Utunk, 1975 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1975-04-18 / 16. szám
IRODALMI OLIMPIA I. ÉVFOLYAM „Zágon felé mutat egy halovány csillag . szabó Ágnes SZÜLŐFÖLD. Színek, árnyak, fények szivárvány-ötvöződése és harmonikus egybefolyása. Számomra „halk, de folyamatos harangzúgás, amely a napfényt ringatja“ (Bálint Tibor). Gondolata, látványa elringat engem is. Pedig maga a nagy realitás — s éppen ezért minden ember legnagyobb tulajdona — mindig reálisan létezik, s mégis hosszú távollét után visszatérni ide: mesének, álomnak tűnik. Gazdag embernek érzem magam. Két szülőföldem van, s mindkettő befogad, s én is befogadom mind a kettőt. Az egyik, az „igazi“ szülőföldem, ahol létem egyetlen hangos kiáltással indult útnak: Kolozsvár. S a másik, „az igazibbnál is igazibb“ — Székelyföld. Szüleim szülőföldje — ővelük magam is hazáig nézhetek, valahányszor a „Zágon felé mutató“ csillag útját követjük (... Kolozsvárt csodálom, Kolozsvárt — ahol „cikázó utcák összefont karral szemlélik küzdelmeim“ —, elismerem. De Székelyföld megnyugtató, szépségével, frisseségével, egyszerűségével és tisztaságával el tudja feledtetni velem rohanó életünk egyszerűnek tűnő, de számomra még bonyolult problémáit (...) Csak fél lábbal vagyok szüleim földije, de két lábbal szeretek odajárni. Azért vallom szülőföldnek azt, ami csak nyaralóhely kellene hogy legyen, mert itt, mintha itt tudnék csak igazán az igazi, a természetes önmagam lenni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a város feltétlenül képmutató embereket farag. Nem. De a falvak, a kisvárosok meghittséget árasztanak s emellett újdonságot is. Hogy merek én szülőföldet választani magamnak!? Csak amúgy rámondani valamire, hogy szülőföld. De talán jogos, ha úgy érzem, hogy „Otthon itt élek. Ha a MINDEN távlata méri, / emberi öntudatom otthona épp egy pont.“ (Lászlóffy Aladár) S én egy nagyobb pontot fölcserélek egy kisebb pontért? Távlataiért is igen (...) Bár az egész Székelyföldet otthonomnak érzem, „meghitt szobám“ mégis Homoródalmás. Ez számomra a „sűrített élet“ (...) Amikor útközben megtöltjük korsóinkat Homoródon, amikor az első csepp borvíz a korsó fenekére érve hírt ad szerencsés megérkezéséről, érzem, még pár kilométernyi „korty“ is már otthon vagyunk... Kapkodok az emlékek útjelzőiben. Itt, tudod, amikor leestem (...), jaj, amikor belelöktük Mariskát a patakba é s hogy kacagtunk... Ki is kaptunk érte ... Kacagás és könny folyik egybe, taszítják, vonzzák, lökik egymást, nem gondolnak a kémiára. Ahogy én nem gondolok most senkire, hogy mámorossá és légiessé váltam ... Pedig mindent érzek. Ellentmondásokat, időt é s mégis csak egyetlenegyet: ITTHON vagyok. Ahonnan életem útja indult... Telítődve vagyok érzelmekkel, meghajlok előttük, már jobb, ha nem is mondok semmit (...) csak tomboljanak... S a harang zúg tovább. „ ... halk, de folyamatos harangzúgás, amely a napfényt ringatja .. Egyszer életemben én is meg akarom húzni azt a harangot. FERENCZ EDIT „Hideg, esőverte november délután. Ólomszínű felhőket kerget a szél és vadul süvít. Elsárgult levelek köröznek fáradtan (...) A naplómban lapozgatok. Minden teleírt oldal egy színes, napsugaras képet lobogtat felém, s lassanlassan kibontakozik az elmúlt kacagó nyár. Szinte érzem azt