Utunk, 1986 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1986-01-03 / 1. szám
Ia n . • Öröm volt az életem Bár több méterrel a földfelszín alatt, nem bányamély-ben járok. A helyszín a szatmári Dacia vendéglő pincehelyisége. Sejtelmes félhomály. Van, aki úgy mondaná: hangulatvilágítás. Itt-ott a falon egy-egy fáklyát imitáló, tunyafényű villanyégő. Lustán, komótosan tekeredik köré s vonja ködbe az egész pincét a füst. A bejárattól nem messze, vérvörös körmü ujjai között hosszú cigarettával áll a nő. Földig érő fekete szoknyát visel, ajkai, akárha bő húsú meggybe harapott volna, a haja szénszínű, szeme egy szikrázó fagyú februári éjszaka csillagait idézi. Minden porcikája szenvedélyt sugall. Mikor meglát, meglepőindulattal ripakodik rám: — Nem jött amikorra megbeszéltük, nem ért rá, igaz? Ismerjük a mesét. Csak bolondítjuk az embert, igaz? Na, most meg én nem érek rá. Majd, egyszer, ki tudja mikor, most nem. Ma szabadnapos vagyok, csak az igazgató kedvéért jöttem el — vendégei vannak a górénak — őket vártam, nem magát. Nem tágítok, ma éjszaka mindent meg kell tudnom róla. Mindent? A lehető legtöbbet. Nem mozdulok, érvelek. És győzök. Egy szeparé rusztikusan ácsolt asztala mellé ülünk. — Kérdezzen — mondta, de úgy, hogy érzem, már nem feszíti az indulat. — Én legszívesebben csak hallgatnék. Mondja, ami eszébe jut, amit fontosnak tart. — Öten voltunk testvérek, én a legfiatalabb. Itt születtem Szatmáron, hogy merre, az lényegtelen. Apám príma hegedűs volt, lokálzenész. A vendégek haltak meg a muzsikájáért. Ő volt a legjobb prímás, csalták mindenfele, bejárta egész Romániát, aztán .... Én rá hasonlítok. Ha sejtené csak, mekkora hegedűs volt, élt a hangszer a kezében. Szóval, én rá hasonlítok. Már kölyökkoromban így futkározott a muzsika a véremben — mondja, s gyors villámokat cikáz pirosló ujjaival maga előtt. — A zeneiskolába írattak be — folytatja egy rövid hatásszünet után —, a konzervatóriumba. Ne gondolja, hogy ez sóder, így hívták akkor a zeneiskolát. ’37-ben, nyolcéves koromban már dr. L-né zongoraművésznőhöz jártam tanulni. Tudja, milyen voltam akkor? Mint egy’ csodálatos fülemile. Könnyen tanultam, így aztán tizenhárom éves koromban önállósítottam magam, hivatalos engedéllyel beálltam lokálzenésznek. Anyám volt a gardedám, ott ült mellettem a mulatozó társaságban egy fél éjszakán, egy éjszakán keresztül. Én meg a zongora előtt ültem, kicsike voltam, tip-top, szemrevaló gyerek és ráadásul nagyszerűen játszottam. Csak úgy dőlt a sok virág. Magamkorombeli kis világáruslányok hozták a hódolóim részéről, és azok a gyerekek haltak meg az irigységtől. Tizenhárom éves voltam, és aki szerette a finom Sí társaságot, s a jó muzsikát, az mind engem ünnepelt. •I, — Hej ha! — mondja kis szünet után, bosszúsan, s egy füstgomolyagba rejti az emlék szemébe tévedt igazgyöngyét. — Tulajdonképpen mit akar maga tőlem? Nem megmondtam, hogy szabadnapos vagyok? Menjen innen, nem látja, hogy nem érek rá? Felőlem különben akár maradhat is ... „Millió, millió millió rózsaszál, vérvörös takaró tavaszi út porán..." Ismeri, ugye, a legújabb slágert? Hát így dőlt az a sok virág... De hát „Hova lett a sok virág ... füfü ... füfü... füfüfü ... mondjátok, mért van így, mondjátok, mert van így ...