, mert egy adott történelmi pillanatban már nem tudott kitörni belőle a városi középrétegek felé, bár próbálkozott ilyenszerű kitöréssel, azután meg a társadalmi változások úgy hozták, hogy művészi alkotásaival mintegy példázta, hogyan került „uralomra“ az a nép az irodalomban is, amely az államban és a társadalomban hatalomra került. Így maradt aztán ózdi parasztember Horváth István akkor is, amikor már rég országos hírű kolozsvári író volt, s ma is parasztként néz szembe annak az ipari forradalomnak az első hullámaival, amely nálunk felé is felszámolja a százados paraszti életformát s lelkületet. Nem az a legjellemzőbb tehát Horváth István alkatára, hogy autodidakta volt és maradt, hanem irodalomtörténeti szerepében ragadhatjuk meg az alkatát: ő vall a legellentmondásosabban, legdarabosabban parasztszázezreknek (kelet-európai összefüggésekben, millióknak azokról a pillanatairól, amikor megszabadultak eddigi függőségeiktől, de azzal is szembe kellett nézniük, hogy nem élhetnek tovább úgy, ahogyan megszokták, ahogyan a szüleiktől, sőt az őseiktől tanultak. Ennek a drámai pillanatnak a költője Horváth István, s amióta túl szeretne jutni ezen a „pillanaton“, még drámaibbá vált lírája . .. Az Ózdról Kolozsvárra vetődött szolgalegénynyel nem találkoztam: mire megismerkedtünk, előlépett már szolgalegényből — altisztté. Egyenruhát is hordott: titokzatos könyveket őrző tájak Cerberuszaként üldögélt huszonnyolc évvel ezelőtt egy filozófiai intézet folyosóján, s fel se nézett ránk, amikor félénk tisztelettel osontunk el mellette, szinte az orrával szántotta a rövidlátó szeme elé rántott kötet sorait. „Népieskedő“ szívünk alázatos gyönyörűséggel telt meg: szigorú Altiszt és nagyszerű költő egy személyben, milyen csodálatos! És az akkori Rector Magnificus versengett velünk a népieskedésben; dél felé Horváth Istvánnal kísértette mindig haza magát, s ahogy karonfogva lépkedett egymás mellett a Rektor és Altisztje, a Költő, az volt csak a csodálatos! Igazán nem csúfolkodásból idézem ezeket az egykori jeleneteket; inkább arra szeretnék emlékeztetni, hogy még egy emberöltővel ezelőtt is milyen bizarr tisztség volt népfinek lenni ebben a mi irodalmunkban — és abban a társadalomban —, hogy amikor Horváth István verset mondott az Egyetemiek Házának pódiumán, úgy bámultak rá, mint ma egy egzotikus tánccsoportra... Mai napig sokra tartom azokat a huszonötharminc évvel ezelőtt írt Horváth István-verseket: az altiszti állapot mesemondók észjárása és nyelvjárása szerint való felpanaszolását, lázadó tagadását. És nem vagyok hajlandó megtagadni a Törik a parlagot, ezt a penzum-regényt sem: néhány figurája, sok novellisztikus helyzete nagy idők emlékeit idézi bennem. Hát a Csali gróf? Sokan bírálták, sok mindenben jogosan, de senki sem próbálta még Horváthnál dühösebben megrajzolni minden idők botoscpánjainak ezt a már-már mesebeli prototípusát. Aztán a húsz év alatt írt Horváth-versek közt is van elég, amelyeket megőrzött az idő, mert a költő is megőrzött bennük valamit idejéből: valami többet a nyers aktualitásnál. Ezek a versek azonban továbbmutatnak már Horváth lilájának a legújabb szakaszára: azokra az ..