Utunk, 1971 (26. évfolyam, 1-53. szám)
1971-01-29 / 5. szám
Jól éreztem magam Kolozsvárt Csak állok előtte, nézem nagy sötét szemét, csöndes mosolyú, finom arcát, és segélykérően így szólok hozzá: Mit írjak rólad, drága Ilonka néni? Tudod, hogy nagyon szerettelek. Életemhez tartoztál, zárkózott, sok bánatot hordozó édesanyámnak egyetlen barátnője voltál, s mikor ő meghalt, ha kezed felé hajoltam, mintha az ő kezét érintettem volna meg. Valaha Balla Kálmán színtársulatának tagja voltál, s Balla férje volt tragikus sorsú színésznő nagynénémnek, a gyönyörű Marton Erzsinek. Első színpadi játékom főszereplője voltál, Kovácsnét játszottad, a szegény, agyonhajszolt kis munkásaszszonyt, a Sikátorban. Mennyit biztattál a próbákon, mikor remegve vártam a premiert, melynek estéjén vasgárdista diákok revolveres merényletet követtek el Stefanescu-Goanga egyetemi rektor ellen, s a bemutató elmaradt. Te ölelted át vállamat s biztattál kifogyhatatlan jóságoddal: „Ne sírj, szívem, majd eljátsszuk pár nap múlva s még szebben...“ Igen, összefutnak a szálak, hogyan próbáljam megrajzolni, milyen is voltál, Ilonka néni, te, a nagy színésznő, a csodálatosan egyszerű, szerény és tiszta ember? Lám, már válaszolsz is. Apróbetűs önéletrajzzal, melyet a színház titkára ezekkel a szavakkal adott a kezembe: „Nagyon vigyázzon rá, mert ez a négy oldal most már színháztörténeti dokumentum.“ Hadd idézzelek hát: „Talán mert anyai ágról színész családból származom, velem született hajlam ösztönzött arra, hogy a színészpályára lépjek. Már akkor kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni, mikor először voltam a Föld Mátyás gyermekszínházában, az Argirus és Tündér Ilona előadásán, de nem mertem róla beszélni, tudniillik ifj. Lendvay Mártonná Fáncsy Ilka, aki nagynéném volt, nagyon ellene volt, hogy színésznőt neveljenek belőlem. Miután nyolcéves koromban már zongorázni taníttattak, elhatározták, hogy zongoratanárnő leszek. Középiskoláim elvégzése után be is íratott édesapám a budai zeneakadémiára. Igen, de a véletlen közrejátszott, javamra. Édesapám, aki hírlapíró volt, egy banketten összetalálkozott Várady Antallal, a Színművészeti Akadémia akkori igazgatójával, s szóba kerültem én is beszélgetés közben. Apám másnap azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nem volna-e kedvem feljárni az Akadémia szavaló óráira. Természetesen azt feleltem: boldogan, hiszen erről álmodoztam. Kaptam egy igazoló írást, amellyel minden csütörtökön megjelentem Várady szavaló óráin. Mikor Várady azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy nem szeretnék-e egy verset betanulni és elszavalni, félve azt feleltem: jaj, nem. De titokban, otthon, bizony betanultam Petőfi Falu végén kurta kocsma című költeményét, és egy szavaló órán jelentkeztem. E perctől kezdve még nem lehettem rendes tanuló, mert még nem voltam tizenhat éves, de 1905 szeptemberében már igen. A második évre már ösztöndíjat élveztem, s kisebb szerepeket játszottam a Nemzeti Színházban. 1908-ban végeztem, s kaptam meg jeles oklevelemet.“ » Apátián árva volt Beness Hana, minden támasz nélkül kellett nekivágnia az életnek. Első szerződése Szamosújvárra szólította, ahol hetenként egykét nagy szerepet kellett betanulnia. Innen a Felvidékre, majd Székesfehérvárra szerződik, ahol már Az ember tragédiája Éváját s Karenina Annát játssza. Balla Kálmánhoz szerződik ezután, ahol Lengyel Menyhért Tájfunjának hősnő szerepében lép fel. Itt éri az első világháború kitörése. Felkerül Budapestre mint a Teréz körúti Színpad tagja, rengeteget dolgozik, vidéken vendégszerepel, filmezik. 