“ — Aztán megjelent itt egy impresszárió, Herskovics Bandi pedig, ez az aranyszívű harmonikaművész, bemutatott neki. Megtetszett neki a játékom, s magával vitt. Bemuzsikáltam egész Csehszlovákiát, Pozsonytól Kassáig, és mindössze tizenhárom-tizennégy éves voltam. Muramista, micsoda élet, gyerekfejjel a mulatozók zajos forgatagában, és siker, siker mindenfelé ... Nagyon szerettek. Később játszottam sluszton, Ungváron és Munkácson is. Aztán, amikor hazakerültem a Miami nevű éjjeli bár alkalmazott. Ott volt csak igazán jó a gázsi. Tudja, hol volt az a bár? A mai Horea út 6. alatt, a színházzal átellenben. 1946 elején onnan mentem férjhez. De erről egy szót se, felejtsük el, az ilyen emlék semmire se való, arról viszont már beszélgethetünk, hogy van egy lányom. Biztosan ismeri, vagy Hallott róla: Valeria Pu?i. Na, beugrik a név? Nem? Hát maga hol él, ember? A híresneves Cromatic együttesben játszik, Bukarestben, ördögi nyolc ember, bejárták már a fél világot, nemrég jöttek Drezdából, most éppen Jordániában vannak. Vali-Pu?i, na, nem áll össze a kép? Rossz lehet magának, ha ilyen kéréset tud a zenéről .. . A Miamiból elhozott az első férjem, fel a mai Daciába. Tizenhárom évig játszottam ott egyhuzamban. Maga gyerek még azokhoz az időkhöz, nem tudja maga, hogy mulattak akkor! Kulturáltan, csendben, semmi höbörgés, duhajkodás. Csak ránéztünk a vendégekre, és tudtuk, mit kell játszani. És ez ma is így van. Csak körbejártatom a szemem, s azonnal tudom, kinek kell a románc s kinek a Dankó Pista muzsikája. A fürtöskéknek diszkózenét játszunk. Ismerni kell az embereket. Ahogy belép a vendég, ahogy elbaktat, vagy ahogy elsasszézik itt a zenekar előtt, ahogy helyet foglal és rendel, én abból már tudom, hogy kicsoda az illető, megismerem az ízlését. Na, de nagyon eltévedtem, akkor még nem volt második férjem. Egy szó, mint száz, szóval a Daciából „világgá“ mentem. Játszottam Szebenben, a konstancai kaszinóban, a nagyváradi zenekarral én nyitottam meg az IGO klubot. Közben, persze, mert azért nemcsak abból áll az élet, akadt épp egy kis szabadidőm, s elváltam, aztán 1960- ban újra házasságot kötöttem. Szemrevaló menyasszony voltam a Bandi oldalán. Még ma is naponta menyasszonyt csinál belőlem. Azt mondja: menj, asszony, a konyhába! Na, mit szól hozzá, ugye, nem rossz vicc. Nem rossz a humorom, igaz? És különben sem szeretjük a kantinkosztot, magam főzök. Szóval, 1963-ban már a híresnevezetes brassói Cerbul Carpatinban vertem a fekete-fehér billentyűket, Bandi meg mellettem dobolt, pisztonozott, énekelt. Ott játszani még ma is rangot jelent, hát meg akkor ... — ’67-ben aztán azt mondtuk, most már elég a vándoréletből, hazajövünk. '78-ig játszottunk a Mioritában, az volt akkor Szatmáron a legelegánsabb vendéglő... Itt félbeszakad a beszélgetésünk. Fontos vendég érkezik, s vendéglátóm a zongorához ül. Magamra maradok pohár borommal s egy emlékkönyvvel, amit a férj, Bandi helyez asztalomra. — Míg játszunk — mondja —, lapozza át. Az emlékkönyv fedelén ez áll: Duó Czakó. 