Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-11-17 / 46. szám
Mindig voltak az újkor színháztörténetében virtuózok, akik nem darabokat, hanem szerepeket írtak híres színészeknek és főként híres színésznőknek, akik aztán a maguk során olyan sikerre vitték a rájuk szabott figurát, hogy a színháztörténetbe nem is a dráma címét, hanem a szerepet és a szereplőt írták be lelkes kortársak. Ahogyan pedig egyre jobban kommercializálódott a színjátszás, és mindinkább árucikké vált a színjáték úgy szabták ismert drámagyárosok — szinte futószalagon már — a jobbnál jobb szerepeket világvárosok ismert együtteseinek ismert színművészeire. Így alakult ki metropolisok színpadain az a naturalisztikus társalgási dráma, amely nemcsak mindennapos és átlagos társadalmi jelenségeket (sőt: jelenségecskéket) fotografált, hanem szolgaian „dramatizálta“ a Nagy Színész egyéniségére szabható „problémákat“ is. Egy-két nemzedék vidéki átlagszínésze ma is visszasírja még ezeket a „jó időket“, amelyekben úgynevezett színházi szakemberek írták a drámákat, ami azt jelentette, hogy ez vagy az a szerep eredetileg is ennek vagy annak a Sztárnak készült, s a Sztárok vidéki megfelelői (dublőrei, dublőrei) szinte hivatalból kapták meg — és minden alkotó erőfeszítés nélkül játszották el aztán — a „nekik való“, tehát „alakításra“ se igen váró szerepet... Persze, igazságtalanok lennénk, ha a szerep színháztörténeti sorsának számtalan változata közül a fentebbi egyetlenegyet vennénk csak tekintetbe — akár e cikken belül is —, és megfeledkeznénk például arról, hogy a művészegyéniség lebecsülésének minden művészeti ágra kiható pillanataiban mennyire nem vették soha (nálunk se) figyelembe a színész egyéniségét vagy a szerep drámai funkcióját, s az együtes kollektív teljesítményének az egyoldalú hangsúlyozásával a színházi hagyományok „legkövetkezetesebb“ lebecsülői néha odáig mentek, hogy mindenki minden szerepet úgyis eljátszhat, tehát eleve „elvszerűtlen“ válogatni a szerepek között, vagy pláne a nagyobb szerepek kiosztásának a lehetőségére is tekintettel lenni egy játékrend kialakításánál. (Közbevetőleg: a marosvásárhelyi színház tegnapi fénykorának egyik „titka“ éppen abban állott, hogy Tompa Miklós és társai nagyon jól tudták, mit jelent kivételes színészegyéniségekre — és ugyanakkor: szerepekre is — építeni a játékrendet, az évadot.) Minderre pedig azért kívántam emlékeztetni ehelyt az olvasót, mert az új évad első kolozsvári bemutatója egy szerep sikerét hozta, mégpedig az adott szerep igazának aszerepbe írt társadalmi igazság jelentőségéhez) méltó művészegyéniséggel való színpadi találkozása következtében. Dobozy Imre Holnap folytatjuk című drámájának Ágasi László főmérnökét Lohinszky Loránd formálta meg a dráma romániai bemutatóján. Ezt az előadást ez a jelentős szerep, ennek a szerepnek a súlyos társadalmi mondanivalója (és ebben az értelemben: igaza) s a szerepet magára szabó Lohinszky Loránd kivételes művészete írja be a kolozsvári színházjárók emlékezetébe. És itt mindjárt megállhatunk annál a kifejezésnél, hogy „jelentős szerep“. Mit jelent Dobozy Imre pályáján Ágass László alakjának a megteremtése és még inkább: Ágass László legtitkosabb gondolatainak a kibeszélése? Az irodalomtörténeti előzmények és összefüggések számbavételével azt mondhatjuk: Dobozy Imre éppen annak a társadalmi mondanivalónak a hirdetőjévé (ne féljünk tőle: a szócsövévé!) tette meg Ágasi László főmérnököt, drámája