Vásárhely és Vidéke, 1885. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1885-03-26 / 13. szám
Hódmező-Vásárhely, márczius 26. 13-ik szám. 1885. Harmadik évfolyam. di . Helyi érdekű társadalmi és szépirodalmi hetilap. Előfizetési dij: Egész évre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 1 frt. Egyes számára 8 kr. Hirdetések jutányosai közöltétnek. Megjelenik minden csütörtökön. Előfizetéseket és hirdetéseket elfogad a kiadóhivatal és Lévai F. nyomdatulajdonos. Szerkesztőség és adóhivatal: Főutczán. III. tized 874. sz. alatti gróf Károlyiházban. A vasuti ügy. Ily ügyünk is van még nekünk? fogja csodálkozva kérdezni a nyájas olvasó. Nem anachronismus e ma beszélni nálunk vasutügyről és nem a régelmult idők kegyeletes emlékei közé tartozik-e ez? Hiszen volt idő — ezt elismerjük s velünk együtt elismerik mások is — a midőn a vasúti ügyek napirenden voltak nálunk; a kedélyes diskursio, a bizottságok kiküldése, az enquetek tartása, az ide s oda utazások, a deputácziók s dikcziók iránti előszeretetünk s ebbeli gyengéink ez ügyben sem tagadták meg magukat. De a sok szónak mi az eredménye? A sok deputácziónak mi a foganatja? A sok utazási költségnek s a bizottsági tanácskozásoknak mi a sikere? Valóban a felelet szomorú, bár nem meglepő. Mert aki ismeri a mi jelenlegi viszonyainkat, melyek városi ügyekben uralkodnak, az tisztában van azzal, hogy nálunk évek óta egy jelentékenyebb ügy iránt volt meg a kellő, sőttalán ennél is nagyobb érdeklődés s lelkesültség, és ez a pusztai vadvíz ügy. Ami ennek körén kivnl esett, ha ezerszer fontosabb, ha jóval életbe vágóbb volt is ennél, — mint akár a lóvasút ügy, akár a szajolvásárhelyi vasút ügye, — az keresztül hajtatott ugyan a bizottsági munkálatok retortáin, de ily kérdések iránt sem a cselekvés erélye, sem az érdeklődés őszintesége nem mutatkozott soha. S ime, ma hol állunk a szajol-vásárhelyi vasúti vonal ügyével ? Ott, hogy ez a név még az élők sorából is kitöröltetett s ma már mindenki a tenyő-kunszentmártoni s a kunszentmárton-szentesi vonalról beszél. Ha kitartók s áldozatkészek vagyunk, nem igy kellene ma állanunk. Szentes példája erre a bizonyság. Vájjon Szentesnek nem kellett-e a legnagyobb akadályokkal megküzdenie, mig a siker révéhez jutott? Nem folytattak-e szomszédaink — mondhatni — permanens harczot, az ő vasutjukért, s nem feszítik-e meg minden erejüket, csak hogy kiépíthessék azt? Nem vállalnak-e magukra súlyos terheket, valóban nyomasztó anyagi áldozatokat, melyek bizony őket is megviselik? S nem voltunk-e az ő eljárásukban tanúi annak, hogy a kitartás, az erély s nem a szavakban, hanem a tettekben nyilvánuló buzga-lom a legyőzhetetleneknek hitt akadályokkal is képes megküzdeni? Szentesen a jelszó az volt: nekünk vasút, kell bármi módon s áron. Helyes érzékük elettől fogva a szajol-vásárhelyi vonal eszméjéhez terelte figyelmüket, rajtuk nem múlt, hogy ezen terv már rég meg nem valósult, hanem a végrehajtó bizottság élhetetlenségén és indolentiáján. A midőn észrevették, hogy igy nem boldogulnak s ha ügyüket arra a végrehajtó bizottságra bízzák, melyben mi is képviselve voltunk, az isten a megmondhatója, mikor lesz vasutjok, ők nem riadtak vissza attól sem, hogy szövetkezzenek az osztrák magyar államvasuttal s minden áron férbehrozzák a félegyház-szentesi, illetve csongrádi vonal kiépiését. Latba vetették minden befolyásukat, megszavazták a kívánt összegeket s nem riadtak vissza semmi akadálytól s nehézségtől. Igaz, ebből a tervből nem lett semmi. Mi azt hisszük, hogy ezen ma már a szentesiek is örülnek. De nagyon okos politika volt az tőlük, hogy az intéző köröknek szemeit kinyitották s megdöngették a kapukat oly erővel, hogy a kormánynak, mely a félegyházi vonalat nem engedélyezte, meg kellett ígérnie, miszerint a kunszentmártoni vonal mielőbbi létrejövetele iránt maga is közre fog működni. Nem azt jelentette s a szentesiek nem is úgy fogták fel ezen ígéretet, hogy most már ölbe tehetik kezeiket s várják a sült galambot, melyet a kormány röpít a szájukba. A tevékenységben sem lankadtak s az áldozatokban nem fukarkodtak. S ime ma már a a szentes-kunszentmártoni vasút ügye a végmegoldás stádiumában van. A magyar államvasutak igazgatósága folyó hó 12-ikére tűzte ki a tárgyalásokat a fenyő-kunszentmártoni vasút forgalomban tartására nézve. Ezen tárgyalás azonban f. hó 28-ára halasztatott, mivel Szentes város óhajtása szerint a kunszentmárton szentesi vonal forgalomban tartása is a magyar államvasutak által volna eszközlendő s igy azt óhajtja, hogy a Tényétől Szentesig terjedő vonal forgalomban tartása iránt együttesen köttessék meg a szerződés. A