Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1975-01-31 / 5. szám

4 GYÖRFFI KÁLMÁN a kórista TOOOOOOOO­RE A DOOOOOOOOORRA, énekelte Mihály boldogan, és olyan hatalmas hangon, hogy a légypiszkos ablaküvegek beleremegtek, mintha valami nagy, nehéz teherautók mentek volna el az utcán a régi, kétemeletes bérház előtt szörnyű dübörgéssel, és ezek a rezgő üvegtáb­lák elvonták egy pillanatra a Mihály figyelmét, aki éppen egy arasznyi széles borotválkozótü­kör előtt ügyeskedett: az egyetlen divatos, le­­pedőszerű és rikító színű nyakkendőjét bogozta ügyesen vastag nyakára, miközben elégedetten, csak úgy, a maga szórakoztatására énekelt, és persze, hogy megmozgassa kissé a hangszálait a nagy esemény előtt,­­ nagyon jól érezte ma­gát Mihály ebben a régóta vágyott környezet­ben, ebben a megálmodott környezetben, pon­tosabban végre jól érezte magát, mint akinek, néhány szorongásos nap után, egyszerre min­den sikerült. , , Rámosolygott hirtelen a tükörbeli Mihályká­­ra — mert így szokta becézgetni magát, ami­kor senki sem látta —, magára mosolygott és azt kérdezte: na, mit szólsz ehhez, komám, Mi­hályka, teszerinted hogyan is hangzik ez a két szó: foglalkozása — kő — ris —­ta! Egy percig ő is, a képmás is utánafüleltek, aztán Mihály, aki nagyon sokat adott a jó hangzásra, meg­rázta a fejét, azért ez nem hangzott túlságosan jól, komám, Mihályka, ennél jobb például az, hogy: kar — é — ne — kés ... És mert a tü­­körbeli képmás még mindig elégedetlennek lát­szott, gyorsan hozzáfűzte: sőt, valljuk be, hogy a legjobb csak így egyszerűen: é­s ne­m­kés- Ez az, mondta Mihály elégedetten, ez az igazi, és még hozzátette az ő csodálatos hangján. LAAA PIU BELLLLLLLLL LAAAAAAAAAA, ami megint megremegtette az ablaküvegeket, azért milyen szerencsém is van nekem, gondolta Mihály, két hét alatt felhajtani egy ilyen albérletet,­­ sze­retettel nézett körül a szobában, amelyik o­­lyan volt, mint egy élére állított gyufásdoboz, csak az egyik fala mentén lehetett elhelyezni a bútorokat, az ágy fejéhez a szekrényt, az ágy lábához a gyúródeszkából barkácsolt asztalt, az asztal mellé a széket a mosdótállal, megsimo­gatta a szemével a könyveit a szekrény tetején, az ő imádott könyveit: Dallal a világ körül, Hogyan énekeljük a magas Cé-t, Do­mázsot , Re­ minor. Az operaénekes kézikönyve, azért mekkora szerencsém is van nekem, gon­dolta Mihály elcsodálkozva, két hét alatt fel­hajtani egy ilyen albérletet, igaz, sokat mász­kált utána, mert mindenhonnan kirúgták, ami­kor bekopogott, lakást keres, szívem? Aztán mi a foglalkozása? Ja, hogy énekes! Na nem, fiatalember, ez egy tisztességes ház, mit szól­nának a szomszédok..., és ez így ment nap mint nap, egészen amíg rábukkant erre a jóságos öregasszonyra, aki a füle mögé dugta a tenyerét, hogy énekes, lelkem! Hát tőlem éne­keljen, amennyit éppen csak akar... én is sze­rettem a jó nótát annak idején, az operába is eljártam, legyintett az öregasszony, ma már nincs olyan erős hangjuk maguknak, mint az én időmben, hogy aszondja JAJJ CI­CA eszem azt a csöpp-kis­ szád, NÉL­KÜLED . .., szóval nagyon jó kis szoba ez, gondolta Mihály, en­nél jobbat álmodni sem lehetne. Ahogy a zöldre mázolt szekrényt kinyitotta, erős fűszerillat csapott