központi alakját, amelyet egy adott történeti pillanat diktált a művészetének közéleti szerepét mindennél többre becsülő írónak, és erről olyan szubjektív hévvel, nyíltsággal, szenvedéllyel, sőt dühvel vall Ágasi László (illetőleg az író), hogy a szerep egykor alkalom adta igaza ma is mélyen megragadja a nézőt s társadalmi létünk időálló tapasztalataira és igazságaira emlékezteti. Vagyis: ha nagyon oda figyeltünk arra, amit láttunk, és ha újraolvassuk a szöveget, nem mondhatunk ellent annak a felismerésnek, hogy tulajdonképpen egy dráma publicisztikai vezetésű eszmei lényege hat ezen az előadáson, amit nem szolgálnak adekvát módon (sem a szövegben, sem a színpadon) az úgynevezett társalgási dráma ráaggatott konvenciói. A közvetlenül feltörő társadalmi mondanivaló (a Molnár Ferencen nevelt ízlés számára talán meglepő közügyi hév) pedig valóban jelentős szerepet kristályosít ki a Dobozy Imre által színpadra vitt életanyagból: olyan szerepet, amely bizonyára az adott drámatörténeti korszak maradandó értékei közé kerül a feljegyzésekben ... A nagyrealizmus normáinak minapi kötelezővé válása eleve gyanússá tette bizonyos színházi tájakon például az avantgarde vezetésű modern politikai színpadnak a naturalisztikus törekvéseken túlmutató eredményeit. Ettől függetlenül azonban Brechtet, Piscatort, Majakovszkijt és társaikat nem lehetett meg nem történtté tenni, s a világszínpad utolsó évtizedét többek között a modern politikai színház legkülönfélébb hagyományainak a gyors megújulása és előretörése jellemezte — keleten éppen úgy, mint nyugaton. Persze ne áltassuk magunkat, tíz évvel ezelőtt Dobozy Imre meg se próbálkozott azzal, hogy drámáját struktúrájában is Ágasi László társadalmi-politikai töltetű belső monológjaira építse rá, amelyeknek azután mintegy alárendelje a belső monológot tulajdonképpen csak kiegészítő színpadi környezetet. Kétségtelen azonban, hogy az író figyelmét annyira lekötötte Ágasi László sorsának a rejtett tragikuma — és a tragikum súlyos közügyi jelentése —, hogy a mai néző is hajlandó a drámának inkább erre az alapelemére összpontosítani, mint a jelzett társalgási dráma konvencionális építményében mutatkozó repedésekre. Egészen pontosan: egy a saját szubjektív megítélése szerint mélyen megbántott tudós szólal meg Ágasi László monológjaiban. Az a tegnapelőtti nevelésű értelmiségi, aki tegnap már elég világosan meg tudta ítélni egykori környezetének bűneit s fel tudta mérni a maga helyzetét, de azokat az akadályokat is, amelyek a szocializmust építő társadalom rendjébe való teljes beilleszkedésének útjába állanak. Ágasi László panaszainak az éles megfogalmazásával pedig az író egy adott történelmi pillanatban a bizalom légkörének a megteremtését kívánta szolgálni, hogy az alkotó értelmiség magára ismerhessen a színpadon, a szocializmus öntudatos építői pedig minél jobban megértsék — minden fokon és szinten —, mennyi emberséggel kell közeledniök azok felé, akik objektív helyzetükből kifolyólag, de szubjektív felismeréseik hatására is feléjük közelednek már. Mert igaz ugyan, hogy Ágasi László mind csak a maga sorsa miatt háborog, de ezenközben — ha nem is tételesen, hanem igen-igen szubjektív módon — fontos igazságokat mond ki a szocialista nemzet kiteljesedésével kapcsolatban; mindenekfölött pedig azt, hogy mennyit ártottak és ártanak ennek a folyamatnak a szektásság megnyilvánulásai (vagy még az emlékei is) a társadalmi gyakorlatban. Szóval: Ágasi Lászlónak