szentesiek ezen óhajtása úgy a tengőkunszentmártoni vasúttársulat, valamint a magyar államvasutak igazgatósága részéről figyelembe vétetett, és azért fogadták el mindkét részről a halasztást, hogy a szentesi érdekeltség az építési engedély s a 300 ezer forintos kölcsön felvételét jóváhagyó miniszteri engedélyével kezében a forgalomba vétel módozatait érvényesen megállapíthassa. Hogy ezen megállapodás létre fog jönni , az iránt semmi kétség. A magyar államvasutak igazgatósága eleitől fogva kellően felfogta s méltányolta azon messzeható érdeket, mely őt az uj vasúthoz köti és igy a forgalombavétel kérdésében sem fogja azon előzékenységet s jóakaratot megtagadni, melyet eddigelé tanúsított. Jogos tehát azon remény, melynek szentesi laptársunk ad kifejezést, hogy a jövő április hónapban az építés kiadása iránt már intézkedni lehet s a vasút építést május hóban meg lehet kezdeni és minthogy a szakértők véleménye szerint ezen vonal 4 — 5 hónap alatt kiépíthető, Szentesnek a jövő ősz végére vagy a tél kezdetén lesz már vasútja. A kérdés, mely most előttünk áll, az: várjon ezzel a városunkig való kiépítés el van-e teljesen odázva? Az erők megfeszítése után az elzsibbadás fog-e bekövetkezni ott a szomszédban is? Mert, azt nem hisszük, hogy a szentesiek ne volnának tisztában azzal, miként ez az ő vasutjuk értékben s forgalomra nézve súlyban csak akkor válik igazán fontossá, ha az városunkig mielőbb kiépíttetik. Épen úgy miként a mi irányadó köreinknek tudatával kellene bírnia annak, hogy azért, mert állomása vagyunk az államvasutak alföldi vonalának, a szentesi csatlakozás kérdése reánk egész gazdasági életünkre roppant borderével, bir, — meg vagyunk arról győződve, hogy viszont a szentesiekben sem gyengül ez a tudat és a továbbépítés tekintetében nem fogják elejteni az iniciativa s a cselekvés fonalát, melynek legombolyitásában eddigelé is ügyeseknek bizonyultak. Ne csodálkozzanak azon, hogy reájuk apellálunk. Mert meg kell vallanunk, hogy bizalmunk azokban, kik nálunk állottak ezen ügy élére, megrogyott és nem alap nélkül. Hiszen nem is oly rég, mily magasra csapkodtak a lelkesedés s a dicsekvés lángjai, mily lármát csaptak s mily tőkét csináltak abból, hogy a kormány nem engedélyezte a félegyházi vonalat! És mi lett az eredmény? Mi hasznunk mutatkozik ezen engedély megtagadásából ? A felelet — fájdalom — nagyon könnyen megadható. Azon egy remény biztat, bennünket, talán a jövendő pessimismusunkat nem fogja igazolni és végre mi is felemelkedünk a cselekvés magaslatára és elérjük azt a czélt, melyért annyi szép szó s annyi tenta folyt. És ezen senki sem fog inkább örülni, mint mi! Az országos kiállításról, az országos kiállítás területén szakadatlan munkálkodás folyik. Az építkezések már befejezvék, az állványburkok egymásután tünedeznek és leplezetlen szépségben áll immár készen a kiállítási telep száznál több épülete. A kiállítás főbejáratát két óriási zászlóárbocz jelzi, mindegyikök 45 méternyi magasságú, valóságos toronyfák, miket a görgényi havasok fenyveseiből szállítottak nagy fáradozással ide fel a fővárosba. E bejáraton át jut a látogató ama nagy térre, mely a kiállítás főépülete, a díszes és impozáns méretű iparcsarnok előtt, terül el ; e térnek közepén karcsú vas oszlopokon nyugvó sátor emelkedik a zenekar számára, mellette pedig széles márványmedenczéből egy szökőkút küldi fölfelé hatalmas vízsugarát. A teret köröskörül szebbnél-szebb épületek szegélyzik: két vendéglő széles terrasse-okkal, a keleti kávéház gyönyörű két mecset tornyával, a főváros pavillonja eredeti barokk izlésű tetőzetével, a szállodások renaissance-palotája, az igazgatóság csinos kupolájú csarnoka. De koronája az egész térnek és egyúttal a kiállítás összes telepének a hatalmas iparcsarnok, diadalívhez hasonló kapuzataival, impozáns idomaival és toronynyi magasságú fényes kupolájával. E tér körül csoportosul a kiállítás többi épülete, mindössze száznál több épület, a legkülönbözőbb stílusok változatos képét nyújtván. A kiállítandó tárgyak már e hó elseje óta szaporán érkeznek be. Magában az iparcsarnokban serényen folyik a berendezési munkálkodás; az állványokon kívül itt már befejezéséhez közel állnak az óriási orgona, a díszes szökőkút, a szobafülkék, amikben a magyar bútoripar fogja a maga termékeit közszemlére kitenni. A királyi pavilion, a magyar ipar e megkapó szépségű remekműve, szintén be lesz nemsokára fejezve. Ez az egész épület tetejétől a talpazatáig, a berendezést, festést stb. beleértve, maga is kiállítási tárgy. A leghíresebb magyar iparcégek ingyen készítik, mint egy fényes jeléül a honi iparosvilág hódolatának királya iránt.