1974-től errefele számtalan bejegyzés, megannyi méltató szó. Hangjukból a jókedv derűje árad, de ezen is átpiroslik az ötszinte elismerés. Színházi rendezők, színészek, neves könnyűzene-énekesek országos, sőt, világhírű művészek, külkereskedelmi delegációk tagjai, Szatmárnémeti NSZK-beli testvérvárosa, Wolfenbüttel polgárai, hazai és külföldi újságírók rögzítették e könyvecskébe pozitív benyomásaikat. Ha teljességre törekednék, felsorolhatnám itt az Északi Színház művészeinek csaknem teljes névsorát, de Rózsit, Rózsiékat méltatja Ştefan Bănică, Stela Popescu, Dan Spătaru. Horváth Béla színművész négysoros verset írt az emlékkönyvbe. „Nektek adom teljes szívem“ — mondja a vers utolsó előtti sorában. „Drágáim! Én, mint testvéretek, mit is írhatok? Állítólag értek valamicskét a zenéhez, lehet, hogy nem sokat, azt kell írnom mégis, hogy imádlak benneteket, csak nálatok és a ti társaságotokban érzem igazán jól magam. Nálatok jobban senki más nem tudna szórakoztatni.“ Aláírás: Ruha Pista. Valóban csodálatosan játszanak. Mindenki rájuk figyel, a teremben elül a zaj. Lihegve, fáradtan foglal helyet velem szemben. — Fogja meg itt —nyújtja felém a kezét. Alsókarja kőkemény. Kezelőjén felejtem pillantásom. — Igen — mondja —, ez ízületi gyulladás. Egy nagymamának már nem szégyen, miután csaknem egy fél évszázadon át egyebet sem tett, csak verte, verte a fekete-fehér billentyűket..., csak szórakoztatott. Öröm volt az életem, könnyed, vidám, mint egy fülbemászó melódia, és akkor örültem leginkább, ha jól szórakoztattam. — Kedvenc nótája, zeneszáma ...? — Számomra mindenik kedves, csak zene legyen. Szeretem én a Rózsi-dalokat is, csak az nem tetszik, ha, miközben játszom: „Rózsi, Rózsi mi bajod .. .“, ujjal mutogatnak rám. Apropó, erről jut eszembe, látta múlt őszön a koncertemet? A filharmóniában ... Na? Mit szól hozzá? Hát mondja meg már nekem, mikor volt ott legutóbb teltház? Rózsira, persze, begyűltek... és micsoda finom népek jöttek el. Siker volt az, uram, mit meséljek, ha ott volt, láthatta. A hangverseny végén tizenöt percig csak ráadást játszottam, miközben a közönség felállva végig tapsolt. Enescu, Gershwin ..., hallgatók, Dankó Pista ... A szünetnek vége, az egyik bokszban illusztris vendég ül, mennie kell. — Reménytelen próbálkozás a magáé — mondja búcsúzóul —, ez a csaknem ötven év muzsika aligha fér bele egy cikkbe, ennek regény kellene. PAIZS TIBOR ír Házas András: Női portré ANAVI ADAM FEHÉRIZZASÚ MAGÁNYBÓL szarvasokká válott ifjak hetven tisztaforrás tájról hetven színű furulyákon dobon cselesztán klánétán száguldanak a föld körül mélyhegedűk üveghangján mesék üveghegyén szállnak Ovele mind magasabbra mind fennebb az idő égben In memóriám 13. B. ahonnan a világoknak fényeskedő fehérizzású magányából dobverok sortűz-kattogásával el-elcsukló mélyhegedűk széjjelzúzott üveghangján sikong belénk sikong sikong és diszharmóniáival oldja életünk diszharmóniáit. MUNKANAPOK — 48. //...már kislány koromtól dolgoztam... — Ötven-ötvenkettőben épült fel a Drumul Nou szövetkezet székháza, azóta van szemfelszedés Kolozsváron. Jelenleg nyolc harisnyaszemfelszedő működik a városban, én vagyok köztük a legöregebb. Több mint huszonöt éve szedem egyfolytában, nap mint nap, a lefutott harisnyaszemeket. — Előzőleg nem dolgozott más munkakörben? — De igen, a szabóságon dolgoztam, kézieldolgozó voltam. Ugyancsak itt, a