Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-04 / 44. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 349. oldal / Elbeszélések és életképek
350 — ígérd meg — kiáltá fenyegető hangon a fejdelemnő,— hogy innen egyenesen az oltárhoz vezeted. — Már engedelemmel először csak kocsimba szállitom, különben légy meggyőződve derék néne, hogy minden tekintetben becsületes uton járok el, és most hagyjatok mennem, csevegésre ezúttal nincs időm! A határozott, parancsoló tekintetnek, mellyekkel Versényi e szavakat kisérő ki sem mert többé ellenszegülni, s pár percz múlva már sebesen hajtott édes terhével az ősi lakba Gidó felé. III. Regényes hajlamok. A mint a hűs éji szellő Ilonát végre magához térité s a mint a történtekre eszmélni kezdett , lelkére különös borongó érzés nehézkedett. Nem tagadható ugyan, hogy e férfiút, ki ott pattogó ostorával sárkányait szélvész rohanásra ösztönzi, lelke mélyében szereti; azt is bevallhatta volna, hogy még zárdája magányos falai között is meglepte néha a gondolat, hogy milly boldog, milly örömgazdag életet lehetne élni illy férfi oldalán : de a modorban, melly által boldogsága birtokába jutott, volt valami vadság, melly gyöngéd lelkületével ellenkezett; sírig szülői kéz által vezetve, e férfi karjaiba örömében talán megrepedt volna szive : illy uton , hol egy hosszú életre kötendő egyezménynél, neki föltételei már a körülményeknél fogva nem lehettek, valami felszéditő meredek fölött érzé magát, hova nem akart és nem mert bepillantani. Ez érzület kifejtésére tagadhatatlanul a szülök is befolytak, kik Versényi jellemét, mint képzelhetni, mindenkor a legfeketébb színekkel festették, bár az alapszinezet, mellyből kiindultak — mint láttuk — igaz volt. Szegény fiatal leányka! Tekintsd az utat, mellyen haladsz s ha a merész rohamot nézed, mellyel a szürke sárkány-fogat most hajborzasztó meredekek, vagy áradozó folyó mellett elrobog; majd gazdag tenyészetü határok és és dicsőségű városok falai alatt viszen el; ha a lángoló szavakra hallgatsz, mellyekkel kedvesed — koronként hátra hajolva — suttogó hangon vigasztal; ha a fájdalmat és szorongást érzed, mellyet szerény czellád elhagyása, szülőid átkának fölhívása s a jövendőnek aggódó félelme szivedre csal : — életed áll előtted regényes hullámzatában, vad szerelmében és tenger szenvedéseinek árjával! A mátka pár sebesen haladt; két éj és egyetlen nap alatt egész Erdélyt átröpülték, csak addig állván meg, mig az előre megrendelt fogatok fölváltattak és az udvarias vőlegény mátkáját el nem fogadott étkei és elfogadott vigaszaival kinálgatá. Ilonának eleinte csak könyüi voltak ; később szüleihezi szállítását s azok beegyezésének kikérését sürgeté. De a makacs vőlegény mindezekről hallani sem akart. — Majd — mondá — midőn birtokon belül leszek ; az effélékre akkor is reáérünk. Nyilt helyen csak csatáról, vagy teljes megadásról lehet szó; békepontokat csak akkor szabhatunk kedvesem, midőn először magunk is biztos állást foglaltunk el nyüit. Illy tréfákkal igyekezett Versényi letörölni mátkája köré az okos leányka érezni kezdé, hogy ki e férfiúnak körébe jutott, az már nemcsak birtokában, de hatalmában is van. Ha Ilonka esküvőt emlegetett, viszont azon tréfás vad szeszéllyel találkozott, mellyet előbbi kérelmeinél tapasztalt. — Mi közünk az emberi gyarló szokásokhoz? Nem vagy-e enyém és nem szeretjük-e egymást hiven, igazán Ilonám? . . . mondá ezekre s még jól látszott esni lelkének, hogy a szegény leányka kedélye, a mint ősi várához közeledtek mind inkább inkább borult. Ilona még nem ismerte egész nemes nemtelenségében, nagyszerű törpeségében vőlegénye lelkét, melly szeretett mást reszketni látni, midőn ő nevetett és sáppadni, hol ő mosolygott. De a rohanó paripák mit sem gondoltak a vőlegény vad szeszélyeivel a menyasszony aggodalmaival : nyomaikon nemsokára