Utunk, 1983 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-14 / 2. szám

9 . A példálózó Bálint Tibor Kosztolányi versoriysuk idején „tündéri realizmust" emlegetett Gelléri Andor Endre elbeszéléseivel kapcsolatban. Hogy írótársa poézisban oldja fel munkásvilága nyomorúságának a naturalisztikus képeit. Tulajdonképpen Salamon Ernő lírájára is illett volna ez az epitheton ornans; a poézis szimbiózisa — minden mondaton, minden verssoron belül — a legriasztóbb valóság legsötétebb tónusaival. Ali más volt tehát az a bizonyos gyergyói „gyönyörű sors", mint a telepi népek életérzésének sajátos felsejlése a harmincas és a (korai) negyvenes évek magyar munkásirodalmának egyik vonulatában. Irodalomtörtneti távlatból ezért mi sem természetesebb, mint hogy az expresszionista és szürrealista beütésekre gyakran ráérző Gaál Gábor adta meg Salamon Ernő költészetének az első időálló értékelését; az ellenkező (művészi) póluson lehorgonyzó Nagy István viszont teljességgel képtelennek bizonyult a „gyönyörű sors” lényegének felfogására. Ezen duktuson továbbhaladva pedig az is sorsszerűnek tűnik, hogy amikor Bálint Tibor húsz évvel ezelőtt hozzáfogta..-- István „Boldog utcán túli világának az újrafelfedezéséhez, éppen ez a „tündéri realizmus” sejlik újra fel tárcanovelláiban, de a Zokogy majomban is. A Zarándoklás a panaszfal■ , aztán valósággal követ heng intett Bálint Tibor addigi „tündéri realizmusára ” l'.uk, akik nem is bocsátották meg neki stílis hallgatását. Voltunk azonban, akik nagy örömmel regisztráltuk az író újabb törekvéseit, alnyelyt semmiképpen sem próbáltunk szembeállítani a kezdetiekkel, mert az első regény és az első novellák sajátos módon jelentkező folytatásait véltük felfedezni az újabb regényben és novellákban. A kétségtelenül radikális hangvallás ellenére is. Közel négy éve így próbáltam meghatározni az írónál újdonságként jelentkező „prémi realizmust.“: „Mintha valamikor, valahogyan, (irodalmi) menet közben felrobbantak volna aszok a csodaszép és csodákat jelző, jelentéses Bálint-mondták. És mindaz szétrobbant, amit Bálint Tibor az elérhetetlen teljes emberség csakazért- is reménységének a hitéből rejtett el bennük. Hogy most aztán már-már paroxizmussá váló indulatok lávájaként emöljön szót ez a reménytelen reménység az egész regényben, mind a haz könyvén [tudniillik a Zarándoklás a panaszfalhoz húsz könyvén]. Ez a robbanás — ennek az eddig mondatokba rejtett titkos érzelmi többletnek az eruptív szétáradása a könyv egész belső világára —, ez hozza tehát létre a szóban forgó újdonságokat Bálint Tibor epikájában.“ Idáig jutottam el eddig Bálint Tibor művészi pályájának a nyomon követése során. Most pedig kétszer is elolvastam a Mese egy őrült kakaduról című elbeszélés-gyűjteményt (Kriterion, Könyvkiadó, Bukarest, 1982). Ezeknek az írásoknak egy része még a Zarándoklás a panaszfalhoz megírásával egyidőben jött létre, a többi újabb keletű. A kötet egésze azonban, egybeolvasva, már se nem „tündéri“, se nem „prófétai“ realizmus — bár mindkettő nyomait megtalálhatjuk e novellákban. Ezek együtt a moralizáló Bálint Tibor példálózásai . .. „Példálózó realizmus” — csupa memento moziból ki-trtakoztatva. A kötet legtöbb elbeszélésében van egy áldozat, egy érzékeny becsületes ember, aki jobb sorsra lenne érdemes, de környezetének becstelensége vagy halálba kergeti, vagy, ami még rettenetesebb, arra kényszeríti, hogy maga váljék egy-egy „ártatlan" gonosztevő gyilkosává. E novellák többsége ugyanis egyet természetes vagy erőszakos halálról szól, illetőleg