Utunk, 1982 (37. évfolyam, 1-53. szám)
1982-11-12 / 46. szám
Katona Szabó István 60 éves Egy régi pillanat képe villan most fel emlékezetemben: nagy aktatáskájával belép a szobába Kolozsvárt Szabó Pista, köhécsel, piheg a fáradtságtól, bepárásodott szere üvegét igazgatja, s azonnal beszélni kezd, sorolja a kalotaszegi újdonságokat, azt, hogy melyik faluban mit mutattak be legutóbb a műkedvelők, hol tűnt fel ígéretes tehetség, hová kellene kimenni sürgősen író-olvasó találkozóra, merrefelé lehetne valamit kezdeményezni, elindítani, nyélbe ütni a zsobokiak, a körösfőiek érdekében. „Terepről“ — Kós Károly szőkébb pátriájából — érkezett éppen, a Falvak Népe mindenes munkatársaként... Van ennek több mint harminc esztendeje. Akkor még,ajaj, fiatalok voltunk, Szabó Pista azonban öreg harcosnak számított közöttünk, abban a robbanékony nemzedékben, mely közvetlenül a felszabadulás után (még az egyetem padjaiban s már a szerkesztőségek íróasztalai mellett, intézmények és új szervezetek, friss mozgalmak vonzáskörében) a cselekvést, a közügyi feladatvállalást forradalmas szenvedéllyel és népi elkötelezettséggel tette magáévá. Hiszen neki már tiszteletre méltó múltja volt ez idő tájt: a Móricz Zsigmondról elnevezett kolozsvári Népi Kollégium megszervezésében, irányításában vezető szerepet játszott a negyvenes évek második felében. Könynyen lehetséges, hogy ez a rövid korszak volt s maradt mindmáig élete legfontosabb szakasza. A Kollégium ifjúságának érlelődése és pályakezdése egybeesett a romániai magyar nemzetiség társadalmi-szellemi fórumainak létrejöttével; ez a generáció mindjárt a férfimunka oroszlánrészét vette vállaira, amikor kilépett az életbe... Hatvanadik születésnapján Szabó Pistáról (aki aztán Katona Szabó István néven vált ismertté prózairodalmunkban és publicisztikánkban) aligha volna lehetséges úgy beszélni, hogy ne a Móricz Kollégiummal kezdjük. (Hozzáfűzvén: leginkább ő írhatná meg ennek a nagyemlékű intézménynek a történetét. S milyen jó lenne, ha megírná!) A kezdeteket soha nem lehet, nem szabad felejteni. Katona Szabó István számára a népi kollégiumi útravaló, a kalotaszegi falujárások élménye, a korán szerzett mozgalmi tapasztalat meghatározó érvényűnek bizonyult. Szerteágazó érdeklődése az így megalapozott valóságismmeretre épült; legjobb írói munkája — Borika című regénye — is elsősorban az életközeliségben fogant mesélőkedvnek, hitelességnek köszönhette sikerét. Ki tudja, milyen okok és körülmények közrejátszása folytán maradt folytatás nélküli amorika szintje és hangvétele; riportvállalkozásaiban is (mint még sokan mások) jórészt napi szükségleteknek volt kénytelen eleget tenni, s tán nemcsak rajta múlott, hogy ritkán kamatoztathatta nem mindennapi szociográfiai képzettségét, problémaérzékenységét. A születésnap persze nem a legjobb alkalom a faggatózásra. De emlékszem irodalomtörténeti vonzalmainak írásos tanújeleire is, a Berde Máriáról, Nyírő Józsefről készült egykori, alapos tanulmányokra. Megtörténhetik, hogy Katona Szabó Istvánnak lesz még kedve és türelme ilyen természetű elmélyültségre... A türelem, az elmélyültség különben is erényei közé tartozik. Végtelen kitartással gyűjtögette, közölte éveken át Lexikonának adatait az Új Életben (ahol hosszú időn át felelős munkakörben dolgozott), s most, hogy A Hét 1982-es Évkönyvében megjelent a (kibővített) színházi anyag, felmérhetjük a munkálkodásának jelentőségét. (És reménykedünk: előbbutóbb „igazi“ — esetleg többkötetes — művészeti lexikon lesz belőle.) Ezen a születésnapon — úgy hiszem — a soronkövetkező tennivalókra, a még elvégzendőkre gondol Katona Szabó István is, aki több mint három évtizeddel ezelőtt a népetnemzetiséget szolgáló írástudói cselekvés jegyében indult el pályáján, s azóta is őrzi, ápolja rég vállalt eszményeit. Szívből kívánunk neki új — megtartó — ifjúságot. NAGY