Valóság, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-08-01 / 8. szám - KARDOS GÁBOR: A szinglibetegségről
KARDOS GÁBOR A szinglibetegségről (Rövid anamnézis) A szingli szó angol megfelelője eredetileg hajadon, illetve nőtlen családi állapotot jelölt, de mára inkább sajátos családtalan állapotot jelent. Olyannyira, hogy egyre több házasságban élő párra jellemző, hogy tagjai gyakorlatilag szingliként élnek egymás mellett, vagy akár házasként is külön. A szinglilét pszichoszociális paradigmává, általános normává és globálisan mediatizált kényszerré vált a nyugati világban úgyszólván mindenki számára, ami legmarkánsabban a reklámokban látható. Mintha már az egyedül élés lenne „természetes” és a társas lét a kivétel. Mindez pszichoszociális dezintegrációra, a társadalom szétesésére és a közösségi lényként meghatározott ember végletes lelki meghasonlására utal. Ehhez képest különös, mennyire nem kezelik a kérdést súlyának megfelelő módon. Nyilván minden új betegség vagy szindróma leírása előtt gyakorlatilag ismeretlen maga a jelenség is, mint olyan. Illetve eleinte szokatlan, hogy betegségnek tekintsük. Különösen egy olyan korban, melyben a legdrámaibb evidenciákat kegyes hazugságokkal illik kiváltani, nehogy bármit néven nevezzünk — a politikailag korrekt pszeudologikus téveszmerendszer jegyében. Mintha minden valóság szorongató és kerülendő lenne, miközben egyfajta globális mediatizációs és virtualizálási kényszernek rendelnek alá mindent. Régebbi korokban az egyedül élőket a hagyományos felfogásban többnyire különös, félkegyelmű embereknek tartották (extrém esetben akár a „falu bolondjának”). A globális fogyasztói társadalomban azonban nem csupán elfogadottá vált a szinglilét, hanem egyenesen fogyasztói ideállá, egyfajta modern embereszménnyé tették. Ha azonban ennek alapja téveszme, illetve valamilyen hamis tudat, akkor a fals idealizálás nemhogy enyhítené a szinglik helyzetét, de bizonyos értelemben a hagyományos megkülönböztetésnél, sőt a nyílt stigmatizálásnál is kiúttalanabb és mélyebb magányra ítéli őket. Ugyan kivel és hogyan oszthatná meg egyedüllétében lappangó boldogtalanságának legbelső problémáit az, aki környezetében irigylésre méltó, sikeres embernek számít? A lelki betegségek jelentős részénél a páciens nem tartja magát betegnek, noha az orvos vagy terapeuta esetleg egyértelműen diagnosztizálhatja nála valamilyen betegség jellemző tüneteit. Éppen ez a szubjektív és objektív tünetek közti különbség: előbbit maga a beteg észleli, utóbbit szakember diagnosztizálhatja. A szinglik jelentős része sem tartja magát betegnek, illetve ezzel a denegációs típussal szöges ellentétben vannak, akik kifejezetten büszkén és normatív módon tartják magukat hiperegészségesnek. Mindkét szélsőség utalhat az eset súlyosságára. A többiek leginkább átmenetinek tekintik szingliségüket, és bevallottan mielőbb túl akarnak jutni ezen az állapoton. Nyilván köztük találjuk a „legnormálisabb” viselkedésformákat és a legkevesebb szinglibetegségre utaló tünetet. A szingliszindrómát más néven részben már leírta a szaktudomány. Ma már elég elfogadottan betegségnek, vagy legalább komoly viselkedészavarnak tekintik a magyarul munkoholizmusnak nevezhető norkoholizmus minősített eseteit. Márpedig aligha véletlen, hogy ezek a páciensek szinglik, illetve formálisan házasságban élve is szingliként menekülnek a munkába - többnyire épp otthonuk és házastársuk, illetve önmaguk elől. Elsősorban szenvedélybetegségről van tehát szó.1