e halálesetek előzményeit, külső és belső okait felsorakoztatva érzékelteti a novellákban adott alaphelyzetek társadalomellenességét, a belőlük kibontakozó erkölcs embertelenségét, bizonyos jellemhibák, kisiklások gyilkosan mérgező hatását. A memento meri tehát csak álcázza, vagy inkább felkínálja a kortársak gyarlóságairól szóló erkölcsi leckét. Mindig a „Latiatuc feleym zumtoehel mic vogmuc” prédikátori alapállásából kiindulva és mindig naturalisztikus helyzetrajzokat halmozva. Lássunk egy-két példát erre a „példálózó realizmusra, a legújabb Bálint Tibor-kötettel magával példálózva. Az elbeszélés-sort nyitó írás (Pincék és padlások) mindjárt sokat mond az egész gyűjteményről. Göncz Miklós hazatér nyugati kereskedelmi küldetéséből s negyvenedik születésnapja táján meghívja néhány barátját, feleségestől. Rövid utalásokat olvasunk arról, mit is tapasztalhatott Göncz Miklós Nyugaton, kellemes pikantéria árad ezekből az utalásokból, és hogy még „vonzabb legyen a kép, folytonosan felsorolják, milyen italokat hozott haza utazónk onnan, s milyen kiszólások is-s ez egyes italokhoz, fogyasztás előtt meg után. Valamilyen bedekker-szemlélet jelentkezik ebben az első tárcánol Mában, és itt talán helyénvaló is ... A Madonna házinyúllal című terjedelmesebb elbeszélés esetében azonban ugyanez a szemlélet sokat lazít a szerkezete, s éles megkerülését eredményezi a lélektanilag mélyebb megoldásoknak. Mert ebben az elbeszélésben, ahogyan egy-egy világvárosisa érkezik a Nyugatra szökött tehetetlen „kan", Löri Benei és magával ragadó magával ragadott felesége, Anna, azonnal leáll a belső cselekmény, s pontos beszámolókat olvashatunk arra, mit is látott a soron következő metropolis közismert Látnivalóiból a Löri házaspár, mit érdemes megnézni az utcákon, mit a múzeumokban, vagy akár az étkeztető művészet méregdrága templomaiban. Ez az a bedekkerizmus, ami sokat árt Bálint Tibor nem egy írásának. Mert az író időnként abbahagyja a megkezdett lélekrajzot s rutinos felsorolásdiba fullasztja az elbeszélést. Amíg sor nem kerül aztán a felsejlő tragédia előzményeinek rememorizálására. Emese számtantanárnő például tapintatlan kérdést tesz fel a Pincék és padlások első lapján, mire a második lap alján Gönczné, a háziasszony, „ott a konyhában, mintha föl kellene készülnie az Emeséhez (?) hasonló újabb kérdésekre, percek alatt átélte édesapja tragédiáját“. Eddig tart a keretmese — majd visszatér a novella végén — és itt kezdődik a valódi történet. Genézné édesapja szklerotizálódásának a rövidre fogott históriája, halálának az előtörténete , s mindezzel kapcsolatban Göncz nemcsak érzéketlen, hanem valójában embertelen magatartásénak az olvasók előtt való leleplezése. A novella tényleg megélvegzi a magatehetetlen engedők iránti embertelenséget, amikor előad egy olyan, milliószor megtörtént sztorit, amivel állásfoglalásra késztetheti a jóérzésű olvasót; de vajon mi a különbség a kegyetlenség láttán való moralizálás, végső soron a mindennapos prédikálás és az irodalomban oly gyakori művészi prófétálás között? Madáchtól (bocsánat) Bánffy Miklósig hányan idézik ugyanis a falon megjelenő fenyegető írást irodalmunkban, hányan állítják szembe a cinikus dőzsölést mások rettentő pusztulásával — és mégsem érezz moralizálónak műveiket. Mert történelem- és társadalomfilozófiai, vagy költői finalitásuk van, s ez az, ami gyengén csörgedezik a Mese egy őrült kakaduról sok novellájában. Amelyekben már nem a tragikum borzaszt és késztet önvizsgálatra, hanem csak a leckét vesszük tudomásul — jó tanulóhoz illő engedelmességgel. Azt, amit különben eddig is tudott minden emberséges ember. A kritikának azonban ilyenkor rá illik kérdeznie a maga vélt igazára is. Vajon nem csak az írásmód nem tetszik nekünk Bálint Tibor szóban forgó elbeszéléseiben; vajon nem azért marasztaljuk el őket, mert írójuk visszatért általuk egy naturalisztikus vezetésű, minden életjelenséget csak „egy az egyhez“ láttató szemlélethez? Vajon az írásmódok sokféleségének egyenjogúságáért folytatott küzdelem nem csap át néha kritikáinkban is a csak ilyen vagy csak olyan jellegű realizmus pártfogolásának — előítéleteket teremtő — igyekezetébe, hogy minden másféle realizmust elmarasztaljunk aztán az egyéni ízlésünknek engedelmeskedő, szubjektíve jó szándékú állásfoglalásunkkal? Vagyis annyira megszerettük talán Bálint Tibor „tündéri", majd „prófétai” realizmusát, hogy most aztán eleve elutasítjuk magunktól a „példálózó” Bálint Tibor moralizálását? A kötetbe gyűjtött elbeszélések többszöri újraolvasása után azonban határozottan fel kell mentenünk magunkat a kritikai szubjektivizmus bármiféle vádja alól. Nem az írásmódot kifogásoljuk, hanem egyes elbeszélések művészi kiérlelésének, megmunkálásának a színvonalát tartjuk alacsonynak ebben az esetben. A művészi képet érezzük elnagyoltnak, sablonosnak, olcsónak sok helyen. És nemcsak azokban a bekezdésekben, amelyekben a bedekkerizmus giccsesen tálalt testiségben oldik fel — a Madonna házinyúllal nem egy részletében is. (Lásd a 184— 185. lapon, éppen csak ízelítőül: „Anna arcán egy kis mosoly fénylett fel, de rögtön ki is hunyt, mert emlékezetében kezdtek megelevenedni Flaubert, Stendhal, de főként Maupassant szerelmi történetei, amelyekben a kis bestiák oly könnyedén dobják le színes rongyaikat, mint ahogy csókot intenek az ablakból a szépfiúknak, s már látta is Bencit annak az angyalnevű némbernek az ágyában, miközben Angeline teste fehéren izzik át a buja homályon.“ Nem, nem ezek a giccses lektűröket idéző részletek a buktatói nem egy elbeszélésnek a Mese az őrült kakadurálban. Hanem egész novelláknak az elnagyoltsága, felhígított adomaszerűsége riaszt, függetlenül az írásmódtól. Ahogyan aztán (másfelől) néhány elbeszélés feszes és igényes megmódoltsága örvendezteti meg a könyv olvasóját — ismét csak függetlenül az írásmódtól. Vegyük például a Szürke és zöld partok címűt, szintén a kötet elejéről. Nincsenek benne szép varázslattal kábító mondatok, de nincs benne semmiféle prófétálás sem. Bizony, naturalisztikus realizmus ez, „egy az egyhezi léptékben tartott, elejétől a végéig. Csakhogy. . Csakhogy a Szürke és zöld partok is példálózás, de minden moralizálás nélkül. Még tovább menve: van morálja az írásnak, de ez nem erkölcsi leckék színvonalán, hanem a novella feszes szerkezetéből, tragikumot sejtető alaphelyzetéből és tragikus végkifejletéből bontakozik ki. A szemészeti klinikán két beteg fekszik egymás mellett. A sorsukról vitatkoznak, hogy érdemes-e élni, továbbélni az esetleges megvakulás után. Néha őszintén ragaszkodnak egymáshoz, aztán vadul meggyűlölik egymást. Néha nem tudnak meglenni társ nélkül, köti őket a sorsközösség tudata; máskor kibírhatatlannak érzik a másik társaságát, mert irigylik is egymást (betegségük esetleges szerencsés kimenetele miatt), másrészt mindegyikük a maga végzetét véli felismerni a másik tragédiájában. Amikor pedig végleg szétkerülnek egymástól . így végleg magukra maradnak egy-egy újabb operáció után, mindketten megpróbálnak végezni magukkal, mert nincs többet kivel megharcolniuk, mert