Vasárnapi Hírek, 1991. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-09 / 23. szám
Június 4-én az Operaházban megesett, ami korábban sehol, 86. életévében jévó szerző művének volt az ősbemutatója (másnap a másik szereposztásé). Farkas Ferenc, Márai Sándorral történt többszöri levélváltás után 1982-ben, 78 évesen fejezte be az emigráns nagy magyar író „Egy úr Ve Marad egy emlék lencéből” című verses játékának hangszerelését — s lám, nemcsak a könyveknek, hanem a zenedrámáiknak (és a zeneszerzőknek) is van sorsuk: az agg komponista kilenc év után, említett korában hajolhatott meg a közönség előtt. Más jeles idős művészek sikerének is örülhettünk a bemutatókon. Párma grófja- Grófnéja-Casanova „Marad egy emlék” végkicsengésű története zenés-verse® közlésének rendezője Vámos László, pompás 18. századi jelmezeinek tervezője a hivatás doyenje. Márk Tivadar (a fiatalok: Kovács János és Török Géza karmester. Csikós Attila színpadtervező). A mű Farkas Ferenc biztonságosan használt sokféle hangvétele közül a verses dizamoletthez leginkább illőt és legkorszerűbbet reprezentálja. Nem könnyű anyagiát a zenekar és az énekesek nagyigényűen, szépen szólaltatják meg. Berczelly István, Kovács Annamária, Rozsos István, Mészöly Katalin, Takács Tamara, Ulbrich Andrea külön említése indokolt. Gárday Gáborról (Casanova) operettes pályafutásának kezdetén állapítottam meg, hogy jelentős operaénekessé válhat. Azzá vált. Nagy hangsúllyal emelem ki a Grófné lélektanilag ,.mázaisan” összetett szerepét másként másként formálóéneklő Zempléni Máriát és Dénes Zsuzsannát. Zempléni hangjának vivőereje, Dénes drámai színe, játékkészségük jelentős művészi érték. Rajk András (MTI-fotó: Földi Imre) Gárday Gábor és Mészöly Katalin az új opera főszerepeiben Nyári vigadó Pompás nyári programot kínál a hazai és a külföldi közönségének a Pesti Vigadó is. A júniust a komolyzene, a júliust inkább a könnyedebb műfajok fémjelzik, az augusztus pedig, bár az egész nyári idényt átszövi, teljes egészében a folklórmuzsikáé. Kedvcsinálónak csak néhány koncert a gazdag kínálatból. Június 12-én kezdődik a Ligeti András karnagy vezette Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának immár hagyományos, ötrészes nyáresti koncertsorozata, remek darabokkal (köztük egy magyar ősbemutatóval), szólistákkal és dirigensekkel. Gershwin- és Kálmán Imre-, no meg Beethoven- és Liszt-művek: ezek már a Magyar Szimfonikus Zenekar repertoárjából valók. Két Beethoven-koncert különösen ígéretes: a VIII. szimfóniát június 5-én, a IX.-et pedig 7- én Medveczky Ádám dirigálja. Jeles eseménynek ígérkezik a Budapesti Szimfonikusok június 26-ai Csajkovszkij-koncertje is, a b-moll zongoraversenynyel (szólista:Tandó Jenő) és az V. szimfóniával. A fajsúlyos könnyűzenét a Benkó Dixieland Band szolgáltatja egy könnyed sorozattal (két alkalommal a világhírű amerikai bendzsóssal, Buddy Wachterrel), de júliusban Szakcsi Lakatos Béla és vendégei is pódiumra lépnek, és e hónapban lesz egy nosztalgikus slágerest is Majláth Júlia szerzeményeiből. A nyári kínálatot színesítik a Magyar Állami Népi Együttes látványos gálaműsorai: a mai vigadóbeli nyitókoncertet is ez a gárda adja. (A