Vadász- és Versenylap 24. évfolyam, 1880

1880-04-22 / 17. szám

különösen a vadlúd, mely más években is óriási számban jelenik meg, sáskaként lepte el a Hortobágyot. Reánk nézve, bár béreljük, a Hortobágy bolt terület, minthogy foglal­kozásunk nem engedi, hogy napokig a város­tól távol legyünk, oda pedig a távolság miatt 4 napon alul alig érdemes kimenni, de ha oly társulat, mint a Sport-társulat is, ide jönne, itt ugyan kielégíthetné vadászkedvét. K­­ur Tiszafüreden lovas emberrel hajtatva, egy­maga 22 drb ludat lőtt egy ültő helyében ; két böszörményi paraszt puskás, mint maguk s a tanyabeliek is beszélték, 3 nap alatt 85 drbot lőttek. A Sport-társulatnak tehát főleg őszszel, de az ezernyi szalonkára tavaszszal is kitűnő vadásztér volna a Hortobágy; igaz ugyan, hogy a távolság elég nagy, de a vadászatok eredménye arányban állna a fáradsággal, s nem számítva a kacsát s túzokot, maga a vadlúd-vadászat, jól rendezve, az út terheit bőven kárpótolná. Nem kétlem, vadásztársulatunk ha fel­szólíttatnék, szívesen látná vendégesül a Sport­társulat tagjait, de ha azok nem a vendég jogát kívánnák igénybe venni, alig nevezésre érdemes összegen, társulatunk jogainak fenn­tartása mellett, bérleti jogot is szerezhetnének. Még a vadász­tanyát illetőleg sem volna fenn­akadás, mert ott van a vadásztér közepén a hortobágyi nagyvendéglő eléggé kényelmes vendégszobáival, s előleges értesítés esetén jó konyhájával is. Az árakra nézve ugyan előre kellene megegyezni, mert máskülönben lévén a bors kicsi , de erős. Magam is gyakoroltam a Hortobágyon néhányszor a vadlúd-vadászatot, többször lovas emberrel hajtatva, gödörből , de sokkal élvezetesebb volt rám nézve a kipányvázott luddal csalogatni azokat. Ama helyeken ugyan­is, hol a ludak különösen szerettek tartózkodni, lesgödröt ásattam s egy szelid, de a vadhoz lehetőleg hasonló színű ludat, lábára hurkolt zsineggel 8—10 méternyire, czövekhez kötöt­tem. Feltűnő a vadászat e­leménél, hogy a különben oly óvatos vadlúd minő vakbizalom­mal száll a pányvázott lud­hoz, s igy a leg­jobb lőtávolba. A szelid ludnál még használ­hatóbb a szárnyazott vadlúd ; első nap ugyan sokszor vergődik, de másnap, harmad nap ugyancsak gágog a kóválygó vadludakra s igy még messziről szálltukban is hínárba juttatja azokat. Talán felesleges is megjegyeznem, hogy nem a pecsényére áhítozva, ültében sohasem lőttem rájuk, hanem felállva a gö­dörbe, a rémültekben polyvaként szétröp­penők közül igyekeztem két ládamat ott tartóztatni. Megkíséreltem két puskával is a lövést, de felhagytam vele, mert az első lövé­seket rendesen elhirtelenkedtem. Úgy látom azonban, hogy kizökkentem a felvett kerékvágásból s vadászni kezdek, pedig hát az volt a czélom, hogy másoknak is tanuságut, jeremiadjaimat zengjem el. Azt tartja a közmondás, mint rajtam be is telje­sedett, hogy a baj ritkán jár egyedül, mert ama naptól kezdve, midőn páratlan jóságú vizslámat (ugyan melyikünké ne volna­ ilyen) egy barátom dicsősége tetőpontján, egy nyu­latálltában agyon­lőtte, pechemtől szabadulni nem tudok. Vizslára lévén ugyanis szükségem, minthogy se a bocsánat­kérés, se a sopán­kodás rajtam nem segíthetett, ugyancsak utána láttam, hogy ismét szerezzek egy vala­mirevalót. Egy félkoncz levélpapír felhasz­nálása után meg kell­ győződnöm, hogy a mi csimánk reményeim világát nem fakasztja, tehát neki­­­feküdtem a Weidmann hirde­tési rovatait tanulmányozni s végre megtalál­tam a mit kerestem az, „Ueber Land und Meer" hirdetései közt. Néhány sor írás, s kezemben volt egy „catalog" szebbnél szebb kutya, fotográfiákkal díszítve, s