szövetkezetnél. — S miért lett szemfelszedő? — Tetszett nekem ez a munka. Abban a periódusban sok probléma jelentkezett az életemben. S ez a munka olyan jól le tudott kötni. Nagy türelem kellett hozzá, nagy figyelem. Akkor voltam válófélben az urammal. Megüresedett itt ez a poszt, s idejöttem. — Más jelentkező nem is lett volna? — Dehogyis nem, többen is be akartak kerülni a külsőbb kerületekből, ez mégiscsak központ, s itt nagyobb a klientúra. Versenyvizsgát tartottak, s én jöttem ki elsőnek. — Versenyvizsgát harisnyaszem felszedésből? — Igen-igen, s aztán meg kérdezgettek is. — Miért, van elméleti része még a szemfelszedésnek is? — Ha úgy vesszük, akkor van ... Mindenesetre azóta sem bántam meg, hogy ezt a szakmát választottam. Noha manapság már bizony nincsen annyi kuncsaft, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Aztán meg az a vacak cicanadrág is jól betette az ajtónkat, mert most már ezzel járnak még az utcán is, noha ez tulajdonképpen otthoni nadrág lenne. — Nehéz munkának számít-e a szemfelszedés? — Ahogy mondtam, nagy türelem és figyelem kell hozzá. Noha én már nagyon belejöttem. Mindenesetre a szemet azt bizony könnyen tönkreteszi. Most már még a hátam is fáj. Persze, mert nem jó a tartásom. Nem így kellett volna megszoknom. Van olyan kolléganőm, aki egyenes derékkal végzi a müzikét, én is próbáltam, de mind elfeledkezem róla, s leesik a fejem. Aztán így csinálom továbbra is, görnyedt háttal. — Van-e kialakult kuncsaftköre? — Természetesen, van olyan, aki tíz-tizenöt éve jár hozzám. Még Tordáról meg Gyulafehérvárról is hoznak rendszeresen harisnyákat. Én igyekszem is a lehető legkedvesebb és legszolgálatkészebb lenni a kuncsaftokkal. Csak így lehet őket megtartani. Na persze, az is megtörténik, hogy nem tudom kiszolgálni a kuncsaftokat. Én sem nyelhetek le mindent. Bejön a múltkor egy nő az utcáról, hogy leszaladt a szem a harisnyáján s szedjem fel. Mondom neki, hogy már elnézést, de én lábról nem dolgozom. Azt mondja, nem baj, lehúzza. Mondom, nem úgy értettem, hanem hogy csak tiszta harisnyát szedek. Anyámnak se szedem, csak tisztán. Van olyan kuncsaft, aki ezt nem érti meg. Vagy a másik, aki bejön, mondom hogy tizenegy lej a munkadíj, hogy-hogy tizenegy mondja, mikor ő már kiszámította, hogy csak hét lej kéne legyen. Asszonyom, itt a tarifatáblázat, nézze meg, számítsa utána! Feldühödött, kikapta a harisnyát a kezemből, s elment. Ilyenek. Nem tudom, mennyire ismeri a nőket... hogy milyen hisztisek... — Nem nagyon ismerem ... Nekem családom van ... — No, szóval vannak hisztisek is ... Az is nagyon fontos a kuncsaftkor megtartásánál, hogy az ember ne változtatgassa a munkahelyet, ám ugyanakkor az is, hogy a munkahelyet se költöztetgessék ide-oda. A nagy divatházban eddig a bejárati ajtó mellett működött a szemfelszedő. Aztán mióta az előcsarnok végébe dugták őket, panaszkodnak, hogy alig keresnek valamit. A kuncsaft belép, látja, hogy nincs ott, ahol eddig megszokta, s már ki is lépett. Megy máshova. — Miért kellett őket elköltöztetni? — Azt mondták, hogy hideg van az ajtó mellett, meg aztán valaki úgy találta, hogy egyáltalán nem szép dolog, ha egy divatház bejáratánál mindjárt egy nagy halom rossz selyemharisnya