őszikékre, amelyeket Csehi Gyulától Márki Zoltánig, Székely Jánostól Deák Tamásig anynyian besoroltak költészetünk maradandó értékei közé. Mennyi marhámat elvesztettem. Benőtt erdei utak, jeleimé. Elhagyott pogány istenek térdepelnek a bozótokban. Imádatlan. Gombák emésztike. Ökröm harangja hallgatásba sír. Meghalt harangja hallója. Nincs már. Csak sír a semmit ostromolva. Pedig az utak azért utak, hogy tudjuk azt is, honnan jöttünk. Ez már nem a mesemondó szolgalegény, nem az autodidakta altiszt, de már nem is a világ rendjét kiszabó programköltő hangja. Ez a bölcsesség — Horváth István lírájának ez a mindenféle bölcselkedést kizáró újdonsága — egyik jele annak: hogyan, milyen irányba fejlődik irodalmunk. MAROSI PÉTER (Fotó: Csomaffy Ferenc) Utódaink azok, akiknek születési évén meghökkenünk, mert az évszámhoz bennünket már emlékek kötnek. (Király László 1943-ban született.) Azt mondják, a korban elöljárók mindig félnek az utánuk jövőktől, akik elragadták tőlük az ifjúság vadul lobogó fáklyáját. Úgy gondolom, hogy az ember sok mindentől fél, de mégis leginkább saját tehetetlenségétől. Kétszer ugyanabba a folyóba nem lehet belépni: minden mű egyszeri és megismételhetetlen. Könyveket, de főleg verseket olvasva, sokszor az az érzésem, hogy az irodalom saját feleslegességének kényszerképzetével hadakozik. — Ezt miért mondod nekem? — Mert a köztünk lévő kor- és feltételezett nézetbeli különbség okán azt remélem, hogy ellentmondasz. — Sajnos, nem mondok ellent neked. Ez az évszázad annyira felborította a dolgok klaszszikus értékrendjét, hogy egy adott ponton, a művészetben és a tudományban egyaránt főhelyre kerül a művész, illetve a tudós felesleges vagy hasznos voltának dilemmája. Nemrég olvastam egy vezető francia irodalomkritikussal készített interjút, aki — például — azzal magyarázza a klasszikus tragédia műfajának eltűnését, hogy ebben a században minden igazi tragédia a valóságban játszódott le. — Ezt alátámasztja egy sor dráma, amit századunk nagy emberi tragédiájáról szinte a jegyzőkönyvek hitelességével írtak. Peter Weiss és Hochhuth műveire gondolok itt, vagy az Oppenheimer egyszerű művekre. Érdekes, hogy ez a fajta írói irányulás nálunk nem dívik. — Jelen van viszont egy másik, megítélésem szerint legalább ilyen érdekes módszer, az áltörténeti művek írásának módszere. Gondolok itt Páskándi Géza és Kocsis István drámáira, Bálint Tibor regényére, az önkéntes rózsák Sodomában címűre, de tudomásom van például arról, hogy Szabó Zoltán és Veress Zoltán ugyanarról a bibliai figuráról, Júdásról ír kisregényt, illetve regényt. Ezzel a módszerrel mamegfelelően. Mert századunk, az ész százada, technikai bravúrjaival, hidrogénbombáival, hatalmi törekvéseivel és mérhetetlen szenvedéseivel, kevésbé tudós századokhoz képest — tragikomikus. Mellesleg a demitizálásról az a véleményem, hogy reménytelen törekvés, lévén a mítoszok lényegüknél fogva örökkévalók. — A háború utáni nemzedék nálunk szintén próbált mítoszt teremteni: bizonyos „őskommunisztikus“ elveket tett egy harcos kor mítoszává. Magyarán: meg akartunk váltani mindent és mindenkit. — Kérdésfelvetésedben, akarva vagy akaratlan, elmondtál egy olyan dolgot, amit nagyon lényegesnek érzek. Azt mondtad: akartunk, múlt időben. A kijelentés logikájából az következik, hogy ez az állapot megszűnt. Úgy látszik, ez a megváltani akarás csak a művészi pályák elejére jellemző. Előbb-utóbb minden művész rájön, hogy legfennebb saját magát válthatja meg, ami, ha őszinte vagyok, be kell ismernem, nemigen szokott jelentős változást előidézni a külső világban. Egy-két esettől eltekintve, gondolok itt nyílt forradalmi időszakokra. — Az Utunkban vita zajlott arról, bizonyos nemzedékek miképpen viszonyultak elődeikhez. Ti hogyan láttatok bennünket? — Eleinte mindent meg akartunk tagadni, lévén, hogy egyáltalán nem voltunk tisztában az előttünk járók szándékaival, súlyával, értékeivel. — De