az arcába, és ezen elcsodálkozott, mi­közben kiemelte a sötétszürke zakóját, furcsa, gondolta, nagyon furcsa, ahogy az egykori konyhaszekrény őrzi az illatokat, pedig ki tudja, hányan lakhattak itt őelőtte, megszagol­gatta Mihály a zakóját, nem számít, gondolta: fekete nadrág, szürke zakó és fűszerillat, van benne fantázia, — felpattant hirtelen az ágy­ra, mint valami színpadra és kieresztette a hangját TOOOOOOOO­RE A DOOOOOOORRA, a hangját, amelyik hihetetlenül szép volt és felhangokban gazdag, — elégedetten nézte, ahogy az ablak előtti fáról egyszerre a szobája felé röpködnek a seregélyek és mind megülnek az ablakpárká­nyon, apró, értelmes fejecskéjüket féloldalra hajtva befele fülelnek. — Mihály hozzászokott már ehhez a csodálatos látványhoz, hiszen ott­hon, a szülővároskájában sem hallgatta más az énekét az édesanyján meg a madarakon kí­vül ... És persze Ciliké néni! Mihály elszégyellte magát, ahogy a jótevőjére gondolt, a városka egyetlen zenetanárnőjére, arra a fehér hajú, to­­tyogós vénkisasszonyra, aki miatt annyit csú­foltak a pajtásai, amikor énekóráról sündörgött hazafelé szégyenkezve, és aki olyan elérzéke­­nyülve búcsúzott el tőle az állomáson. Mihály­kám, zokogta és széttárta csontos, vékony keze­it, a dicsőség útjára léptél, egyetlenem, miköz­ben a kerítés mögött kiabáltak a vásott köly­kök: tri-o-la, tri-o-la, tri-o-la, és Cilike néni hüppögve a keblére ölelte, írjál, egyetlenem, kérlelte, rögtön írjál, ahogy megérkeztél, és itt megint kitört belőle a zokogás fájdalmasan, ah, mondta, gyönyörű város! Opera! Filharmónia! Mihály rettenetesen elszégyellte magát (pi­­rulós ember volt), hogy várja szegény a levelet, gondolta, milyen hanyag voltam, de hát nem baj, majd este, az első próba után részletesen beszámol mindenről, hogy milyen csodálatos ez a város, hogy mennyire szeretik az emberek a zenét, nem úgy, mint otthon, és hogy volt már az operában is, a filharmónia koncertjét is meghallgatta, ó, Ciliké néni, hát az ész­bontó, hát csak úgy zsibong az ember bőre, igen, és az énekkarba is felvették, vagyis nem tetszett csalódni bennem, drága Ciliké néni, azonnal felvettek, amikor jelentkeztem, ezen aztán eltűnődött Mihály egy pillanatig, hiszen nem ment az olyan könnyen, alig találta meg a próbatermet a hatalmas épü­letben, éppen gyülekezett a kórus, jókedvű­ek voltak a tagok, kis csoprtokba verődve ne­vetgéltek a hatalmas teremben, amikor belé­pett elárvulva, dobogó szívvel kérdezősködött, de hát minden kezdet nehéz, sajnálkozva néz­ték az emberek, amikor a híres karmester u­­tán érdeklődött, aztán a zongora felé mutattak, ahol az a lobogó hajú, paprikás kis ember ha­donászott dühösen, nem, ezt nem fogja meg­írni Cilikó néninek, azt a szégyent, úgy érez­te, elsüllyed alatta a mindenség, amikor a kis ember ott, annyi ember előtt ráüvöltött: mmn maga mit akar? Szólni sem tudott, csak kivörösödve átnyújtotta a Cilike néni aján­lólevelét, és nézte, ahogy az a szörnyű em­ber hisztérikusan, dühösen tépdeste a lera­gasztott borítékot, aztán, miután beleolvasott a levélbe, gúnyosan felhorkant: mmmi, mmmaga az a káruzó, barátja az erénynek? Úgy érezte, hogy őt itt megsemmisítik, eltiporják, dadogva próbált mentegetőzni, de a paprikás kis em­ber