Utunk, 1981 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1981-02-27 / 9. szám
KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN Februári tallózó (NAPLÓ) Ernie és Rachel tanulságos esete Mindössze 6 órán keresztül volt boldog férj és feleség Érnie Willets és Rachel. A 6. órát követő drámai percekben Érnie felpattant az ünnepi asztal mellől, faképnél hagyta szíve hölgyét, úgyszintén a kapatos násznépet, és meg se állt kicsiny hajlékáig. Később ekképpen indokolta nem mindennapi gesztusát: „Mint derült égből két tucatnyi villámcsapás ért a csalódás, mihelyt boldog borozgatás közben tudomásomra jutott, hogy Rachel özvegynek hazudta magát, holott a valóságban 22 évvel ezelőtt elvált. Minél gyorsabban várni akarok, és sürgősen elölről kezdek mindent!“ A két tucatnyi villámcsapással felérő hazugságon rajtacsípett Rachel 69 éves. Az önérzetes Érnie mindössze 12 évvel idősebb. Megalázó céllövészeti gyakorlatok A svájci nővédelmi egyesület bírósági úton tiltakozott azellen, hogy a svájci tisztek különleges céllövészeti gyakorlatokat végeznek. Említett egyesület éles hangú nyilatkozatban ítéli el a tiszteket, mert céllövészeti gyakorlataik mélyen megalázzák a női nemet. Említett tisztek meztelen hölgyeket rajzoltak frivol céltábláikra, ráadásul a céltáblahölgyek létfontosságú részei és szervei be vannak karikázva. A nővédelmi egyesület tiltakozata avval is foglalkozik, hogy melyik karikába céloznak előszeretettel a svájci tisztek. A rövid hírből, sajnos ez nem derül ki. Óvakodjunk az esti kakaótól De csak abban az esetben, ha nem akarunk úgy járni, mint a brüsszeli Joseph Perremans, aki gyanútlanul megitta esti kakaóját, melyet gyönyörű, de jól ápolt felesége készített. J. P. nyomban le is feküdt a hitvesi ágyikóba. Legközelebb 47 óra múlva ébredt fel. Egyrészt meztelen, másrészt a puszta földön heverve, teljesen üres lakásban. Na és hogyan nyilatkozott, miután rádöbbent, hogy hitvese altatót kevert estvéli kakaójába, majd elvetemült szeretője segítségével kirámolta a házat? Joseph Perremans férfihoz illően nyilatkozott, harag nélkül, lelkifájdalmát leplezve, kissé dideregve: „Csak az bánt, hogy búcsú nélkül távozott." Vegyetek példát a pentney-i sírásóról! William King évtizedek óta lelkiismeretesen űzi a sírásás komor mesterségét. Legutóbb 6 ezüstbrossz lett. Az i. e. V. századból származó ékszereket a British Museum fogja megvásárolni 135 000 fontért. Az újságírók strapa kérdésére, hogy mire használja fel a rengeteg pénzt, az egyszerű, de szerencsés sírásó azt válaszolta: „Megjavíttatom, többek között, a temető kápolnájának a tetőzetét.“ Ugyanakkor, feltehetőleg ugyanabban az órában, Steve Duxbury és Richard Burns Las Vegasban egyszerre húzták meg egy játékautomata fogantyúját. Aztán csak bámultak egymásra, amikor 350 000 dollár ömlött a lábuk elé. Mostminő különbség van egy hivatásos sírásó és két alkalmi szerencsejátékos között!) azon dühöng S. D. és R. B., hogy nem egyedül húzták meg a játékautomata fogantyúját. Na, de mit húzott meg Sergio Leonardi? S. Leonardinak, a 29 éves milánói rendőrnek meglehetősen infantilis ötlete támadt, miután kartársaival megtekintette a Szarvasvadász