az egyedüllét végleg becsapta mögöttük a sötétség kapuját. Mindezt pedig legfeljebb a kritika fogalmazza meg ilyen tételesen, rágja tehát a kiolvasható mondanivalót az olvasó szájába, mert Bálint Tibor ebben az esetben csak elhangzó dialógusokat és el nem hangzó belső monológokat sorjáz — de ezekben és ezek által sokkal, de sokkal többet érzékeltet velünk, mint más példálózó novelláinak az átlátszó moralizá-sával. Nem mondom tehát, hogy a „tündérien” vagy a „prófétálóan realista Bálint Tibor írásait szeretem jobban, mint a „példálózó" íróét; de biztos vagyok benne, hogy a példázatot, a morált nyersen, sőt igénytelenül tálaló írót semmiképpen sem állíthatom oda a Zokogó majom és a Zarándoklás a panaszfalhoz szerzője mellé. Aki azonban most is jelen van a Mese egyőrült kakaduról legmegmunkáltabb elbeszéléseiben. Ilyen például, az említett Szürke és zöld partok mellett az Esti szédülések című. Látomásosság ötvöződik benne feszesen realista novellaszerkezettel. Nincsenek ebben az írásban se felesleges kitérők, se gicsses megoldások. A mese éppen olyan megállíthatatlanul bontakozik ki e novellában, mint a végzet. Ahogyan divattá válik egy kisvárosban a ringlispílezés; státusszimbólummá a ringlispíl kibérelése egy egész estére; ahogyan aztán ráharap erre a szórakozásra egy násznép, és velük tart az „esti szédületben“ a ringlispíl kezelője is, mert megfeledkezik arról, hogy a motor tartályát esetleg feltöltötte a társa, szóval, amikor a jóból is megárt a sok, és a gyönyörű repülést abba kellene hagyni, mert a halál angyalai csattogtatják már körülöttük szárnyukat, akkor nincs ki megállítsa az üzemanyaggal feltörlött motort és — „Pitymallatkor egy asszony jött arra a nagy hasával. Korán kelt, hogy idejében bejusson az orvoshoz, s mikor egy ízben fölnézett, a szeméhez kapott: ilyen kísértésben még sosem volt része, hogy forgó körhintát lásson éjnek idején a pusztaság közepén, élettelen alakokkal, akik közül néhány fejjel lefelé csüng, mintha a lábától fölakasztották volna, a másik a nyakára tekeredett lánccal forog körbe, a harmadik derékig meztelen, a negyedik pedig, mintha ő csalta volna ide ezt a furcsa népséget, hogy boszszút álljon rajta, menyaszszonynak van öltözve. Uram, Istenem, irgalmazz!...“ Ez a novella arról beszél, hogy a telhetetlenségnek böjtje következik, hogy a paroxizmusig fokozódó életörömöt rettenetesen bünteti a sors, vagy arról is, egészen banálisan leegyszerűsítve a dolgot, hogy az élet mögött ott leselkedik a halál — de szerencsére, ez a mondanivaló a novella egyetlen részletében és egészében sem fullad moralizálásba. Csak novella, csak drámai helyzet és tragikus végzet, egyetlen cselekményelemből és életképből kibontakoztatva. Csak irodalom, de éppen ezért az élet — minden moralizálást elsöprő — végső igazságainak az érzékeltetése. Az Esti szédülések Bálint Tibora odakerül irodalmi emlékeim között a Zokogó majom és a Zarándoklás a panaszfalhoz szerzője mellé. A Pincék és padlások Bálint Tibora azonban nem állja a versenyt nagy sikerű alteregójával. MAROSI PÉTER 9 ILilit— II »OüSSaZSEESESRI (Néha megjelenik egy Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények nevű folyóirat, amint a hátulján olvasgató, évente kétszer, de 1982-ben egyetlen összevont lapszám látott napvilágot; főszerkesztője Gáli Ernő, a Korunk főszerkesztője, akadémiai levelező tag minőségében, elődje Nagy István író volt; nem helyes azonban, ha az olvasó most kajánul Mikszáthra gondol, mivel 15 irt volt valahol egy lapról, amely évente egyszer, egy