1919-ben Nagyváradra jön, bemutatkozó szerepe: Csiky Gergely Nagymamája, így lesz huszonkilenc éves korában anyaszínésznő, mert éppen ez a szerepkör üres az ottani színháznál. Majd következnek a rangos nagy szerepek, Peer Gynt Aase anyósa, a Kísértetek Elvingnéja, és Bánk bán Gertrudisa. 1928-ban Janovics Jenő Kolozsvárra szerződteti. A vándorévek befejeződnek. Azóta itt élt, s örökre itt maradt. Azt írja önéletrajzában: „Kádár Imre igazgatása alatt Budapestre hívtak. Lehetetlen volt a kérést teljesítenem, mert nagyon benne voltam a műsorban, s az igazat megvallva nem is vágytam, oly jól éreztem magam Kolozsvárt.“ Mert mindenki szerette. Magam előtt látom, oly elevenen, mintha tegnap lépett volna fel valamely nagy drámai szerepében. Látom a Via Maidban mint megkínzott, riadt anyát, minden mozdulatára emlékszem. Gyönyörű tisztasággal beszélt, sohasem túlzott, minden belülről fakadt, valamilyen már nem is színpadi játékszerű egyszerűséggel. Klaszszikus szerepeiben is, mint Shakespeare-színésznő vagy mint Gertrudis, megtalálta a nemesveretű, de pátoszmentes, szinte modern hangot. Sokáig azt hitték róla, hogy finom, disztingvált szépségű külseje miatt csak klasszikus vagy grande-dame szerepekre alkalmas, de több szerepében, így a Remény című halászdrámában is bebizonyította, hogy páratlan hűséggel s megfigyelőképességgel tudja megeleveníteni a jelenkori színpad figuráit is. Mint ember gyermekien ártatlan volt, csupa szívjóság, mindenkivel szembeni önfeláldozás. Olyan színésznő volt, aki sohasem intrikált, sohasem irigykedett, sohasem bántott senkit. Valaki azt mondta róla: — Olyan színésznő volt, aki egész életében, a színház légkörében is meg tudta őrizni páratlan, kristálytiszta, igaz emberségét. MARTON LILI MI Industrial * ■ Design Mi az az Industrial Design? A kifejezés nem régibb, mint a kompjuter, a szupermarket és rokonai, s úgy tűnik, nem is telik bele több idő, hogy éppoly közkeletűvé váljék. (Hogy miért idegen szóval? — talán kényelmességből, talán mert nem tartunk elég kifejezőnek egy esetleges tükörfordítást, s ebből következően bizonyosan „a nyelv kényelmességéből is“, mert nem vajúdott még ki megfelelő szót reá.) Egyszóval prospektus és plakát szükségesnek véli még feloldani a kifejezést — Industrial Design , ipari koncepció — s mindjárt figyelmeztetni rá, hogy nem csupán ipari formatervezési bemutatót kínál a svájci színek alatt a bukaresti Atheneum csarnokában megnyílt kiállítás. Azazhogy nemcsak formatervezési ötletekből és ötletességből kínál látnivalót, de lényegesen többet ígér. Industrial Design svájci védjeggyel —, vagyis ahogy a 25 kanton államszövetségében, az életszínvonal európai ranglistájának igen előkelő helyén álló országban „svájci módra“ az ipari koncepcióról vélekednek. Óriásira fölnagyított fotók, légifelvételek ipari tájakat mutatnak, az erdős-hegyes panorámába harmonikusan beilleszkedő ipartelepeket, s a tárgyak bemutatását mindenütt a természetes környezetet is érzékeltető fényképek, montázsok kísérik. Azon túl, hogy a bemutató a svájci ipar versenyképességét a célszerű és dekoratív (vigyázat, a sorrend nem cserélhető fel!) ipari formaadással igazolja, az Industrial Design fogalmához tartozónak vallja az iparesztétika valamennyi vetületét, az ipari környezet kialakítását, sőt az arányos és átgondolt iparfejlesztést és a természetvédelmet is (az ipari-technológiai forradalom negatív velejáróinak leküzdését), regionális és országos tervezéssel, önmagát is túllicitálva végül érzékeltetni kívánja a modern ipari koncepció érvényesülésének hatását a társadalom és civilizáció fejlődésére. Egy vándorkiállítást ritkán terveznek ,,monstrum“-méretekre. A svájci „Industrial Design“ is inkább ötletességével pótolja itt-ott hiányérzetünket, esetenként inkább jelez, mint bemutat. Ezzel az ötletességgel szerkesztették meg a kísérő szövegeket is. Például, ahogy a svájci