Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-28 / 43. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 341. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg. — Előfizetési dij julius—decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton a „Politikai újdonságokkal" együtt csupán csak 3 ft pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasitandó. Pályadíjt nyert iníi P. SZATHMÁRY KÁROLYTÓL. Versényi Miklós, ki még csak a város és ismerői sajnálata mellett lett beteg; mondhatni az ország örömére gyógyult föl, melly benne már ekkor és családjához méltó utódot látott fölsarjadzani. A mint a szülői házat elhagyható, útját először is a Cserényi-lak felé vette. Az együttérzés, a rokonszenv deleje Ilonkát az ablakban tárták, s midőn Miklós fölpillantott, két örömkönyvs kék szem és egy hófehér kéz intett le reá. E nap óta nem kocsizhattak ugy ki Cserényiék, hogy Versényi tajtékzó fekete méne a kocsi mellett ne vágtasson, s midőn az arab mén merész szökéseit egy-egy elfojtott siker, a büszke lejtést egy-egy fényes tekintet követte, — Miklós látta, hogy féltetik ; érezte, hogy szerettetik. De a milly kedves volt a leánykának mentője közelsége, épen annyira ellenzették azt a szülök, különösen az öreg Cserényi, ki ha a daliás ifjú ablakai előtt ellovagolt, mindannyiszor dühösen tört ki ellene és szülei ellen, amit a naponta élesbbé váló politikai viták és egyéni ellenszenv okoztak. Versényi szülei büszkék voltak a gyermekek által elkövetett daliás tettre; az is jól esett, hogy az ellenséges érzelmű főurat önkénytelen hálára kötelezték , de Miklósnak azért előre meg volt mondva, hogy Ilonának ismeretségét tovább ne fűzze, mert életének sokkal magasb czélokat tűztek elé, hogysem illyszerű viszonyhoz valahai beleegyezésüket megnyerhetné. Az is meg volt mondva, hogy ha mint eddig, úgy ezután is jó fiu akar maradni, az Ilonkával a találkozást kerülje. De e tekintetben a számítás ferdén ütött ki. Miklós végighallgatá a jó tanácsot, a szép terveket, de olly arczczal, minőt makacs ifjaknál olly gyakran látunk, s melly körülbelül ennyit jelent : „Ti csak beszéljetek; egyik fülemen majd be-, a másikon kieresztem." És a monostorutczai séták ép ugy nem maradtak ki, mint Cserényiék kocsija mellől a száguldó fekete mén. Végre az öreg Cserényi,mint mondani szokta, „a sok malifiát" megeléglette. Leányát örvény szélén látta állam : reszketett mérgében, midőn annak szemei Miklós láttára könybe lábbadtak, s ha a járdán csattogó ménzereje Ilonkát vetetlenül az ablakhoz csalta, dühe többé határt nem ismert. Az utczára nyiló ablakok fátyollal vonattak be, s a kikocsizás mindinkább ritkult, ugy hogy utoljára csak a vasárnapi templomba menetelre szoritkozék. Mindezek azonban az akadályokkal daczolni szerető ifjúnak még több-több ingert adtak, s miután imádottját máshol nem látható, egész vasárnap délelőttöt a templomba töltötte, s a világért le nem vette volna szemét Ilonkáról. Történt azonban, hogy egy alkalommal az öreg Cserényi az egyházban váltott pillanatokat is észre vette — s családjának rögtöni haza menetelt parancsolt. A düh,melylyel kocsija ajtaját bevágta, sejteté Miklóssal, hogy hatalmas fergeteg van szerelmök ellen készülőben. Nehéz szivvel távozott haza s aggódva, daczczal várta a történendőket. Épen ebédnél ült az ős Versényi család, midőn egy inas levelet nyújtott át atyjának, mellynek olvastára az öreg ur lángoló szemekkel hagyá el az asztalt — s inté Miklóst a mellékszobába. — Olvasd! — mondá a levelet Miklós kezébe adva. Az öreg Cserényi irása volt, mellyben különben igen illedelmesen, de a fojtott düh iróniájával tudtul adja, hogy leányát Miklóstól nem óvhatja, hogy a „Miklós úrfi" vakmerősége egészen az Isten házábani botránkoztatásig megy, s hogy miután a Cserényi család még a legkomolyabb szándékot sem tartja szerencséjének, megvárja, hogy Versényi ép úgy tudjon parancsolni Miklós úrfinak, mint amillyen eszközökre képes ö — t. i. Cserényi, hogy leányát az illetlen viselet ellenében biztositsa. Miklós falfehér lőn, s apa és fia hosszasan, kínos feszültséggel tekintettek egymásra. — Holnap katona vagy! — mondá végre az öreg ur — én is az voltam, és nem hoztam gyalázatot családomra. Illy fiatalon szégyen az asszonyok körében tespedni még. Az illyes kosáradásokra még 10 év múlva is idő lesz! . . . Készülj! . . . a X-dik huszárezred a lengyel határokon mulat; magam foglak az ezredesnek ajánlani. Ez nagy csapás volt, de még sem olly nagy, hogy Miklós magát túltenni ne birta volna rajta. Az életet nem ismerve, annyi tett-erővel és olly dus képze t.A ^ RSÉNYI% MIKLÓS. . (Történeti beszély.) (Folytatás.)