két árkus nyomtatvány Brasilia, Mexikó s Honkong elis­mert vadászainak bizonyítványaival melyek, mint csak utólag vettem észre, azt bizonyít­ják, hogy a kutyát megkapták, de ám nem azt, hogy hasznát is tudják venni. Hozattam tehát én is egyet, de oh Ci­sar, oh Minka, boldogított e kutyaezég egy oly vizslával, mely nem 92 frt hanem 92 krajczárt sem ért. Ugyanekkor közösbe hozattunk ugyan-e czég­től s később a Weidmann hirdetése után Nürnberg vidékéről 2—3 drb dacislit, a pa­piroson kitartóan hajtottak, felségesen bújták a rókalyukat, valóságban pedig a nyúlról dunstjuk nem volt, a rókalyukba, igaz, egy­szer bebujt az egyik, de csak azért, mert fázott, ki sem jött addig mig ott benne ki nem aludta magát. Ajánlom tehát reclámok után a külföldről való kutya-hozatalt mind­azoknak, kik a mi komondorainkat ezekkel keresztezve vadász-ebeket nevelni akarnak. Debreczen, 1880. ápril 6. B. VADÁSZ- ÉS VERSENY-LAP. Vadpusztitás északamerikában. A „Field"-nek ez évi egyik számában Mr. W. A. Baillie Grohman, egy szenvedélyes vadász hosszasan leír egy vadász-kirándulást, melyet Északamerikának nyugati oldalán fekvő Wyomingba legközelebb tett. Eme kirándulás múlt év októbr­ elejétől ugyanaz évi dec­ember középig tartott s eredménye 400 drb különféle fővad volt, u. m. vapiti, mulaszarvas, fehérfarkú szarvas, medve, anti­lop és úgynevezett „nagyszarvú szarvas" (bighorn). Ezeken kivül Mr. Grohman még két bivalyt, egy pumát, egy vadlovat, több farkast és vadmacskát, két hiúzt, kilencz hódot, negyvennél több skunkot s számtalan egyéb apróbb állatot lőtt. A kártékony állatokra és apróbb vadra vonatkozó közlemény nem keltett nagy fel­tűnést az angol sport­körökben , hanem igenis, a 400 drb szarvas­félének nem any­nyira elejtése, mint mészárlása. Mr. Grohman több oldalról hevesen meg lett támadva határt nem ismerő könnyelmű­ségéért, melylyel ily rémítő vadpusztítást en gros vitt végbe, s­­ különösen szemére lett vetve, hogy ily eredménydús vadászat alkal­mával miért nem kímélte legalább a sutákat, s hogy ily eljárás folytán az amerikai kor­mány eshetőleg kényszerítve látni fogja magát a vadászás korlátait szűkebbre kiszabni, a­mi bizonyára az Angliában oly annyira kedvelt sportkirándulásoknak véget­ vetne.­­ _ A „Field" egyik legújabb számában egy régi vidravadász emlékeiben megemlíti, hogy midőn 50 évvel ezelőtt Nord­umberlandban, Roshbury faluban lakott, neki és a falube­lieknek egy szedett-vedett ebekből álló vidra „mente"-jük volt, s ezek közt a legkiválóbb volt egy­­ szelidített vidra. Ez üldözte leg-­­­jobban vad fajbelieit. Canadában a mezei gazdák éji mulat­ságai közé tartozik a con-ra (a kenguru egy faja) való vadászat. Külön e czélra betanított kutyákkal elin­dulnak kisebb nagyobb csapatokban, s mint­hogy a coon leginkább oly fákon szeret tar­tózkodni, a­melyek a gabona­földekben álla­nak, ezekre irányul a vadászok és a kutyák figyelme. Miután a kutya jelzi, hogy a coon a fán van, a legügyesebb mászó felmászik s keresi az állatot. Ez az üldözés elől mene­külvén leugrik a földre, hol az őt leső kutyá­val megkezdődik a tusa. Ez képezi a cana­daiak sportját. A coon-vadászat ugyanis csak akkor mondható sikerük­nek — sport tekin­tetében — ha a kutya öli meg a coont. Csak ha a coon erősebb, akkor lépnek közbe az éji vadászok — furkós botjaikkal. A felmászás néha veszedelmes, mert megesik, hogy az üldözött coon fenn a fán nekiugrik üldözőjének. Bőre végett vadászszák ez állatot. Kis nél egyik lepeszertelmeseb­b­ ellensége. A nyul,­­fogoly és fürjnek minden szár­nyas és szőrmés dúvadnál legfélelmesebb ellen­sége