ez a modern „mentsége“, magaigazolása, bizalomszomjúhozása nagy visszhangot kelt minden jóérzésű nézőben — mindenkiben, aki csak nem maradt valamilyen dogmatikus szemlélet rabja. És ha másnap reggel visszagondol a néző az este látottakra, úgy érzi: ez a jelentős szerep tulajdonképpen magával ragadóan igaz és becsületes szónoki beszéd volt — arról a bizalomról, amely nélkül semmiféle közösségben s így a szocialista társadalomban sem lehet élni és dolgozni. Dobozy Imre Holnap folytatjuk című, valamikor alkalomszülte drámája azért hat tehát tíz évvel az ősbemutató után is — és azért járta be több ország sok színpadát —, mert a bizalomról szóló lírai mondanivalója túlélte az adott drámatörténeti pillanatot, s így viszonylagos maradandóságot biztosított e dráma múlékonyabb elemeinek. Lohinszky Loránd pedig pontosan felmérte feladatát, és kivételes színpadi intelligenciával tapintotta ki azt a mértéket, amely mintegy biztosítja Ágasi László kitöréseinek a közügyi jelentőségét. Ha ugyanis a színész nem megy el a kétségbeesés szakadékainak azokig a partjaiig, amelyekhez nemegyszer elvezet bennünket Lohinszky ezen az előadáson, akkor ki hiszi el az írónak, hogy itt egy egész világ, egy egész társadalmi rend erkölcsi alapjairól, hiteléről és belső erejéről van tulajdonképpen szó? Ha viszont a színész túllépi azt a mértéket, amelyre fentebb céloztam, ki hiszi el neki (és az írónak), hogy nem egy lelki beteg különleges esete került csak elénk a színpadon? Lohinszky Loránd mindenféle külsőséges eszköz, jóformán gesztus és mimika nélkül, pusztán a dikció belső tartalmaira, e tartalmak maximális átélésére támaszkodva sugallta nézőinek, hogy közülük egy lépett eléjük, hogy egyik köznapi embertársuk vergődik abban a színpadi (erkölcsi) kutyaszorítóban. Gyakran tettünk különbséget a múltban az elsősorban átalakulásokra hajlamos, figurateremtő színészek és a mindig önmagukat adó, a drámai helyzetekben legegyénibb kínjaikat újraélő és elénk hozó színésztársaik között. Lohinszky Loránd éppen azért foglal el különleges helyet mai színjátszásunkban, mert mind a két színésztípussal találkozhatunk alakításaiban. Nemrég például egy Karinthy-esten élvezhettük ismét figurateremtő képességét, és ki felejthette el az Özönvíz dőltben nyújtott alakítását! Most viszont egy másik — nem az átváltozva alakító, hanem az eszköztelenül vergődő — Lohinszky Loránd remekelt a kolozsvári színpadon, és elsősorban neki köszönhetjük, hogy Dobozy Imre drámája megtalálta azokat az emberi, társadalmi távlatokat — nálunk is —, amelyek létét igazolják. Ennek a színpadi feladatnak a megoldásán bán Héjja Sándor, Horváth Béla és László Gerő segített Lohinszkynak. A többiekkel nem tudott mit kezdeni — a rendező. Rappaport Ottó, mint már egy ideje annyiszor, ismét hiányzott az előadásból. Kezd az az érzésünk kialakulni, hogy nem ért már szót, vagy nem is próbál már szót érteni ezzel a társulattal. A dráma legnaturalisztikusabb elemeit engedte elterpeszkedni Cs. Erdős Tibor — különben feltűnően elegáns és stílszerű — színpadán. Meg se kísérelte rendezői eszközökkel, esetleg a játékstílusok megkülönböztetésével emelni ki Ágasi László monológjait — e dráma lényegét —, hanem ismét csak a színészek közé dobta a gyeplőt. Vigye, sodorja őket a felmondott szöveg, ahová viheti. Sajnálatosan jelentkezik Rappaport Ottó rendezői tehetetlensége — legalábbis ezen a színpadon. Hol vannak már azok az idők, amikor minden előadása vitát