a kellemes és mégis megborzongtató érzést, amely akkor hullámzott át rajtam, amikor Rodostóba érkeztem (...) Lépteim magányosan kopogtak végig a régi sikátorok kopott kövein. Megrohantak az emlékek. Látom a kacagányos, nyalka kurucokat, hallom a vidám trombitaszót, látom lobogni a zászlót, rajta azokat a színarany betűket: Pro libertate! Véres csaták elevenednek meg ... aztán egy nagy sík mező ... hallom a fekete madarak károgását, s már porban hever a zászló. (...) Cikáznak bennem a gondolatok, amíg eljutok a kíváncsi ablakú kicsi házhoz. Az udvart belepte a selymes ív ... Az udvar mélyén öreg cédrusfa alatt körbeülik a Fejedelmet. Benn, a szobában meleg tekintetű ifjú ír. Barna haja szelíden göndörödik homlokára. Hirtelen összerezzenek, szívet tépő sóhajt hallok. Mintha a fiatal íródeák is ezt hallaná ... Kipillant az ablakon. Kinn az idősebbek valamennyien vidáman beszélgetnek, harci emlékeikről bizonyára. Honnan jöhetett akkor az a fájdalmas sóhaj? A nyögés. (...) A hazám — mondja, inkább csak mormolja, saját magának —, annak hallhatom nyögését... Utak, határok, fák, fenyőfák nyögését. (...) Patakcsobogást hallok, mindketten azt halljuk. De hisz itt nincs patak! Talán az beszél? — Látod a fiatal tölgyeket, Kelemen? (...) Hallod, hogy ringatóznak a csillagok a halastó lágy hullámai felett? Hallod, egyre nehezebben veszi lélegzetét Zágon? Hallod-e, Kelemen... — Ó, ne menj el még, beszélj, mi van otthon! Találni-e még labancot tájainkon? Remélem, a hegyek még büszkén tartják hókoronás fejüket. — Talán már ők sem olyan büszkék, Kelemen. — Ez nem lehet! Nem lehet ... — mondja szenvedélyesen az ifjú. Kimegy a kertbe. Ujjai idegesen tépdesik az oleanderek leveleit. Ostromolni kezdi a csillagokat. — Mi van a hazámmal? Mi van a szülőfalummal? Feleljetek, ne legyetek olyan némák! A csillagok azonban hallgatnak. Az egyik, amely Kelemen szerint Zágon felé ragyog, most elhalványul, aligalig látszik a fénye (...) Becsukom a naplót. A képek kezdenek homályosodni, míg csak az est fekete fátyolát látom az égen, önmagamba huppanok vissza. Kinn kopog az őszi eső. ELEKES ERZSÉBET (...) Igaza van Tamási Áronnak, „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne“. Mégsem mindegy azonban, hogy hol és hogyan éljük az életünket. Hiába gondolkodtam, töprengtem, valósággal gyötörtem magam azért, hogy megválaszoljam magamnak a kérdést: miként volt képes Mikes Kelemen szinte egy egész életet leélni távol szeretett szülőföldjétől, mit érezhetett, mint érezhetett... Nem jöttem rá. Ezért fogtam magam, és viszszautaztam a történelembe. Így érkeztem meg Rodostóba. (...) Egy szolga beszalad, és jelenti, hogy egy furcsa idegen jött, aki Mikes urat keresi. Kijön, s bevezet engem a házba. Bemutatkozom, közben Mikes arcát figyelem. Ó, áldott arc! Még szép, még fiatal, de annyi a fájdalom szemében, a terebélyesedő ráncokban, egész alakjában. (...) Úgy örült, ó, ha tudnátok, hogy örült, hogy valaki eljött hozzá látogatóba —, és hogy az a valaki épp a Székelyföldről jött, az ő sokszor viszszaálmodott szülőföldjéről! — Azt akarod, hogy meséljek neked? Hogyne mesélnék, hisz nagyon szerettem volna elmondani valakinek mindent, ez mégis más, mintha az ember csak leírná. (...) Olyan rég nem beszéltem senki mással, aki nem