Válasz, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1935 / 11. szám - Illyés Gyula: A puszták népe
Illyés Gyula: A puszták népe A társalgásba hallgatónak engem is bevettek. Tekintetem, nyugtalan madárként rebbent hol az egyik, hol a másik öreg arcra, melyeket oly egyformára faragott a közös sors. Vártam, hogy összecsapjanak s mint a hit harcos angyalai megvívják helyettem a lélek küzdelmét. De nem volt bátorságom, hogy beleavatkozzam a beszédbe, hogy álláspontjuk világosabb védelmére tüzeljem őket. Zavartan éreztem, hogy van valami nagyobb dolog, ami a vallási különbség, a mennyországi pokol fölött is összefűzi őket. A búcsújárókról esett egyszer szó. „Asszonyoknak való az, nászuram,“ — legyintett anyám apja s nászúra, az áruló, helyeslően bólintott. Férfiak voltak. Mint általában az öregek, ők is rendesen a régmúltat elevenítgették. Ott ácsorogtam mellettük s úgy beittam szavaikat, hogy ezek a valóságnál mindig ragyogóbb és jellegzetesebb történetek jobban megragadtak bennem, mint gyermekkorom valóságos eseményei. Arról a rendkívüli esztendőről például, mikor a budapesti fiuméi vasút töltését a pusztákon át megépítették, annyi esetet, kalandot tudok, hogy sokáig azt hittem, mindaz az én időmben történt. Szüleim ifjúkorának esztendei, a kilencvenes évek homályban állnak előttem, de a kiegyezés előtti időkben elég jól tájékozódom; nem tévednék el a hatvanas évek Kaposvárában, ahova egyszer a gyánti nagyapa huszonnégy vágni való árüt terelt be s a hajtópénzen egy hétig mulatott az ukki kanászok társaságában... Ezért érzem néha háromszor is öregebbnek magam, mint amennyi valójában vagyok. Illyés Gyula 037