példányban jelent meg. Szent Szubvencióosztás napján, bár inkább csak szakemberek körében ismert, de valódi folyóirat ez, amelyben mindig kerül olvasmány a nem-nagyon-szakember számára is. Én magam először a helynevekről szóló közleményeket olvasom végig belőle: a határnevek böngészése valósággal felüdíti az agyat, nemcsak nyelvtörténet, gazdaságtörténet, néprajz, történelem és még annyi minden húzódik meg a dűlő- és utcanevekben, hanem egy ilyen névjegyzék még költészetnek is van olyan tartalmas, mint azok a mai szabadversek, amelyeknek építkezési elve az "..,átadota kis szószedet és képi emlés" ... A rendszeresen ’ közlő helynévkutatók közül különösen Janitsek Jenő és Tibid Levente írásaival találkozói gyakrabban, e kettős számban is szerepelnek s mellettük Csomortáni Magdolna, H. Szabó Gyula és Salamon Ida, Gyürgyfalva, Csíkmindszent, az Arad melletti Szentpál és Szalacs hegynévanyagára. ... S ha most ebből a különösen szép anyagból kiragadok egy-két szót, s némi vitát csiholok körülöttük, az korántsem azt jelenti, hogy „csak ennyit látok meg az egészből”, ellenkezőleg, hogy kutatóink e pompás kivonulását munkával ünnepelem.) Egy régebben gyakran idézgetett közmondás szerint Az ökör ökör marad, ha Bécsbe hajtják is. Talán magyarázatra sem szorul, hogy ebben az összefüggésben Bécs városának a neve az előkelőséget, fontosságot jelképezi, és nem a „németséget“. Azért hangsúlyozom ezt, mert a Szalacs helynevei című közleményben többek közt ez olvasható: „17. Bécs, 1885" „az összeforgatott utczikból álló Bécsen“ (...) „A nevet a századeleji megyemonográfia írói g germán népeséinek betelepítésével hozzák kapcsolatba“, jegyzi meg állásfoglalás nélkül a közlemény szerzője, Gy. Szabó Gyula. Nemrégiben máshol is találkoztam hasonló feltevéssel, hogy valahol egy Bécs nevű településrész, azon a helyen, a valamikor létezett német lakosságra utalna. E századeleji vélekedés szerintem erősen vitatható. Mint közmondásunk is érzékelteti (s bőven lehetne még ilyen vonatkozású ny.'Le- és anekdota-fordulatokra hivatkozni) Bécs neve hajdanán az egyszerű emberben nem a „német város“ fogalmát idézte fel — hiszen német lakosságú várost ismert nagyszámmal közelebbről is — hanem a fényes, úri, cifra városét. Meggondolandó, hogy ezernyi esetben a német lakosságú településeket nem hívták Bécsnek, pedig ilyen alapon úgy kellett volna. Amennyiben Szalacs egyik fertályának a neve valóban Bécs városáról vette a mintát, az csakis gunyoros, tréfás értelemben történhetett. Ezt sugallja a településrész leírása is: „az összeforgatott utczákból álló“ ... Vagyis az a hely éppenséggel nem volt valami fényes és előkelő! Máskor is találkoztam már Bécs nevének ilyen ellentétes értelmű, csúfondáros használatával: Makó cigánynegyede is „Bécs“ és régente egy-egy urizáló lakosságú helységet is illettek ezzel a névvel: például, tudom, hogy valaha a Marosvásárhely környéki Póka községet becézték Kisbécsnek az ottani sok, szegény, de rátarti nemes miatt.Szóba jöhet azonban még az a helynév-típus is, amely a Becse, Becs összetételű nevekben van, mint Óbecse, Tiszabecs stb. Lehet, hogy éppen értből lett népetimológiás alapon Bécs?) Mint ahogy e „német“ jelentésűnek tartott Bécs adhatta a gyűjtőnek talán azt a népetimológiás színezetű sugallatot is, hogy Szalacs területén „a Burga-tető, Kis- Burga, és Nagy-Burga falurészek burga névelemének eredője talán a német Burg ( var) szó“. Ez megint kételyt támaszt bennünk, hiszen annyi helyen lehetett volna akkor a vár burga, de nem lett; miért éppen