című amerikai filmet. Azt javasolta, hogy játszszák el a film egyik izgalmas jelenetét. Játékos ötletét játékos tett követte. S. L. töltényt nyomott hatlövetű forgópisztolyának tárába, a dobot gyakorlott rendőr mozdulattal megpörgette, majd a pisztolyt halántékához emelte, és hanyag eleganciával meghúzta a ravaszt. Azóta, ha milánói rendőrt látok, feltűnés nélkül átrohanok a túlsó járdára. Nem arról van szó, hogy nem rokonszenvezek a milánóiakkal. Arról van szó mindössze, hogy miután S. Leonardi meghúzta a meghúznivalót, a 357-es Magnum eldörrent. Nyugodjék békében S. L., emléke legyen áldott, amiért nem egy véletlenül arra sétáló civillel játszatta el az ominózus jelenetet. Mikor alkalmazzunk házi detektívet? Ha ki tudunk tűzni 10 000 márka jutalmat. Mint például a nyugatberlini Quelle Áruház annak, aki nyomára vezet a nagyáruház tolvaj házi detektívjének, aki csekély 218 000 márkával lépett olajra, ugyancsak búcsú nélkül, mint a brüsszeli kakaós férfi felesége. Jól vásárhelyi Géza A Karamazov testvéreket írta SZÁZ ÉVE HALT MEG DOSZTOJEVSZKIJ A kanyargós, zegzugos lépcsőférjáróban, hol szinte elfeledni vélte a délutáni napsütést a vendég, a három felfele igyekvő nő egymást támogatta, hogy el ne essenek. — Úgy hírlik, mindig ilyen lehetetlen, nyaktörő lépcsőjű lakásokat választ ki magának — dohog Anna Pavlovna, a legidősebb. Negyven év körüli, az államügyész felesége, kipróbált illegalista, Kropotkin megszöktetője a pétervári börtön erődből. — Azonnal elájulok — közli fuldokolva, kezét lángolóarcára szorítva a következő. Hrisztyina Danyilovna nemrég érkezett Harkovból, hol a vasárnapi iskola tanárnője és országos hírű népnevelő. — Ilyen izgatott, idegbeteg hangulatban nem találkozhatom vele — sírja el magát hirtelen. Jekatyerina Pavlovna, a harmadik felfele igyekvő, huszonnégy éves diáklány, a mozgolódó egyetemisták egyik vezetője, mintha elfeledkezett volna reszkető lábszárairól, továbbnógatja őket: — Elvégre nem ő az ördög, mint sokan állítják. Egy zseniális íróba oltott reakciós vénember. Induljunk már tovább! — ön nem ismeri még ezt a férfit — fordul meg hirtelen Anna Pavlovna. — Felmérhetetlen hálával tartozom neki, ő az egyetlen, igazi lelki tanácsadóm. Ha megoldhatatlan ügyeim adódnak, mindig a helyes útra térít, olyan, mint a legideálisabb gyóntatóatya. — De Anna Pavlovna! — szörnyülködik hátul a diáklány, és hirtelen két lépcsőt lép egyszerre. — Éppen ön kér tanácsot tőle, akinek homlokegyenest ellenkező nézetei vannak a világról, mint az övéi? — Igen, minden, de minden titkát elmondtam szívemnek, a legféltettebbeket is, és mindig tudott segíteni rajtam. — Hadonászik, majdnem kiabál. — Pedig hányszor kiáltottam rá, gorombáskodtam vele! A két egymásnak feszülő nő között ekkor Hrisztyina Danyilovna térdre esett. — Térden állva fogok felmenni hozzá — zokogta elgyötörten, és teljesen összeomlott. — Ki lehet ez az ember — tűnődik Jekatyerina Pavlovna, miután felsegítette az aszszonyt. Ekkor vette észre, hogy alig viszik előre a lábai, s tulajdonképpen már egész testében reszketett. Eszébe jutott, hány dühöngő vitában vett részt az egyetemen, ahol egy darabig kitartott az író nagysága