innen az udvarból való. Nőkkel éppen nem. Itt az asszonyok úgy futnak előlem, köszönni sem tudok rendesen nekik. Pedig sokszor igazán szeretnék elbeszélgetni velük. A nők sokkal megértőbbek ... Milyen most otthon az oktatás? — faggat. Elmondom. Megtudom, nem a legjobban érzi magát a nagy Fejedelem. A köszvénye, az mindegyre kínozza. Tán csak egy jobban, s az mindig: a honvágy. — És hogy bírja itt...? — érdeklődöm. — Nehéz, nagyon nehéz, de tudod, gondolatban mindig otthon vagyok, úgy élek, mint odahaza, egy percig sem szakadtam el Erdélytől. Nyelvünktől sem ... Valahányszor egyedül vagyok, énekelek, hangosan beszélek — magyarul. Hogy ki ne fakuljon belőlem magyarságom. Az anyatejjel magamba szívott tej: a nyelv. Ezért írom a leveleket, nem másért... Gyere velem egy pillanatra! — ragadja meg kezemet. Hátul a kertben ma- II. ÉVFOLYAM „De nyugszik immár csendes rög alatt. Nem bántja többé az »Egy gondolat«“ tátóujját a sötét égre emeli: — Látod ott azt a halovány csillagot? Az Zágon felé mutat. Számomra az Zágon. — Csend van. Hallgatunk mindketten. Az ő szemében is megjelenik két csillagocska. Vajon kinek s merre mutat? (...) WILLMANN WALTER (...) Mélabús hegyekben, csendes föld alatt sötét arcú férfiak várják a tavaszt Szabadon csengőt! kegyetlen várakozásban várják a tűz-szemű embert a majdnem mindenható tűz-szemű embert aki benéz a hegyek közé szívek mögé (...) Közétek jöttem én, Petőfi Sándor, a koldus én, a Koldus és Költő nekem semmiség az idő (.. .) én, a nagy álmodó, köztetek, kis álmodozók között megálmodtam nektek a Világszabadságot (...) én, a Koldus és Költő félek tőled, Ember kebeledre, agyadba szorítottál Ember! nem tudok szabadulni tőled a Sors ide hajított, hogy álmodjak neked zuhanó üstökös lettem e követelőttem (...) óriási küzdelem volt, mert önmagam ellen kellett kiállnom te ezt nem értheted, Ember te nem tudod, Ember, mi az: milliók között egyedül! (...) de nem vagyok egyedül! megtiltom magamnak, hogy egyedül legyek ... Mert hiszek, mert álmodok (...) álmodj, Ember! álmodj mindent szépnek, tisztának álmodj tavaszt, asszonylobbanást, mikor kivilágosodik a táj vad hímek pórázra kerülnek az erő erőtlenséggé válik a hímek várják boldog végzetüket álmodj tavaszt, szabadságot, szerelmet! ezt én mondom, én a Koldus a Koldus és Költő, Petőfi Sándor! STANCIU HORTENZIA (...) A lányok, akikkel együtt utaztam, izgatottan rohamozták meg az ablakot..., de én már nem láttam őket, sem a vonatfülkét, nem hallottam csicsergésüket... Éreztem, hogy valami mély melegség tör fel bennem, s már egész más világ kavarog körülöttem: húsból-vérből való, búzakék atillás katonák, fényes csákók, izmos, tüzes telivérek. Előbb ködösen, lassan közeledő vonásokat fedeztem fel, mint egy reszkető, bizonytalan kéz rajzolta vázlaton, majd az alakok egyre élesedtek, s kavargó sokaságuk elárasztotta a völgyeket, lankás domboldalakat (...) Eltűntek a gyárak, helyükön füstölgő ágyúk sorakoztak, amiket talán Gábor Áron öntetett a harangokból. A csatára jelt adó kürt hangját egyre jobban elnyomja egy lázas, tüzes hevületben égő vers. (. . .) Hirtelen a tömegből, gyalog, egy kis hídon állva kiválik egy közepes termetű, vékony, csillogó szemű, bozontos üstökű fiatal férfi.. . Petőfi! Ajkai nem mozognak, de dörgő hangját hallom most is. (...) „Hová lett? Ki ölte meg?