Szalacson esett volna ez meg? A Burg német szónak magyar helynévben való megjelenésére csak elenyésző számú példát tudnék felhozni; például az osztrák széleken Burgaubergből lett Burgóhegy, vagy itt nálunk, talán a Borg'i havasokat (?); biztosan viszont Alvinc mellett Burgberg-ből lett Borberek. (Románul Várpár, :sem tévesztendő össze a Radía-vidéki Borberek-kel, ami Valea Vinului.) A „várhegy” jelentésű Burgberg átváltozása Borberekké gyönyörűséges példája a népetimológia jelenségének! Mi más lehet azonban akkor a burga? Létezik még megfejtési lehetőség: a burga mint tájszó, többfelé előfordul. Van, ahol völgykatlant jelent, s még gyakoribb, ahol: disznócsordát. Ez utóbbinak ismert a burgánnyáj alakja is. (Lásd Új Magyar Tájszótár I.) Elképzelhető, hogy Szalacson is valamilyen törpalomot vagy disznólegelőt kell keresni a Burga név múltjában. (Hadd említsük meg a bürger tájszóról, hogy bár valóban úgy hat, mintha a bürger (polgár) és jampec (kiöltözött szépfiú) összeolvadásából keletkezett volna, mégsem kinyalt polgárt, hanem „kisebb sertést vagy juhot" jelent. Szerintem azonban nyelvi telitalálat volna a kikent-kifent, előkelősködő alakokra is ez a bürgec.Al ma már a népetimológiáknál tartunk, szóba kell hoznunk Tiloid Levente érdekes tanulmányát, a helynevek népetimológiás változásairól. Nemcsak roppant szemléletes példákat hoz fel az ilyen változásokra (mint: Bog havasa = Boga vasa, Sós halma =, Sós alma, Gyepjű — (azaz Gyepű-) hajlás, Gyapjú hajlás, hanem a változások módját, fajtáit rendszerezi is. (Egy érdekes példa: „Az eredeti név alakja nem (vagy csak kis mértékben) változik, de új közszói jelentést kapcsolnak hozzá. /I Baksa-fű, Bük-fű, Patak-fű, Szász-fű" „folyóvíz forrása, a forrás körüli terület“ „alakja nem változott ugyan“ (mert az adott nyelvjárásban az nem is hangzott Baksafőnek), de egykori jelentése kiveszett“, s a helybeliek jó rész° ma már „füves helynek" értelmezi. Továbbmenően elemzi aztán azokat a változásokat, ahol előbb a névnek valamelyik eleme, majd valamennyi megváltoztatja alakját, majd jelentésit is (mint a mi Borberekünk esetében stb.). Csak mellékesen jegyzem, meg, hogy Tibid ama állításával szemben, hogy „a régi irpád személynevünket csak a múlt zúzád második felében elevenítették fel“, felhozható az a tény, hogy Petőfi Sándor özvegyének, Szendrei Júliának második férje, Horvát Árpád 1828-ban született s kapta e nevet a nagy romantikus történésztől, apjától, Horvát Istvántól. Az viszont igaz, hogy az újrafelfedezett név tömeges elterjedésére a múlt század második felében került sor, e z a sok érdekes közlemény közül — mint amilyen például a P. Dombi Erzsébeté, a kék szónak állatszín-nevekben való előfordulásáról, kék tehenekről és kék lovakról — méltó a kiemelésre Kovácsné József Magda Ragadványnevek egy városi iskolában című írása. Nyelvileg feltétlenül frissítő, agyserkentő hatása van e több mint kétszáz csúfnévnek; annyi nyelvalkotó lelemény, fantázia, kedély van bennük, hogy az felülmúlja akár hat írónk visszaemlékezéseit is, e tekintetben, a proletár gyermekkorára. Nemcsak a jegyzék maga érdekes, hanem a hozzáfűzött elemzések is, hogyan lesz a két B-betűs névből Bébé, a Lőrincből Lőrinc, a Szászból Szászinger a Csomós Tiborból Csibor, a Juhosból Bárányka, Angyalosból Ördög Bandi, Bánótból Bandita, Benkőből Kinkő, vagy Málnásból — Szörp! Számomra már eme egyetlen anyag miatt is megérte a folyóirat a rendkívül borsos, ugyancsak összevont árát. SZŐCS ISTVÁN Pusztán figyelemkeltésül avagy Micsoda ország Bécs?