Válasz, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1935 / 7-8. szám - Zelk Zoltán: Versek
440 Alkonyat Mint gyermekkézzel rajzolt ábra, olyan az alkonyati táj, ahogy ráfonódik a fákra csipkézve, lassan a homály, mint ákom-bákom az irkában a házak úgy dülöngenek, úgy billen a madarak szárnya s a tintaszinü fellegek. És kéz a kézben, mint a rajzon a kedves, bámész figurák: megyünk a míg fölöttünk az alkony kibontja bámuló haját. Megyünk, de úgy csak, mint a szellő és közöttünk az emberek arc és hang nélkül, mint a lengő, a szélben lengő levelek. Egy kecske jön most velünk szembe, mögötte bottal kisleány: a földön járnak, vagy füzetbe? Hold ég a kislány varkocsán... Ott ring a Hold s felszáll az égre s a sötétedő színeken látom, ahogy felcsillan fénye s véle a félszeg szerelem. Mint tenger Mint tenger csapkod odakünn, széllel pöröl az éjszaka, a mélybe süllyedt fák tövén kúszik a sárgálló moha. S farkukkal verve a sötét hullámait, árnyékhalak verekszenek az elmerült, fuldokló ablakok alatt. Tenger kavarog odakünn — Csak itt bent él az éjszaka: megbonthatatlan sűrűjét őrzi a szoba négy fala. Zelk Zoltán