Utunk, 1970 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1970-05-01 / 18. szám
XXV. ÉVFOLYAM + 18. (1122.) SZÁMÁRA 1 LEJ + KOLOZSVÁR, 1970. MÁJUS 1. MÁJUSI CSILLAGKÉP Vallottam én már szerelmet májusnak, mind az első napjától a harmincegyedikig, mégpedig imigyen. Aki eddig nem űzte ki a telet — lakásból-lélekből —, az elkésett vele. Május kitárta az ablakokat, a fény gyémántvágója cikkanva szalad a még zárt ablaktáblákon, hogy rést vágjon minden álliggombolkozottságon. Téli sanyargatottság után terhükkel feszülő ágak tündöklőn megszülik a rügyeket, a méhek már elkezdték a virágok szemfenékvizsgálatát, csupa szorongás — termő és teremtő szorongás — minden levél levél mellett, virág virág illatában szorong. E fénylő nyüzsgéshez — talán a harsogás hangtompítójául — nagy bálákban fehér gyapotot termel a kék tiszta tisztességéhez visszataláló égbolt; felszökik a csapadék árfolyama, címleténél aranyfedezete sokkal nagyobb. Május karonfogja a világot, a szerelmeseket és a magányosokat egyaránt. Csak a gyermekekkel nem tud mit kezdeni: a gyermekek kitépik kezüket a kezéből , füvek zöld kifutópályáján nekilendülnek a végtelennek. Úgy nő minden, „mintha húznák“; képzeletbeli és valóságos vitorlákat csak úgy a mellényzsebből előhúzott életnedv duzzaszt, az égre madarakat a magasba bizakodón vetett pillantások emelnek. Ki nem érezte már, hogy ebben a hónapban — májusban — csak a kisujjunkat kellene megmozdítani, hogy megváltsuk a világot? Ilyesmit dadogtam néhány évvel ezelőtt — hol van már az a május? —, ma restellem ezt a régebbi vallomást, mint férfi megmosolyogja kamaszkori gondolatait. Mint érettebb, megfontoltabb és tűnödőbb, felelősebb és tisztázóbb vallomásokat vár tőlünk a legdolgosabb hónap, mellyel a világ proletárjai a Földet megújító szépségére áhítozva — immár örök időkre egyesültek. Talán azért, mert a munka az emberiség egyetlen biztos reménye volt és marad. Munkára intő ünneppel nyit a május, első két napjával azok előtt hódol, akik vállalják aztán, elméjük és izmaik minden igyekezetével, értelemteremtő ütemét. Visszatér, megjön minden esztendőben, szabadnak, rabnak; bizonyára azért ilyen gyógyító gyöngédséggel az északi féltekére, mert az északi féltekén a XX. században mintha mindig hidegebb lett volna, mint a délin. Vagy volt olyan meleg, voltak olyan melegek télen is, hogy nem lehetett a tűz közelébe menni: égett a félvilág. Emlékszem jégkorszakbeli májusokra, aminthogy köteles vagyok elgondolni olyan májusokat is, amikor a gyermekfejek magasságában már emberirtó módon szenynyezett lesz a nagyvárosok levegője, holnap. Eddig csak a Földet érte kozmikus sugárzás, immár a Föld is visszaüzen, szerencsénkre az értelem igéit próbálja eljuttatni, eddigi létünk és küzdelmeink igazi summáját: „Jóindulatú kozmikus sugárzás vagyunk, talán lehetne még kezdeni velünk valamit a Mindenség — lehetetlen, hogy célja ne legyen — gondolat-családjában is“. Hátha a Világmindenség értelmes kozmikus sugárzása a Föld? Én májusban mindig hiszem ezt. Májusban mindig tudok annyi erőt gyűjteni magamnak ehhez a hithez, hogy jut a többi tizenegy hónapra is belőle. E folyton feltöltődésre ítélt reménnyel keringek a Nap körül, miközben már azt is tudom — tudjuk —, hogy a súlytalanság állapotában nem szaporodnak a sejtek, nem osztódnak a gének — az osztódásban a feltételezések szerint a nehézkedési erő segíti őket. Mondjam lélekhezállóbban: a nehézkedési erő ad nekik szárnyakat. Száz évig köt a cement, száz évig termelhet. Vegyi elrendeltetése folytán, de legalább ugyanannyira az emberkéz érintésétől. Ha mindezt tudjuk, nem érezhetnénk immár joggal: májusban csak a kisujjunkat kellene megmozdítani, hogy megváltsuk a világot? Május erre minden évben a lét türelmével figyelmezteti az emberiséget. Emberi értelemben — a munka