júniusi, júliusi, augusztusi programok kivétel nélkül mind este nyolc órakor kezdődnek!) —lád— Zsöllye Az elmúlt héten több színházunkban évadzáró társulati ülést tartottak. Ezek általában nem voltak felhőtlenek. A Budapesti Kamaraszínházban például a színészeknek azt kellett tudomásul venniök, hogy jelentős leépítés, létszámcsökkentés lesz. A Nemzeti Színházban pedig súlyos anyagi helyzetbe kerültek; ha nem kapnak sürgős segítséget, a következő évad indítása is bizonytalanná válik. A múlt hét szomorú szenzációja még Markó Iván felmondása. Sokan úgy vélik: a helyzet végleges, Markó Iván és a Győri Balett útjai elválnak. A legtöbben azonban — akiket a magyar balettművészet helyezete nyugtalansággal tölt el — reménykednek, hogy a szakítás talán mégsem visszavonhatatlan. Ami pedig az idei szezon utolsó színházi bemutatóit illeti: Farkas Ferenc új operáját, amelyet Márai Sándor verses drámájának szövegére írt, az Operaház mutatta be. A Budapesti Kultúrpalotában a GNM, azaz a Goór Nagy Mária Színésztanoda fiatal színésznövendékeinek vizsgája okozott örömteli perceket. Zürichi felütés A Zürichi Opera Factory vendégszereplése a Várszínházban a Kortárs Zenei Fesztivál végén mind az eseményt, mind a teljesítményt tekintve alighanem modellértékű, s az egész rendezvény példamutató. Alapítója (Zürichen kívül Sydneyben és Londonban is) David Freeman, egyúttal rendező is, aki az ugyancsak alapító Brenton Langbein karmesterrel együtt ausztráliai származású. A többiek születtek, tanultak, működtek Ausztráliában, az USA-ban, Angliában, Ausztriában, Franciaországban, Németországban és Itáliában. Jelentékenyebb részük Svájchoz, Zürichhez kötődik, illetve ott más városokhoz, kantonokhoz is. A tizenötödik évébe lépő társulat — immáron nemzetközi hírnévvel és egy Drezdától Prágán, Budapesten, Belgrádon és Szófián keresztül ívelő turnéból részesülve — a zürichi származású és életének jelentékeny részét ott is töltő Rudolf Kelterborn Júlia című kamaraoperáját játszotta el, mintegy beteljesítette az együttes és a kísérleti operajátszás legfőbb célját: a réginek és az újnak a keverését, váratlan hatásokkal. A zene Stravinsky és Alban Berg nyomdokain halad, a dráma építkezése montázs, sőt kifejezetten kollázsszerű. Három Júlia-történet figurái, szituációi Shakespeare Rómeó és Júliájából, a svájci német (zürichi) Gottfried Keller A vidéki Rómeó és Júlia című elbeszéléséből, valamint egy mai palesztin Rómeó és izraeli Júlia történetéből keverednek össze. A szereplők: C. G. Downing, Klaus Lapins, D. Aldred, F. Raviola, J. P. Gerber és még többen mások erőteljes, kifejező játékkal, nagyon kulturált, jól képzett hanggal, a több hangszeren is játszó (tizenegy tagú zenekarról van szó) muzsikusok nagy stílusbiztonsággal vitték színre a sokmondanivalójú és öszszetevőjű modern zenedrámát. Ennek fényében becsülhetjük igazán sokra a fesztivál olyan rendezvényeit, produkcióit, mint a Mavra, a Nárcisz és Echo, a Nomád ének, az In Sol, a Stációk és a Kapolcsi opera. B. J. Koós János-kettős Kinn vagyunk a vízből címmel tegnap este gálaműsort közvetített a Vígszínházból a televízió. De a produkciónak más címet is adhattak volna: Benn vagyunk a zsákban — Kinn