egyszerűen lehengerelte: azt mmmajd mmmeglátjuk, hogy mmmaga kicsoda, üvöltöt­te, anna énekelje csak utánam: La la la la la la la, és erre ő gyámoltalanul kö­rülnézett, de mindenfelől gúnyos szemek for­dultak feléje, gúnyos szemű szép nők, és gú­nyos szemű, magabiztos férfiak, nyelt egyet Mihály, lehunyta a szemét, lesz, ami lesz, gon­dolta és nekivágott: LA LA LA LA LA LA LA énekelte az ő csodálato­san szép, erős, felhangokban gazdag hangján, egyszerre mindenki elhallgatott a hatalmas te­remben, a karmesternek is elakadt a lélegzete, csak a plafon alatt a hatalmas kristálycsillár mütyürkéi verődtek össze csodálatos csilinge­léssel, s erre mindenki felbámult, mintha szel­lemek röpködtek volna a mennyezet alatt, hát hogy is volt csak, nyögte kimeredt szemmel a híres karmester, és kopasz feje búbja egy­szerre megtelt verejtékcseppekkel, hogy is volt csak, barátja az erénynek, és két lépés­sel a zongora mellett termett, anna, énekelje csak, mondta, pi pé pá pu, pötyögtek a csontfehér billentyűkön a fürge, vékony ujjak, és Mihály egészen neki­bátorodva kieresztette az ő csodálatos hangját PI PÉ PA PU, és erre a karmester két kezével be­letúrt a hatalmas üstökébe, és egészen várat­lanul fél lábon kezdett ugrálni, mint aki eszét vesztette, majd ugyanolyan váratlanul elkomo­lyodott, szigorúan kottalapot tolt Mihály orra alá, ezt olvassa, sziszegte kegyetlenül. De Mihály nem azért járt tizennégy évig a Cilike néni ke­ze alá, hogy megijedjen egy kis szolmizálástól! Ciszfisz, nézze meg hirtelen a kereszteket a vo­nalak elején. Egy-két-há-négy, lendítette meg a karját és rázendített: mimiszol (szünet) fámi­­redoszi, és tulajdonképpen ennyi volt az egész, mert utána már csupán a gratulációkat kel­lett fogadni, ami persze egy ilyen szégyenlős, mélák embernek, mint Mihály, egyáltalán nem jelentett könnyű feladatot. Természetesen a szí­ve, az dagadott a büszkeségtől, miközben kivö­rösödve egyik lábáról a másikra állt, és halkan szabadkozott, hogy nem az ő érdeme az egész,­­ szerette volna, ha látja őt Cilike néni ab­ban a pillanatban. Mihály csendesen mosolygott, ahogy ezekre a dolgokra gondolt. Aztán levette a polcról, a fogkeféje mellől a kis parfümös porlasztót, a­­mit még az édesanyjától kapott ajándékba, és a keskeny borotválkozótükörhöz lépett, kitá­totta a száját és, a shüit-shüit-shüit, háromszor is bepumpálta a torkába az illatos gázt, na, mit szólsz hozzá, Mihályka, kérdezte a tükörképét, fog ez menni, mi? Lábujjhegyre állt, hogy meg­nézhesse a kis tükörben a nyakkendő és a sö­tétszürke zakó összhangját, aztán olcsó karórá­jára pillantott, TOOOOOOOO­RE A DOOOOOOOORRRA, énekelte jóked­vűen, hogy megremegtek belé az ablakok. Egy­szerre elkomolyodott, valami nyugtalanságot érzett, lassú gondolkozású ember volt Mihály, csak most villant a tudatába az óra számlap­ja, te jószagú úristen, kiáltotta, hiszen elkésem az első próbámról! Határozatlanul topogott egy pillanatig, aztán kivágta az ajtót, keresztülvágtatott az öreg­asszony szobáján, s a folyosón még betért az ócska bérház egyetlen budijába, már valami szürke fátyol lengedezett a háztetők fölött, a­­mikor ő lihegve végigvágtatott a kis utcán a forgalmasabb utcák felé, csak el ne késsek