értelmében — most a Baktérítő mentén is május van. Szerintem ha van valahol élet a májusi csillagkép kifürkészhetetlen mélységeiben, akkor azt ott sem hívhatják másképpen, mint azokon a „nyelveken" májusnak. És még ezzel sem tudtam elmondani lelkem minden szerelmét májusnak. Idő kerekében létünkkel villanó küllő — meleg fényed ki ne csorbuljon soha. Május: taníts, munkálj, emelj bennünket emberekké. PANEK ZOLTÁN Zsigmond Attila: Hajnal FÉNYI ISTVÁN A hit reggelei amikor velem ébred a dolgok vége, hogy szinte az örök mondatot írnám oda, kész, tudom, ma mennyire támadok fel, s mennyit ér nekem a rendezni való világ, céljaim nincsenek, keseregtem, s most benéznek az ablakon, fülig ér szájuk, s kiáltják, ma estig bírod élettel, halállal, izmaidat is lefejtjük rólad, kinyitjuk előtted a növényeket, lásd ahol a nedv-élet csörgedez a sejtek felé, nagyot néz ma szemed, s eddig nem pedzett tudások esnek füledbe, ma a baj is tiéd, földrengés, háború ahol van, minden neked mutatja testét, lehet, ma mások kedvetlenek, babrálnak csak a lélekkel, emlékezettel, mint te tetted tegnap, csak pepecselnek a dolgokkal, szeretettel, belső zimankóval, kár szánakozni, kibírják, tedd a magadét, mert ma meg holnap s tán azután is a hit reggelei világosodnak tájaidra. BÖZÖDI GYÖRGY, MÁRKI ZOLTÁN VERSEI KIRÁLY LÁSZLÓ: Ó, HAVAS ERDŐ NÉMASÁGA Még messze volt a tavasz, , havas eső vert végig Bécsben a nagy pályaudvar előtt az Európa-platzon, a Brenner-hágón lezúduló lavinák porzottak szélnél sebesebben, a Szent Márk téren a galambok puha szárnya alá bújt el a napfény, s még odalent délen is jegesen csillogott a Vezúv krétere, amikor útra keltem a számomra még ismeretlen felé. S akkor tüzet kértem a hálókocsi-kalauztól a nemzetközi gyorson, cigarettával kínáltam, leültünk az ágyára, a hamutartó megtelt csikkekkel, amíg a magányt kibeszéltük magunkból, s kiderült, hogy rengeteg közölnivalónk van egymással, talán még folytatni kellett volna, hiszen már az albumát, amelyben emlékezetes utasainak bejegyzéseit őrizte, éppen csak végiglapozhattuk. S akkor Pármában bekopogtam a polgármesterhez, hogy vele folytassam az elkezdett párbeszédet, s ő megosztotta velem gondjait, a lakásépítkezésről, az egyetem korszerűsítéséről, egy a tulajdonos által bezárt üzem munkásainak elhelyezéséről, és mesélt Togliattiról, akinek tanítványa és munkatársa volt, s akitől egy életre szóló tanulságokat merített emberségből, felelősségből. Róma, az Örök Város sok százezer idegenje között csodálatos módon csöppet sem éreztem idegennek magam. Kezek nyúltak felém, szívek és ajtók nyíltak meg előttem. Kolozsvárról meséltem a rádióhallgatóknak, Carlo Levi, mint régi ismerőst avatott be készülő kiállításának és könyvének műhelytitkaiba, s egy órával kitolta miattam a Sigeirossal való találkozását. Moravia elmondta látogatását a perui államelnöknél, akihez azért ment el, hogy személyesen interveniálhasson a politikai foglyok szabadonbocsátásáért. És megszólítottak a nápolyi diákok, és a capri-i halászok és a firenzei freskórestaurátorok és a párizsi festők és a bécsiek és még annyian mások, akik egy órára, egy délelőttre, egy napra barátaimmá szegődtek, hogy mindenképpen otthon érezzem magam a világban, amelyet összetart az emberiség nagy kötőanyaga: a munka. És most , május elsején, amikor a tavasz kezet fog a világgal és idehaza vagyok, ahol minden patakot és rétet, gyárkéményt és városnegyedet nevén nevezhetek és mindenben társak közt érzem magam a legmagasabb rangra előléptetett munka nagy ünnepén, amelynek minden gondja szebbé tenni az életet a dolgozó ember számára A milliók összefonódó karjában távoli barátaink, a világ mozdulatát is érzem, a földkerekség minden dolgozó emberéét, akiket a legnemesebb szolidaritás és felelősség csodálatos köteléke fűz egybe. MIKÓ ERVIN