PÁL (Haragos Zoltán felvétele) MEGJELENT A KERESZTÚT OKTÓBERI SZÁMA TÉMÁJA: ARANY JÁNOS A KERESZTÚT 1983. január elsejétől rendszeresen, havonta jelenik meg. Egy szám ára 3 lej. Előfizetési díj egész évre 36 lej. Fizessen elő a KERESZTÚT-ra! * Lélek-kulcsok, szellem-ajtók Lászlóffy Aladár cikkének folytatása az 1. oldalról Megállapítható, hogy egyenes arányban függnek össze ■ezek a dolgok. Kocsis ott teremt igazán, nemcsak saját értékskálája, hanem a közös értékskála szerint is jót, ahol betartja saját játékszabályait, s ott marad legfennebb menynyiségileg elkönyvelhető magánopus a mű, ahol azokkal csak manipulál vagy nem tartja őket magára nézve kötelezőnek. Mint eredendő, alkati képesség s mint mesteri fokra kifejlesztett mutatvány is, legszembetűnőbb Kocsis fejlett empátiája, beleélő képessége, mint legfőbb alapja annak, hogy nekivághasson, bármilyen részletes vagy hiteles támpontok alapján feltámasztani egy Bolyai, egy Bethlen Kata, egy Jászai Mari egyéniségét, eszméletét, avagy beleöltözve, valamit üzenni próbáljon korának. Ennek kapcsán nem életrajzi fordulatok bravúros vagy vitatható megmutatását vagy megmunkálását kell kiemelni egy-egy esetben, ezúttal a Jászai Mari és Van Gogh monodrámákban, hanem azt, hogy mennyi mindent tudunk meg tőle például az emberi elmúlásról, legalább annyit, mint konkrétan arról a figuráról, akinek kapcsán itt első személybe öltözött a komédiások sora előtt az első számú komédiás: maga az író. Különbséget ott látunk, hogy ahol saját előtérbe törő (törvényszerű vagy kór okozta) elmúlását a minden elmúlásaként érzékeli és sugallja a főszerep — jelen esetben mondjuk Van Gogh —, ott mégsem olyan megkapó, mint ahol nem egy saját elmúlás szemüvegén át láttatott világvéghangulat, hanem egy valóban (a száraz kis lények lelki tükröződésének meggyőző csoportosításából) létrejött hangulat győz meg arról, hogy „baj van“ például egy Jászai Mari körül. Körül is! És ott robbanhat az eredeti dráma: Jászai mint valami ellen Sziszüphosz őrjönghet, hogy hiába görgeti le a felvitt sziklát, az folyton visszagurul a „csúcsra“, saját grandomániája csúcsára, amely viszont megérdemelt és kirendelt és úgyszólván egyetlen megmaradt, meghagyott erőforrása már egy mégis hatalmas teljesítményekre képes alkotó embernek. A spekulációkra épült etikai vagy történelmi tanmese viszont, még ha megcáfolhatatlan igazságot is mond el (melyet ugyan már jobban elmondva láttunk a korra vonatkozó irodalomban, filmben, színházban!) — erőtlen marad. Itt ilyennek érzem Az akasztófa címűt, melyben az elemi korhűség sincs tiszteletben tartva s ez roppant „luxus“, mikor olyan általános érvényű erkölcsi igazságokat boncolnak, mint egy közösség statáriális úton való „megmentésének“ nem múló világaktualitása. Itt is a következetesség kihagyásai hozzák a fő hibát: örök emberivé stilizálva, azért gondosan ügyelt arra, hogy ne válhasson parabolává, megfeledkezvén arról, hogy a dráma nem lóghat a „levegőben“. A Nem zárjuk kulcsra az ajtót (dráma két részben, új változat) a kötet legfigyelemreméltóbb darabja, amely Kocsis összes erényeinek és hazai dramaturgiánk legüdvösebb irányainak „dokumentuma“ is. Színpadra vitele (vagy hangjáték-változata!) kapcsán valószínűleg még sokszor és bőven elemezhetjük. Mindenesetre örömmel látjuk benne bizonyítékát annak is, hogy mindig érdeklődéssel figyelt szerzőnk nem csukta magára bizonyos jól kifutott műformák, alfajok ajtaját s lélekboncoló kameráit igazánmesterien tudja kezelni jelenbeli alakok, helyzetek közegében, miközben ott (itt) is épp arra figyel: az örök emberi tragikum-forrásokra, az emberi lény önmagában hordozott időzített tragikumára, mely nem csak ki tudja milyen mozgalmas, látványos alkalmak csapdái, libikókái, ütközetei közben és következtében robbanhat, hanem ama láthatatlan körülmények folytán, melyeket mindig is csupán a jó drámaíró „gondviselői“ tekintete tudott felderíteni. Kocsis ilyen értelmű erőnléte újabb kiadói bizonyságot nyert, a többi valóban megint csak a színházon múlik. * Kocsis István: A megkoszorúzott. Drámák. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1982. visszapillantás, rovancsolás és egyéb. A könyvből szerencsésen hiányoznak az egyéni konfliktusok — néhány kivételtől nem szívesen eltekintve: a vádaskodások is —, az ajtócsapkodások, le- és felmondások, vagyis az, amikor történik a semmi. Azért minden, hogy végre történjen valami. A színházat nem lehet szobahőmérsékleten remegőre befagyasztani, mint a kocsonyát. Ebben a dokumentumkönyvben mégis valami emlékező, számvető, panaszos hang dominál, és nem a szerkesztő hibájából. Így érzi magát a Színház, úgy látszik, és eléggé messzire ellátszik. Emlékezik és keres. Lezár és megújul. Néha piedesztált rak maga alá, hogy magasabbra nyújtózhasson. Különböző periódusairól mindezt külön és megint elölről lejegyzik itt, igen helyesen. Nem valószínű, hogy az ismétlődés boldogítana, s borúra derű borul... Reményt keltő ellenben az emlékezők, vallomástévők józansága, nem egyszer kiábrándult higgadtsága, önismerete. Önhittség nélküli önbizalom iskolai bizonyítványa ez. Ennyit tettünk, tudjuk. Tettük, nehezen, de becsülettel. Szép volt. Most ez van. Higgyük egészséges megtorpanásnak a könyvben rögzített periódust: a gát mögött erejét gyűjti az áradat? * Itt van aztán a Színházi Nagy Álmoskönyv, avagy emlékezés régvolt nagy komédiásokra. Ez a legmeghatóbb ésmegnyugtatóbb rész, csínnal elosztva a gyűjteményben. Jó színészvigasztaló ez: azt sugallja, hogy rádió- és tévéfelvétel nélkül is megmaradnak a hajdani (s ezután!) nagyok, és nem csak az emlékezetben, hanem tanítványaik munkájában; s ha össze lehetne állítani a hangsúlyok és gesztusok nagy etimológiai szótárát, talán sok mai sikerből olvasnánk ki átörökített találmányokat; az elmúlt nagyok emlékéből talán összerakhatnánk az eszményi Színészt is. Tökéletes lenne, csak éppen nem egyéniség. Tehát ki-ki magának, és megint elölről, kedves színjátszó személyek! Persze, incselkedhetne bennünk az ügyeletes ördög, könnyebb a holtakat dicsérni, mint az élőket szeretni; a hajdani nagyságot átrendezni sem lehet, és kudarcait is csak általában ha látjuk, kis bakijait — ha csak nem anekdotába illőek — végképp elfelejtjük, ahogyan korabeli szemtanúk sem emlékezhetnek minden szerepére. De egyéniségére mindig és sokáig. A szerepére! Arra a szerepre, melyet a színész színházban, kultúrában betölt, s melyet létével igazol. Legnagyobb túlélő halottja ennek a galériának kétségkívül a Marosvásárhelyi Székely Színház. Minden mai színházi ember onnan származtatja magát — így vagy úgy —, ez az a sarokkő vagy melengető kályha, ahonnan táncos útjára indult a hívságos szakmai bálon. Nincs értelmes helye egy ismertetésben idézni, ki kire-mire és hogyan emlékezik, de a „légkörre“, az őszinte, komoly és intenzív munkára mindenki és egyképpen. Nem csak nosztalgiáról van itt szó, úgy látszik, bár — s ez külön panasz ebben a könyvben — a mai élvonal is nosztalgia-korba idősödött már. Hanem hát a nosztalgia emitt a bírálat malteros saroglyája, amolyan építő jellegű. Mert a Színjátszó személyekben benne foglaltatik a Nagy Színházi Panaszkönyv is. Hiszen jó, hogy a színház mindenkinek az „élete“, a „szerelme“, a „hivatása“ és egyáltalán mindene, amit egy nyilatkozatban el lehet mondani róla, de azért X és Z saját szavai szerint is válságban van. Y-nak harminc éven át nem sikerült kialakítani egyéni stílusát; emez a színészt sújtó műsorpolitikát, annak a csapatszellem hiányát és az elszalasztott lehetőségeket, a kísérletezés lehetetlenségét, egyik a közeg és a sajtó közönyét, másik a pénzügyi viszonyokat panaszolja fel. Boldog panaszok! Okos panaszok. Hiszen legtöbben