mellett, de egy idő után mindig legyőzetett, mikor az Ördögöket, vagy Az író naplóját kezdték őrjöngve szidni a diákok. Honnan ez a kettősség? Feloldható? Feloldhatatlan? Fjodor Mihajlovics dolgozószobájában fogadta és a fénnyel szembeni heverőre, karszékbe ültette vendégeit, míg maga háttal az ablaknak foglalt helyet. Az ország legbüdösebb szivarét szívta, de tiszteletből a hölgyek iránt, nem gyújtott azonnal egyik után a másikra. Tele cukorkásdobozzal kínálgatta őket, s a nőemancipáció három elszánt híve, bár akkoriban még nem szivaroztak oly felszabadultan híveik, a különleges édességekből sem nagyon fogyasztott. — Nagyon megrázott a Feljegyzések a holtak házából — kezdte tétován Hrisztyina Danyilovna. — Ennyi szenvedést átélni, s utána ép erővel és elmével folytatni a munkát, szinte hihetetlen. — A hanyagul öltözött, kis növésű, szőkés-őszülő, szürkés-sápadt arcbőrű, mártírarcú ember fénytelen, mélyen ülő szemei mintha zsigereiig látnának, görcsbe szorult a gyomra. — Ezt átélni, ennyi gyötrelmet elszenvedni... — Ép elmével? — állította meg tompa, halk hangján az író, s nem vette le szemét az asszonyról. — Jóformán mindenki őrültnek, elmebajosnak tart az írók között, a kritikusaimról nem is beszélve. — Miért nem írt a Feljegyzésekben a politikai száműzöttekről is — vág közbe hirtelen a diáklány a konfesszióba, — hiszen ön is az volt. Miért csak a közbűnözőkről? — Nem engedte a cenzúra — válaszol önkéntelenül a támadásra az író, s riadt, bizalmatlan pillantást vet a lányra. Fázósan felhúzza a vállát: — Nem tudott erről? — Nem, nem tudtunk — felel meglepetten Jekatyerina Pavlovna. — Micsoda dermesztő volt a hideg — emlékezik Dosztojevszkij, — húszfokos hidegben nemcsak a köpenyünket, de a zubbonyunkat is elvették. A bilincseinket viszont még a fürdőben sem vethettük le. De kár erről beszélni. — Micsoda borzalmas pillanat lehetett, mikor felvezették a vérpadra, s felolvasták a halálos ítéletét — tér vissza a szörnyűségekre Hrisztyina Danyilovna. — Hogyan is lehetett elviselni? — Elbúcsúztam a körülöttem levőktől, majd hármat közülünk odakötöztek a cölöpökhöz. Csak esnék túl mihamarabb az egészen, gondoltam. Teljes közöny fogott el, iszonyatos volt már azzal sem törődni, mi lesz pár perc múlva, nemhogy a holnapra gondolni. A tiszt vezényelt, a kivégzőosztag célzott... S akkor a cári kegyelem felolvasása ... Micsoda kegyetlenséggel megrendezett jelenet. Nem éreztem örömöt, boldogságot, hogy visszatérhetek az életbe. Nekem már mindegy volt: átéltem már a legborzalmasabbat ... A szerencsétlen Grigorjev még a vérpadon megőrült. Csodálom, nem őrültünk meg valamennyien. — Nos, mindez régen volt, elmúlt — hajolt hozzá Anna Pavlovna elérzékenyülve. — Elmúlt-e vajon? — kérdezte az író és a diáklány szemébe nézett. Az döbbenten hallgatott, s érezte, lassan semmit sem ért, semmit sem fog fel a mondottakból, az egészből. Az író hangja térítette viszsza a kábulatból: — S az ifjúság, az ifjúság mit gondol rólam — kérdezte bűntudatos tekintettel. — Hiszen azt tartom, hogy a fiatal nemzedék felfogásától eltérni egyet jelent a legbiztosabb hanyatlással. — Hangja őszinte, meghatott. — A diákok egyöntetűen