Vasárnapi Ujság – 1855
1855-07-29 / 30. szám - Valahány ház annyi szokás. Jókai Mór 233. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg. — Előfizetési dij julius — decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton a „Politikai újdonságokkal" együtt csupán csak 3 ft pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasítandó. Valahány ház, annyi szokás. Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. (Vége.) „Az Úr és az ő angyalai vigyáznak az igazra, hogy lábait meg ne üsse "A magas emelet ablakából alárohanó leány olly szerencsésen jutott a földre, hogy legkisebb baja sem történt. Az udvaron még akkor is ott vigadtak a násznépek, apák, anyák, testvérei a szerencsétlen menyasszonyoknak, azok elborzadva látták, mint hullott egyszerre közéjök a szép Malika, épen a borozó asztal közepére, hogy minden pohár felugrott ijedtében. A leány, alig hogy meglátta apját, odarohant hozzá sikoltva : — Apám fussunk innen. Gyilkolnak, ölnek a kastélyban. Mindnyájan itt fogunk veszni. A félittas parasztok ijedten ugrottak fel e szavakra az asztalok mellől, s bomlottan futott ki minden ember a kastély udvarából, a faluig meg sem álltak. Odafenn pedig a kastély ura boszonkodva látta az ablakból, mint menekül meg, csodálatos uton, kezei közt tartott martaléka. — Péter! kiásta a földön fekvő hajdúhoz, ki fejét karjára hajtva horkolt a földön. Kelj fel! Az ember kötelességének tartá felkelni és nem aludni többé. — Miért tántorogsz? — Uram parancsára részeg vagyok. V. — Légy józan, és állj egyenesen. Az ember egyenesen állt és nem részeg többé. — Menyasszonyod az ablakon kiugrott, s apjával és násznépével elmerészelt menni udvaromról. Eredj utána rögtön; te férje vagy, parancsolója; vezesd őt vissza. Meglásd, hogy engedelmes nőre találj ; mert a millyen jó volt eddig nálam laknod, ollyan jó lesz laknod az ólombányában, ha nélküle térsz vissza. A hajdú megcsókolta ura kezét s eltávozott. A falu végén utolérte a futó násznépet. Megállitá őket ismerős orditásával. Kezében volt az a szijkorbács, a mit ollyan jól ismernek már az engedetlenkedök. — Hol van feleségem? kiált a parancsoló hangon, széttekintve a csoport között. Malika félve húzódott apja háta mögé és nem mert felelni. A durva férfi észrevette őt s odament és megragadta kezét. — Jösz velem vissza a kastélyba! Az öregek közbeveték magokat, hogy ne bánjék olly durván ifjú arájával házassága első napján. — Hát ti engedetlenségre akarjátok tanítani az asszonyokat? hogy pártját fogjátok egy szökevény némbernek, a ki az urát elhagyta? Nem ura és parancsolója vagyok-e én az én feleségemnek , a mint ti azok vagytok a tieiteknek, s nem ott van-e az asszony helye, ahol férje van? Uj világ lesz-e ezentúl, hogy az asszony lesz az ur a háznál, s a férj engedelmeskedik neki ? Ezek az okok hatni kezdettek az öregekre. Elálltak Malika védelmétől, s biztatni kezdték, hogy bizony a nő engedelmeskedni tartozik férjének s ahol a férj jelen van, ott a nőnek nem szabad félni semmitől. Hanem a leány leveté magát a földre s átölelve vőlegénye lábait ugy könyörgött neki szívszaggató hangon, hogy ne vigye őt vissza amaz irtózatos helyre. Inkább taszítsa ki a hideg éjszakába, inkább küldje el mezítláb a farkasok berkébe, inkább verje agyon, csak ne vigye vissza ama kastélyba. A vőlegény dühösen ránta fel a rimánkodó leányt lábaitól, irgalom nélkül kiáltva rá : — Jösz velem, ahova én megyek! — Oda ugyan nem! kiáltá akkor a háta mögött egy éles, csattanó hang, s a nagy erős férfi azon pillanatban halálnak halálával rogyott össze, olly rögtön, olly szótalanul, hogy még a a végső hörgését sem hallá senki. Felette pedig ott állt Kozima, fehér alsó ruhájában, mezítláb, szétszórt hajjal, kezében egy kés, vérbe mártva. — Te elmentél a pokolra! szólt az egy döféssel legyilkolt hajdú fejére téve lábát s azzal villogó szemekkel fordult a bámuló néptömeghez. — Hát ti nyomorultak, mit bámultok reám ? Nem tudjátok-e, hogy mi történik a kastélyban? Nem pirultok-e a gyalázat miatt, ami fejetekre száll le? Nem emlékeztek-e az ütlegekre, fogságra, sanyargattatásra, amit annyiszor szenvedtetek igaztalanul, s nincsen-e késetek, fejszétek, fogatok, hogy azt megtoroljátok? Ha kutyák vagytok , hűséges kutyái a ti uraitoknak, nincs-e egy köztetek, a ki megdühödjön, s megmarjon mindnyájatokat, hogy veszetten forduljatok ellenök? Valóban ez az egy veszett fenevad ö maga volt. Ádáz szavai a víziszony titkos mérgeként hatották át a csendes emberek idegeit, hogy elkezdtek szemeik vérben forogni, kezeik késeiket keresni, és ajkaik szitokkal telni meg. — Mire vártok még ? Ez a vér többet kér. Vagy a mienket, vagy a többiekét. Rohanjatok haza! Ragadjatok kaszát, ásót, vasvillákat, reggelre hire-hamva sem lesz gyilkosaitoknak. — Tűzbe, vérbe temessétek valamennyit. A végszavakat általános részordítás fojtotta el. A felbőszült tömeg kiáltozva rohant fegyvereiért, s félóra múlva egy egész zendülő tábor hullámzott a kastély felé, elöl a két leány ment. Kozima és Malika, a zendülés véres fáklyáival, véres ké-