magukban keresik a hibát, mert túl korán kezdték, mert túl későn kezdték, mert azt hitték, hogy..., mert nem hitték, hogy... Tudjuk, nem élt még a világon elégedett színész (az elégedettek nem is lehettek azok, mondják ők maguk), ismerjük a szakmával járó és az alkalmassághoz tartozó túlérzékenységüket, és mégis... Az a bizonyos „légkör“, általában negatív jelzők dísztelen kísértetében, már-már rögeszmésen közös témája a nyilatkozóknak. Jó lenne okairól is hallani, konkrétumokon innen és túl. Vagy mindenki egyként oly jól ismeri, fölöslegesnek tartja elmondani is, akár a közkeletű vicceket, és kacsint csupán? Nagyon valószínű. Esik szó ugyan a színészképzés ügyeiről-bajairól, néhány célzás szarva közt telibe talál egyfajta műsorpolitikát is, de általában megvan az igazságkereső indulat, de hiányzik a tárgya. Jobb sorsra érdemes indulatok és indulatos sorsok tára ez a könyv. Kik szerepelnek benne? Színészek, természetesen. Akik egy részétől viszont az értelmiségi státust is elvitatja a másik. Akiket X szerint nevelni kell, Y szerint minél többet játszatni; egy nyilatkozó szerint szellemi műhelyre van szükségük, más szerint tornagyakorlatokra ... Szép ez a sokféleség, főként hogy minden eleme külön is igaz — s ez a könyv talán helyettesíti, bár nem pótolja azt az eszme- és tapasztalatcserét, mely mindenki szerint szükséges, de soha meg nem valósítható abban a bizonyos gyakorlatban. Végül is, mi a színész státusa nálunk? Önálló művész? Fizetett alkalmazott? Lelki gyógypedagógus? Tánctanár? Erre nem kapunk választ , s nem is az évkönyv feladata tisztázni kedvenceink besorolását. Azt sem tudom, milyen a jövő, de a múlt mindig fényes. Úgy, hogy az sem mellékes — még szociológiai szempontból sem, hiszen a korszakot ez esetben is leképezi —, ki honnan érkezett el a színházhoz. Az idősebbek jó része a „civil életből“ jött, a fiatalok, talán egy kivétellel, kizárólag a főiskoláról vagy azon keresztül — és ez a kizárólagosság mintha senkinek sem tetszene. Többen fel is teszik a kérdést: színésszé tesz-e valakit az oklevele? Tehát: miképpen képezzünk színészeket? Lesz vagy születik? Meg lehet tanítani egyáltalán a művészetet, vagy csak a technikáját? Végül is: ki a színész? A tények azt bizonyítják, amit az írókra talán M. Sadoveanu mondott az éppen róla elnevezett iskolában: hogy t.i. a főiskoláról annyi művész kerül ki, amennyi oda bekerült. Sőt, lám, az „iskolakerülők“ néha már tanítják is a mesterséget a későbbi diplomásoknak, akik egy része aztán végleg kispadra szorul, anélkül, hogy „autseiderek“ állhatnának helyükbe. Nem hiába van mindenkinek nosztalgiája a diákszínjátszás, a műkedvelő csoportok után Hej, a csapatszellem, a kísérletezés szabadsága és lehetősége! Amikor profi színháznak alig van egy valamirevaló stúdiója. Ezen a ponton a fiatalokat ragadja vissza kurta múltjukba a nosztalgia, némelyeket cselekvőn — akár pótcselekvőn. Ha nincs szerep, legyen színház! Így igaz. Ha nincsenek jó előadások, legyen nagy színházi mozgalom. Boldogítóan emlékeztet ez az indulat a színházteremtő hajdani nagyokéra. Konok társadalmi forradalmárok ám ezek a „bohémek“ — ha a forradalom azt jelenti: mindig, minden körülmények között igazat mondani. A kép szép, csak éppen a lemaradottak, a világot jelentő deszkákról végképp leléptetettek hiányoznak róla —úgy talán kevésbé egyöntetű, de emberibb lenne színházkultúránk érettségi tablója. Hiszen nehéz, veszélyes mesterség a színészet, s nem minden erre alkalmatlanból lesz Petőfi Sándor. Nem csupán habosszőke csitrik és atletikus kamaszfiúk vágyálma a színház, de nagy, népmentő indulatoktól roskadozó gyöngéket is a festett egek felé hajtott a tettvágy. Azt a civil indulatot kellene látni, mely közösségivé akarván válni, a színpadra is felkívánkozik. Vélhetőleg — bár sajna nem vagyunk ítélő utókor — hű képe ez a könyv a