történelem és gazdaságföldrajz összefüggéseiben az ipari civilizáció kialakulásáról érzékletes képet adnak. Kevés föld azt jelenti: kevés élelem. Népességünk szaporodásával számos svájci polgár döntött a kivándorlás mellett. S mindjárt alább: Az ország 19. századi iparosodása első ízben teremt életlehetőséget, a saját hazájában, valamennyi polgára számára. A feltételekre és következtetésre alapozó szövegek mint logikai szillogizmusok érvelnek. Szinte párbeszéd alakul ki a szervezők és a néző között. Megtudjuk, hogy a 41287 km2 területű ország földjéből, a legnagyobb erőfeszítések ellenére is, mindössze 10 800 km2 művelhető. Kiszámíttatják velünk, hogy ebből a kis termőföldből is a települések (főleg a három nagyváros: Zürich, Genf és Basel) terjeszkedése minden 1 percben 40 m2 területet rabol el! Statisztika igazolja, hogy a 6,25 millió népességből legalább 1 millió a vendégmunkások mindenkori száma — ennyinek tud munkát biztosítani a svájci ipar. Értesülünk a kísérő szövegekből arról is, hogy — a közhiedelemmel ellentétben — a turisztika csupán 1/5-ét adja az ország bevételeinek, a többi a gyógyszeripar, gépgyártás, finommechanika, óraipar és más gazdasági ágakból származik. Nem kevésbé meggyőzőek azután a tárgyak érvei. Egy pop-art kiállítás ízlésével válogattak a svájci tervezők. Kevés tárgy, levegős elrendezés, de amit bemutatnak, az érdekes, újszerű és igencsak vendégmarasztaló, főleg, a formák egyszerűsége és eleganciája révén. Gombnyomásra miniatűr vetítőteremmé változik a helyiség, a vásznon színes diapozitívokon 24 svájci képet látunk. Iparnegyedek hósipkás svájci környezetben, egészségügyi komplexumok, sport, divat, korszerű várostervezés, kényelemmel és ízléssel berendezett enteriőrök. Az egyik képen — eszmények találkozása? — a zürichi Corbusierközpont. MURADIN JENŐ Ipari táj makettje Bokor Barnabás és a Phosphor együttes Gazdag naplemente Halálával kidőlt a román színjátszás „nagy“ nemzedékének utolsó oszlopa. Hat évtizedes alkotó munka után szinte észrevétlenül omlott össze. De e halk robajból is érezzük a veszteség nagyságát. Kiváló színész, teremtő rendező, érzékeny lelkű költő, nagy műveltségű művész-pedagógus volt egyszemélyben. És mindenekelőtt ember, a szó legnemesebb értelmében. Művészi pályafutásának első része a tőkés-földesúri rendszer idejére esett, amikor még egy Ştefan Brabotescu egyéniségű sokoldalú és nagy képességű művésznek sem volt könnyű tántoríthatatlanul hű maradni — a dekadens áramlatokkal szemben — meggyőződéses hivatástudatához. Művészi alkotó munkásságának második, sajnos rövidebb szakasza hajlott át a mi korunkba. De olyan verőfényes volt ez a „naplemente“, hogy a nép művészének minden gazdagságát megmutatta. Több mint 300 szerepet játszott el az egyetemes és hazai klasszikus és modern drámairodalomból. Shakespeare, Schiller, Goldoni, Tolsztoj, Osztrovszkij, Gorkij, Csehov, Ibsen, Caragiale, Hasdeu, Delavrancea figuráinak alakítása nyomán a korabeli krónika úgy írt róla, mint a „színpad óriásá“-ról, mint a román színjátszás fényes plejádja (Aristide Demetriad, Petre Liciu, Nicolae Soreanu stb.) realista művészetének közvetlen folytatójáról és továbbfejlesztőjéről. Ştefan Brabotescut sohse tudták elragadni a fővárosi színpadok. A iaşi-i, krajovai, de főként a kolozsvári Nemzeti Színházban játszott a legszívesebben. Magam is különböző szerepekben láttam Kolozsvárott. A művészi kifejezőeszközök széles skáláján olyan meggyőzően, olyan hitelesen játszott, hogy valósággal lenyűgözött, mert amit tett, amit csinált a színpadon, alakítás közben, annak megvolt a művészi igazság aranyfedezete. Repertoárja egyformán ölelt fel klasszikus, romantikus, realista darabokat, és ő művészi intelligenciájával, alkotó lendületével