kavart, mert Rappaport Ottó legalább mondani akart valamit színpadi munkájával, ha nem is talált mindig mondanivalójához méltó művészi eszközökre. Így vitte tehát sikerre Dobozy Imre drámájának főszerepét egy kiváló vendégművész Kolozsváron, néhány jeles színésztársa segítségével, jóformán rendező nélkül. MAROSI PÉTER Egy szerep igaza __ —b———a—au Horváth Béla és Lohinszky Loránd a Holnap folytatjuk kolozsvári előadásán (Csomafáy Ferenc felvétele) Széles Kálmán Torna mint a zene terjesztése, még az aktív zenehallgatás megszerettetésénél is több: magának az aktív zenélésben való részvételnek a megvalósulása kell legyen. És ennél ma a zenében talán fontosabb nincs is: ez jelenti sajátunk birtokbavételét, a tömegeknek alkotott művészet átalakulását a tömegek művészetévé. Ezért a kórusművészet közössége a közvetlenség, a bensőségesség közössége, legkövetkezetesebb felszámolója a művészi kultúra elidegenedettségének. Míg a „pótlékok“ esztétikájáról, az Ersatz-ról, succsedanéról, a hanglemezek, magnófelvételek, reprodukciós albumok, diafilmek művészi élvezetéről írunk és elismerjük őket, elfelejtjük, hogy technikai csodáik ellenére sem tudják helyettesíteni az eredeti művet, az eredeti előadást, a műélvezet és művészi előadás közvetlenségét, még kevésbé a bennük való aktív részvételt. Itt újra a készenkapottság tabuja kísért: a kényelem látszatában jelentkező közvetítettségek hálója. A „tegyek fel egy lemezt?“ kérdése gyakran napi gesztussá válik nálunk is, idő és tér, szellem és feleslegessé váló közlés magányosságának udvarias elfedőjévé; a művészet és a műélvezet kompromisszumos információvá degradálódik: ezt is ismerni kell; lehetséges, hogy ezt még nem hallottad?; íme, az új szám stb., stb. És így a kétségtelenül hasznos dokumentáción, műismereten, praktikus didaktikai alkalmazáson, az el nem érhető koncertek és múzeumok technikai becserkészésén túl, a reprodukció önmagában öncéllá válva felbontja azt, ami összefüggésében nélkülözhetetlenné tette: a műalkotás és a közlés esztétikai egységét. A vezérelt gondolat még csak eljut hozzánk, de maga a mű, ha kizárólagosan ezt az utat járjuk, csak távolról sejlik fel előttünk. A kórus létezésében eleve cáfolja ezt az állapotot; nem is tehet mást, mint hogy felszámolja. Harcában az esztétikum közvetlenségéért vesztenivalója nincs: létez a közvetlen zenélés dialektikája, a művészet tanulásának,tanításának, hallgatásánakéneklésének dialektikája. Láncreakció, mely mozzanatról mozzanatra követi az átcsapásos összefüggések zenei követelményeit az alkotótól az előadóig, az előadótól a közönségig. Az pedig már a mi feladatunk, pedagógusoké, hogy óvjuk ennek az esztétikai dialektikának a hitelességét akár hagyományaink, népzenénk, akár az egyetemes zenetörténet, akár pedig mai modern zenénk műveléséről lenne is szó; hogy megkülönböztessük egymástól azt, ami igaz és azt, ami hamis, mind az alkotás, mind az előadás, mind a műélvezés közvetlenségében. Ezért a karvezető — e tevékenység esztétikai centruma — antenna módjár a leadó és felvevő is egyszerre: azonosulnia kell mindkét pólus tartalmával, az alkotáséval is, a közönségével is. Éppen ezért a karvezető mindig a hitelesség mércéjét vigyázza: minden előadással dönt. Ő az, aki tartja, de aki el is veszítheti a kapcsolatot a mű felé is, a közönség felé is. Végső fokon tehát a karvezető az, aki a zene és a társadalom legközvetlenebb kapcsolatát irányítja. Mit kérhetünk mást tőle, mint