Vasárnapi Ujság – 1855
1855-03-04 / 9. szám - A nap keltéről és nyugtáról. Brassai 67. oldal / Tudományos rovat
67 VI. A hadnagy derék öreg magyar volt. Először figyelmesen kihallgatta a hajdúkat, kik az idegen utazó hősi tettét elbeszélék, azután átvette hivatalosan a behurczolt rabokat, s az előre kitűzött jutalmat hiány nélkül kiadta. Ö vitézsége kényelmes karszékben ült, jobb kezét egy asztalra támasztva, hol teli boroskorsók sötétjének. A hajdúkat pénzzel és dicsérettel elbocsátá, az ifjút szives vendégszeretettel magánál marasztá. — Szabad-e tudnom öcsém uram becses nevét? Az ifjú hirtelenében megfordítja nevét, s mondja: — Engem, uram, Süki Pálnak hívak. — Hogyan! Sürü Pál ? — Ismerős név volna, uram? (Ezt már az ifjú jóformán megszeppenve mondta). — Teringettél . . . furcsán hozott minket össze a sors . . . kegyelmed Sürü Pál ... én pedig Ritka Péter vagyok . — Ritka Péter?! — Ugy van : Ritka de Nagysalánk, legöregebb hadnagy Bánfi Dénes ö kegyelme parancsnoksága alatt, ki a fejedelem után mindenesetre legnagyobb ar Erdélyben. — Ritka de Nagysalánk? Nem a szathmármegyei Ritkák közül? — De bizony egyenesen Szathmár megyéből kerültem ide. . . . Hogyan édes öcsém? talán ismerős ott egy kevéssé? Beszéljen nekem az én rokonimról . . . harmincz esztendeje nem hallottam híreket, de azért én most is csak a régi vagyok, akik már akkor meg voltak a famíliában, mindnyájuknak tudom a nevét. Tizenöten voltunk mindössze, azóta tudom rutul megszaporodhattak. — Ismerte Ritka Boldizsárt ? — Hogy ne ismertem volna, mikor egy vadászat alkalmával Mármarosban én ütöttem ki az egyik szemét. — September harminczadikán történt a szerencsétlenség, azóta minden esztendőben megböjtölöm e napot, ha máskülönben igazhitű kálvinista vagyok is. . . . Így lévén a dolog, az ifjúnak többé nem volt mit titkolózni. Elmondott mindent, s hozzátette, hogy a kinek atyját egykor félszeme világától megfosztá, nem fogná lelkére venni, hogy annak fiát illy szorult állapotában odaadná a kész halálra. . . . — Hogyan, egyetlen derék kis öcsém! te volnál azon Ritka Péter, ki néhány nap óta olly híres lett Erdélyben . . . ? — Kegyelmed őt deréknek nevezi . . .? — Pszt — felelt az öreg, s óvatosan körülnézett. — Ez már ollyan dolog, hogy legjobb róla minél halkabban beszélni. Tudd meg fia, hogy én titokban egyike vagyok azoknak, kik Kemény János uram kormányával már tökéletesen jóllaktunk. Ő nagysága kemény a hol lágynak kellene lennie, s lágy a hol keménynek kellene lennie. Azonban e dologról csendesen e falak között. Én még Bánfi Dénes uram hatalma alatt vagyok ... ez pedig Erdélyben a legdühösebb barátja a fejedelemnek . . . legalább annak mondja magát. — Tehát kegyelmed nem rója fel hibául, azt mit Kolozsvárott tettem . . . ? — Jer fiam, öleljelek meg . . . aztán igyunk együtt e szép találkozásra, egész reggelig. . . . Az ifjú igazolás végett, zsebeiből atyjának néhány levelét akará megmutatni. — Soha se papirosozgass nekem , a mit az én szivem sug, hiszem én azt ivás nélkül is, a mire pedig szivem nem dobog, nem segit azon ollyan rakás firka, mint egy szénás szekér. E rövid ismerkedési beszédek alatt az egyik boros kanta kiürült : az öreg azt hitte még legalább félig van, amidőn fel akarja kapni, hogy töltsön, és könnyűnek találja mint a pehely — Fiu! — szólt egész tisztelettel az öreg — ez mutatja meg legjobban, milly valódi ivadéka vagy a nevezetes Ritka törzsöknek. Ezzel hozzáláttak a második kantához. Azonban Isten nem úgy rendelte, hogy azt is békével kiüríthessék. Alig tünt le ugyanis az első pohár, amidőn a hadnagy háza elé nagy csörgésen fényes fegyveres lovagok érkeztek. — Kánisz máter — kiáltott fel azonnal a hadnagy. — Öcsém, ezek elöl a föld alá kell bújnod. Maga jön személyesen a kegyelme Bánfi Dénes uram . . . fontos dolog lehet, mi őt ide hozza. — Hova az ördögbe rejtsem itt magamat? Két egymásba nyiló szoba volt ugyan, de