főleg a lehetőségeivel és lehetetlenségeivel. — Nyilvánvaló. — Ma észlelhető közeledés a két nemzedék között? — Én úgy érzem, hogy igen. Mintha kialakulóban lenne egyfajta békés egymás mellett élés. Nem tudom megmondani, hogy ez szerencsésebb állapot-e, mint az előbbi. — Szerintem irányzatok és (élő) írók között békés egymás mellett élés nincsen. Az van — Egyáltalán nem vagyunk felszabadultabbak, mint ti, egyszerűen arról van szó, hogy talán-talán a társadalmi felelősséget és az ezzel járó munkát, amely benneteket túlzottan igénybe vett, nálunk felváltotta az alkotással szembeni kizárólagos felelősség. Ezt ne úgy értsd, hogy mi nagyobb felelősséggel viseltetünk az írói munka iránt, mint ti, hanem úgy, hogy mi minden energiánkat az irodalmi munkába öltük bele. — Többről van itt szó. Társadalmi változásokat jeleztetek. Az eredmény pedig bizonyos egyensúlybomlás, mint a festészetben, a színes fényképezés feltalálása után. — A színes fényképezés feltalálása csak bizonyos festészetet érintett, azt, amely tökéletlenebbül próbálta csinálni, amit a fénykép végzett el tökéletesen. A mi esetünkben a változást abban látom, hogy irodalmibb irodalmat próbáltunk csinálni. De ez valóban nem annyira a mi érdemünk, hanem az idő érdeme. Ha mi nem jövünk, ez a változás akkor is bekövetkezik. — Ennek az általad irodalmibb irodalomnak nevezett írásművészetnek milyen szélesek a partjai? Aranygolyó című versedben azt írod, hogy te a földekről énekelsz, néha megértenek, néha nem. — Ezt úgy értem, hogy a mi műveinkben már nem lehet felfedezni irodalmon kívüli szándékokat, vonásokat, amelyek elődeinknél sokszor főhelyen állottak. Gondolok itt a társadalmi, politikai agitációra, a jó traktorosi tulajdonságokat dicsőítő versekre stb. Ami az idézetsort illeti, egyszerűen azt a tényt rögzíti, hogy a mi munkáink nem tarthatnak igényt akkora közérthetőségre, mint az ötvenes években írottak. És ez nem az alkotók bűne. A matematikus sem mondhat le az integrálszámításról csak azért, mert azok, akikért munkáját végzi, elakadtak a szorzótáblánál. — Ez azt jelenti, hogy eleve lemondtok egy szélesebb közönségről? — Nem. De a közönség méretei és a példányszám nem jelöl feltétlenül értéket. A köcsetben katartikus, megrázó, megtisztító pillanatokkal megajándékozni a közönséget. Amenynyiben ezt nevezed a lelki folyamok alkotó megértésének, úgy egyetértünk. — Az az érdekes, hogy véleményünkben valahol mindig találkozunk. Lehet, nem pont ott, ahol gondolnák, hanem egy utcával odább. Az én közönségre hatás mértékemben Ionescu is helyet kap. Pusztán azt akartam megérteni, hogy az úgynevezett ráerőszakolás nem önkörbe zárkózás ... — Semmiképp sem az. .Sohasem volt szándékomban úgy írni, hogy nehezen értsenek. De arra se vagyok hajlandó, hogy bonyolult kérdéseket leegyszerűsítsek a megértés megkönynyítése céljából. Bűnnek tartanám, ha így járnék el. Mellesleg, senki sem csodálkozik, miközben a következő négy sort olvassa: „Valaki jár a kertembe / Fekete galamb képibe / Töri virágomnak színét / Rozmaringomnak elejét.