fogadja a klienseket__ — Megkérdezhetem, hogy mikor fiatal volt, mi szeretett volna lenni? — Ó, én szinte már kislány koromtól dolgoztam. Negyvenkilencben lettem az Ady Harisnyagyár dolgozója, nagyon szerettem ott, nagyon tetszett nekem az a munka. Volt egy nagy közgép, olyanszerű volt, mint egy nagy daráló, azt hajtogattam. Csipkeharisnyákat gyártottunk, olyasmit, mint amilyeneket most ismét hordanak, most megint ez a divat. Hajtottuk, mint egy darálót, s jött ki belőle a harisnya. Nagyon szerettem. Modell is voltam, sokszor rajtam próbálták ki a harisnyát, azt mondták, szép lábam van, álltam ott a pódiumon, s próbáltam a harisnyákat... — Azóta eltelt harmincöt év .. — — Igen. S huszonöt év óta a leszaladt szemeket szedem. — Milyen a magánélete, a hétköznapja? — Van egy hetvenhat éves édesanyám, vele élek. A fiamat már felneveltem, úgyhogy ketten vagyunk édesanyámmal. Együtt járunk színházba, nagyon szeretjük a színházat. És olvasni is nagyon szeretünk. Nagyon sok könyvet hordok haza édesanyámnak. Sajnos, nem tudok mindent megszerezni. Éppen most jelent meg egy nagyon szép könyv, 55 lej volt az ára, egy híres zeneszerző élete, na nézze, nem jut eszembe hirtelen a címe... egy híres zeneszerző élete ... na mindegy, nem tudtam megszerezni... — Nem is hallottam róla... — Nem is hallhatott, keveset kaptak belőle ... (Márton Vilma, a kolozsvár-napocai Higiéna szövetkezet szemfelszedőnője) KENÉZ FERENC ír GÁBOR FERENC REGÖSEIM Regölnek nekem éjszakánként álmatlan órák megélt éveket. Zúg a fejemben és a szívemben az emlék rengeteg. Bódorgok köztük frissen, lankatag. Búsulok és derülök egyaránt — és mérgelődöm: aludnom kellene, és szenderedem is, de újra visszaránt egy-egy emlék gally és szembe ver: „tudod, ez úgy volt, hogy .. és mellém hever a múlt és mesél, mesél s én jegyzem, és írom és írom ... De reggelenként a lapom mind fehér. A NAGY GÖNCÖL Esténként még ma is keresem, ha tiszta az őszi égbolt, a legkedvesebb csillagképem — de rég is volt! Be rég is volt! Arany tengerivel rakott szekéren ballagtunk át Pata cserén. Én, a legboldogabb ember úgy hevertem a tetején, mint mesében a királyfi, s számbavettem az égi nyájat: Esthajnalcsillag, Kaszáscsillag, a Kisgöncöl és a Nagygüncöl ... — Most visszaidézi apámat .— Ő térképezte volt nekem, csak úgy, a kettőnk örömére egy-egy tétlen vasárnap estén. Ha tudná, hogy megverselem — és János bácsi, az öreg gazdám, ki végig hallgatta az utat. De furcsa, édes istenem, hogy idézgetjük a múltat Patacsere után jött Hides utca, (ma Munka utca a neve,) aztán a hosszú Kölesér utca tele pallókkal, kottyanókkal — nyöszörgött a kocsi kereke a bokáig érő vastag porban vagy kerékkötő sárban olykor. (Ma ritka a város kerék, az utcákban azért nincs por.) és nincs tengelyt akasztó sár sem; se apám, se Felföldi János, (már a Göncölön kocsikáznak) urbánus lett az egész város. Bár a Kölesér utca 60 még a régi Házat őrzi, de, hogy ki lakja, már ne kérdezze senki tőlem, csak a név cseng meg ismerősen, a Göncöl fénylik a kék ég alján amíg a tengerit lerakjuk, s aztán a vacsora-illattal telt házban a kisebbik Felföldi lány, Bözsi a zengőn megveti az ágyam. Szentséges ég! Már ötven éve! S én azóta hány ágyban s hány fele haltam!