mindenikben remekelt. Tevékenysége utolsó éveiben mint tanár és az akkor Kolozsváron működő „Szentgyörgyi István“ Színművészeti Intézet igazgatója egy művészi pálya gazdag tapasztalatait igyekezett átadni a fiatal színésznemzedéknek, szeretett tanítványainak. Ştefan Brabotescu életpályája úgy marad meg emlékezetünkben, mint a színpadi művészet éltető forrása. SZABÓ LAJOS Hegedű, gitár, kontraszt... Bokor Barnabás 1967-ben végzett a iaşi-i G. Enescu Zenekonzervatórium hegedű szakán, Alexandru Garabet tanítványaként. Jelenleg a nagyváradi Filharmónia tagja, „házi szólistája“, a kamarazenekarnak koncertmestere, és az ő irányításával működik a Filharmónia vonósnégyese is. A Népművészeti Iskolában a gitár-katedra tanára. Tevékenységére, elért eredményeire felfigyelt a rádió is, és az irányítása alatt működő gitáregyüttes repertoárjából több számot tűzött műsorára. * „Mozgékony, céltudatos, jó pedagógus — így jellemezte egyik kollégája, amikor szóba került iskolai tevékenysége —, mert képzeld csak el, mit jelent, teszem azt Margittán, Beethoven F-dúr Románcát játszani, és másnap már gitáregyüttessel foglalkozni. A felkészülésről ne is beszéljünk, csak a hangulati, lelki átállásról ... Jó pedagógus, akinek eredményeit nemcsak iskolai tevékenységében mérhetjük le. Tanítványai, akik eddig csak könnyűzenét hallgattak, most a Filharmónia hangversenyeire bérletet váltottak. Esténként megvárják, hogy vezérmotívumokról, előadásmódról vitatkozhassanak...“ * Ilyen intermezzo után került sor az alábbi beszélgetésre Bokor Barnával: — Hegedű és gitár nem zárja ki egymást? — Látszólag. A gitárzene ellenpólusa a szimfonikus zenének. Ez utóbbinál ragaszkodni kell a partitúrához akár zenekari, akár szólisztikus fellépésnél. A gitárnál több a szabadság, nagyobb az improvizációs lehetőség. Két együttessel foglalkoztam eddig: az egyik a „Phosphor“, leányokból állt, ők a tavaly végeztek, a másik a négy fiúból alakult gitáregyüttes. Ezekkel szerettem volna bebizonyítani, hogy mindenben lehet minőségit produkálni. — Azt mondtad: mindenben lehet minőségit produkálni. Hogyan sikerült ezt növendékeiddel megértetni? — A Népművészeti Iskolába beiratkozott munkásfiatalok és középiskolások nem ilyen céllal kezdtek el gitárt tanulni. Egyet ismertek, a komersz gitárzenét, amely nem annyira a zene szépségét és kifejező erejét tartja szem előtt, hanem a korszerű, erősítő berendezések segítségével „sokkolni“ akarja a hallgatóságot. Az erősítő berendezések viszont lehetőséget nyújtanak a technikai fogyatékosságok, mesterségbeli felkészületlenség, inspirációhiány, pontatlan akkordfűzések stb. elrejtésére. Sajnos sok ilyen együttes működik több-kevesebb sikerrel, s ez országos jelenség, ők is ezt akarták. Az elején tehát szembekerültem növendékeimmel. Később, nehezen, de megértettek, és ők is akarták az újat. — Miben áll ez a minőségi új? — Az együttes érdekessége, hogy nemcsak hangszeres, hanem vokál-együttes is. Ez játékukat sokszínűvé teszi, és megengedi kényesebb darabok előadását is. Nem ordítanak! Énekelnek! Hideg gitárral (nem elektromos!) játszanak. E kettősség megköveteli, hogy jól harmonizált számokkal lépjenek a közönség elé. — Milyen az együttes repertoárja? — Minden esetben változatos műsorral igyekszünk fellépni. Bach G-dúr áriájától s a XVIII. századi gitárkomponisták átdolgozásától kezdve a beatlesig, a dzsessztől a Halló Dollyig mindent játszunk, s természetesen a saját szerzeményeket is. — Terveid? — Az első csoport ebben az évben diplomaéves. Velük most azon dolgozom, hogy minél mélyebben hatoljunk be a dzsessz-zene előadásának titkaiba. Hogy az együttes az iskola elvégzése után továbbra is együtt marad-e, ez a jövő titka... Kár volna, ha nem így lenne. (Kóródy) U