jelenkori színjátszásunk rózsás és tövises csendéletének. A rózsa és a tövis megoszlása példamutatóan érdekes: a személyek majd’ mind „rózsák“ (bár néha elég vaskosak), a kollektívák már amolyan hervadó vagy széthullt rózsacsokrok, s a „körülmények“, hát azok mind tövisesek. Visszaemlékezések, memoárok sajátsága ez. De itt sokkalta több is annál. Közöny, úttévesztés vagy útlezárás, pénzhiány és a „hivatal packázásai“ — régi dolgok, s nem egészen. * Az évkönyv már szerkesztésmódjával is a rendező — a színházi ember — személyét és szerepét helyezi előtérbe. Ahányuk, annyiféle munkájukat nem ismerve is, puszta szövegelénzéssel már ki lehetne mutatni gondosan elhallgatott művészi különbözésüket és ellentéteiket. De, ha másképpen is, mindanynyian látják a színház szerepét, körülményeit. Csupán mintha létezésmódjának megítélésekor bizonytalanodnának el. Hogyan csináljunk ma színházat? Kinek? Nem irigylem őket ezekért a kérdésekért, sem az okokért, melyek azokat feltenni kényszerítették-kötelezték a felelős színházi embereket. Hála a múló időnek, már nem a színház világválságára és a tömegközlési eszközök konkurrenciájára hárítják a felelősséget. Úgy tűnik, rendezőink sem az iskolában tanultak gondolkodni — de megtanultak! Elmélet és eszmeiség, esztétika és pedagógia dimenzióiban látják munkájukat és feladataikat. Csakhogy elmélet sok van, az eszmék változók, az esztétika jó néhányszor blöffölt , és rendezőink magányosan keresik ama fix pontot, melyből egyikük csupán a pénztárablakot, másikuk már a világot akarja sarkából kifordítani. Mármár megható az a nem egyszer kapkodó, tétova küzdelem, mellyel mások helyett maguk számára világszemléletet és esztétikát akarnak teremteni. Rendkívül magányosoknak tűnnek. És rendkívül szükségünk van rájuk, legalábbis a gondolkodóbb fajtájára. Nyilatkozataikat nem idézni kell szenvedélyesen, hanem ajánlani az érdeklődőknek, amúgy a maguk egészében. Kórképnek sem utolsók. Csak az utolsóelőttiek ne lennének .. . * A színház esztétikájáról, rendezőkön kívül — ha már a dramaturgok hiányoznak — az évkönyv megírói, a főállású és alkalmi színbírálók, krónikások szólnak, legtöbbször úgy, hogy kérdeznek. Jól teszik és jól is csinálják, mintegy nagyobb távlatba helyezik az illető személyt vagy jelenséget. Szépen tudnak emlékezni is (néha önmagukról is), portrévázlataik is pontosak, ha nem használják túlságosan sokszor jobb híján a „remek“, „nagyszerű“ és „emlékezetes“ minősítéseket. Partnerei a színháznak. Van azonban néhány fura babona, főként a kritikusi szóhasználatban, melyek közül jellemző kettőt — egy elméleti és a gyakorló színibírálati kategóriát — éppen e fontos kiadvány kapcsán kell felemlítenünk. A modernségről például — ezt mind nagyon szeretik — több ízben is annyit tudunk meg, hogy színházi vonatkozásban egyfajta „kívülálló“, groteszk elemeket használó ... látásmód, formanyelv. Ennyi lenne? Ilyen? Nem túl egyszerű ez így? Más. Számomra máig érthetetlen, miért tartja szinte kizárólagos erénynek néhány ítészünk, ha a színész „eszköztelen“, vagy „kevés eszközt használ“? A gazdagság bűn és szégyen? A szűkösség, az eszköztelenség a sokrétű egyszerűség fedőneve lenne? Vagy babona? Nem ártana végre — kezdetként — tisztázni a kategóriákat, fogalmakat. Senki bűnömül ne vegye, ebben a könyvben azok győztek, akiknek illett: a színészek, és nem is csak számbeli fölénnyel. És a szerkesztő, Kacsir Mária, ő nem csak megmozgatott mindent és majdnem mindenkit, nem csak egybegyűjtötte ezt a terjedelemre is óriási anyagot, hanem, ami fontosabb: hagyta, hogy ki-ki olyan legyen, amilyen, keretbe fogta a nem egyöntetűen rózsaszínű képet és nem retusálta ki utólag keserű vonásait. Nyájas közönség! E tárgyban jobb munkát nem alomthatunk olvasásra. Reméljük, lesz több is. Színjátszó személyek Luczai András cikkének folytatása az 1. oldalról