va­lahogy, gondolta, csak jól menjen minden, mert végül is annyi minden múlik az első pró­bán ... Pedig egy ilyen énekkar nehezen jön össze: hét óra felé befutnak a korán érkezők, azok, akik szeretnek egy félórát beszélgetni, vicce­lődni egymással, mielőtt a komoly munka el­kezdődne; húsz perc múlva megjönnek a pon­tosak is, akik azonnal érdeklődnek: még nem kezdjük, miféle időtöltés ez, hát mégiscsak felháborító! Végül a karmester is megérkezik és egyszerre ideges lesz, amikor számba veszi az embereket, mmmiféle csürhe ez, kiáltja, hát mmmajd én mmmegmutatom, hogy hány­­ra kell idejönni, a zongorára vágja a kabát­ját és órával a kezében az ajtóhoz áll, hogy fogadja az érkezőket: alázatos szolgája, mmmű­­vész úr, hát fel mmméltóztatott fáradni, meg­ kezét csókolom, mmművésznő, igazán nem kellett volna ilyen korán ..., Mihály persze nem késett el, de azért rosszul érezte magát, hiszen még idegennek számított, egyik csoport­tól a másikhoz somfordált, végighallgatta a nagyobb hangúakat, mosolygott, ha mosolyog­tak és elkomolyodott, ha elkomolyodtak, aztán félénken továbbment, furcsán néztek rá a többiek, összesúgtak mögötte, és ez rettenete­sen megzavarta. A mennyezetfestést, a csillá­rokat kezdte tanulmányozni kétségbeesve, las­san gyülekezett a társaság, a karmester ordít­va hadonászott az ajtó előtt, s ő nem mert feléje nézni, kínos percek voltak. Egészen megkönnyebbült, amikor elfoglalhat­ta a helyét a félkörben tömörült karban, az ismeretlen férfiak között, előttük a szoprán, arrébb a szoprán kettő, még arrébb az alt, a kezükben a szöveg, amit már mindenki kí­vülről tudott, és a félkör közepén a karmes­ter a kottatartójával, dúdolnak itt-ott a sor­ban, miközben előttük, a kis pódiumon ma­gyaráz a lobogó hajú emberke, szélesen ma­gyaráz, egész testéből ringatózva, hadonászva. Mihály megpróbált erősen koncentrálni arra, amit a karmester mondott, minden szót igye­kezett külön-külön belevésni a tudatába, a mozdulatait figyelte, az ujjai repdesését, a kar­jai ívét, a teste hajladozását, barátai az erény­nek, ordította a karmester, ez egy tizenhete­dik századi zene! Itt érzések vannak, szárnya­lás, s mmmaguk figyelik, ahogy a zenekar rá­kezdi allegro, a vonósok: tiiimmm-tiiimmm-ti­­ti-tiiiiiim, fúvósok: püm-püm-pü­ü-püüümmm, brácsa: taaam-taaam, cselló vrooommmm-vro­­oommm-vro-vro-vrooooom, ti-tüm, pri-pam, tzitzitzi-vzannung-vzung-vzu-vzuuung, s ak­kor maguk, barátai az erénynek, de olyan pi­­ano-pianissimóban, hogy a hajam suhogását halljammm (röhögés a basszusnál), rázendíte­nek! La-la-la, lalalala-lam, lalalala, lalalala, prim, prem, prüm, s akkor forte, sőt con tutta la forza, mert azt írja itt, he maga az élénken, lelkesedéssel, lam-lam-lam . .. Mihály boldogan itta a szavakat, zsongott fejében a dallam, türelmetlenül várta, hog énekelhessen, hogy szárnyaljon a hangja, f­gyelte, ahogy a karmester megadja a hanga és a bőre belezsibongott, a vére végigszágu­dott az erein, vrom-vrom-vro-vrooommm, éne­kelte a karmester, aztán beintette a kórus körülötte tágra nyíltak a szájak, és a terei egyszerre megtelt szép, zsibongó emberhang­gal. És most a karmester felordított, tenyerét fülére szorítva, eltorzult arccal, mi ez, kiá tóttá, ahányan annyifelé, mint a