vagyunk a zsákból. Az előadás persze nem volt zsákbamacska jellegű. Azaz . . . Koós János például ezúttal olyasmire készült, amire eddigi pályafutása során egyszer sem vállalkozott. Hátára kellett vennie Kalmár Magdát, azaz Gildát a Rigolettóból, méghozzá zsákostul. A nagy kérdés az volt, hogy elbírja-e a terhét, de ami talán még ennél is boszorkányosabbnak tűnt, le tud-e menni vele a lépcsőn, és a zsák menet közben nem szakad-e ki? A produkció olyan izgalmat váltott ki, hogy a kulisszák mögött szereplésükre váró színészek is mohó kíváncsisággal figyelték Koós teljesítményét. Elérkezett a nagy pillanat. Kalmár Magda a sötétben belépett a zsákba, feje fölé húzta és lassan rádőlt Koós Jánosra, aki kissé előrehajolt, hogy így segítse a „zsákos utazást”. Aztán felcsendültek az ismert dallamok. Koós Rigolettó sárga-piros csíkos ruhában, a fején piros parókával, a hátán Rigolettó púpjával és a zsákba bujtatott Kalmár Magdával az emelvény tetejéről lassan, lépésről lépésre, lépcsőről lépcsőre lépve indult a színpad közepe felé. Húsz lépcsőfokon át cipelte a zsákba rejtőző énekesnőt, miközben Rigolettó fájdalmáról énekelt. Aztán egy villanás, a zsák leomlott, és kék-fehér ruhában, térdharisnyában, szőke varkocsokkal, nagy masnival a hajában ott állt — Kalmár Magda. Ilyen súlyosan kezdődött, majd vidáman ért véget a színészek opera-pop vetélkedője, amelynek érdekessége, hogy Koós János kettős szerepben volt jelen. Nemcsak előadta, de ő maga írta is a jelenetet. Az nem derült ki, hogy a kettő közül melyik volt számára nehezebb, de a televízió jóvoltából százezrek láthatták: mindkettő remekül sikerült. Békés Attila Tapsözőn a „Csehó”-nak Jelentős számú és mindvégig igen lelkes közönség jelenlétében péntek este a Belvárosi Kultúrpalota színpadán tartották évzáró vizsgaelőadásukat a Gór Nagy Mária (GNM) Színitanoda növendékei. Bő két órán keresztül 21 fiatal lány és fiú állt a publikum vizsgáló tekintetének kereszttüzében. A jelenlévők közül bizonyára nemcsak a krónikás játszott a gondolattal: 10-15 év múlva melyikükről mondhatjuk majd el, hogy sikerrel vették az akadályokat és — addigra — sikerült felküzdeni magukat színművészetünk élvonalába? A feladat, amely elé az eljövendő Rómeó és Júliákat állították összetettebb is, bonyolultabb is volt a hagyományos színészvizsgáknál. Paul Foster és John Braden westernmusicaljében kellett helytállniuk. A legtöbb, amit ezekről az ifjú színészjelöltekről elmondhatunk : csapatmunkát végeztek. Úgy tűnt, mintha már nagyon régóta dolgoztak volna együtt. Néhányan közülük, akiket a főszerepben láthattunk, igen jól mozognak, kitűnően énekelnek, táncolnak, s noha a prózai szövegmondással még nincs is minden teljesen rendben (itt-ott észrevehető a hadarás, némelykor a felületesség is felróható nekik), de hát lehet-e ezen csodálkozni? Azt viszont már most lehetetlen nem észrevenni, hogy valamennyien rátermettek és újabb erőpróba elé állíthatók. Talán nem egészen igazságos, ha a 21-ből csupán két nevet emelünk ki, de Xantus Barbaráról és Závodszky Noémiről máris elmondhatjuk, hogy meglepetést okoztak. (Nol) Beugrás... vagy beugratás? Ponchielli Gioconda című operáját két szereposztásban játssza az