Vasárnapi Ujság – 1855
1855-04-15 / 15. szám - Georgia utolsó királynője. Szathmáry K. 113. oldal / Elbeszélések és életképek
114 oroszlány ez, melly barlangja előtt kölykeit őrzi, s reszkessen a ki feléje közeleg. Nevetséges! — szólt közbe Lazarev ezredes — két kaczér nöcskét kisértem szemeimmel, s e badar beszédnek közbe nem vághatok. Igen, megvallom, én nevetségesnek találom, hogy SzoltinerF barátunk az asszonyokat annyira félelmeseknek találja; még nem is ismertem nőt, kinek tekintete megzavarjon, s ki az enyém előtt ne zavarodjék . . . Illy kudarczot vallani, egy exkirálynő előtt, kinek e percztől udvari őrségét is katonáink teszik! Pfus 1 ... Én próbát teszek . . . Vigyázz — kiáltá a távozó után SzoltinerF — a nő erős citadell, mellynek te csak egy és legkevésbé védett erődjét ismered! ... E közben a termekben folyt a mulatság. — A szép georgiai szüzek vidáman lejtettek, a feszes katonák karjain, egy egy oleánderek által fedett zugban szerelmi sóhajok hangzottak el; itt-ott hosszú asztaloknál bor és koczkajáték folyt, más teremben az exkirályt esetlen adomákkal mulattaták tanácsnokai; de a kép árnyoldala is meg volt : a szomorú, inkább kétségbeesett és hona gyalázatát mélyen érző királynő; a hazájuk temetésére megjelenni erőszakolt georgiai ifjak néma csoportjai, s egy egy setét arczú főnemes, ki mérgében kardja maroklatát szoritotta és fogait csikorgatá. Lazaren csakugyan átfurakodott a tömegen, s azon elbizakodott arczátlansággal, mellyet szemtelen embereknek tiszta tudat ád, hogy tettök nem kerülend számadás elé, a királynőt minden bevezetés nélkül megszóktá : — Ugyan királyné miért e gyászruha és kebleden az özvegyi fátyol? . . Valóban szeretném, ha előttem térdelve láthatnálak, akkor talán bepillanthatnék ama szentek szentjébe, mellyet most ez irigy bársony kebleden elfedez. — Szemtelen ! — kiáltá ültéből felkelve a királynő — ez csak akkor lehetne, midőn te haldokolva feküdnél térdeim előtt. Nem messze a királynő trónszékétől összefont karokkal állt egy festői öltönyü fiatal georgiai nemes, ki az orosz tisztek dulakodását már rég figyelemmel kisérte s alig tarthatá magát a kitöréstől. Most azonban előre lépett s azon perczben midőn a királynő szavaira dühössé vált Lazarew kardjához kapott,a vad harczos Georgia fiatal herczegétől Eristantól érzé megüttetni vállait. — Csendesen — szólt amaz komolyan — a többit együtt is elintézhetjük. — Nevedet ? — kiáltá a királynő — lázadt indulattal. — Lazarew — szólt daczczal az ezredes. — Lazarew ezredes — mondá a királynő — párbajra mint nőnem, — mint királynő még kevésbbé hivhatlak, de kérd az Istent, hogy valaha szemeim elé ne kerülj ! Lazarew s a fiatal herczeg eltűntek, de a királynő távozni készült s e botrány miatt a teremben észrevehető zavar lőn. Az orosz főparancsnok egy távoli teremből sietett előre s a mint a zavar okát megtudta, tiszteletteljes hangon igyekezett a királynőt maradásra birni. — Uram — szólt nemesen az — nem annyit mint meghódolt királynőnek kellene, de rabnőnél is többet tevék. Mentsen ki uraságod — én távozom. S valóban oda is hagyá megaláztatása helyét. Az orosz parancsnok hajadon fővel kiséré ki a legalsó lépcsőfokig; aztán visszatért; ő nemcsak katona, de egyszersmind diplomata is vala, ki Lazarew tette feletti roszalását nyiltan kijelentés az ezredest megdorgálni elhatározá. A párbaj megtörtént. Lazarew könnyű sebet kapott, de felkötött kézzel is részt vett a mulatságban, kitéve pajtásai boszantásainak, kik a szép királynő boszujával fenyegeték. Az estély reggelig tartott. Egy ország torának csak hoszszabbnak is kell lennie, mint minő az egyes emberé. II. XIII. György gyarló ember volt, kit pár kegyencze orránál fogva hordozott s kit gyenge pillanataiban oda lehetett hajtani, hova a fölötte uralgó hatalom akarta. De ember és férj volt, ki vesztegetések által megközelíthetlen nejéhez