a hörcsög, mely annyira elszaporodott és ismeretes állat, hogy alakját és becsnél­küli szőrméjét leirnom szükségtelen; eledelét azonban, mely elkerülhetlenül szükséges, lei­trom. A hörcsög (Cricetus frumentarius, gemei­ner flamstor) földalatti lyukakban tanyáz, hol télen gabonanemekkel táplálkozik, melyet már őszszel nagy mennyiségben hordott mag­tárába. De márcziusban, midőn a nyulak fiad­zanak, s áprilisban midőn a foglyok és für­jek költenek, eme hasznos vadakkal táplál­­kozik, de gyakran ki sem költhetik tojásaikat­­szőllőhegyekben, hol alkalmas búvhelyük van a költéshez, lehet látni tíz tizenkét darabból álló csapatokat, ama helyeken pedig, hol a vetésekre szorítkoznak költés végett, a fog­lyok ott hamar elpusztulnak) a vadászok e kedvencz szárnyasai, mert már elszedte előlük a hörcsög. A Vadászlap 14 ik számában a Szilágyságból W. aláírással írt közlemény író­jának teljesen igaza van, hogy a vizsla előtt öreg fürj rebben föl legtöbbnyire, de ezt a foglyoknál is lehet észlelni. Azokon a vidékeken, hol kevés a nyúl és fogoly, csekély számuk csakis az elszaporodott dúvad pusztításaiban keresendő, mert a szárnyas ragadozóktól meg­védi a vetés, valamint a rókától is, mert szi­matja nincs. A fiatal nyulat pedig a hörcsög fáradhatlanul üldözi, s ha elfáradt a süldő, a mi hamar be is következik, bárgyú önmeg­adással meglapul s várja a halált. Erre magam is tudok egy példát mondani, melynek szem­tanúja voltam. 1878. augusztus egy meleg nyári napján M. V. barátommal kisétáltunk a szántókat nézni, a várostól mintegy fél órányi távolságban fekvő pusztásokra, mely­nek lapályos oldala északnak fekszik és két oldalról erdővel van körülvéve. A pusztára ki­érve, a szántó béresekkel­ való beszélgetésünk­ből a körülbelől husz lépés távolságban fekvő, burgonya földben történt zörej és a burgonya leveleinek mozgása tett minket figyelmessé. A burgonya leveleinek mozgása majd közelebb, majd messzebb látszott, egyszerre csak előro­han egy süldő nyúl, utána a hörcsög, s már már elkapja, midőn a kis nyúl felénk tartva közénk fut, vagy más menedéket nem vélt sehol találni, vagy pedig nem látott minket, mert álltunk, mint egy darab fa, s alig hogy közel futott hozzánk, egyik béres egy jól czélzott hantdobással leterítette a természetre nézve is gyönge állatot, de nem döglött meg, csak elszédült, mert alig hogy kezeinkbe vet­tük, fölnyitotta kis szemeit s fürge és vidám lett ismét. Ha tehát a vadászok nem üldözik a dúvadat oly vidékeken, hol a fogolynak nincs eléggé jó búvhelye a költéshez, teljesen ki fogja pusztítani az egész fogolyállományt. Nálunk 1878 ik évben egy hat darabból álló csapat volt egy kakassal az egész határban, melyből bár'­ D­­ur lőtt egyet, más senki. Az öt darabból álló fogolycsapat a kakassal együtt még január végén is megvolt. Azóta pedig folytonosan irtjuk a hörcsögöt, mióta duvadnak ismertük meg. A hörcsög irtása nem is veszett kárba, mert 1879-ben már­szép eredménynyel vadászgattak az itteni vadászok mind nyúlra mind pedig fogolyra, s a határban négy, tiz-tizenkét darabból álló fogoly csapatot konstatáltunk. Erre akartam ezúttal különösen fogoly­tenyésztő vadásztársaimat figyelmeztetni. Veszprém, 1880. április 7. L. K. A Bükkben lefolyt vadászatokról hozott tudósításaink kiegészítéseül megemlítjük, hogy ama téli vadászaton, melyet a 22 foknyi hi­deg daczára is, Szeniczey Ödön orszgy. kép­viselő és vendégei sikerrel kitartottak: Rad­vánszky Károly, volt orszgy. képviselő és gömör-megyei földbirtokos is részt vett, é­s mint halljuk, utóbbi ez alkalommal egy erős vadkant is ejtett.

Next