tiltakoznak az ellen a kijelentése ellen, hogy a nép elégedett, és idővel még jobb sorsa lesz a mai Oroszországban — ocsúdik fel a lány, s máris támadásra kész. — Azt mondja, egyöntetűen, egyhangúan tiltakoznak? — Igen. — Nos, akkor mondja meg társainak, hogy őbennük látom népünk jövőjének zálogát. Az egység érzése, az együttes fellépés a jövő ígérete. — De ön — dadog szinte a lány —, ön állandóan tiltakozik a fiatalok forradalmi gondolkozása ellen. — A nép helyzetével való együttérzés a fontos, csak ezután mint következmény jöhet számításba a gondolkodás, legyen az forradalmi vagy más irányú. Az a jó, hogy nem hideg fővel töprengenek, hanem együttéreznek a szenvedőkkel. Attól félek, hogy a haladónak nevezett mozgalmak hideg fejek, hideg szívek vezetése alatt állnak, akik csak a változtatást követelik, de ha általa javulna is a nép helyzete, attól tartok, nem tenné az egy fokkal sem boldogabbá őket. Mert, látja, az anarchisták... — Mi nem vagyunk anarchisták — pattan fel Anna Pavlovna.— És Kropotkin? Eh, anarchista, nihilista, szocialista egykutya. Egyszerűen tagadják a mai társadalmat. Mintha nem lehetne bármikor, bármilyen társadalmat tagadni. Mit nyerhet az orosz nép ennyi tagadásból? — Ha mást nem, akkor azt, hogy néhány nemzedéken át feltáplálódik, erőre kap — mondja Jekaterina Pavlovna az érvek egyikét. — De galambocskám — derül ingerülten az író —, ezt egy idő után elérheti országos felfordulás, vérengzés nélkül is. — Nos, ezekért a reakciós nézeteiért ítéli el az egyetemi ifjúság — jelenti ki hidegen a lány. — Azt mondják, nem anarchisták? Ha megtudná, hogy perceken belül a levegőbe repül a Téli Palota egy pokolgéptől, elmenne-e jelenteni a rendőrségen? Vagy mást tenne? (Folytatása a 6. oldalon) BODOR ÁDAM Tetőterasz A szálloda tetőteraszára új vendég érkezett. Házikabátban volt még, tenyerével egy asztalra támaszkodott és hunyorogva nézett a pincére. — Mitől tudnék mielőbb kijózanodni? Sürgős! — A pincér széket tolt mögéje, szalvétájával leporolta az asztalt, közben sajnálkozva magyarázta: kilenc előtt sajnos semmiféle töményet nem adhat. Még kávéscsészében sem hozhatja ki. Itt a szabadban ugyanis a reggeli szellő ide-oda kergeti az illatokat, még olyanoknak az orrába is, akik pontosan tudják, mennyi az idő. Háromnegyed kilenc volt. Házak fölött, a kéményekből egyformán megdőlve emelkedett a füst, mint az induló hajónak. Egy kicsit úgy nézett ki, lassan elindul a város a füst alatt. A házikabátos férfi el is kapta fejét, sietve leült, nyirkos ujjhegyét az abroszba törölte. A füst enyhén megdőlve emelkedett a város fölé, átsütött rajta a nap, besütött a hidak alá, a sebes vizű folyó sellőire, a folyó menti gyorsforgalmi útra, s egy sárga szemeteskocsira, amely egy öbölszerű zsákutca előtt vesztegelt. A zsákutcában tevék abrakoltak. A házikabátos férfi melletti asztalnál türkmének reggeliztek. Egyikük szalvétát is kötött álla alá, hogy a kefirrel be ne piszkolja magát. A többiek forró kebabcsét ettek s kenyérgolyóbisokkal zavarták a varjakat, amelyek olykor végigsétáltak az üres abroszokon. A gyorsforgalmi úton, a sárga szemeteskocsi közelében két mezítlábas gyerek tanakodott a rendőrrel. Épp