Vasárnapi Ujság – 1856
1856-01-13 / 2. szám - Körösvölgyi népszokások (a huszár) 12. oldal / Nép- és országisme.
12 Egy egyszerű férfi, nem is gazdag, nem is tudós, nem is hatalmas. Semmi egyéb eszköz nem volt kezében ez óriási munkára, mint a vasakarat s a csüggedetlen szorgalom. Amint megszülemlett agyában az a gondolat, hogy ő ez átkozott vidéket áldottá varázsolja át, azontúl meg sem pihent abban, amig végre nem hajtotta. Ismerői először is kinevették érte, midőn hozzá fogott, s valóban volt is okuk, hogy vállalatát lehetlenségnek nevezzék. Ő azonban bebizonyitá, hogy az emberi ész és lelki erő most is képes csodákat elkövetni. Legelsőbb is az ingovány egyik szárazabb dombjára lakházat épített, s abba egész családjával beleköltözött, nem törődve sem az ijesztő magánnyal, sem a zord hely okozta betegségekkel s onnan kezdte meg legelső munkáját, a mocsárt lecsapoló csatornát. Akár jó idő volt, akár rosz, ott volt a maga munkásaival, cselédjeivel, munkaképes fiaival, s dolgozott velük egy sorban; megvonta szájától a falatot, testétől az öltöző ruhát, minden kényelemről lemondott, hogy jövedelmének minden forintját végczélja kivitelére fordíthassa; pedig e mellett még nyolcz gyermeket kellett iskolába járatnia, neveltetnie. A csatornát készítő munkások (többnyire olaszok), lábaik alá csatolt hosszú deszkatalpak segítségével léphettek a feneketlen mélységű mocsár felszínére, mellyen összevissza nőtt fű- és nádgyökér, vizimoh, és csuhé képezett veszedelmes borítékot. A nagy csatorna végre elkészült, azonban még ez csak kezdete volt a nagy munkának, a hátralévő rész most még sokkal nagyobbnak mutatkozott; más ember kétségbeesett volna rajta, ha azon végig gondol s ott hagyta volna a megkezdett munkát. Ez a derék férfi akkor azon szerencsés ötletre jött, hogy a csatorna lefolyó vizére malmot építsen. Három őszi hónap alatt megfeszített erővel dolgozott, maga volt építőmestere, mérnöke, palléra a munkának; nem riasztatá vissza magát az őszi esőktől, nem hagyta félbeszakítni munkáját a korai fagyok által s új év napjára az elkészült malom legelső őrléséből sütött kenyér állt családja asztalán. Illyen édes kenyér sem volt feltörve még egy hamar. E naptól kezdve az a malom kereste ki az egész ingovány kiszárításának minden költségeit. Ez adott annyi jövedelmet, miből az óriási munkát folytatni lehetett. Három év múlva be volt fejezve az. Az emberek csak bámultak, midőn látták, hogy a mezőkről eltűnt a víz, a kiszáradt zsombékos bürük alul üresen maradnak, egy egész földréteg a másik fölött. Akkor e kiszáradt zsombékokat minden felöl meggyujtogatták. Tudósítónk, ki még akkor kis gyermek volt, beszélt, hogy ő is eljárt testvéreivel e tüzeket éleszteni, a mik hónapokig elégtek ott a turfás föld alatt, mig a felszinök beomlott s a libegő zsombékokra állva, ugy hintázta magát a lengő szövedékes bürün az izzó zsarátnak fölött. Szinte oda veszett egyszer e veszélyes mulatságban, ha bátyjai meg nem szabadítják. Igy porladtak el lassankint a zsombékok, elhamvadt az egész mocsár kiszárasztott felszíne, s e hamvakból egy uj paradicsom támadt, mellynek kövér televény földében csak az apró csigahéjak engedik még gyanittatni, hogy ott valaha vizfenék volt. A táj, mellyből csak halál származott a vidékre, most életet ad és gyönyörűséget. Ki e nagy müvet végbevitte, becsesebb előttünk minden hadvezérnél, s méltán megérdemli, hogy például mutassuk őt fel egész nemzetünk előtt. Im egy magános, kis birtokú férfi mily csodás eredményt birt kivivni