“ (. ..) Van sírköve Ukrajnában, különböző helyeken őrzik „a Petőfikoponyát“, látták Aradon mint inast az üvegkereskedésben, de az igazság az, hogy Petőfi eltűnt, nyoma veszett és ennek ellenére mégis élt és él! Élt az emberekben, akik ismerték, szerették, s él bennünk, akik olvassuk verseit és tiszteljük ..., és talán még mindig visszavárjuk olyan izgalommal, mint nagy költőbarátja, Arany János. ... Keserűen gondolt „isteni Sandrijára“, akinek képe „fényes üstökösként“ hatolt az életébe és lebegett mindvégig előtte. Az elnémulás gondolata foglalkoztatta. (...) Szalontától távolabb, valahol Pest környékén várt még valaki... Egy törékeny, sápadt barna nő, akinek hangja, amelyet, ha valaha meghallottak volna a bús őszi fák, kizöldültek volna, gondolván, hogy megjött a tavasz, mert énekel a csalogány, a bánattól megkopott. Keze elvékonyult, tenyere megkérgesedett, alakja megtört. Várta Petőfi Sándort vissza, reménytelenül, s a gyász súlyát nehezítette, hogy szenvedett neve miatt és az emberek megvetéséért, kegyetlenségéért. Várta Petőfit a költői kastély és minden költői ősz, várta a somfa, mely alatt legszebb szerelmes versét írta. (...) Én tudom, hogy Petőfi megbocsátott Júliának, amiért ő eldobta özvegyi fátylát, hisz szerelme oly nagy volt, hogy meg kellett értenie: egyedül elpusztult volna (...) Várták Petőfit az erdélyi dombok, az utak, amelyek rongyos színészként találkoztak vele, a telek, hogy újra legyőzze őket mezítláb, gyalog. (...) Misztikus alakjának különös erőt kölcsönöz a tény, hogy sorsát, halálát a csillagjós tehetségével vetítette előre. Petőfi számomra fogalom, szimbólum, és az évszázadnál nagyobb távlatból érzem lelkesítő, mozgósító erejét szavának. Számomra Parnasszus minden hely, ahol ő járt, és cinkos tanú minden fa, minden fűszál, minden ablak, amely látta, érezte lenyűgöző egyéniségét. .. Amíg mindez megfordult a fejemben, a csatazaj elült, az alakok újra eltűntek, s helyükön egy-egy fenyő vagy aranyeső állt, a patakok elmosták a vért... KÁLLAY ENIKŐ Kelt Nagykőrösön ... Kedves barátom, Tompa Mihály! Rég nem láttuk egymást. Pedig barátaim közül Te maradtál még, akinek kiönthetem szívemet. Köszönöm, hogy megértetted fájdalmamat (amely ugyanakkora, mint a Tied, csak nehezebben viselem) és nem hoztad eddig szóba Sándort. Pedig évek teltek el azóta. Róla szeretnék most írni. (...) Be kell vallanunk, hogy meghalt. (___) Ha élne, itt lenne, velünk együtt, ő nem élhet e földtől távol. (...) Tudod, mennyire szerette „Ezt“ a földet. Mintha most is látnám, ahogy beszélt, szónokolt a forradalom utáni időkről, a Respublikáról, az egyenlőségről, a nép fölemelkedéséről. De hova lettek az álmok . . . Legnagyobb kínzás lenne számára, ha most kellene élnie. Nem testét, lelkét kínoznák halálra még akkor is, ha szabadon élhetne. Lánglelkét és szellemét nem tudná mécsesé alakítani. Az, ki üstökös-szabadságot sárgolyón! Küzdöttem a Sorssal. Az 1975-0s magyar Irodalmi olimpia országos szakaszának díjazottjai I. ÉVFOLYAM 7. díj: SZABÓ ÁGNES (Kolozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). KISZ-díj: FERENCZ EDIT (Sepsiszentgyörgy, 2. sz. líceum). II. díj: HOCH JUDIT (Kolozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). KISZ-díj: ELEKES ERZSÉBET (Székelyudvarhely, Dr. Petru Groza líceum). III. díj: INCZE ILDIKÓ (kovásznai líceum). Dicséretek: CATINEANU ÉVA (Aranyosgyéres). MÁRTONFFY ILDIKÓ (Szilágysomlyó). ALBERT ÉVA (Sepsiszentgyörgy). SERESTÉLY ÉVA (Sepsiszentgyörgy). VARGHA MAGDOLNA (Nagyvárad). GÁBOR RITTA (Marosvásárhely), MARTON MÁRIA (Bukarest). UTUNK-díj: SZABÓ ÁGNES (Kolozsvár- Napoca, 11. sz. líceum). GYÖKEREK-díj: CATUNEANU ÉVA (Aranyosgyéres). II. ÉVFOLYAM I. díj: WILLMANN WALTER (Sepsiszentgyörgy, 1. sz. líceum). KISZ-díj: STANCIU HORTENZIA (Arad, 3. sz. líceum). II. díj: MIKLÓS MÁRIA (Sepsiszentgyörgy, 1. sz. líceum). KISZ-díj: KERESZTESY ÉVA (Nagybánya, Gh. zincai líceum). III. díj: KÁLLAY ENIKŐ (Brassó, Unirea líceuris). Dicséretek: JAKAB MÁRIA (Nagyvárad). PÁLMAI TAMÁS (Sepsiszentgyörgy). SZARKA ZOLTÁN (Nagyvárad), BOZSÓ IBOLYA (Szatmár), TATÁR SAROLTA (Torda). PORTIK ENIKŐ (Székelyudvarhely). DAMIAN ENIKŐ (Dés). UTUNK-díj: KÁLLAY ENIKŐ (Brassó, Unirea líceum). III. ÉVFOLYAM I. díj: BÓDIS ÉVA (Nagyvárad, 4. sz. líceum). KISZ-díj: BARNA ZSUZSA KLÁRA (Gyergyószentmiklós, Salamon Ernő líceum). II. díj: MÉSZÁROS JÁNOS (Kolozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). KISZ-díj: KOVÁCS ERIKA (Temesvár, 2. sz. líceum). III. díj: EGYED EMESE (Kolozsvár- Napoca, 11. sz. líceum). Dicséretek: ORBÁN EMESE CSILLA (Brassó), SZILÁGYI FERENC (Kolozsvár-Napoca), GERLÁN KATALIN (Bukarest). JAKABOS ENIKŐ (Sepsiszentgyörgy). BALÁZS MÁRIA (Kolozsvár-Napoca). SALA ILDIKÓ (Kovászna). MILLEX ZSUZSANNA (Nagy Károly). FAZEKAS KATALIN (Beszterce) BARICZ EDIT (Csíkszereda). BOTH ERZSÉBET (Déva). KORUNK-díj: SZILÁGYI FERENC (Kolozsvár-Napoca, 11. Sz. líceum). UTUNK-díj: BARICZ EDIT (Csíkszereda, 1. sz. líceum). IV. ÉVFOLYAM I. díj: BARA KATALIN (Csíkszereda, 1. sz. líceum). KISZ-díj: FÁBIÁN LAJOS (Székelyudvarhely, Dr. Petra Groza líceum). II. díj: SZABÓ SZENDE (baróti líceum). KISZ-díj: INCZE ANNA (Marosvásárhely, Egyesülés líceum). III. díj: GÁL MAGDOLNA (Brassó, Unirea líceum) UTUNK-díj: FAZAKAS ZOLTÁN (székelykeresztúri líceum). Új ÉLET-díj: BEKE MIHÁLY (Kolozsvár-Napoca, 11. sz. líceum). Dicséretek: SZABÓ ZSUZSANNA (Székelyudvarhely), BITAI ERIKA (Sepsiszentgyörgy). DÁVID EDIT (Kolozsvár- Napoca). FARKAS ZOLTÁN (Székelyudvarhely). NÉMETH PIROSKA (Sepsiszentgyörgy). ISTVÁN MÁRTA (Sepsiszentgyörgy). ILYÉS MÁRIA (Kézdivásárhely). PAP ILONA (Szilágysomlyó). REINITZ MÁRIA (Kézdivásárhely). NYITRAI ILDIKÓ (Nagyenyed). MÉDER ILONA (Dicsőszentmárton). TAMÁSI ÉVA (Kézdivásárhely). NAGY MAGDOLNA (Nagyvárad). BÁLINT ÉVA (Szecseleváros-Hétfalu). A HÉT-díj: SZABÓ ZSUZSANNA (Székelyudvarhely). ECHINOX-díj: II. évfolyam PÁLMAI TAMÁS (Sepsiszentgyörgy). WILLMANN WALTER (Sepsiszentgyörgy). IV. évfolyam: LENGYEL FERENC (Kolozsvár- Napoca), INCZE ANNA (Marosvásárhely), FÁBIÁN LAJOS (Székelyudvarhely). IFJÚMUNKÁS-díj: I. évfolyam: SERESTÉLY ÉVA (Sepsiszentgyörgy). II. évfolyam: BALOGH ERZSÉBET (Beszterce). III. évfolyam: NAGY MÁRIA (Tasnád). IV. évfolyam: PAP ILONA (Szilágysomlyó). IGAZ SZO-díj:I. évfolyam: ALBERT ÉVA (Sepsiszentgyörgy). II. évfolyam: NAGY KLÁRA (Szatmár). III. évfolyam: ORBÁN EMESE CSILLA (Brassó). IV. évfolyam: BITAI ERIKA (Sepsiszentgyörgy). MEGYEI TÜKÖR-díj: II. évfolyam: VARGHA MÁRIA (Nagyvárad). 4