Erkel Színház. Az elsőben Misura Zsuzsa alakította a címszerepet. Ma este pedig a második szereposztás mutatkozik be. A címszerepet ezúttal Szendrényi Katalin énekli. Akik ott lesznek az előadáson és megveszik a Pesti Műsort, meglepve értesülhetnek a „beugrásról” — a címszerepet ugyanis Legalábbis a közönség tájékoztatása szerint — ismét Misura Zsuzsa énekli. Ha ennek ellenére a színpadon mégis Szendrényi Katalin jelenik meg és a nehéz drámai szólamot ő fogja tolmácsolni, ez minden bizonnyal Misura Zsuzsa hírnevét is tovább erősíti majd. És Szendrényi Katalin legfeljebb búsulhat, mert nem elég, hogy eredetileg ő lett volna az első szereposztás Giocondája (onnét titokzatos módon „kifúrták”), most még a bemutatkozását is elhallgatják. Akik az operai berkekben nem bennfentesek, joggal hihetik, hogy ezúttal is Misura Zsuzsát hallják, nem valószínű ugyanis, hogy az előadás kezdete előtt az Operaház részéről a „nyomdai” tévedésre bárki is felhívja majd a figyelmet. Noha a művészetben kötelező udvariasság ezt mindenképpen indokolttá tenné. (n) Picasso A Legújabbkori Történeti Múzeumban nyílt meg a Ludwig Múzeum bővített anyagának második, állandó kiállítása, a Budavári Palota A épületében. Irene és Peter Ludwig nagylelkű adománya révén az aacheni Ludwig Alapítvány már 1987-benbemutatkozott a Magyar Nemzeti Galériában, ennek termő folytatásaként jött létre 1989 tavaszán Budapesten a Ludwig Múzeum. Most ez a kortárs európai törekvéseket bemutató képzőművészeti anyag a Magyar Nemzeti Galéria magyar alkotásaival kiegészülve átköltözött az A épületbe, ahol 142 festő és szobrász 178 műve fogadja a közönséget — az új képi elgondolások világpanorámája. Jelentős gyűjtemény ez: a kölni múzeumhoz hasonlóan itt is főműveket üdvözölhetünk Picasso, Ollenburg, Raines, Tinguely, Rauschenberg munkásságából. A magyar alkotások nem puszta kiegészítések. Minőségük révén jelzik és társai az általunk, meghódított új avantgárd árnyalatokat, annak széles zónáját Kondor Béla, Korniss Dezső, Kokas Ignác, Deim Pál, Erdély Miklós, Fehér László, Hantai Simon, Lakner László, Haraszty István, Keserű Ilona, Mazzag István, Tóth Menyhért, ef Zámbó István, Samu Géza, Molnár Sándor, Török Richárd és mások közreműködésével. Pazar fölvonulás ez, meggyőző kezdeményezések tárháza. A műveket mérlegelve érzékeljük, nem maradtunk le Európától. A Ludwig Múzeum, most új, de nem végleges helyére került. Reméljük, sikerül még egy lépéssel előbbre jutni, s bekopogtatni a Sándor palotába. Van még egy feladatunk, az, hogy a magyar realista kortárs képzőművészet múzeumát is létrehozzuk ,a Budavári Palotában. Nem egyszerű ellenpontként, hanem a szépség egy másik tartományának feltárásaként. Losonci Miklós Tárlatunk Somogyi József : Bartók IV. A pajzsra emelt mester Mesés, kedélyes, bensőséges, ezerszínű színjáték, egy csodálatos forgószínpad forgatagába kerültünk az elmúlt hét végén Somogyi József társaságában. Három felvonásban, három színtéren, háromféle hangszerelésben, közjátékokkal gazdagon megtűzdelve zajlott a 75 éves mester köszöntése, születésnapja tiszteletére. Az volt ebben a három felvonásban a különösen megkapó, hogy nem a remekművek alkotóját, Dózsa, Szántó