indultak volna valamerre a tevékkel. A rendőr csípőre tett kézzel állt előttük, fejét jobbra-balra forgatta. Úgy nézett ki, tevék nem léphetnek a gyorsforgalmi útra. Az a türkmén, aki nyakába kötött szalvétával evett, rendszerint 35-ös évjáratú Citroennel járt be a városba. Ezen a reggelen kivételt tett, nem nyúlt a kurblivasért, gyalogosan indult a város felé, alakja olykor elmerült a porfelhőben, amit a szembejövő teherautók kavartak. Egy ilyen alkalommal, amint hátrapillantott és leste, mint ül el végre mögötte a por, arra lett figyelmes, hogy egy sakál követi. Rossz szagú, fakó, hegyesfülű sakál volt, telve alantas indulatokkal. A türkmén végigtekintett a réten, a nádasig, ameddig ellátott. Nem látott semmit. Csak szamárkóró ringott a kisült réten, nem követte senki más, csak ez az egyszál sakál. A rendőr már messze járt a folyóparton. A hídfőnél levő csomópontnál állt meg, és figyelte a jobbról felkanyarodó kocsikat. A tevék most már a gyorsforgalmi út mentén, a járdán baktattak az Avlabar negyed felé. A házikabátos férfi gyöngyöző homloka alól, az asztalok fölött ellebbenő varjakat nézte, amint átbuknak a mellvéden és eltűnnek a mélységre ereszkedve. Az a türkmén már a városvégi buszállomás felé közeledett, és a sakál nem tágított mellőle. Igen, most már nem a nyomában haladt, hanem mellette sétált, mintegy társául szegődve. Úgy álltak később a buszra várva, mintha egy úr készülne valahova kedvenc kutyájával. Közben sakál volt. Sakál volt a színe, sakál volt a szaga, sakál volt a füle. Ott tartanánk, hogy sakálok kószálnak fényes nappal országutainkon? — Egy kutya volt az — mondta egy másik türkmén. Az állkendős megütközve kapta föl a fejét, aztán hirtelen megenyhült. — Lehet. A házikabátos férfi minderről nem tudott. Nem tekintett le néha a gyorsforgalmi útra, nem fülelt a szomszéd asztal felé. Igaz, nem voltak ezek nagyon fontos dolgok. Jobb keze lazán csüngött a szék karfájáról, bal keze, amelyen óráját viselte, az asztalon pihent, a szél betakarta az abrosz sarkával. A házikabátos férfit ez sem zavarta, járt az óra az abrosz alatt is. Az idő neki dolgozott. KADAR JÁNOS Ragyogóban Dr. Sz. L.-nak Boldog sóhaj, jóleső a táj. És nem fáj máris, hogy elmúlik a hangulat. A fehér mezőben zöld út a víz, még makulátlanul csak önmagát hordja, önmagát hordja borzosan, surrogón, úgy, ahogy a futó hó szól, ha kergeti a szél. A fűzek néhány lépést begyalogoltak a vízbe. A kikorhadt bogok helyét jég töltötte ki, és a vízbe érő ágakra jégkolonc fagyott, mely egyre hízik, ahogy egy-egy megugró hullám rányalint. Az induló levegővel mozdulnak az ágak, a jégbugák öszszeverődnek; ha nem látnám, nem jönnék rá soha, mi adja a különös hangot. Állok a széles, magas ragyogóban, és úgy érzem, jóféle költészet a fele-világ; a másik felet össze kell törni, el kell viselni vagy ápolni kell. Nincs baj, míg lelkét lelem a tájnak; a magam lelke az, amit akkor adtam, amikor magaménak fogadtam őt, s az övének kötöttem magam. Így vagyok itthon e tájban, a székében, magasságában ragyogóban, a hangulatban, mely elfeledteti, hogy véges vagyok és csak apró örömök lyukasmarkú birtokosa. 1981. Löwith Egon: Einstein 5