mégis, mint gyermek ragaszkodott, s ki tudja, nem fogja-e e kevély, férfi természetü és hónát imádó nő a gyönge pillanatokat szintén felhasználva, az ő fegyvereit örökké tenni arra, hogy férjével a kikényszeritett lemondást visszavonassa s népének kihirdettesse, hogy : „ime én, ki eddig az voltam, újra király akarok lenni ! s országomat a moszkónak el nem adom." S ha ez nem történik is, de XIII-ik György csakugyan élő valóság, ki Tifliszben királyi palotát tart, magát királynak nevezi s gyermekeit ugy hivják, hogy „korona herczegek." Szerencsére az élet gyakran ürített élvpoharai a derék király erejét igen is kimeriték s minden lehetőség oda mutat, hogy nem fog sokáig élni. Ez időközi vigalom, hadi mutatványok és lakomák törték be. Perezre sem szabad Georgia királyának unatkoznia ! Ha a bacchanaliák nem tetszettek, ott voltak Mars hadisten mutatványai. Kedvéért az egész vidékről csapatösszevonások történtek s Tiflisz előtt egész ütközetek folytak le, víg zene, dörgő ágyuk és ropogó fegyverek zajában, csakhogy a királyt mulathassák.. A jó emberek! A királynő mindezekben nem vett részt; visszavonulva élt palotájában, gyermekeivel és gyermekeinek. Jól tudta, hogy azért még álmai után is hallgatóznak; még saját gyermekeinek gondviselője s dajkája is meg van vesztegetve. Félnie kellett, hogy elcsábitsák saját fejét, hogy az szive akaratát ne kövesse. Egy napon herczeg Eristawot hivatá, ugyan azt, ki érte Lazarewwel párbajt vivott, hogy e tettét személyesen megköszönje. A fiatal herczeg megjelent; óvakodva tekintett körül a szobában s midőn meggyőződött, hogy csak ketten vannak a teremben, királynője lábaihoz borult. A hazafi fájdalmak elönték szivét és elrabolták a hangot ajkairól. — Eristan! — mondá a királynő, asztaláról egy gyémánt mellttt fölemelvén — tetted nem érdemel köszönetet, tudom nem is vártad azt; az utolsó georgiai férfi megteszi azt az utolsó georgiai nőért; miként ne tenné meg az első, az elsőért ? Eristan a királynő öltözetének szegélyét vonta ajkaihoz, olly szép és olly boldogitó volt a királynő mondása, melly a fölülmulhatlan szépségű ajkakon pergett alá . . . Vele összehasonlittatni, egy sorba emeltetni! . . — Parancsolj, királynő , véremmel, életemmel! — mondá reszketeg hangon a nemes s viharosan emelkedő férfias keble mutatá, hogy mit mondott nem a phrasis kedvéért vala mondva. — Eristan! — folytatá a királyi hölgy — vedd azon est emlékeül e gyémánt tűt. A tű jelentse a sebet, mellyet kaptam, a kő a kebel állapotát, melylyel azt viselem. — Mit tehetünk érted oh királyném? — kérdé a nemes, résztvevő arczczal s az elfojtott indulatok miatt csaknem fuldokolva. — Eristan! — mondá a nő s szemeiből forró könyük peregtek alá. Eristan kezdé újra csodásan megváltoztatott hangon, miközben idegenül nézett körül a teremben — tekints szemeimbe ; vésd emlékedbe mit látsz és hallasz s beszéld el azt Georgia népeinek ! — Én boldog vagyok ! . . Egy pillanatra meg kellett a szilárd hangot szakitnia, hogy forró könyeit, mellyek szép arczain árként omlottak alá kendőjével felfoghassa. — Igen — folytatá magát összeszedve — én boldog vagyok. A nagy czár bőkezűen látta el konyhámat, háztartásomat ; férjem vigalmak — és én gyermekeim között élek, kikről a nagy czár szintén gondoskodni fog. Igen — mondá keserű pathoszszal a királynő — meg van igérve, hogy az udvari nemes apródok közé fognak fölvétetni! . . . Azért — szólt tovább fölemelt kézzel — a nemzet csendesedjék le és legyen meggyőződve, hogy e sziv, ő felsége a czár irányában csupán csak hálával doboghat! A királynő felemelt kezei, mintegy véletlenül asztalán lévő tőrére hullottak, mellyel felragadva rövid köszöntés után indulatosan távozott belső szobái felé. Kristán megkövülve állt ott. Talány volt e nő, ki a kulcsot önmaga nyújtá kezébe, de e kulcs olly titkokat rejthetett, mellyeknek megfejtése a megfejtő életébe kerül.