Vadászat és Állatvilág, 1908 (8. évfolyam, 1-21. szám)
1908-01-01 / 1-2. szám
Csak még egyet . . . Azt mondják, hogy «borban az igazság» . . . Magam is azt tartom. Ha az ember kelleténél jobban fölönt a garatra, lehull az álarc, megszűnik a feszültség, a színészkedés és az ember olyan, amilyen valójában. Tesz és beszél szíve szerint, nem törődik se a jó ízléssel, se formákkal, se senkivel a világon : ilyenkor az ember igazán őszinte. Ilyenkor lehet az embereket igazán megismerni. Azt mondják továbbá, hogy a mámoros embereket — a magas tudomány, ezt az állapotot, rettenetes fontoskodással «alkoholmérgezés»-nek nevezi, — bizonyos kategóriákba lehet beosztani. Nos hát ezt a «tantételt» is aláírom. . . Vannak emberek, akik ilyenkor törnek-zúznak, ezek állítólag csendesebb óráikban papucshősök, vagy legalább is jelöltek. . . Vannak emberek, akik ilyenkor minden megmászhatóra fölmásznak, — ezek állítólag mind olyanok, akik annak idejében, a tornából föl voltak mentve. . . Legjobban a gázlámpákat szeretik s valósággal boldogok, ha egyet-egyet elolthatnak s aztán szerencsésen megugorhatnak. A harmadik kategóriába a síró és kaczagó emberek tartoznak. «Spitzes» állapotban sírnak, tök részeg állapotban kaczagnak, szóval utálatos kétszínű fráterek, akik sírnak, mikor kaczagniok kellene és kaczagnak mikor sírniok kellene. Utálatos társaság az ötödik kategória is. «Czibil»-ben gőgös fráterek, berúgva . . . «bruder»-t isznak még a pinczérrel is. Vannak mások, akik harmadik-negyedik pohárnál elkezdenek danolni s csendes énekszó mellett mulatnak, amíg a pénzmag és — esetleg — a «kimenő» tart. Ezt a fajtát szeretem a legjobban. Egészséges lelkű, jó fiú mind. Hadbíró bajtársam, egy egészen külön osztályt képvisel . . . Ő a mámor fokozatát «lóerők »-ben méri . . . Minél többet iszik, annál több »lóerő»-höz jut. . . A maximum »hetven lóerő». . . Ennél a grádusnál megáll, leveszi a gallérját s esküdözik minden jóra, hogy . . . most, . . . most tíz asszony szerelmével is megbirkóznak . . . Ennek a jó fiúnak az a sajátságos mániája, hogy a hetven lóerődnél semmit sem tűr a fején s csak akkor nyugodt, ha fejtakaróját — legyen az akármi — fölhajigálta egy háztetőre. Külön kategóriát képvisel lövészmester barátunk is. Aranyszívű ember ... Csupa áldozatkészség, csupa önfeláldozás... A vonatról lemaradt és elkésett férjet mindig ő kiséri haza, az asszonynyal is ő beszél, ő az a jólelkű bűnbak, aki barátaiért minden rosszat magára vállal... Ha sok bor van az asztalon, sebesen iszik, — elfogyván a bor — mások be ne rúgjanak, ha sok az ennivaló, sebesen eszik, hogy mások el ne rontsák a gyomrukat, szóval ahol csak alkalma van, ott «feláldozza» magát. Nemes jó tulajdonság... Ennek a jó fiúnak az a baja, hogy az «önfeláldozás» legalsó fokától kezdve (öt-hat liter rizlingi) mindenbe — a mi cseh — beleköt. Rendesen hadbírónkkal van tenger baja, — pedig — pedig, az ő bölcsőjét is, valahol Prága környékén ringatták ... Végül még egy kategóriája van a mámoros embereknek. Ezt a kategóriát szándékosan hagytam utoljára ... Ide a nőgyűlölők tartoznak ... Csudálatos, hogy ezek az emberek mámoros állapotban, éppen — a csókban — találják a legnagyobb gyönyört. . . Van egy jóbarátunk, aki valamikor szintén ebbe a kategóriába tartozott, még ő róla akarok néhány sort írni. Ez a vadásztársunk 38 éves korában még agglegény volt. Agglegény létére, elég megemészthető szokásai voltak, csak az az egy baja volt, hogy ama bizonyos foknál, — melynél az okos ember el szokta hajigálni poharát, — nekiment fűnek-fának és irgalmatlanul összecsókolt mindenkit, aki csak útjába került. Ha férfi, ha nő, ha kicsi, ha nagy, — az neki mindegy volt, így volt ez akkor is, mikor egy fárasztó vadászat után, kedves házigazdánk borát iddogáltuk... A házigazdától kezdve, le a szobalányig, mindenki megkapta a maga jussát... Csak éppen a házigazda eladó leánykája tudott egy darabig menekülni ... Utóbb ő sem kerülte el a sorsát... Nagy volt a felháborodás... Mi magunk is haragudtunk, de hiába, ami egyszer megtörtént, azt visszacsinálni nem lehet... Vége is volt a mulatságnak. Egy darabig erőltettük ugyan a dolgot... megpróbáltunk danolni is ..., de a feszültség csak nem akart szűnni... Pedig kár. Még akkor este kellett volna mindent rendbe tenni s akkor nem maradt volna tennivaló másnapra, így azonban... Magára hagyni egy síró leánykát ... egy felbőszült apát... bizony, bizony kész veszedelem. ... De tanúságot teszünk barátunk mellett, hogy hibáját ugyan alaposan jóvátette. Azért az eltévedt csókért megfizetett gavallérosan : a szabadságát adta érte... Állítólag szívesen adta, én azonban, ma is kételkedem benne. Annyi bizonyos, hogy ennivaló, aranyos kis asszonykához jutott s bizonyos az is, hogy az első emlékezetes és a többi megengedett csók nyomán fakadt két kis gyermek, édes kis jószágok ... Csak egy dolog ejt gondolkozóba ... Czimboránk ma is megissza a jó bort — de csókot, — nem ad többé senkinek!!... Várjon miért?... Tenger hasonló dolgot tudnék még mesélni, de miért folytatnám? Úgy is tudom, hogy ilyen és hasonló élmények, többé-kevésbbé minden vadász naplójában előfordulnak. (Vége köv.)