a másik be volt zárva, s a kulcsot az öreg nem találta sehol. Kifelé is késő volt már szabadulni, mert a kegyelme már bejött az udvarra, a cselédek futottak az utczaajtó felé, hogy a kutyákat, kik csudálkozásukat ugatásban fejezék ki, lecsillapíthassák. Egyéb mód nem volt, mint hirtelen az egyik ágy alá bújni, mellynek zöld posztó takarója a szokottaknál valamivel hosszabbnak látszott. Nem felette férfias dolog volt biz az, de ha másként nem lehetett, ki tehet róla. Egyébiránt ö kegyelme Bánfi Dénes uram röviden végzé dolgát, egy kis előrebocsátás után, hogy vadászni akar menni, s utja erre menvén, bejött egy pár szóra némi dolgokról értekezendő. — Beszélt a fejedelemről, Kucsuk váradi basáról, az Apafi-féle komédiáról, s hogy szándéka a bánfi-hunyadi őrizetet kétszáz emberrel szaporítani, mert a királyhágói szorosokat illy veszedelmes időkben nem lehet őrizetlenül hagyni. . . . Aztán jó éjszakát mondott és elment. . . . A hadnagy kikísérte, az ifjú pedig az ágy alatt hálát adott az Istennek, hogy illy nagy vihar feje felett minden kár nélkül vonult el. Azonban hátra volt még a fekete leves. (Folytatjuk.) A nap keltéről és nyugtáról, naptári tekintetben. A nagyobb naptárakban, mint tudva van az olvasó előtt, egy rovat van keresztül vive, mellyből az év minden napjára megláthatni, hány órakor és perczkor kel és nyugszik a nap. Ez a rovat kedvező helyeken elégséges útmutatóul szolgálhat az órák rendben tartására. Mindazáltal, hogy igazítás helyett tévedésbe ne vigyük időmutató szerszámainkat, a szóban forgó rovat szerkezetét s használása feltételeit ismerni kell. Erre szándékszom egy kis utasítást adni. Első feltétel az, hogy a napkeleti és nyugati láthatár egészen szabad és lapos legyen, mert ama rovat számai csak illyenre vonatkoznak. De azért nem válnak azok másutt is hasztalanná. Na hegyek emelkednek a láthatáron , de jókora távolságra vannak , koránsem tesznek olly nagy különbséget, mint első gondolatra képzelné az ember. Pestről, még pedig a Feldunajorról nézve, p. o. a budai hegyek körülbelől 2 foknyira emelkednek a láthatár felett, mi tavasszal és ősszel mintegy 12 percz különbséget tesz a naplementében. Ha nagyon közel van a hegy, akkor már tetemesb lehet a különbség. Így a budai várhegy, épületeit hozzászámítva, a feljebbi állásponttól tekintve 5 foknyira emelkedik és félórával is hamarább elrejti a napot, mint ha síkságon menne le. Ez egyszer nagy baj, s annál nagyobb, hogy kevés emberről tehetjük fel, hogy olly szegletmérő szerszámmal bír, mellyel a tárgyak láthatár feletti emelkedését megirányozhassa. A kinek illyene volna, annak csak azt mondanók, hogy a napkeltét minden fok emelkedésért tegye napéjegyenlőségkor 6 perczczel, legkurtább és leghoszabb nap idején pedig 7 perczczel későbbre, mint a naptári rovat azon napra mondja. Természetes, hogy lementét ugyanannyival korábbra kell venni. Azonban a ki illy szerszámmal élni tud, az olly annak sem imez utasításunkra sem átalában a naptári rovatra szüksége nincs, mert a napnak az égeni állásából, azaz a láthatár feletti emelkedéséből, minden időben ki tudja számítani az órát. Mindazáltal nem olly szegény segédeszközökben a tudomány, hogy ollyaknak is, kik az igazi és egyedül pontos módot meg nem bírják, kevésbé szigorú eredményű, de kényelmes eszközökkel ne tudna szolgálni. Javaslunk hát mi is egy illy módot, melly semmi más eszközt nem kíván, csak egy meglehetősen egyenletes járású órát. Azt értjük ezen, hogy az óra, ha egy 24 óra alatt késik, a következő alatt se késsék, még pedig annyit a mennyit az előbbi alatt. Az illy órát aztán ingájánál vagy directoriumánál fogva mindenek előtt pontos járásúvá kell tenni. E meglévén, most már hozzá fog hatni a javaslandó mivelethez. Ez abban áll, hogy egy bizonyos napon vegye számba az ember a napkeltétől nyugtáig lefolyt időt, aztán ugyanazon napra számítsa ki a naptárból is a nap hosszát (ha