hogy álljon hivatása magaslatán? ANGI ISTVÁN Hárman Mexikó térképe előtt Mexikóban járt barátommal kerestük fel Gy. Szabó Bélát, mexikói útja előtt. Gy. Sz.: Ezen a szélességi fokon (19°), tehát a Ráktérítő alatt már jártam — Kínában ... N.: Mexikó olcsó és nehéz ország... Gy. Sz.: Milyen tekintetben nehéz? N.: Nehéz megközelíteni az embereket, utálják a turistákat, különösen az amerikaiakat. Gy. Sz.: Rajzolni fogok, s a rajzoló ember mindig könnyebben kerül kapcsolatba környezetével, így volt ez Kínában is. Szeretnék egészen kis falvakba is eljutni, rajzolni, festeni, mindig is jobban izgattak a vidéki, ősibb települések, mint a városok. Milyenek az utazási lehetőségek? N.: A vonat lassan megy. Igaz, én III. osztályú vonatokon utaztam, amelyeken a nép utazik, de vannak II. osztályú és úgynevezett Pullmann-expresszek is, főleg a külföldiek számára. Viszont vidékre, a falvakba nagyon jó autóbuszjáratok visznek. Bár szubtrópusi vidék, sok helyen hideg van ... Gy. Sz.: Igen, „terra fina“ ... Acapulcóban járt? N.: Elriasztott a reklám ... Gy. Sz.: Ennél szerényebben csak én járhattam Görögországban — hátizsákkal és gyalog ... B.: Tulajdonképpen milyen intézmény vagy Galéria hívott meg Mexikóba kiállítani? Gy. Sz.: Az Instituto National de Bellas Artes, de a művészeti minisztérium közvetítésével. A kapcsolat különben régi: már 1955-ben jártak nálam mexikói művészek és szakemberek, így hát ismerték a munkáimat. B.: A kiállítást hol rendezik? Gy. Sz.: A fővárosban, Mexikó Cityben. De ezen kívül szeretném, mint mondottam, barangolással tölteni az időt, bejárni az egész országot, azzal a jelszóval, hogy még mielőtt megszeretnél egy helyet — eredj tovább... Tűzhányót látott? N.: Mexikóban nem, hanem lennebb, Guatemalában. Csodálatos kis ország, bálványimádáson is részt vettem... Gy. Sz.: Asturias járt nálam... B.: És mit tudsz előzetesen a mai mexikói művészetről? Gy. Sz.: Amit csak Kolozsváron meg lehet tudni róla, azt igyekeztem megtudni, s az az érzésem, hogy jobb, mint a jelenkori európai művészet. Főleg mozaik- és freskóművészetük. Szinte már előre érzem az őserő feszülését, amit ezeknek a műveknek a reprodukciói is oly áthatóan sugároznak. N.: Roppant érdekes, hogy rendkívül egyszerű az új mexikói építészet, viszont minden középületet a régi és az új történelem és mitológia köréből ihletődött mozaikokkal borítanak. Gy. Sz.: Fametszetkultúrájuk is régi és magas színvonalú. A jelenkori mexikói grafika 1955-ös és mostani kolozsvári kiállításán éppen azt csodáltam meg fametszeteikben, ami egyre ritkább napjaink grafikájában: a mérhetetlen őszinteséget. B.: Mindezek figyelembevételével válogattad ki Mexikó City-beli tárlatod anyagát? Gy. Sz.: Tudom, hogy főleg a népi tárgykör érdekli őket, a tájak mellett tehát elsősorban olyan metszeteket viszek magammal, mint például a Körhinta, a Disznópásztor, a Napraforgóverő fiú, a Nagykalapos kislány stb. B.: Viszed magaddal? Gy. Sz.: Igen, mind a nyolcvan metszetet magammal viszem, bőröndben, mert féltem tengeri útra bocsátani őket egyedül. B.: Egyszóval eddigi leghosszabb utazásodra készülsz... Gy. Sz.: Északi és déli rekordot szeretnék javítani. Persze csak a magam eddigi rekordjaihoz viszonyítva. S azzal a tudattal indulok útnak, hogy csak akkor van értelme az egésznek ha hazaérkezvén szebbnek látom itthoni világomat, mint elindulás előtt. Végül is minden út értelme: okulni a jobb dolgokon s tanulni a rosszabbakból. BANNER ZOLTÁN