egyedül, országos segítség nélkül, csupán elszánt akarata, személyes szorgalma, mindenét áldozatul hozó kitartása által. Hány illy uj paradicsomot lehetne még hazánkban, mint egy varázsütéssel felvirágoztatni, ha azon lelkesítő szellem, melly a magános embernek hatalmat adott, egész lakosságot községet szállna meg! Mennyi gazdagsága, kincsforrása van még az országnak a viz alatt; hány uri telken osztoznak még most is kigyók, vízi kutyák, a hol a boldogság és megelégülés uri kényelemmel üthetné föl tanyáját. Adja az ég, hogy a derék férfi példája gyümölcsöző legyen, s buzdítson másokat üdvös utánzásra. E dicső szorgalmú hazafi neve : Petrich Mihály. Most már azon földben nyugszik, mellyet szorgalma tett gyümölcsözővé. Nyugodtan alhatnak hamvadó porai, mert ö még a sirnak való földet is maga szerezte magának s minden kis fűszál s minden illatos virág, ami sirján nyilik és zöldül, az ö munkás kezeinek köszöni lételét. Fehér-Körösvölgyi népszokások. Aradmegye keleti részében, a Fehér-Körös völgyében fekvő falvak nevei oda mutatnak, hogy itt hajdan mind magyar nép lakott, mert ez ősi törzsökös magyar neveket annyi év óta sem ferdité el az ott lakó oláh (román) ajkú nép. Igy állnak fenn ma is épen Almás, Kisindia, Fényes, Solymos stb. helységek nevei; de vannak elferdített nevek is, mint Kekerő, hajdan Kökaró, Revetyis, egykor Reketyés stb. Mind e helységekben kevés magyar kivételével a lakosság mind oláh. Igy vannak egyének el nem ferdített nevei u. m. Fokos, Fehér, Kovács, Szénás stb. de ezen magyar nevü emberek azért olly törzsökös oláhok, még azt sem értik, hogy mit tesz : adjon Isten jó napot! Az azonban csaknem egészen bizonyos, hogy ezek őselei magyarok voltak. E vidék ki volt téve a tatár, török és kuruczfutásoknak — a magyarság igen megkevesedett s igy történhetett, hogy több családok román szomszédaik közt elfelejtették magyar ősi nyelvüket. Nem csuda ha e népség a felvilágosodás terén hátrább áll, mert még én is ismertem e vidéken ollyan lelkészt is, ki írni sem tudott; hát aztán a köznéptől hogy lehetne kívánni valamit?! Illy lábakon állott előbb itt a népnevelés. Most is csak erővel adja gyermekét iskolába az oláh, pedig hála Isten, jelenleg minden községben van rendes iskolatanító; de ha azon kérdést intézzük a román szülőkhöz, hogy mért nem iskoláztatják gyermekeiket, arra csak ezt felelik : minek, hisz nem akarok belőle pópát nevelni! és ritkaság is köztük a papon kívül az írástudó ember s igy nem csuda, ha minden apáról fira maradt mendemondának máig is hitelt ád. Más különben a fejér-körösvölgyi oláh nép jó munkás nép és vallásos — no de nem is tud egyebet, mint böjtölni és imádkozni; de tanulni nem is akar,annyira ragaszkodik régi jó, rosz szokásaihoz egyaránt. Ha valaki ferde felfogását fel akarja világosítani, azt mondja rá : meglehet, de el nem hiszi. Még papjában sem bízik; ha baja van, egy varázsló czigányasszonyban jobban hisz. Szokás volt előbb köztük korán házasodni; 13—14 éves fiúnak adtak 20—22 éves leányt; ugy hogy mire a fiúnak bajusza serdült, már apa volt, de most vége annak, 24 éves korig nem szabad feleséget venni — és ez nekik nem fér a fejükbe. Ha a házaspár közül a nő hal meg, férje avval gyászolja, hogy hat hétig nem hord föveget, legyen tél vagy kánikula. Így gyászolják egyéb rokonaikat is, de már kezdenek e szokással lejebb hagyni. — Ha az oláh útközben pappal találkozik, azt szerencsétlenségnek tartja s szénát vagy követ hajt utána; de ha czigánnyal találkozik, azt szerencsének véli. — Tavasszal este a