föltárult a Szamos mosolygó völgye s tul azon a visszailjesztően hallgatag gibói vár. * * * Az érkezőket egy igen mogorva, medveprémes vadász fogadá. Ez volt az egyetlen egyén, kit Ilona az udvarban egy kis férfiasan butorzott terembe érkeztéig megpillanthatott. Különben az egész vár kihaltnak és némának látszott; a fényes ágyuk ijesztően tekintettek a bájos völgybe alá, a kapuk alatt néhány örves sz. bernádi óriás eb nyújtózkodott; különben mindenütt tisztaság és csin, de katonai, lelket bántó csin, melly a meleg érzésű kebelnek halálos ellensége. A kis terem falai nehéz fegyverzetekkel, középkori buzogányokkal , kopjákkal sőt egész vas emberekkel valának ékitve s a nehéz sisakok nyilatán borzalommal kereste a régen elporlott egykori gazdát a szem. A négy szögletbe négy hosszú csövű fali ágyú volt fölállitva szájjal egy kis kerek ezüst asztal felé, mellyen roppant aranyos bilikomok és két személyre való teríték foglaltak helyet. — Be borzalmas hely ez, — mondá Ilona a mint körül tekintett. — Hja, egy Versényinének mindezekhez szokni kell — mondá kedvszeszéllyel az ifjú báró — mi vad, harczias férfiak vagyunk! . . . Foglalj helyet kedves Ilonám, ide ide mellém . . . íme ez itt szemben Ferencz nádor vasünge s e könnyű sisak a murányi Vénusé . . . föl mernéd-e tenni? . . . Előre készen kell lenned harczra háborúra ... de szerelemre is, igen szerelemre is ... De te éhes vagy; — jól nézd a vadász fölhozta az étkeket . . . üljünk le . . . Ilona leült s pár falatot megízlelt a nagy fényű, de egészen férfias estebédből. Versényi farkasétvággyal látszott fogyasztani, mi közben szemét menyasszonyáról perczig sem vette le. — Miklós! — szólt ünnepélyes hangon Ilona midőn végre a vadász eltávozott— tudni akarom, ha mint rabnőt hoztál-e e helyre, vagy szabadon és öntudattal nézhetek e helyen körül? — Nézd — szólt udvariasan fölpattanva és karon fogva ablakhoz vezetve ez a vőlegény — mit itt, a tűnő nap sugárainál szemlélsz, sajátod, határtalan urnö vagy fölötte. A látvány, melly a nő elébe tárult valóban nagyszerű volt s egy tekintet elég volt arra, hogy az embert elegiai hangulatba tegye át : de a védtelen nő csak elzártságát, csak saját gyöngeségét érzé benne, mintha a galambot végzete sas fészkébe vezetné,, mellyben annak hatalmát, de egyszersmind kedvesei hótollait ismeri föl. Azonban lelkében az eddig látottak után mégis ellentétes gondolat fogant; látva t. i. hogy ez ember szűzies aggályaival játékot űz, elhatározta legkisebb félelmet , vagy gyanút nem mutatni. De e czélra mindenek előtt olly alapot kellett szereznie, mellyen még akkor is biztosan megállhasson, midőn a tréfa netalán komoly valóba menne át. Az ég mélységet adott a gyönge szűz eszének, melly belátta, hogy e férfiú óriási ereje érzetében nőt, csak az esetben becsülhet, ha az szellemi erőben őt fölülmúlja, vagy legalább hozzáig fölmagasulni bir. Elfogulatlanul fordult tehát vissza s mintegy szórakozásul a falak- és állványokra helyzett fegyvereken közönyös szemlét látszott tartani. Versényi e lélekváltozáson annyira meg volt lepetve, hogy midőn Ilonája az egyik állványtól visszafordulva, egy ékes markolatú tör egykori birtokosa után tudakozódék, ő maga inkább látszék zavartnak menyasszonyánál. — E tör . . . e tör — mondá habozva — szinte Szécsi Máriáé volt. — Igen szép tőr — monda Ilona — e nemes aczélt kérném leemelni még.... Ez is igen szép, s ez ágyú itt milly sima— folytatá habkezeivel annak öblét végig simítva — meg van-e töltve ? . . . Versényi elbámult; illy nőről ez ideig még nem volt fogalma. Egészen kiesett sodrából és a legkellemetlenebb helyzetben érezte magát. Azonban remélte, hogy kínzó szeszélye czélt érend. — A fegyverekbe ugy látszik egészen szerelmes lettél kedvesem;—nem nézzük-e meg az én kedvenczeimet is? ... Volna-e bátorságod velem az aktokat megtekinteni?