tyúkok? - mindenségit, nekem ez egyszerre legyen, mint­ha gép mozgatná a szájukat, hogy laaammrr laaammm-lalalaaammm ...! Na, még egysze együtt: laaammm-laaammm-lalalaaammm.. Megszűnt a kezdeti viháncolás a karban, a arcok elkomolyodtak, szinte érezni lehetet ahogy az emberek figyelme a karmester fel­feszült, minden mozdulatát, minden izomfár­dulását követni igyekeztek pontosan; előbre kezdték, aztán megint elölről, de a kis embe állandóan megállította őket, kopogtatta a pálcé­val a pultot, egyre dühösebben, egyre szen­vedélyesebben. — Hát persze — kapott a két markával hajába —, úgy, barátai az erénynek, úgy Mintha kocsmában lennének! Csak rajta, hall­jam, ne szégyelljék magukat, vidáman: láj-láj déláj-láj-láj . . .! Hadd forogjanak Mozarték sírjukban! Rosszkedvű ma az öreg, súgta valaki Mi­hály mellett a szomszédjának, megette a fen a mai próbát... Újra elölről kezdték az egészet, aztán me­gint elölről, talán ötödszörre engedte tovább őket a karmester, és erre valahogy fellélegzet a kórus. Mihály is bátrabban énekelt, talál most jó lesz, gondolta, most talán elégedett lesz velünk, megkínlódtunk érte. De a kar­mester megint leintette őket, homlokához kapta az öklét, s amikor mindenki elcsende­sedett, elgondolkozva mondta: — Nem tetszik nekem ez az egész. Innen valaki kilóg ... Megint elölről kezdték, de most már alig pár ütemet énekelhettek, megint kopogott a rettenetes ember: — Mondom, hogy kilóg valaki! Lehunyta a szemét, úgy intette be őket, az­tán kivörösödve rázni kezdte a fejét, döröm­bölt az öklével a pulton: — Nem! Nem! És nem! Hát nem hallják, a hétszentségit neki! Innen valakinek kilóg az az átkozott hangja! Most már nyitott szemmel, erősen, szúró­san figyelte őket, véraláfutásos, nagy szürke szeme egyik szájról a másikra vándorolt, még a fejét is féloldalra sütötte, úgy hallgatózott feléjük. .. — Elég!­ — kiáltotta. — Hé, maguk ott tí­zen, elölről! — Mihályék felé bökött a pálcá­jával —, gyerünk: laaammm-laaammm-lala­­laaammm! Megrémültek, úgy érezték, kifut az erő a lábaikból, aztán egymás hangjába fogózva rá­kezdett a kis csoport, LAAAMMM LAAAMMM LALALAAAMMM, énekelték a többiek, és Mihály is így énekelte az ő szép, felhangokban csodálatosan gazdag hangján, mindent beleadva, figyelmesen, elé­gedett volt magával. — Ahá! — rikkantott fel diadalmasan a lobogó hajú karmester —, hát ez az! Hát meg­fogtam! Hallották, mi? Na, most maguk ott ötön! Mihályék újra énekeltek néhány ütemet. — Na — harsogta a szörnyű kis ember —, hát így már tiszta az ügy! Hogy is hívják csak magát ott, barátja az erénynek? — Mihály — mondta Mihály halkan, két­­ségbeesve. — Na, énekelje csak, Mihály! Bátran. Szé­pen, egyedül: laaammm-laaammm ... Mihály érezte, hogy minden csepp vére az arcába tódult, de azért megköszörülte a tor­kát, és rázendített az ő csodálatosan szép hangján, minden szem feléje fordult, gúnyo­san nézték megint az emberek, valami ki­mondhatatlan kárörömmel, mintha összees­küdtek volna ellene ... Hát ez az, barátja az erénynek — kiál­totta feléje a karmester —, maga azt hiszi, hogy egyedül van a zöld mezőben s csak úgy danol, danolászik, a maga feje szerint... Ez nem szóló! Ember, ez énekkar, hát meggár­­gyult maga? Itt senki sem kíváncsi a