“ Holott ez a négy sor van olyan érthetetlen, mint egy Ionescu-szöveg. Itt csak arról van szó, hogy a népballada és a népmese esetében eleve létezik egy megegyezés, miszerint bármi történjék a cselekményben, annak a műben helye van. A közönség, aki érthetetlenséggel vádolja mai irodalmunkat, erről egyszerűen megfeledkezik. A meséhez fel kell nőni, intellektuális erőfeszítéseket kell tenni a megértéséhez. És mivel az irodalom maga is mese, itt is szükség van erre az intellektuális munkára. Az irodalomtól nem a mindennapi valóságot kell számon kérni, a művészet szerintem nem a valóságot kell tükrözze — erre amúgy is képtelen —, hanem az adott kor emberének valósághoz való viszonyát. Bármennyire szubjektív is ez a viszony. Számomra egy művészi termék olyan, mint egy hegy vagy egy folyó. Tehát mással össze sem mérhető tárgyi megvalósulása egy szubjektívéletérzésnek. Költőien fogalmazva: a természet általunk teremt valamit. — Megfogalmazásnak, programnak egyaránt szép. Addig is maradjunk ebben. — Maradjunk.HUSZÁR SÁNDOR AZ ÍRÓ ASZTALÁNÁL MÁSFAJTA BAJ? 2 gam is megpróbálkoztam a Jogod és hatalmad című novellámban. — Milyen művészi értelmét látod ennek? — A nagy történelmi vagy akár bibliai helyzetek, figurák, történések mindmáig a példabeszéd erejével hatnak. Örök érvényűek, és minden kor számára van mondanivalójuk: Íróilag kétféleképpen lehet viszonyulni hozzájuk: vagy belevisszük a történelmi, bibliai cselekménysorba a magunk, illetve a mai kor legégetőbb problémáit, életérzéseit, vagy az adott anyagból próbáljuk felszínre hozni azt, ami kizárólag ránk vonatkozik. Persze, ezt a módszert sem mi fedeztük fel, például Sartre és Dürrenmatt is él vele. — Azzal a kiegészítéssel, hogy Sartre-nál ez teljesen alá van rendelve a saját filozófiai mondanivalójának, Dürrenmatt pedig tragikomikus játékával próbálja letörölni a kőtárodról a hősi pózt. A kor nagy demitizálóinak művét folytatja. — Szerintem Dürrenmatt új mítoszt teremt, tragikomikus mítoszt, a kor jellemvonásainak viszont, hogy el tudtátok fogadtatni magatokat. Megtanultunk benneteket becsülni. És bennetek is valami efféle történhetett. — Ez nyilván közvetlen kapcsolatban van azzal, hogy időközben a legfiatalabbaknak is sikerült néhány olyan munkával jelentkezniük, amelyek indokolttá tették néhányuk elfogadását. És ez az elfogadás természetszerűleg hozta magával azt is, hogy egyfelől kritikusabb szemmel figyeltük magunkat, illetve megpróbáltunk objektíven viszonyulni az előttünk járókhoz. (Természetesen maradtak kivételek.) — Miben éreztetek minket ellenfeleteknek és miben harcostársatoknak? — Nem ti voltatok az ellenfél. Leszámítva az indulással járó türelmetlenségünket, ellenfelünk egy bizonyos bevett alkotási módszer volt, amely hitünk szerint ritkán hozhat nagy műveket, és amely nem viselte magán (tisztelet a kivételnek) az elmélyült, felelősségteljes szellemi-művészi munka és erőfeszítés jegyeit. — Furcsa. Tudatunk szerint épp egy túlzott felelősség kötött gúzsba, és ha kaptunk valamit tőletek, akkor az a felszabadultságoto közönséggel mellesleg mostohán bánunk, távolról sem azért, mert nem alkalmazkodunk ízléséhez, inkább mert nem vagyunk elég erőszakosak vele szembe. Holott már ezelőtt negyven évvel megmondta Garcia Lorca — akinek volt némi köze három-négy művészeti ághoz —, hogy a művésznek rá kell erőszakolnia magát a közönségre. — Hitem szerint az irodalom nagy emberi kérdésekre keres feleletet. . — Ezzel nem értek egyet. Az irodalom nagy emberi kérdéseket vet fel, és ezáltal arra kényszeríti a közönséget, hogy ezeken eltöprengjen. A művészet nem felel, tehát nem lezár valamit — ezt több-kevesebb sikerrel a tudomány csinálja —, a művészet kérdez és kaput nyit. — Ismerem ezt a megfogalmazást, szerintem nem mond ellent annak, amit állítottam. Nem recepteket várok a művésztől, hanem a kor felvetette nagy emberi érzések alkotó megértését. Ez az irodalom örök feladata. — Nem tudom, mi az irodalom örök feladata, azt azonban olvastam, hogy a cél minden