Kovács János, Bartók, Széchenyi, Rákóczi megformálóját, a budai mártíremlékmű alkotóját emelte fénybe ez a hangulatos tűzijáték, hanem a tanárt, a kollégát, a barátot, azt az embert, aki lélekközelbe tud kerülni mindazokkal, akik bárhol, bármikor vonzáskörébe kerülhettek. Kezdődött a színjáték az Epres-kertben, a szobrásztanszékek közelében. Békésen beszélgettünk a mesterrel Kő Pál társaságában, amikor egyszer csak zeneszó, trombitahang harsant, megjelent a tanítványok küldöttsége, hogy meginvitálja a mestert egy kerti ünnepélyre. Előállt egy fura szállítóeszköz, rajta egy jobb napokat látott rozoga fotellel, körülötte jelmezekbe öltözött lányok és fiúk, a tanítványok üde sereglése. Ebbe a székbe ültették a mestert, a lányok köréje telepedtek, s elindultak a már berendezett játéktér felé, ahol terített asztal, székelykáposzta, friss kenyér, borok várták, de mindenekfelett a tanítványok szeretetteljes zsibongása, amelyből áradt a fiatalság tisztelete és ragaszkodása, kedélye, humora, kedvessége. Ezt követte a tanári kar köszöntője, a főiskola épületében, este pedig Feledy Balázs baráti hívására a Fészek Klub Gobelin-termében gyűltek össze mindazok, akiknek élete, sorsa a barátság hullámain összesodródott Somogyi Józseffel. Somogyi láthatóan meglepődött, mert képviselve volt itt az egész ország, az útba indító város, Pápa, s a diáktársak küldöttei Kövy Zsolt vezetésével, művészkollégák serege, a társművészetek képviselői. Az ünnepelt kedves öniróniával oldotta fel a köszöntő szavakra adott válaszában az elfogadott hangulatot, mondván: nem szeretem a biológiai indíttatású kitüntetéseket, egyebeket sem, de azt, hogy itt vagytok, köszönöm, hogy enynyifelől érkeztetek, az meghal, még az a játékos köszöntő is szívet melengető volt, amikor tanítványaim az Epres-kertben felültettek arra a rozoga alkotmányra. A francia forradalomról készült ábrázolásokon láthatjuk, így vitték kivégzésre az ujjongó tömegtől kísérve az elítélteket. Mindez igazán feledhetetlen öröm és ajándék marad számomra ... Kifelé jövet arra gondolhattunk, hogy aki annyi embert ajándékozott meg műveivel és személyisége sugárzásával, talán ezeken a játékos, bensőséges találkozókon kapott valami érvényes visszaigazolást... Illés Jenő * Úszó szobrok! Kétnevű művész. A világnak Marta Pan, nekünk Pán Márta, hiszen 1923-ban Budapesten született. 1947-ben telepedett le Párizsban, ahol Fernand Léger, Brancusi társaságában kereste eszményeit. Szenvedélye az új távlat — a téralkotó szobor, a plasztikába sűrített és térré varázsolt gondolat. A lét gazdagítása humánummal. Budapesten, a Városligeti-tavon látható „Úsző szobrai” a valóság költői többletei. Művei Franciaországban, Svájcban, Japánban, az USA- ban múzeumokban és köztereken láthatók, de a Szépművészeti Múzeumban és a pécsi Janus Pannonius Múzeumban is megtalálhatók. Külön öröm számunkra, hogy emlékművet adományoz hazánknak. Nem vagyunk telhetetlenek, mégis fölvetem , hogy a Párizsban, Svájcban, Japánban, az USA- ban, Belgiumban ringó úszó szobraihoz hasonlóan e poliészter plasztikák a Városligeti-tavon maradhassanak, így köthetnék össze Budapestet a nagyvilággal szobrai. — 1 — 1991. JÚNIUS 9., VASÁRNAP