maga bülbül hangocskájára, érti? Mérsékelni azt a hangerőt! Igen, barátja az erénynek! Mérsé­kelni azt a hangminőséget! Igen, barátja az erénynek? Ez énekkar, világos? É­nek-kar! — Igen — mondta Mihály csendesen, mi­közben mögötte összesúgtak az emberek, úgy kell neki, mondták, hát mit kell felvágni ál­landóan, hiszen alig került ide közénk, iga­zán meghúzhatná magát... Kopogtatott a karmester és dühösen a ra­­jongók felé nézett, figyelem, kiabálta, elölről kezdjük! Mihály körül felforrósodott a levegő, ahogy az énekkar rázendített, érezte, ahogy az izzad­ság csorogni kezd vastag patakokban végig a hátán, a lábai remegtek, mintha napok óta állt volna rajtuk, a hangját visszafogta, le­tompította, és zavarában a karmester helyett az kezdte nézni, — megrémült. A kris­tálygömbök finoman, szépen csilingeltek, mintha rázta volna valaki a csillárt könnye­dén, játékosan, és ez megbabonázta ... — Barátja az erénynek! — visított fel a karmester. — Itt valamelyikünk villára veszi a másikat! Hát nem hallotta, amit mondtam! Csend lett a teremben. Minden szem feléje bámult, valami fojto­gatta a torkát, s ha nem szégyellte volna, hangosan elbőgi magát Mihály, mint egy gye­rek. — De hiszen alig énekeltem — motyogta félénken. — Még aligabbul énekeljen! — rázta az öklét a paprikavörös ember. — Nekem itt ne tegye tönkre a munkánkat, érti? Nekem itt az aligabbnál is aligabbul énekeljen, a hétszent­ségit a világnak is! Mihály most már olyan halkan énekelt, hogy semmit sem hallott a saját hangjából, de a feje felett gúnyosan csilingeltek a csillár gömböcskéi, mintha dacolni akarnának vele, megannyi üveg-kárörvendés minden gömböcs­­ke, kóválygott tőlük a feje. — Ember — üvöltötte a karmester —, hát én hiába beszélek? — De hiszen alig énekeltem — suttogta Mi­hály elárvulva. Lélegzeni is alig mert, éppen csak lehelet­­finoman énekelte a részletet a többiekkel, de a karmester mégis földhöz vágta a pálcáját: — Kettőnk közül itt valamelyik hülye —or­dította magánkívül. — Na most szóljanak hoz­zá maguk is, hát itt kettőnk közül valamelyi­künk hülye! És akkor Mihály megérezte, hogy most va­lami furcsa dolog következik. Úristen, tűnő­dött, hiszen innen engem kirúgnak. Te jósza­­gú Úristen, hiszen ha csak a számat is kinyi­tom, úgy repülök, mint a pinty! Gondolkoz­zál, komám, Mihályka, biztatta magát kétség­beesve, gondolkozzál, mert itt mindjárt olyan baj lesz, de olyan ... Mihály lassú észjárású ember volt. És még­is, áruskor a karmester, most már ki tudja hányadszor, beintette az énekkart, az agya egyszerre megvilágosodott LAAAMMM LAAAMMM LALAAAAMMM, énekeltek körülötte, és Mihály is szélesre tá­totta a száját, mint a hal a parton, mozgatta hatalmas állkapcsait s közben elégedetten fi­­gyelte, ahogy a fény mozdulatlan maradt a csillár kristálygömbjein, pedig Mihály rette­netesen szeretett énekelni az ő szép erős fel­hangokban gazdag hangján. Hát ez az, barátja az erénynek — mond­ta mosolyogva a karmester, amikor az utolsó hangok is elenyésztek a teremben­­, látja, hogy megy ez, csak akarni kell Elgondolkozva ballagott Mihály hazafelé a próba után: úgy döntött, egy ilyen fárasztó nap után azért mégsem írja meg a levelet Ci­likó néninek. .. 09 soti di z­­­o I­­j ii o

Next